Felavatták a bajai Szerb-házat
[2003-10-01]
Művelődés
Gálity Vojiszláv püspöki helynök felszentelte, Heizer Antal, az Országos Nemzetiségi és Etnikai Hivatal elnöke pedig átadta rendeltetésének a Szerb Vallási- és Művelődési Központot a napokban Baján. A Miklós utcai, egykori szerb iskola az 1900-as évek elején épült. Most a mintegy 4 millió forintos beruházás révén egy reprezentatív művelődési központtal lett gazdagabb a város. Ápity Milos, a bajai Szerb Kisebbségi Önkormányzat elnöke elmondta, van két irodahelyiség, egy 60 és egy 40 fő befogadására alkalmas rendezvényterem, egy kétágyas vendégszoba, jól felszerelt konyha, az udvaron főzőhely. Az irodákat a Szerb Ortodox Egyházközség, az öt éve működő Bajai Szerb Kisebbségi Önkormányzat és a nemrég megalakult Bajai Szerbek Vallási Kulturális Egyesülete használja.
Müholdas vétellel fogható elég sok,de ahhoz
digitális beltéri egység kell,az a legolcsóbb
is 30 ezer ft.(használtak vannak 15-ér is)A UPC-röl lebeszélnélek.
A www.lyngsat.com-on országok szerint is szét vannak válogatva a csatornák,ott keresgélj.
A telehold legutolso szamat meg kell venni ott
az utolsó oldalon pont a jugo csatornákrol volt szó,van egy lista is benne,minden földi és muholdas csatorna paramétereivel.
Draga Mijo!
En harom eve harcolok a kib@***tt UPC-vel, hogy ha mar egyszer van gorog, kinai, olasz, nemet, angol, francia, etc... televizio, akkor legalabb egy szerb, vagy akar egy horvat csatornat is tegyenek fel.
Csak egyet!
Mar osszeszedtem egyszer 25 embert, hogy irjunk levelet, de semmi nem tortenik.
Itt (Budapesten) nem is tudom, hogyan lehetne szerb csatornat fogni.
UPC-Direct-re ne is probaljon rabeszelni senki.
Nincs kedvem vagyonokat fizetni egy ilyen cegnek.
Apropo: nem tudja valaki: nem lehet Budapesten tetoantennaval fogni jugo televiziokat (foldi sugarzas)?
A szocialista házelnök találkozóra hívta a határon túli magyar parlamenti képviselőket
Orbán Viktor pénteken Budapesten figyelemre méltó és kiváló ötletnek nevezte, hogy Szili Katalin házelnök találkozóra hívta a határon túli magyar parlamenti képviselőket.
"Ez egy nagyon biztató kezdet, a Magyar Állandó Értekezlet egyik legfontosabb leágazása lehet a magyar parlamenti képviselők évenkénti rendszeres találkozója" - mondta a volt miniszterelnök, a Fidesz - Magyar Polgári Szövetség elnöke újságíróknak, miután megbeszélést folytatott a környező országokban élő magyar nemzetiségű parlamenti képviselők csúcstalálkozójának résztvevőivel.
Hangsúlyozta: azzal, hogy Magyarország az Európai Unió tagja lesz, az anyaországra hárul az a kötelezettség is, hogy a határon túli magyarok érdekeit "az Európai Unión belül egységes nemzeti érdekképviselet jegyében megjelenítse".
Hozzátette, a Felvidék "egy kicsit kivétel", hiszen Szlovákia is tagja lesz az Európai Uniónak, és "reményeink szerint lesznek magyar képviselők Szlovákia részéről az Európai Parlamentben", akik közvetlenül fel tudnak majd lépni a felvidéki magyarok érdekében.
"De több területen nem ez a helyzet, Erdély, Kárpátalja, Délvidék nem lesz része az Európai Uniónak, még a horvátországi részek sem, és felfogásom szerint az ő érdekeik képviselete az anyaország kötelessége" - mondta Orbán Viktor.
Szavai szerint ahhoz, hogy "ezt jól tudjuk tenni, ahhoz szükséges, hogy rendre egyeztessünk egymással", például olyan formában és olyan keretek között, amit Szili Katalin házelnök életre hívott.
Újságírói kérdésre válaszolva közölte: ellenérveket eddig nem hozott fel senki a kettős állampolgársággal szemben. "Úgy tűnik, a nemzetközi élet szereplői számára ez az európai kultúrkörben bevett jogintézmény, a kettős állampolgárság intézménye teljesen elfogadható" - jelentette ki.
Hozzátette: nagyon bízik abban, hogy a vajdasági magyarok képviselői és a magyar kormány meg fog tudni állapodni ebben a kérdésben. Hangsúlyozta, személy szerint a vajdasági magyarok ez irányú igényét érthetőnek, jogosnak és támogathatónak érzi.
Ugyancsak kérdésre válaszolva részletkérdésnek nevezte, hogy kollektív vagy egyénenkénti állampolgárságot kapjanak, szerinte a mostani állampolgársági törvénynek "kétmondatos módosításával" is el lehet érni, hogy akár egyénenként, akár "tömeges méretekben" adhassanak állampolgárságot.
"Ha a szándék és az akarat megvan, akkor azokat a technikákat, amelyek kielégítik az EU jogrendje által támasztott követelményeket, könnyedén meg lehet találni" - jelentette ki Orbán Viktor. Hozzáfűzte: szerinte a magyar Külügyminisztérium pontosan ismeri a lehetséges technikákat.
MTI"
__________________________________________________
Kommentár:Milyen kényelmes is azt hinni, azt sugallni, hogy határainkon túl aki "magyarként" bekerül az adott ország parlamentjébe, annak kutya kötelessége a magyarság érdekeit szolgálni.
Mikor fogok vajon ilyen címet olvasni: A szocialista házelnök találkozóra hívta a határon belüli egyéb nemzetiségű parlamenti képviselőket.
Egyáltalán a román, a szerb, a horvát, az ukrán, stb. választópolgárok által választott, "magyar" parlamenti képviselő, kiket képviselve hivatott végezni munkáját, ha nem magyar mivolta és ehhez kötődő nemzetiségi okok miatt lett megválasztva? Naná, hogy az adott ország nemzete érdekeit! Legalábbis ez várható el tőle. Ha vannak egyéb affinitásai is, esetleg mint szakterület, éppen a nemzetiségi kérdések, az persze más lapra tartozik. Se anélkül .....
Visszatérve: ha a legkevesebb 100 éves történelmi múlt az alapkritérium a mi országunkban ahhoz, hogy egy nemzetiség/kisebbség elismert legyen, akkor bizony az én esetemben, bunyevác esetében sántít a tabella. Hiába adott a korrigálási lehetőség népkezdeményezésként, attól én még tekinthetem magam mellőzöttnek, az ezekkel a kérdésekkel foglalkozó nagyokosaink figyelmetlenségének köszönhetően. Igen, diszkriminatívnak tartom azt, hogy az állam által elismert kisebbségek között nincsenek szerepeltetve a bunyevácok. És hát számomra az örök talány: a zsidók! Még zsidó ember sem akadt eddig, ki megválaszolta volna, ők miért maradtak ki a felsorolásból .... Parlamentünk nemzetiségi képviselőnélkülisége meg csak a hab a tortán, egyszerűen fel sem foghatom, mitől tudunk ekkora arccal közeletni az "áhított" Európa felé, ezzel a saját törvényeinket is semmibe vevő álszent mentalitással.
Nincs olyan délutáni showműsora a kereskedelmi csatornáknak (szembesítőshow, kibeszélőshow, stb.), melyekben ne lenne cigány származású vendég meghíva.
Ma is akadtak szép számmal úgy a Mónikánál, mint a Gabikánál, mint a Balázskánál.
Balázs (RTL Klub-A szembesítőshow) ma lakónikus tömörséggel konstatált: "országunkban a cigány lakosság létszáma 10 százalék"!
No hiszen, ha a Balázs mondja .., az cirka egymillió főt jelent.
Okoskodhat itt bármilyen egyéb hivatalos népszámlálási statisztika, a maga 5-6 %-os állásfoglalásaival, itt a szentencia autentikus forrásai csakis a mindenkori "sztárok" lehetnek, a többi pedig csak humbug! Lesznek még többen is.
"Törölnék Kovászna és Hargita megyéket román képviselők? 2003. szeptember 9. 14:00 MNO
A Székelyföld területi-közigazgatási átszervezését javasolja a román parlament állandó bizottságához benyújtott törvénytervezetében képviselők egy csoportja – írja a transindex.ro.
A kezdeményezést aláíró 11 honatya többsége a Nagy-Románia Párt (PRM) tagja, de köztük van a szociáldemokrata Ioan Dorel Zavoianu és az ukrán kisebbség képviselője, Stefan Tcaciuc is. A jogszabálytervezet értelmében Kovászna és Hargita megyéket teljesen felszámolnák, Kovászna megyét Brassó megyével egyesítenék. Ami Hargita megyét illeti, a jelenlegi területet kettéosztanák: Csík-vidéket Maros megye egy részéhez csatolnák, létrehozva egy Maroshévíz központú megyét. Egy újabb megye jöhetne létre Udvarhelyszék és a Nagy-Küküllő vidékének egyesítésével, amelynek székhelye Segesvár lenne.
A tervezet továbbá arra vonatkozó javaslatot is tartalmaz, hogy bizonyos székelyföldi települések nevéből kikerüljön a "székely" jelző, így pl. Székelyudvarhely neve Udvarhelyre, Székelykeresztúré pedig Keresztúrra módosulna. A jogszabálytervezetet kidolgozó honatyák indoklása szerint az intézkedésekre azért van szükség, mert a román állam autoritása jelentősen sérült a székelyföldi régióban."
__________________________________________________
Észrevételeim:Ugyan ez az írás élénken emlékeztet a horvátok, más délszláv népekkel szembeni asszimilációs politikájára, de most nem ebből az aspektusból idéztem be ebbe a támakörbe.
Oka a következő: ugyan évtizedes múltú törvényünk mondja ki az államilag elismert honi kisebbségek parlamenti képviseletét, de hogy, hogysem, úgy a jobb, mint a baloldali kormányok nagy ívben rendre tesznek rá, egyszerűen nem hajlandók annak végrehajtását elvégezni :(! Igaz, ehhez az érintett kisebbségek országos önkormányzatai tesze-tosza impotenciája is szükségeltetik.
De lám, az általunk sokat ostorozott Románia is különb a magyaroknál, lévén őnáluk - mint kitűnik a cikkből - ott ül a parlamentben a romániai ukrán kisebbség képviselője is. Sejthetően országgyűlési képviselői státuszban, a többi képviselővel megegyező értékű szavazati joggal!
Úrnapi szentmisét és körmenetet tartanak Baján vasárnap délután 6 órától a Szentháromság téren. Az ünnepi szertartást dr. Bábel Balázs, a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye érseke celebrálja. A tér különböző pontjain felállított mellékoltároknál a városban élő nemzetiségek nyelvén, németül és horvátul is elhangzik a szentségimádás....
A vasárnapi szentmise egyúttal a Szent László Általános Művelődési Központ év végi hálaadó szentmiséje, a Te Deum lesz."
__________________________________________________
Nagyszerű! Ha valaminek, akkor ennek a horvát szentségimádásnak fogják csak foszlányokban érteni a tartalmát a bajai bunyevácok :(..
Ugyanakkor meg az a félmaroknyi ittragadt horvát menekült, tökéletes lelki áldásban fog részesülni.
Újabb pofont adnak a szarnak a szervezők, most ippeg egyházi égisz alatt :(.
"Heizer: kisebbségi választói névjegyzék lehet a jól működő kisebbségi törvény alapja
Budapest, 2003. május 19. (MTI) - Jól működő rendszer alapja lehet az érintett nemzeti közösség által összeállított kisebbségi választói névjegyzék - erről Heizer Antal, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal (NEKH) elnöke beszélt a szlovéniai példa alapján, a kisebbségi törvény módosításáról rendezett hétfői budapesti tanácskozáson.
Hozzátette: maga is támogatja egy ilyen lajstrom létrehozását, valamint azt, hogy a nemzetiségek ne a jelenlegi közvetett és kislistás eljárással, hanem közvetlen módon válasszák meg magasabb szintű képviseleteiket.
- Nem lehet még egyszer úgy választani, hogy embertelen körülmények között akarunk döntést kérni 24 órája talpon lévő több ezer embertől - jelentette ki Heizer Antal, az országos elektori gyűlésekről szólva, az Országos Cigány Önkormányzatot megválasztani hivatott tanácskozásra utalva.
A törvénymódosítás kapcsán úgy nyilatkozott: a kormányzat kulcskérdésnek tekinti a változtatást, s ha nem sikerül ebben konszenzust kialakítani, a siker érdekében akár saját szakmai anyagát terjeszti az országgyűlés elé.
Mint a NEKH elnöke emlékeztetett, a kormányprogram szól a kisebbségek parlamenti képviselete kérdésének rendezéséről is.
Heizer Antal a törvénymódosítás céljaként említette az önkormányzati rendszer továbbfejlesztését, a valós kisebbségi közösségek támogatását, az anyanyelv védelmét, használatának segítését, valamint azt, hogy a kisebbségi törvénybe kerüljön be az e jogszabályba tartozó, de jelenleg nem ott szabályozott kérdések, és segítse elő a nemzetiségek számára a kisebbségi intézmények átvételét.
Ehhez szükségesnek nevezte, hogy megteremtsék a feladathoz kötött, átlátható közpénz-felhasználás feltételeit.
Heizer Antal kiemelte: rendezni kellene számos olyan kérdést is, amelyeket jelenleg nem minden országos önkormányzat szervezeti és működési szabályzata tisztáz megfelelően. Ezek sorában említette a saját szakapparátussal, az alakuló ülés részleteivel, a vezetőségek közötti átadás-átvétellel, valamint az elnök visszahívhatóságával kapcsolatos kérdéseket.
Tárgyalandó témának nevezte a középszintű - megyei vagy regionális - önkormányzatok létrehozásának kérdését, valamint a fővárosi kerületek képviselőtestületeinek ügyét; "kerületi szinten nem, vagy csak kivételes esetben léteznek kisebbségi közösségek" fogalmazott.
A finanszírozás kapcsán elgondolkodtatónak nevezte a NEKH és a Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány viszonyát. Szavai szerint nem jó, ha a hivatal elnöke vezeti a legnagyobb anyagi forrásokat elosztó grémiumot.
Kaltenbach Jenő kisebbségi ombudsman a tanácskozáson kiemelte: a magyarországi kisebbségi modell nem szemlélhető annak figyelmen kívül hagyásával, hogy az ország milyen módon érdekelt a határon túli magyarok ügyeiben.
Hozzátette, a jelenleg módosítani kívánt jogszabály kapcsán "sok a látszat, az illúzió, de kevés a működőképes elem". Mint megjegyezte, a rendszer arra sem válaszol, ki a kisebbségi, így nem tudni kiket és mire jogosít fel.
Szarka László, a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetének vezetője arról beszélt: egy évtizede "a törvényhozói jóhiszeműség jegyében készült", most módosítani kívánt jogszabály, megszületése óta nem egy esetben "önmaga ellen fordult".
A programcsomagok kisebb átalakítását szeretné elérni a horvát kisebbségi önkormányzat a FiberNet kábeltévé-szolgáltatónál. „Csupán annyit szeretnénk kérni, hogy legyen horvát nyelvű adó a legolcsóbb csomagban is. Sok idős ember ugyanis csak ezt tudja megfizetni, de kíváncsi lenne a horvát tévé műsorára” – mondja Markovics Józsefné, a helyi horvát kisebbségi önkormányzat elnöke...
Dr. Vácity János a város vezetőinek segítségét kérte a közelmúltban a programcsomag-változtatás érdekében. A bajai képviselő-testületi tag szerint elvárható egy többnemzetiségű városban, hogy a legalacsonyabb áron elérhető kábeltévécsomagban legyen nemzetiségi nyelvű program. Szerinte a két angol nyelvű hírcsatorna egyikét kiválthatná a horvát adó. Esetleg – a programok számát növelve – német adás is lehetne az információs csomagban.
A FiberNet bajai hálózatán jelenleg a horvát2 és a horvát3 látható – mindkettő a havi 2470 forintos csomagban. Igaz, korábban a horvát2 a 871 forintos programkínálatban volt, de tavasszal a magyar hírcsatorna került a helyére. A legolcsóbb fibernetes csomagban jelenleg a három magyar közszolgálati adást, a szerb2-t, a CNN-t, a BBC-t és képújságot láthatnak a kispénzű előfizetők. A TvNetWork rendszerén a zágrábi állami televízió adása a legolcsóbb (336 forint/hó) csomagban van.
__________________________________________________
Fentiekből ez a rész a "legépületesebb": "Dr. Vácity János a város vezetőinek segítségét kérte a közelmúltban a programcsomag-változtatás érdekében. A bajai képviselő-testületi tag szerint elvárható egy többnemzetiségű városban, hogy a legalacsonyabb áron elérhető kábeltévécsomagban legyen nemzetiségi nyelvű program."
Ugyanaz a Vácity, ki a bajai horvát kisebbségi önkormányzat elnökeként semmibe vette egykor a cigány és a szerb önkormányzat elnökét, azaz tüntetően nem kívánt egy asztalhoz ülni velük, ma a Fibernet szerb nyelvű adását nem tekinti "nemzetiségi nyelvű programnak" :(!
Az, hogy a bajai bunyevácságot (mesterségesen horvát köntösbe bújtatva) és szerbséget kapcsolatvilága, rokonsága szinte kizárólag a Bácska két oldalához köti, mit sem számít Vácitynak, ha trend a horvát asszimilációs politika egyik szócsövét minél nagyobb hatókörrel felruházni :(.
Átlátszó dolgok ezek kérem ..., kár, hogy Horvátország nem nyúlik Szabadkán át a Tiszáig :(.
"Fekete J. József
Regionalizmus és interkulturalitás1
Herceg János művészetszemléletének interkulturális vetületei
(Részlet)
,,Így lebben fel a fátyol az írás létének teljességéről: egy szöveg sokféle írásból jön létre, amelyek több kultúrából erednek, és amelyek dialogikus, parodisztikus viszonyra lépnek egymással; ám van egy hely, ahol ez a sokféleség összegyűlik, és ez a hely nem a szerző, mint mostanság mondani szokták, hanem az olvasó; az olvasó maga az a tér, amelybe beleíródik minden egyes idézet, amelyből egy írás összeáll, anélkül, hogy akár egy is veszendőbe menne." Roland Barthes
Minden tartósan elnyomott csoport gondolkodása sérült. Ennek a lélektani axiómának a fényében szemlélve az irodalom és a kultúra kisebbségi körülmények közepette való fejlődését, eleve megkérdőjelezhetővé válik, mennyire releváns a kisebbséghez tartozók belső fölmérése, értékelése, helyes-e az a mód, ahogy önnön irodalmuk esztétikai értékeiről és etikai vonatkozásairól tárgyalnak. Nem sérült-e az a kánonképzés, amely a kisebbségi létkörülmények között születő irodalmi alkotásokat a centrum és a periféria viszonylatában kettős megítélésben láttatja? Ebben a viszonylatban, a központ és a peremvidék irodalmát megkülönböztető látásmódban milyen értékkategóriák jutnak döntő szerephez? Erkölcsi-etikai, etikai-szociális, vagy esztétikai-retorikai ismérvek alapján ítélnek egyfelől azok, akik a vakondtúrást bérces vonulatnak látják, illetve fordítva, akiknek szigora a periférián sarjadó alkotásokat eleve vadhajtásként élik meg? A délvidéki magyar kultúra és irodalom tekintetében2 az ezredforduló táján számos szociológiai-pszichológiai tanulmány és gondolkodói obszerváció látott napvilágot vajdasági szerzők tollából, amelyek kritikusi érvekkel taglalják témájukat, feltárják a tartósan elnyomott csoport, vagyis a kisebbségi sorsba szakad magyarság gondolkodásának sérültségét, a nemzettudat hézagosságát, a kulturális igénytelenség megnyilvánulását, az anyaországi és -nemzeti kötődések föllazulását, mindazt ami oda vezet, hogy ennek a sajátos világnak, amit kisebbségi létmódnak nevezünk, a belső törvényszerűségei jelentős eltérést mutatnak a centrumban érvényes normarendszerhez képest.
A kortárs poétikai gondolkodás az utóbbi időben hajlik egy úgynevezett világpoétika3 kialakítására, amelynek során megfeleléseket keres a különböző szövegek, eltérő szellemi vonulatok és egymásra nem hasonlító kultúrák interferáló beszédmódjai között. Ez a planetáris kultúra jelenségként megszámolhatatlanul sok perspektíva lehetőségét nyitja meg. A vizsgált interferencia azonban nem csupán az egybehangzások, a szólamok egybecsengése miatt érdekes, hanem a beszédmódok divergenciája, a műfaji, tárgyi és stiláris szétszálazódás miatt is. Még akkor is, ha a központ szempontjából periférikusnak tekintett területeken ez a szétszálazódás az ezredfordulón már a kisebbségi (kulturális) nemzethalál vízióját gerjeszti.
Az emberi léptékkel mérve aggastyán korba lépett, nyolcvan évét meghaladó vajdasági (korábban jugoszláviainak, legújabban - s nem gúny nélkül - szerbiainak nevezett) magyar irodalom kényszerből született, s koloniális fejlődésének vonalát ,,sok szép nagy hiába" (Gulyás József) koszorúzta. Külön sorsnak külön irodalom kell - szögezte le Németh László az egyik pillanatról a másikra nemzetiségivé, illetve kisebbségivé minősült magyar irodalmakról. Ehhez azonban azt is hozzá kell számolni, hogy irodalom kritika nélkül4 nem létezhet. Illetve, ha igen, akkor esetleg vadhajtásként, az irodalmon élősködő munkák, dolgozatok összességeként. Tovább haladván az önmagába záruló vonal mentén, az is tény, hogy a kritika nem működhet a nemzeti irodalom egészére kivetülő horizont nélkül, abbéli gátoltatottságában, hogy rálátása legyen az irodalmi élet egészére, belássa és igyekezzen megérteni azokat a jelenségeket és folyamatokat, amelyek a világ- és a nemzeti irodalom berkeiben megjelennek, működnek; hogy ezekből az általánosságokat és az egyedi jellegzetességeket leszűrve építse, igazítsa, módosítsa kritikai szempontjait, hogy végül megértő bírálója és elbírálója lehessen a műveknek.
Közelmúltunk a történelemnek egy olyan ismétlődő alkonyzónája volt, amelyben az egyébként is szklerotikus irodalmi keringés teljesen összeomlott. A fáradtsággal és küzdelmekkel kiépített egyéni és intézmények közötti kapcsolatok szálai foszladoztak, a külföldön kitüntetett tudós az ezredfordulón nem utazhatott el még a díja átvételére sem, az ország sanyarú helyzete közepette a magánember, az író és a kritikus is képtelen volt a számára létfontosságú könyveket megvásárolni, folyóira-tokra előfizetni, amiből következően bárki kénytelen-kelletlen besétál a belterjesség agymosó karámjába, s előbb-utóbb azon kapja magát, hogy értékítéletei már a karám palánkjáról is visszapattannak, vagy még kimondásuk előtt földre zuhant kristálypohárként zúzódnak szerteszét az összeszorított fogak hullámtörő gátján.
,,Az utóbbi évtizedben a Vajdaságban alig született az egész magyar irodalomban számottevőnek vehető szépirodalmi munka (...) A vajdasági irodalom, úgy látszik, az ezredvégre 'olvasó irodalommá' alakult át, ami nyilván veszteséglistáinak tudható be, de egyúttal irodalmi önismeretének, a magyar irodalmat erősítő regionális kötöttségeinek és hagyományos nyitottságának is" - szögezte le Bányai János a Mit viszünk magunkkal?5 kötetének címadó tanulmányában. Később még szkeptikusabb: ,,Mintha véget ért volna a története" - írta, természetesen a jugoszláviai magyar irodalomra gondolván.
Aggasztóak Mirnics Károly szociológiai tanulmányainak és Hódi Sándor szociológiai-pszichológiai vizsgálatainak következtetései. Ez utóbbi Gereben Ferenc felmérése6 kapcsán, miszerint a történelem nagyjai közül az 562 megkérdezett vajdasági felnőtt magyar nemzetiségű személy közül legtöbben Tito marsallt nevezték meg, egyebek között a következőket szögezte le: ,,A felmérési adatok tükrében a vajdasági magyarság mintapéldánya lehetne a kilúgozott agyú népeknek. Ilyen mérvű értékzavar kizárólag olyan népek esetében fordul elő, amelyet szinte teljes egészében megfosztottak történelmi múltjától, önbecslésétől és nemzettudatától. (...) Hogyan lehetne a vajdasági magyarság büszke nemzeti nagyjaira, amikor azok nevét hosszú évtizedeken át ki sem volt szabad ejteni, és a félelemtől görcsbe rándult a gyomra, valahányszor magyarsága szóba került? (...) A közösséggé szerveződésnek jól ismert gazdasági és politikai akadályai voltak. Nemcsak törvények tiltották, amit főben járó bűn volt megszegni, hanem a magyarsághoz való tartozás az elmúlt nyolcvan esztendő során kizárólag hátrányt jelentett az emberek egyéni boldogulása szempontjából. Előny kizárólag abból származott valaki számára, ha hátat fordított nemzettársainak, még inkább, ha elárulta őket."7 Hódi más helyen azt fejtegette, hogy a vajdasági magyarság az egyéni lelki beágyazódás, a keresztény értékrend és a nemzeti öntudat hiányában nem csak rossz közérzetével kénytelen megküzdeni, hanem olyan lelki sérülésektől szenved, amelyek pusztító és önpusztító magatartásban tárgyiasulnak. ,,Az elszakított nemzetrészek gondjai-bajai többrétűek. Általában a kisebbségi jogok és a nyelvi egyenjogúság hiányát szoktuk szóvá tenni, holott a legsúlyosabb problémáink nem is annyira jogi, mint amennyire szellemi és mentális természetűek. A nemzeti léttel kapcsolatos általános értékzavar a legnagyobb baj, amely lehetetlenné teszi az együttes gondolkodást és cselekvést számunkra. Ez az értékzavar részben a kisebbségek jogfosztott helyzetével, politikai és gazdasági kiszolgáltatottságával függ össze, részben egy sajátos világjelenség következménye.
Beszélhetünk mi a demokráciáról, az átalakulásról amennyit csak akarunk, mindaddig, amíg a kisebbségek politikai, gazdasági, kulturális és nyelvi egyenlősége nemzetközi garanciák helyett üres szólamokon nyugszik, nem várható a nemzetrészek szellemi újjászületése, anyagi és kulturális felemelkedése. Ennek az egyenlőségnek a kiharcolása azonban jelentős mértékben éppen a magyar szellemiség erősödésének, ha úgy tetszik: a nemzeti értékek felismerésének a függvénye, amely nélkül meg sem fogalmazódhat kisebbségi közösségünk igazi érdeke, fel sem merülhet a helyzet megváltoztatásának tényleges igénye. A huszonkettes csapdája ez is, mint minden, ami egyaránt függvénye az ember személyiségének és társadalmi körülményeinek." - foglalta össze egy tanácskozáson Hódi Sándor8.
Badarságnak tűnik a huszadik század vezető irodalomelméleteinek fényében közösség irodalmáról, sőt a közösség szociológiájáról és pszichológiájáról beszélni9, amikor ezek az elméletek kiemelték a művészetet, s vele együtt az irodalmat is a közösségi cselekvési formák közül, lehámozták róla a külső meghatározóit - a politikai, szociális, nemzeti, földrajzi-regionális összefüggéseit -, elszakították a szerzőtől, és önelvű nyelvi önmozgásként értelmezték, amelynek egyetlen és kizárólagos játéktere az olvasó, és amelyek szerint az irodalom szakadatlan szövegelés, egyedüli fétise a nyelv, célja az önreflexió, és semmi köze a nyelven kívüli világhoz, így személyhez, éthoszhoz, nemzethez, történelemhez, végső soron emberhez, vagy ha igen, akkor az is az olvasó intellektuális játékának tárgya. Amennyiben ezen elméletek bármelyike is egyeduralkodóvá válna a már említett (feltételezett) világpoétikában, szükségtelenné tenné az irodalomtörténet-írást. Nélküle azonban az elmélet is feleslegessé nyilvánítaná önmagát, hiszen elveszítené vizsgálódásának folyamatosságát, tárgyát egyedi, előzmények és következmények nélküli jelenségként vizsgálhatná, nem képezhetne kánont, értékmezőket, és értékmérő eszközei se lennének. Innen az, hogy a harmadik évezred elején is viszonylag békésen megférnek egymás mellett a különböző elvekre esküvő irodalomkutatási iskolák és az eltérő szempontokat érvényesítő irodalomtörténet-írások.
Herceg János a délvidéki magyar irodalom hármas kötődésével számolt: ,,az a célom, hogy az utódállamok magyar irodalma kivétel nélkül beleolvadjon az anyaországéba, és gazdagítsa, növelje a magyar szellemiség egyetlen törzsökű fáját" - tűzte ki maga elé 1927-ben; máskor ,,a világirodalomnak sehova nem tartozó hajtásá"-nak nevezte; végül leszögezte, hogy a vajdasági magyar irodalom az egyetemes magyar irodalom körébe tartozik, de egyedi jellegzetességekkel bír -, hiszen erre az irodalomra mindenek előtt a kisebbségben levés állapota és éppen korábbi gyökértelensége kell, hogy rányomja bélyegét. Más szóval, szerinte a délvidéki irodalom az egyetemes magyar irodalom körébe tartozik, s kezdetben ennek az egyetemes magyar irodalomnak az esztétikai mércéit rávetítve a honi termésre, szinte minden produktum izzadtságszagú dilettantizmusnak tűnt előtte, de érezte ennek az irodalomnak a világirodalomhoz való kötődését, ugyanakkor a délvidéki irodalmat az éltető szárától elszakító, új, interkulturális kontextusba helyező trianoni változás szerinte kijelölte ennek az irodalomnak a sajátos fejlődési útját, amelynek során a környező, délszláv irodalmakba is, ha nem is gyökeret, de bár léggyökeret kell eresztenie. Innen az, hogy a Kalangyába és más lapokba, folyóiratokba író Herceg kezdetben, a polgári (értsd: citoyen) szemléletéből fakadóan a külföldi, ,,világirodalmi" szerzők munkáit (E. E. Kisch, Else Feldman, Jeszenyin, Emil Ludwig, Hans Fallada, Alja Rahmanova, Paul de Kruif. A. Nyeverov, Aragon stb.) ismertette olvasóközönségével, vagy az úgyszintén kisebbségbe szakadt nemzetrészek irodalmi fejlődésére, az elszakított országrészekben megjelentetett kiadványokra (Maksay Albert, Zsögön Zoltán, Tamási Áron, Nyírő József) hívta fel a figyelmet, később pedig teljes mellszélességgel a délszláv irodalmak felé fordult, és kritika- és esszéíróként, fordítóként a külön irodalmak egymás felé vezető útjait kutatta, felismervén, hogy tagadhatatlan a különböző népcsoportokkal való együttélés, a más nemzeti kisebbségekkel közös sors kultúraformáló hatása. A dolgozat további részében az értelmezhetőség kedvéért túllépünk a korábban említett Kalangya-perióduson, el egészen az ötvenes évekig, amikor már a Hídban fellépő ifjú nemzedék a régi, polgári irodalom ,,kriptaszökevényeként" utasította háttérbe az akkor alig negyven esztendős Herceget, sőt el egészen a késő ötvenes évekig, midőn a nemzedékváltásban részt vevők már egymáshoz csiszolódtak valamelyest, kezdetét vette egy olyan alternatív értékrendszer kimunkálása, amely a centrum és a periféria interaktív kapcsolatában jelentősen visszahatott a múlt évezred utolsó évtizedeiben kialakuló, globális posztmodern kánonjára, a nomadizmusra, az intertextualitásra és a regionalizmus újszerű értelmezésére, amiről Szirák Péter a következőket írta A regionalitás és a posztmodern kánon a huszadik századi magyar irodalomban című tanulmányában10: ,,A regionalitásnak ugyanakkor egy másik értelme is relevánssá vált a nyolcvanas-kilencvenes évek irodalmi diszkurzusában. Ez pedig a regionalitásnak, mint a térségi interkulturális összehasonlításának a lehetősége. Az irodalmi beszédformának az a módja, amely színre viszi a sajátnak az idegenben és az idegenek a sajátban való dialógusát. Ezzel lehetővé teszi a nyelvi és kulturális határok és identitások problémájának, a periféria és a centrum dialektikájának újraértését."
Herceg János a híd-, illetve a közvetítőszerepet nem csupán a centrum és a periféria, vagyis Budapest és a Délvidék, hanem a policentrikus összekapcsolódás igényével vetette fel a Trianon után elszakított államrészek irodalmai között, és ezekkel egyetemben, nagyon korán felismerte a délvidéki irodalom kötődési igényeit a világirodalom (ezzel mindenek előtt nem az esztétikai igényességet hangsúlyozván, hanem a haladó szociális eszméknek nyitva kaput), legnyomatékosabban pedig a délszláv nemzetek irodalma felé igyekezte kalauzolni a Délvidéken maradt kisszámú - és a délszláv literatúráról szinte semmilyen ismerettel nem rendelkező-olvasóközönséget. A szerb és a horvát nyelv által azonban nem csupán az eredeti alkotásokat ismerhette meg, hanem azok közvetítő nyelvként segítettek a világirodalom alkotásait is a maga és olvasói látókörébe emelni. E. E. Kisch: Raj Amerike című könyvét például a belgrádi Nolit 1931-es kiadásában olvasta és írt róla A Mi Irodalmunk hasábjain ugyanezen év február 8-án, a modern reportázs példáját éltetvén benne, amely ugyan szerinte igencsak távol áll a szépirodalomtól és a művészettől, de mégis többre tartja a szavak és színek tömegét görgető szépirodalmi l'art pour l'art-izmusnál, mert a korszerű riport ezzel szemben mégis inkább szépirodalmi feladatot vállal, és lenyúl az élet leplezetlen igazságaihoz. Else Feldmann: Der Leib Der Mutter című, úgynevezett modern regényét eredetiben (E: Prager Verlag, Leipzig - Wien) olvasta, és recenziójában (Kalangya, 1932. szept. 5.) a pszichopatológiai megnyilvánulásokban dúskáló történetből a szociális felkiáltójelet hiányolta, mert az ember nem érez szánalmat, hanem inkább valami utálatfélét ezekkel az öntudatlan és tehetetlenül vergődő beteg figurákkal szemben.
Ahogy nyomon követjük Herceg János publikációit a harmincas évek elején, szinte kizárólagos világirodalmi érdeklődést tapasztalhatunk. Szergej Jeszenyinről írt tudós megemlékezést (A Mi Irodalmunk, 1933. jan. 8.), majd Emil Ludwig: Mussolini vallomásai című könyvét ismertette - modern Néróként ábrázolva a ducét (Kalangya, 1933. 2. sz.), Hans Fallada: Mi lesz veled - emberke? című regényéről írt gazdag tartalmi kimutatást (Jugoszláviai Magyar Újság, 1933. jún. 30.). Az 1934-es esztendőben öt publikációja közül kettő volt világirodalmi tárgyú (Rahmanova naplója11. Kalangya. 1934. 2. sz.; Paul de Kruif: Akik életünkért harcoltak. Kalangya, 1934. 9. sz.), 1935-ben hét írását jelentette meg, amelyek közül ugyancsak kettő volt világirodalmi témájú (A. Nyeverov: Taskent. Reggeli Újság. 1935. ápr. 28; Louis Aragon: A bázeli harangok. Kalangya. 1935. 7. sz.). A következő, 1936-os esztendőből egyetlen írása maradt fenn, majd 1937-ből egy se. Aztán 1938-ban, a megjelent nyolc szövege közül hat vagy közvetlenül, vagy közvetetten a jugoszláv irodalommal kapcsolatos, és ettől kezdve töretlen a délszláv literatúra iránti vonzalma, és annak ismertetésére irányuló kötelességérzete.
A jugoszláv irodalom népi vonatkozásai című, a centrumnak szánt, a Kelet Népe 1938-as első számában megjelent tanulmányában Közép-Európa akkor legfrissebben egyesült irodalmáról azonnal leszögezte, hogy külön hagyományokon, lélek- és tájhangulatokon nevelkedett irodalmakról van szó, amit egyfelől a bizánci, másfelől a latin kultúra istápolt. Hiába van ugyanis - írja Herceg - vérségi kötelék a szerb, a horvát és a szlovén nép között, egy nemzet kultúrájának a kialakulásában a hagyományoknak, a nyelvnek és a vallásnak jut a legfőbb szerep. Éppen ebből eredeztethető, hogy a szerb nép az ortodox-pravoszláv vallásánál, illetve annak archaikus nyelvénél fogva öncélúbb, és irodalmuk születése is a nemzeti relígió misztikumát adja, az évszázados török elnyomás következtében szinte teljességében a népköltészetre szorítkozik, míg a horvátok és a szlovének esetében a latin kultúra integrálódik (vagy inkarnálódik) a nemzetben. A három irodalom közeledése a török háborúk követ-kezménye12 - érvel Herceg -, a szerbeknél ekkor jelentek meg a testvériségről szóló és a szláv győzelemről álmodozó hősi énekek, eposzok, a guzlicások dalai, amelyek felváltják a misztikus költészetet és az egyházi prédikációkat, majd a horvátok és a szlovének közé is eljutva elhalványítják az ottani civilizáció primitív idilljeit, a pásztorjátékokat, a trubadúrköltészetet, a misztériumjátékokat. Az ismertető tanulmány páratlan tömörséggel foglalja össze a délszláv irodalmak gyökereit: a dubrovniki Ivan Gundulić Osman című eposzát, a felvilágosodást hirdető Dositej Obradovićnak a népi irodalom megteremtését célzó programját, Vuk Karadžić monda- és népdalgyűjteményét, a szlovén Jernej Kopitarral készített szláv szótárát, a Vuk által megfogalmazott nyelvi törvényszerűségeket a horvátokkal is elfogadtató Ljudevit Gaj Danica című lapját, s Montenegrót se feledve, Petrović Njegoš hőskölteményét, a Hegyek koszorúját. Az ismertetőből kitűnik, Herceg őszintén tiszteleg a romantika korában tevékenykedő Vuk Karadžić13 munkája előtt14, aki a kilencven százalékban írástudatlan szerbségnek megadta a saját nyelvén való megszólalás lehetőségét, a 47 ezer szavas szerb-horvát szótár, az új nyelvtan, a fonetikus ortográfia kivonta a pánszláv mozgalmat a szlavofil hatás alól és lehetővé tette a nemzeti irodalmak önálló fejlődését. Még a tanulmányírás idején is azt látja, hogy a szerb népben még mindig erősebben élnek emlékei, mint a civilizáció produktumainak csodálata. Európa nagy madara kint szorult a Dinári-hegység külső falán, ám mindenek előtt Bora Stanković és Ivan Cankar műveivel példálózva abbéli bizalmát is kifejezte, hogy amit ma primitívnek és balkáninak hívunk, az meg fog izmosodni, fényt kap, és tisztaságának varázsa lesz, mint minden önmaga erején élő nemzetnek.
Ivo Andrić15 hajdani Boszniájában Herceg Tamási Áron Erdélyére ismer, hangsúlyozván a taine-i miliőelmélet igazságát, miszerint az ellentmondások szintézise, s összefogó, egyetlen nagy hatalom mégis maga a táj, és ennek fényében szögezheti le a két világot egymáshoz közelítő, egymásba átmosó, de külön is választó gondolatait: Bosznia tájhangulata körülbelül egyezik Erdélyével. Az erdős hegyeket itt is, ott is kecskepásztorok, vadászok, mészkőfejtő és szénégető szegény emberek lakják. De amíg Erdély kultúrájában, hagyományaiban és politikai fekvésénél fogva is mindig egy zárt szigetet képezett, addig Bosznia sohasem tudta elzárni kapuit az idegen hatások elől. Ő volt az a kicsiny pont, amelyen Európa megütközött a Balkánnal. (...) A szláv, muzulmán és katolikus egyház benne egyforma szívóssággal küzdött egymással.
Ez az a sokszínűség, amelynek homogenizáló hatását Herceg írói megfogalmazás tétjeként jelölte ki maga elé a Cél és vallomás című önéletrajzi vallomásában (Kalangya, 1938. 10. sz.): Nekünk nemcsak a művészi tökélyre kell törekednünk, hanem elsősorban népünket, környezetünket kifejezni. Kialakítani magunkban a vajdasági népi tudatot, a vegyeslakta vidék tarkaságának, a szerb, magyar és német hatásoknak eredményét. Miként Herceg a maga szélsőséges, de mindenképpen pozitív tartalmú16, ám megvalósításában olykor radikálisan irodalom-ellenes17 regionalizmus-programja fényében felismerte Andrić Alija Đerzelezének és Tamási Ábeljének a rokonságát, úgy állította Bori Imre kettőjük mellé Herceg Kekez Tunáját.18 Herceg ekkor már teljesen tisztában volt a centrum és a periféria problematikájával, világos volt előtte, hogy kisebbségi íróvá való szegődése lemondást követel, és erőfeszítést, hogy a maga elé kitűzött horizont ne a világirodalomra vetüljön, hanem meg kell elégednie a perspektívát leszűkítő feladatvállalás nyújtotta lehetőséggel. De ehhez nemcsak tehetség kell, testvérem, nemcsak önbizalom, művészi formaérzék, hanem elsősorban a szélesebb horizont feláldozása a szűkebbért - panaszolja fel, vagy éppen rezignáltan szögezi le, ma már nem tudhatjuk. Azt azonban ugyanebből a vallomásból olvashatjuk ki, hogy Herceg 1938-ban, a kisebbségi író feladatvállalásával egyetemben nem a polgárság színeiben kívánt megnyilatkozni, sőt, egyenesen elvetette ennek lehetőségét. Szerinte ugyanis a polgár elutasító magatartása érdeklődési körén kívülre zárja az úgynevezett helyi, egy kis szabadsággal mondhatnánk, regionális irodalmat, ugyanis ez az irodalom sem térben, sem időben nem üti meg a polgár vastag fülét. Persze, hiszen aki egyszer már a világ pulzusán tartotta kezét, még ha parvenü modorban is, mi érdekességet lelne a szerb, a horvát, a magyar, német és zsidó városi homogenitáson, amikor maga is ebben a közegben élt, ha nem autora, akkor auctora volt annak a létélménynek, amit Herceg, maga is sváb és francia ősöktől származó, a magyar virtust a Hercog nagyapától, a cirill betűket Karle nagyapjától tanuló gyermek - kiváló irodalmi szaglással - a regionalizmus letéteményeseként fogalmazott meg. Tudta, hogy a Szenteleky által meghirdetett couleur locale elv nem hozta meg az áhított homogenitást, a programhoz csatlakozó írók csak idegen neveket hoztak műveiben és szerb dalokat magyarosítottak, ugyanakkor meggyőződése volt, hogy a vajdasági kultúrának nem a világpolgár, hanem a nép az őrzője, valahogy úgy, mint a vajdasági szerb irodalomban. Herceg nem magyar, hanem batyus származása ellenére olyan vitalitással és vehemenciával vállalta magyarságát és vajdaságiságát, mint ahogy annak idején a vajdasági szerb intelligencia, Vasa Stajić, Jovan Popović, Mladen Leskovac igyekezett bizonyítani, hogy Petőfi és Ady nem csak a magyarok ügye, költészetük az egész Duna-mente közös kincse. Még ugyanebben az esztendőben, Szenteleky Kornél halála után öt évvel kelt vallomásában19 arról írt, hogy a vajdasági szemléletű írónak éppen a táj (és a vele együtt adott emberi kapcsolatok) nyomán így kell magáénak tudnia Steriját és Ignjatovićot, és a magas kultúrával szemben a népi kultúra elsőbbségét hirdető Karadžićot, mert a vajdasági élet lehetőségét az itt élők demokráciája és testvérisége szavatolja. Ezért állította, hogy A Vojvođanski zbornik mozgalma közelebb van hozzánk, mint bármilyen anyaországi mozgalom, ha nem is magyar, de vajdasági. Ez az egyetlen út, amelyen a vajdasági irodalom kibontakozását látom. Széles nemzeti horizontok helyett regionalitást! Vajdaságról, mint sajátságos területről beszélni magyarul ekkor talán olyannyira időelőtti volt, mint szerbül 1922-ben, amikor Vasa Stajić a Nova Vojvodina című folyóirattal hirdette ugyanezt a regionalizmus-igényt. A polgári szemlélet torzulásával20, a bezáródásnak a belterjességgé való alakulásával való kezdeti hadakozásait, a szociális érzékenységre való intései mellett Trianon után közel két évtizeddel leplezetlen mondatokban hangsúlyozta: Mert még mindig nem találtuk meg önmagunkat. Még mindig tele vagyunk hazugságokkal, kultúrfölénnyel, csalfa ábrándokkal, mellet döngető, de suba alá búvó szájas magyarkodással és íróink mindezeknek a kliséivel... és meneküléssel a valóság elől. Vannak itt még olyanok, akik internacionális eszményképeket kerestek, általános emberit s, hogy itt mi mindennek kellene emberinek lennie, azt nem veszik észre. A Trianon utáni vajdasági polgári szemlélet az új államformációba való kerülést követő első évtizedekben se nem követelte a térség sajátos irodalmának megteremtését, se nem támogatta azt, nem is vett róla tudomást, hanem elnézett messze a távolba, s az elérhetetlenre irányuló nosztalgiáját tüzelte csak magában. Ez egyébként korábban se állt érdeklődésének homlokterében. Az 1906-ban Vértesi Károly elnökletével alakított Bács-Bodrog Vármegyei Irodalmi Társaság is inkább nem akart lemaradni a kulturális fejlődésben más vármegyék mögött, mint magát az irodalmat istápolni. A köztudatban akkor még úgy élt az író, mint a nemzeti művelődés legfontosabb tényezője. Hogy tehetséges volt-e, azzal abban az időben nem sokat törődtek Bácskában. Ha mellékesen úriember is volt, minden ajtó kitárult előtte, és előadását udvariasan meg is tapsolták. A polgáriasodási vágy megelégedett a külsőséggel, a lényeggel nem sokat törődött. - írta erről Herceg az Irodalmi társaság a régi Bácskában című tanulmányában21. Az irodalmi estek pazar lakomákba torkolló rendezvények voltak, amelyekről a hírlapok nem a költői teljesítményt, hanem az egymás köszöntésre mondott tósztokat jegyezték fel, és a külsőségekben merült ki az ünneplés: Bezdánban lovasbandérium, Hódságon tűzoltózenekar várta a Társaság íróit. Bácsor-szág olyan távol esett a központtól, hogy ott az irodalmi életnek pusztán a habja csapódott le. A polgárságnak az a csoportja, amely nem kapaszkodott a centrum irányába, hanem megmaradt a Vajdaság területén, a szociális átrendeződés következtében, pozícióját és jövedelemforrását veszítve nem is rendelkezhetett be másra, mint a túlélésre és a nosztalgiázásra. A falusi parasztság szociális szigetléte folytán - Herceg szemléletében - hagyományőrző és hagyománymegújító: szociális helyzete ugyan gyűrűt von e réteg köré, ám e határ csak a városi proletártól és a polgártól rekeszti el, a nép (ebben a szemléletben a parasztság és a falusi lakosság) inkább kultúrájába fogadja a más nemzethez tartozók szokásrendszerét, lexikáját, táncát és dalait, mert az számára természetes, mint hogy pénzért föladja népi mivoltát és a városi életformát öltse magára, mert az erkölcstelen. Nem a népviselet selyemharisnyára és kosztümre cserélése az amorális, hanem maga a tett, az egyik életformának a több pénz reményében való elhagyása és egy másik magáraöltése. Ezt a szociális és társadalmi érzékenységet tükröző éles elkülönülést Herceg 1938-ban az író szerepkörének regionális specializációjával kívánta áthidalni: E törvény alól csak az író lehet kivétel, akinek az életformája, ha polgári is, de tudatában ott élhet a népben, megszívhatja magát tápláló nedveiből, hogy a másik parton eresszen lombokat.
Említettem már, Herceg János a második világháborút megelőző években, a jugoszláv-magyar közeledés esztendeiben a Vajdaságban minden anyaországi kapcso-latnál fontosabbnak ítélte a vajdasági mozgalmat, az itt élő népek egymáshoz való közeledésének programját. Pedig a kisebbségben élő magyarságnak vajmi kevés beleszólása lehetett ebbe a folyamatba. Németh László asszimilációs és disszimilációs elmélete kapcsán22 azt észrevételezi, hogy minden rendben lett volna, ha 1848 után a magyar parasztságot emeli az állam a középosztályba és a jövevényeket helyezi paraszti sorba, minden valószínűség szerint a saját időszerű helyzetének analógiájára, mert a Kalangyának ugyanebben az 1940/6-os számában Feketekuty Béla könyve23 kapcsán szinte természetes tényként észrevételezi a kisebbségi sorssal együtt járó peremreszorultság politikai megnyilvánulását: Mi, kisebbségi magyarok örömmel és kettőzött figyelemmel kísérünk minden ilyen irányú megnyilatkozást. Még akkor is, ha sem mint részt vevők, sem mint közvetítők nem szerepelhetünk a két ország közeledésében. (...) A jugoszláviai magyarságnak nem szabad ünneprontónak lenni, s nem szabad felhoznia sérelmeit, kívánságait a közeledéssel kapcsolatban, ha tudatában is van annak, hogy minden eddigi viszály és hűvös tartózkodás éppen miatta volt meg a két ország viszonyában. (...)
Nekünk pedig húszéves kisebbségi sorsunkban a türelem jutott osztályrészül. Az itteni magyarság nem szokott hozzá az önálló élethez; kezdeményező szerepe sohasem volt - tette hozzá egy másik helyen.24 Mi mást érthetünk ki ezekből a sorokból, mint azt, hogy Hercegnek a jugoszláv irodalmak iránti érdeklődése a kisebbségi sorba kényszerültség által indukált kényszerpálya volt az egyedüli vállalható feladat, amit a kisebbségi (polgári) értelmiségi vállalhatott? Hiszen a saját sorsába való beleszólás igénye is kockázatos kívánalom volt a kisebbség számára, sőt, ugyanebben az időben a többségi nemzethez tartozók se sokat kacsingathattak külföld felé. A jugoszláviai magyar kisebbség léttere messze a földrajzi koordináták alá szűkült, a középiskolákat bezárta a jugoszláv hatalom, a Pribičević-féle névelemzés pedig az itteni magyar gyerekek kétharmada előtt zárta be a magyar elemi iskolák kapuit25, a Belgrádi Rádió hangjátékaiban pedig megcsontosodik Zsuzsa, a magyar cselédlány alakja, akinek bárgyúsága és otrombasága és lelkületet sértő generalizálása ellen csak a jóérzés tiltakozhat, de a remény és csüggedés kettős vonzásában élő kisebbségi nem. A második világháborút követően kísérteties egybevágósággal ismétlődtek meg a Trianon utáni tapasztalatok: a háború elsodorta a vajdasági magyar értelmiség kétharmadát, a megmaradt réteg pedig nem sorolta szellemi szükségletei közé a vajdasági magyar irodalom létét segítő és egyben bizonyító törekvéseket, például egy folyóirat meglétét. A kisebbségi kutató (vagy inkább nevezzük kultúrmunkásnak) nem, vagy csak nagyon nehezen férhetett hozzá olyan adatokhoz, amelyek a Vajdaságnak a magyar nemzeti, vagy magyar történelmi jellegét bizonyította. Amennyiben erre mégis alkalma nyílott, kutatásainak eredményeit már nem tehette közzé, ugyanis a kisebbségi politikát ellehetetlenítő 1929-es diktatúra után a cenzúra nem engedélyezte az ilyen publikációk kiadását. A közös múlt csak emlék, a közös jövő - végzet - idézi Herceg egy német származású magyar önvallomását26 és megértéssel bólint rá arra a polgári asszimilációra, amelynek következménye, hogy semmi se különbözteti meg az asszimilált és a törzsökös magyar polgárt egymástól, az előbbit semmi sem fűzi többé fajtájához, lélekben, nevelésben és gyakran testben is teljesen beleolvadt a magyarságba. Arra azonban nem találunk utalást írásaiban, hogy amit üdvösnek tartott a magyar asszimiláció szempontjából, azt jóváhagyta-e volna a maga kisebbségi helyzetében, vagy meghunyászkodva, de kitartott volna a nemzeti önazonosság megőrzésének és egymás megismerésének a programja mellett. Bizonyára ez utóbbiról lehet szó, ugyanis ugyanolyan lelkesedéssel fogadta Madách tragédiájának szerb fordításait, mint a délszláv írók műveinek magyarországi megjelentetéseit. Ezen túlmenően azonban a Vajdaságnak mint sajátos tájegységnek a megismerését tűzte ki a maga és a többi délvidéki magyar író irodalmi feladatául: Én hiszem, hogy előbb-utóbb a délvidéki magyarság is felébred kulturális ájultságából, és ugyanolyan érdeklődéssel vesz körül bennünket, mint elődeinket, a régi bácskai írókat. De bennünket most már az időhöz és kötelességeinkhez híven csak e vidék feltárásának, újjáköltésének, kulturális feltérképezésének szempontjai vihetnek közösségi munkára. E szempontok nélkül nincs szükség irodalmi társaságra, nincs szükség külön irodalomra sem, e szempontok nélkül boldoguljon mindenki úgy, ahogy tud, s ahogyan az Isten megengedi.27 Ugyanakkor, az immáron újra megváltozott körülmények között, a Bácska magyar közigazgatása idején Szent István intelmeinek fényében maga akarja egy akolba terelni, egy pásztor botja alá keríteni az akkor kisebbségbe került szerbeket, németeket, románokat és szlovákokat, nagylelkűen még azt is megkockáztatva, hogy Trianon után a vajdasági szerbség veszített igazán, hiszen Újvidékről Belgrád elszippantotta az értelmiséget, míg a huszonhárom év kisebbségi lét megvilágosította a vajdasági magyarokat, akik Pest közelsége és a maguk patríciusi renyhesége folytán korában nem éltek a kezdeményezés lehetőségével, és a kultúrjavak fogyasztására rendezkedtek be, egyszerre rátaláltak az önszerveződés formáira és erősödni kezdtek28. Kicsit furcsa érvelés, de csak az ehhez hasonló tépelődések tarthatták egyensúlyban Herceg János gondolkodását, aki nem törleszkedett és nem is panaszkodott se 1942 előtt, sem utána, idegenből hazatértként sem. Szembetűnő például, hogy a Kalangya szerkesztőjeként 1944-ben Zombor és Baja végső soron eltérő irányú testvérfejlődését taglalta, számba vette Ady szerb-horvát fordítóit, külön tanulmányban elemezte Ady helyét a délszláv irodalomban, életrajzi ismertetőt írt a bajai születésű, ám távolról sem magyarbarát, ráadásul epigon-gyanús Bogoboj Atanackovićról, s meleg hangú nekrológot jelentetett meg Jovan Dučićról. Mi ez, ha nem az eleve adott kétlakiságból fakadó híd-szerep aktív vállalása? Herceg a Kalangya munkatársaként, majd a Bácska magyar közigazgatása alatt szerkesztőjeként egyaránt azt vallotta, hogy a nemzeti konglomerátum, a népek, nyelvek, kultúrák diaszporikus találkozása csakis egy interkulturális ötvöződésben oldódhat fel, amit egyes szerzők, egyes művek meg is teremtettek, anélkül, hogy ezt a szükségszerűséget bármilyen elmélet, vagy politikai sugallat tudatosította volna bennük29. Ebből a felismerésből származik Hercegnek a népiségre való esküvése: az együtt és egymás mellett élők időtlen idők óta úgy éltek, ahogy azt a különböző fordulatok után szólamokban kívánta számukra előírni a politika. Amivel nem egyszer szembefordult a gyakorlat, vagy éppenséggel az értelmiségiek éleslátása, szellemi rokonszenve. Erről a véresen valós szellemi összefonódásról írta Herceg az Ady a délszláv irodalomban című tanulmányában30 egyebek között a következőket: A magyar szabadságharcban a szerb irodalom legjobbjai: Đura Jaksić, Sterija Popović, Jaša Ignjatović mégis - szinte népükkel szemben - Petőfi oldalára álltak31. Nem politikai lépés volt ez részükről - mint ahogy Petőfi sem politikai ügyet látott a szabadságharcban -, hanem a lelki közelség és a szellemi nevelés eredménye. A szerb politika szirénjei különben is a másik táborban fújták a kürtöket. De itt, nálunk addigra Vitkovics már bemutatta a szerb balladák szépségét. Milovan Vidaković budai hónapos szobájában írta az első szerb regényt, amelyhez nemcsak a magyar példákat használta szorgalmasan, hanem a magyar tájat is háttérnek, s a vándorköltő, Sima Milutinović verseiben a guzlárok hangja Vörösmartyéval ölelkezett.
Ezután jött Petőfi, akinek igézete oly erős volt a szerb írókra, hogy nemcsak költői szárnyalását figyelték lelkesedve, hanem átvették tőle a magyar szabadságeszményeket is. Herceg ebben a tanulmányban azonban nem csupán a magyar-szerb interkulturális kapcsolatoknak32 ered nyomába, hanem a szerb-szerb kultúraközi bipolaritás póluscseréjére is felfigyel, amelynek során átértékelődik a centrum és a periféria viszonya:
A századforduló idején a magyarországi szerb irodalom hangot váltott. Az a szellemi vérátömlesztés, ami Szerbia és a délvidéki szerbség között folyt olyképpen, hogy onnan jött a népi, innen ment az európai kultúra, lassan egészen egyoldalúvá alakult. Vuk Karadžić, a pásztorból lett filológus színreléptével a századokig elnyomott szerb népnek oly gazdag költészeti anyaga az irodalom forrása lett. Hamarosan egy erős nemzeti irodalom bontakozott ki a szerbeknél, s amilyen arányban izmosodott a felszabadult Szerbia irodalma, oly mértékben halványult a délvidéki szerb szellemi élet jelentősége. A magyar iskolát járt, 1848 nagy magyarbarátja, Jakov Ignjatović, aki később nacionalista, sőt sovén felhangú történelmi regényeket és elbeszéléseket tett közzé (amelyekben azonban a szerb és a magyar vitézek vígan küzdöttek egymás mellett a megátalkodott ellenséggel szemben), 1854-ben, a Matica srpska folyóiratának, a Letopisnek a szerkesztőjeként szinte ugyanabba a helyzetbe csöppent, mint Szenteleky háromnegyed évszázad múltán. Ignjatovićnak szinte magának kellett teleírnia a folyóiratot, mert kevés volt a szerb olvasó, még kevesebb a szerb író: a mi irodalmunk olyan, mint az üvegházi télikert, árt neki a szél és minden zord idő. Ezért tanítanunk kell egymást, el kell viselni a tanítást, mert ettől még igazán jó barátok lehetünk - írta Ignjatović, a lelkes szerb nacionalista, a magyar lokálpatrióta, a fölvilágosult européer.33 A Vajdaság népi és földrajzi egységének hiteles költői változatának megteremtése mégis a kor szerb irodalmára maradt, kezdve Bogoboj Atanackovićtól Jakov Ignjatovićon, később Veljko Petrovićig és Jovan Popovićig hömpölygött ez az epika.34 Dolgozatomban többször jeleztem, hogy a jugoszláviai magyar irodalom párhuzamos kötődései közül különösen erős volt a Vajdaságban élő népek irodalmával való kapcsolata, az a szándék, amely Szenteleky Kornél és Debreczeni József fordítás-vállalkozásával, a Bazsalikommal kezdődően - és nem teljesen függetlenül a couleur locale elméletétől - a Vajdaság különfejlődésének, endogén lelkiségének és autochton gondolatvilágának tettenérését a népek és kultúrák együttélésének az egyéni és társadalmi reflexekben fellelhető nyomainak és eredményeinek a felkutatásában, a vidék és a központ kultúrájának közelítésében és a szülőföldnek mint irodalmi témának a feldolgozásában kívánta elérni. A folyóirat-szerkesztő, rovatvezető, a rádió irodalmi műsorainak a vezetője, a Magyar Szó irányadó esszéírója, a jugoszláviai magyar kiadótevékenység meghatározó személyisége, tudományos intézményeink, irodalmi és kulturális testületek, s nem utolsósorban a közélet megbecsült és nagytekintélyű tagja, Herceg János irodalmi közszereplésének teljes ideje alatt ezen munkálkodott: Arra tanít - írta értekező prózájának értékelésekor Szeli István -, hogy szűkebb és tágabb közösségünk, tudati, szemléletbeli, lelki, érzelmi és értelmi rezonanciáit ne egymás ellenébe fordítva, hanem a zavaró hullámhosszak kiiktatásával kezeljük. Nem a különbségek letagadásával, hanem a kölcsönös foghatóságuk elősegítésével és tartalmaik humanizálásával.35
Az egybehangzások, áthallások, egybemosódások, szellemi rokonságok és a for-dításirodalom együttcsengése megkerülhetetlen jellemzője volt a délvidéki irodalomnak, amiről Herceg János 1958-ban így írt: Nagy válaszfal a nyelv, de vidékünk kétnyelvűségében - a béke, a türelem és a megértés ritka időszakaiban - csodálatos kölcsönhatások mutatkoztak, és olykor már-már egy egységes szellem kialakulását ígérték, minden politikai határmezsgyén túl: szokásban, életformában, szemléletben és a népek álmaiban is. De a költők külön utakon jártak, s a szülőföldnek ezt a lassan bontakozó szellemét, amelyről Vitkovics Mihály ábrándozott legendás körtefája alatt, feloldották a maguk szélesebb nyelvi és nemzeti kultúrájukban, úgyhogy eredetére sokszor alig utal valami.36 Ez a folyamat, ami egyébként a szocialista viszonyokra épülő, háború utáni társadalmi tendenciákban a megélhetési migráció, az egzisztenciális asszimiláció során a hagyománytörés kérlelhetetlen erejével sodorta el a népviseletet, a zárt közösségek szellemi javait, a nyelvi szigetek apadó forrásvidékét, Herceg Jánost is megingatta a regionalizmusba vetett hitében. Amíg 1958-ban még Veljko Petrovićban a legjelentősebb vajdasági regionalistát ünnepelte, igaz, akkor is figyelmeztetett a szellemi különvállás, a különgondolkodás veszélyeire, négy év múltán már időszerűtlennek kiáltotta ki az egyébként mindvégig üdvösnek tartott irányzatot és a következőképpen intette írótársait: A jugoszláviai magyar írónak itt van hát a helye, s ha el akarja kerülni a regionalizmus veszélyeit, akkor feltétlenül szakítania kell a retrográd romantikával, a táj mítoszával és megszólaltatni az új világ új emberének irodalmát.37 Az intelem retorikájának szólam-szerűségét a szöveg születésének ideje kellőképpen magyarázza: a szocialista építkezés kiterjesztette szárnyait a szellem világa fölé is. A könyvesboltokban egyszerre megjelentek a magyarországi szerzők kötetei, az egyre több kétnyelvű fiatal számára hozzáférhetővé váltak a belgrádi és a zágrábi kortárs írók munkái, így a vajdasági magyar írók egyszerre olyan alkotókkal kerültek versenyhelyzetbe, akik kompaktabb nyelvi közösségben működhettek és esetleg tehetség dolgában is előbbre jártak. Innét az intés, hogy egyszer majd a vajdasági magyar író könyve is kijut a határon túlra, és akkor az ottani olvasót nem a szerző alkotói bravúrja, a szürrealizmus vidéki változata vagy a művész l'art pour l'art-izmusa érdekli majd, hanem a vajdasági ember új körülmények között szerveződő és kiteljesülő élete. Ezt kell az itteni írónak megírnia - vagyis megint csak a regionalizmus.38 Herceg hitvallása csak a táj és az ember együttélését kiegészítette a korszellem modernizálódásával, más szóval, a társadalmi alakulás kiszolgálásával. Ez a szocialista lelkesedés ideig-óráig elhomályosította a vajdasági magyar írók éleslátását és öntudatát, nevük és hivatásuk mellől elhagyták a területi és nemzetiségi megkülönböztetést és jugoszláv íróknak vallották magukat, ám hamarosan arról kellett megbizonyosodniuk, hogy nyelvük korlátait nem törhetik át, és a jugoszlávizmus eszméje az írótársadalmon belül is kezd köztársasági határok közé szorulni. Érdekesmód a hercegi gondolkodásban a hatvanas évek derekán ugyanez a befelé fordulás üti fel a fejét: amikor a Vajdaságból harmadmagával meghívták Kölnbe, hogy a szétszórt magyarság helyzetéről tárgyaljanak, elutasítja a meghívást. Akkor, amikor Illyés Gyula az ötágú síp szellemében kérdi, hogy ki nem kapta fel kellemes meglepetéssel a fejét a kritikai fénycsóvákra, melyek mintegy oldalról csaptak a pesti centrumba Újvidék két magyar folyóiratából?, Herceg látókörét leemeli Budapestről és a Leányvári levelek 27. darabjában39 a következő véleményt fogalmazza meg: Én megmaradok abban a hitemben vagy tévhitemben, ha úgy tetszik, hogy az írás szabadságát mindenekelőtt a magunk vidéki vagy kisebbségi, avagy provinciális felvetéséhez kell tartogatnunk. Itt megint az a Herceg János szólal meg, aki ifjúkori első recenzióiban a külföldi szerzők szociális érzékenységének hiányára hívta fel a figyelmet: a vajdasági magyar irodalomban adott volt már a szólásszabadság, az alkotói autonómia, sőt, tehetségek is akadtak, de sehogy se akart megszületni az a mű, ami teljességében ábrázolta volna a jugoszlavizmus kegyeiben új körülmények között neveledő új ember epopeiáját vagy románját, s Herceg ismét arra kénytelen felhívni a figyelmet, hogy önálló alkotások szempontjából igencsak rosszul áll ez az irodalom: Csak az esszében, az irodalmi élet széljegyzeteiben vagyunk bátrak, az önálló alkotás felelőssége hiányzik belőlünk. Nálunk ez az esztétikai kísérőzene túlharsogja a szólistát, s most már oly általánossá lett, hogy csak a dobok érvényesülnek, s azoknak gyakori hangzavarában a kísérletek. Nem a nagy vállalkozások, nem a feltárások és feltárulkozások igénye, hanem megint csak a tartalomtól független formai bravúr a ködevés és köldöknézés igézetében.40 Herceg itt ugyan még a Híd forradalmi szerepe iránt hűségből ragaszkodott volna valamiféle irányzatossághoz, ám már azt tapasztalta, hogy az értekező próza, s mindenek előtt az esszé kiszorította helyükből az autonóm művészi alkotásokat, az esztétizálás bebocsátást követel a versbe, a novellába, a regénybe, de még a képzőművészeti alkotásba is, magyarán a kritika megelőzte a művészetet és kívülről írja elő annak igényes mércéit, így az író leginkább ezeknek a mércéknek kíván megfelelni, minthogy önálló alkotás létrehozására igyekezne.
Miként a dolgozat elején jeleztem, hogy kritikai nélkül nem létezhet irodalom, Herceg János a hatvanas években addig az élményig jutott el, amikor a kritika - érzése szerint - fölibe kerekedett a szépirodalomnak, amely amennyire nem lehet a politika csatlósa, úgy nem lehet az esztétika szemléltető szertára sem. Ugyanakkor a vajdasági magyar irodalom keretei közül kitörő esszéírás - miként Illyés észrevételezte - rávetette fényét az egész magyar irodalmi köztudat alakulására. Ami mindebben Herceg szerepét illeti, ő mindvégig kereste a kapcsolatot az egyetemes magyar irodalommal, de határozottan szembefordult a beolvasztó törekvésekkel és az önálló szellemi élet meglétét hangoztatta. Igaz, 1941 és 1944 között, amíg ő szerkesztette a Kalangyát, ez a külön utas program a lap súlyos anyagi és színvonalbeli leromlásába torkollott, bár emiatt nem is biztos, hogy kizárólag a regionalizmus pozitív elképzeléseken alapuló programját kell hibáztatnunk, hiszen a folyóirat munkatársainak nagy részét elsodorta a háború, újakat az ellehetetlenülő körülmények közepette nem tudott toborozni a főszerkesztő, és a Kalangya olvasótábora (vagy inkább vásárló és támogató közönsége) úgy érezte, hogy ismét nyitott előtte a centrum minden kulturális javához vezető út, a lap már nem vállal küldetést, nem kisebbségi szolgálatban áll, hanem csak egy vidéki folyóirat, amit már nem kötelessége támogatni. A meggyőződésből és ugyanakkor kényszerből vállalt teljes regionalizmus programja 1944 szeptemberéig tudta fenntartani a dilettantizmus melegágyává váló folyóiratot, amelynek azonban bizonyos érdemeit a Kalangya monográfusa, Utasi Csaba is elismert: Igazságtalanság lenne azonban feltételezni, hogy a Kalangya fiatal szerkesztője csak azért kereste lázasan a sajátos vajdasági lelkiség kifejezésének legalkalmasabb formáját, mert hite szerint irodalmunkat a továbbiakban a teljes regionalitás jegyében kell ápolni, s mert alkotók nélkül más utat nem is igen választhatott volna. Feltétlen híve volt a regionalizmusnak, azonban arról sem feledkezhetünk meg, hogy éppen a couleur locale jelentőségének ismételt és nyomatékos hangoztatásával tudott csak válaszfalat húzni irodalmunk és a szédelgő mélymagyarkodás, az örök magyar géniusz csodálatos éltető sugarai, a Nagy Ivánok ún. felsőbbrendű magyar kultúrája közé. Minél következetesebben törekedett a lokális jelleg érvényesítésére, annál inkább csökkent a Kalangya esztétikai színvonala, de egyidejűleg csökkent a magyar sovinizmus mérgező hatása is a lapra, úgyannyira, hogy idővel viszonylag független szigetté válhatott a folyóirat, mely nem élve vissza többségi helyzetével, Vajdaság ügyét kívánta szolgálni. A legszebb bizonyság erre az lehet, hogy a háborús Kalangya sem fordított hátat a jugoszláv nemzetek irodalmának: Verseket közölt Jovan Dučićtól, Aleksa Šantićtól, Anton Aškerctól, novellát Ivan Cankartól, Veljko Petrovićtól, továbbá jugoszláv népballadákat, tanulmányokat a szerb nemzeti színházi törekvésekről Magyarországon, a magyarországi szerbek szerepéről az új szerb irodalomban stb., s emellett erejéhez képest figyelemmel kísérte a többi vajdasági nemzeti kisebbség gazdasági és művelődési életének múltját, jelenét is.41
Az egyfelől Gerhart Hauptmann, Ch. F. Ramuz és Knut Hamsun, Ivo Andrić, másfelől Móricz Zsigmond, Bródy Sándor, Tamási Áron és Tömörkény István példáján éltetett, Herceg János által levezényelt regionalizmus-koncepció még egyszer eljátszotta a maga katalizátor-szerepét a jugoszláviai magyar irodalomban, az ötvenes években, amikor az osztályellentéteket alapul vevő szocrealizmust fékezte meg és gátolta annak kizárólagos ideológiai-politikai irányelvvé válását a művészetben. Ezt az időszakot követően joggal hangoztathatta magáról a korábban a széles horizontok elől mereven elzárkózó Herceg, hogy vajdasági, és ugyanakkor európai, egy lokálpatrióta világpolgár, aki szemléletével és munkásságával a centrum és a periféria közé vont ritka fonatú, de mégis egybetartó hálót.
Jegyzetek
1 A dolgozat az Arany János Közalapítvány támogatásával készült.
2 A délvidéki magyar kultúra és irodalom említésével jeleztem állásfoglalásom: ez a sajátos entitású kultúra és irodalom létezik, természetesen a maga elhatárolódásaival és kapcsolódásaival egyetemben. A kérdés történeti-poétikai vonatkozásaira a későbbiekben térek ki.
3 vö. Faragó Kornélia: Térirányok, távolságok. Forum Könyvkiadó, Újvidék. 2001. 44.
4 Herceg János 1951. június 22-én a Magyar Szóban megjelent cikkében (Irodalmi helyzetünkről) úgy válaszolt, hogy arra az egyre nagyobb teret nyerő propagandára, hogy a Vajdaságban szabadságban alkotó íróknak köszönhetően ez az irodalom kilombosodott és kiállja a versenyt a többi magyar nyelvterület irodalmával, hogy mivel ma sokkal több magyar lap közöl irodalmat, a kézirathiányt elosztják a dilettánsok. Soha annyi dilettáns nem jutott szóhoz a vajdasági irodalom mozgalmában, mint napjainkban. (...) ... a vajdasági magyar irodalmi mozgalom nemcsak hogy nem fejlődik, hanem egyre mélyebbre süllyed a dilettantizmus mocsarában. Egy hónappal később, a Híd 1951. júliusi számában (Cél és vallomás) egyértelmű kishitűséggel kérdezte: Mi az, hogy vajdasági irodalom? Van ilyen? Vagy csak azért van, hogy a neve legyen?
5 Bányai János: Mit viszünk magunkkal? Forum Könyvkiadó, Újvidék. 2000.
6 Gereben Ferenc: A vajdasági magyarok nemzeti és kulturális identitása. Elhangzott a MTA
Kisebbségkutató Intézetének a 2001. május 30-31-én megrendezett Kisebbségi magyarság: nemzetiségi lét, identitás és önszerveződés városi környezetben és falun témájú konferenciáján.
7 Hódi Sándor: Zavarodott nemzettudat. Aracs. 2001/1
8 Elhangzott a Nemzeti kultúránk és irodalmunk kisebbségi körülmények között elnevezésű, Szabadkán megtartott tanácskozáson, 2001. március 3-án.
9 Noha eddig bizonyosak voltunk, hogy minden esztétikai ítéletalkotás rászorul a közösségi legitimációra és a recepció-kanonizáció-cenzúra hármasságában ez a közösségi olvasat érvényesül.
10 Szirák Péter: A regionalitás és a posztmodern kánon a XX. századi magyar irodalomban. In.: Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. Szerk.: Görömbei András, Debrecen, 2000. 29-57.
11 Ebben az ismertetőjében is elsősorban politikai meggyőződése vezeti tollát, ugyanis a forradalmárok túlkapásaival szemben kell védelmébe vennie a szocialista forradalom szovjet valóságát.
12 A XVIII - XIX. században történő közeledés azonban soha nem hozott létre valamelyest is egységesnek mondható, úgynevezett jugoszláv irodalmat: a hasonló stílustörekvésekben megnyilvánuló egyesülési szándékot az első világháború húzta keresztül, majd a második világégés után létrejött államformációban is gyorsan megkezdődött a köztársaságok bezárkózása, amit még a szlovének és a macedónok nyelvi elkülönbőződése is tetézett. A nyelvi és kulturális közösségek szellemi élete a történelem által szinte mindig a különállás és a bezárkózás irányába haladt. Ennek veszélyességére - immár a nemzetiségi irodalmak szempontjából - Herceg egy 1966-os rádióbeszédében (Nyelv és nemzetiség) a következőképpen hívta fel a figyelmet: Mert egy nemzetiség csak egyféleképpen védekezhet a belülről meg-megszólaló szirénhangok csábítása, a nacionalizmus ellen: ha nem a bezárkózást választja nemzetiségi életformának, de minden erejével küzd, hogy az a nyelvi sziget, amelyen él, bármilyen keskeny földnyelveken is, de elvezessen a népesebb közösségekbe. A kitörés az egyetlen egészséges megoldás vidéknek és nagyvilágnak, mai állapotában egyaránt, a magunk megmutatása, hogy látva lássanak bennünket s a hitünket, hogy egyet akarunk. Herceg János: Összegyűjtött esszék, tanulmányok. Második kötet. Zavod za udžbenike i nastavna sredstva. Beograd. 2001. 390.
13 Születésének 150. évfordulójára a Nyugatban írt tisztelgő sorokat. (1938. I. sz.)
14 Cél és vallomás című, terjedelmes önéletrajzi vallomásában arra hívja fel a figyelmet, hogy a vajdasági magyar irodalomnak is egy Karadžićra lenne szüksége.
15 Ivo Andrić novellái. Kalangya. 1938. 8 - 9. sz.
16 Monográfusa, Toldi Éva ugyan rámutatott e program alkalmazásának hátulütőjére is: A helyi színek elméletének a követése, a couleur locale érvényesítése, a tájhoz való ragaszkodás, és a patriotizmus pozitív töltésűek lehetnének, kiválóan alkalmasnak bizonyulhatnának egy irodalom színképének árnyalására, ha programcikkeiben az író nem követelné kategorikusan az általános emberi kérdések feladását kizárólag a helyi gondok, észleletek javára. Toldi Éva: Herceg János. Forum Könyvkiadó, Újvidék. 1993. 56.
17 Ugyancsak a monográfus észrevételezte, hogy: A regionalizmus legerősebben a tanulmányrovatban éreztette hatását. A tudományosság helyébe a sekélyesebb publicisztika kerül, s ebben megmutatkozik a koncepció negatívuma is: publicistákat alkalmaz a folyóirat a Bácska tárgyi arculatának a megrajzolásához, néprajzi gyűjtések és régészetről szóló szövegek látnak napvilágot a Kalangyában, sőt a numizmatika és a galambászat is a helytörténet ágazatai közé kerül; az írások színvonala sem kielégítő. Toldi Éva: Herceg János. Forum Könyvkiadó, Újvidék. 1993.
62-63.
18 Bori Imre: Kekez Tuna. Híd. 1989. 4. sz.
19 Cél és vallomás. Kalangya. 1938. 10. sz.
20 Herceg a Szerbiában uralkodó társadalmi viszonyokat az 1800-as évek végétől az 1900-as évek első harmadáig terjedően legalaposabban a Branislav Nušićról írt tanulmányában ábrázolta (Híd. 1950. 5. sz.), és itt a burzsoá polgári társadalom romlottságára, kétszínűségére, kegyetlen önzésére, butaságára és mindenáron meggazdagodási, érvényesülési vágyára hívta fel a figyelmet.
21 Kalangya. 1942. 9. sz.
22 Kisebbségben. Németh László könyve. Kalangya. 1940. 6. sz.
23 Vitéz Feketekuty Béla dr.: Jugoszlávia magyar szemmel. Kalangya. 1940. 6. sz.
24 Szenteleky szerepe. Kalangya. 1940. 7-8-9. sz.
25 Ezeket a sorsfordító módosulásokat Herceg János nem csupán regényben, hanem értekező prózájában is megörökítette. A Vázlatok egy életrajzhoz című esszéjét például a következő poétikus bekezdéssel indította: Ott veszett el már valami az iskolapadban, ahol a Germinalt olvastuk, Szanint, Buffalo Billt és Nick Cartert, míg kopott, háború előtti zsakettjében a tanár le-föl sétált a teremben, és jobb híján frontélményeiről beszélt kidüllesztett mellel: hogy zsebórájával két olaszt vert agyon és hasonló hősi meséket. S később, amikor elhagyjuk a latint, és helyette a cirill ábécét kezdtük tanulni, amikor elmerült Cicero, és felbukkant Nemanja Stevan, és amikor Japan Đurónál a kis gimnazisták féláron biliárdozhattak; amikor ugyanaz a zsakettes figyelmeztetett, hogy olyan magyar versek is vannak, amelyeket nem kell felmondani, de otthon, magánszorgalomból mindenki megtanulhatja őket; amikor a Pávó fiúkat kicsapták, mert egyik éjszaka festékes vödörrel járták be a várost, és a házak falára rápingálták a Szózat négy legszebb sorát. De ki látta akkor mindezt ennyire torzítva, és ki tudta közülünk, hogy mire készülünk?
Hiszen valójában semmire sem készültünk. Amivé lettünk, a véletlen segített hozzá, s amit akkor elvesztettünk, most kezdjük megtalálni. Vojvodinai Szemle. 1941. 2 sz.
26 Német polgárság magyar földön. Kalangya. 1942. 4. sz.
27 Irodalmi társaság a régi Bácskában. Kalangya. 1942. 9. sz.
28 vö. Egy akol - egy pásztor. Kalangya. 1943. 1. sz.
29 El egészen addig, hogy 1950-ben a magyartanároknak magyar irodalomtörténet híján Mladen Leskovac Petőfi-tanulmányát javasolja előkészületi anyagul. (Egy vajdasági szerb író könyve.
Magyar Szó. 1950. január 22.
30 Magyar Csillag. 1944. 4. sz.
31 Három évvel később, 1947-ben a 7 Napban ugyanennek a szellemi együttcsendülésnek a visszhangját érzi kicsengeni, midőn Jugoszláviában Petőfi szerb fordításban jelenik meg, Magyarországon meg kiadják Ivan Goran Kovačić Jama című poémáját.
32 E kapcsolatok tudatosításában számos neves és névtelen segítő vett részt. A becsei Szulik József, aki a zombori Bácska 1890. és 1891. évfolyamában adott közre Branko Radičević magyarra fordított verseiből, a következőképpen indokolta e munkájának szükségét: a művelt magyar úriosz-tály becsmérlően néz a szerbre, melyet magánál alacsonyabb kulturális szinten állónak tart. Szerény munkálkodásommal intelligenciánknak ezen tévhitét kívánnám elmulasztani és bizonyítani, miszerint a szerb poéták művészete minden figyelmet megérdemel. (Idézi Herceg: Radičević versei magyar fordításban. Híd. 1948. 3. sz.
33 Idézi Herceg: Jakov Ignjatović. Híd. 1950. 6. sz.
34 Kosztolányi életművében csak itt-ott találjuk meg jellegzetes és félreérthetetlenül határozott körvonalait ennek a tájnak s az itteni embernek, az ő vidéke a magyar kisváros általános rajzához igazodik. Herczeg Ferenc a K. u. K. gyarmatosító politikájának áldásait hirdette egy vékonypénzű uralkodóréteg vidám históriáiban. Papp Dániel kezéből viszont túlságosan korán hullott ki a toll ahhoz, hogy alkotásaiban a tündérlak reálisabb alapot kaphatott volna. Csáth Gézát megejtette az élet misztériumokkal teli árnyjátéka, tekintetét elhomályosította a morfium, Gozsdu Elek pedig a magyar fin de siécle utolsó mohikánjaként menekült riadtan a magányba a korforduló ellentmondásoktól terhes új viharai elől. - állítja Herceg, és ezzel indokolja, hogy a vajdasági regionalitás előbb a szerb irodalomban bontakozhatott ki. (Tavaszi temetés. Magyar Szó. 1958. jún. 29.)
35 Szeli István: Herceg János értekező prózájáról. In.: Emlékezések könyve. Forum Könyvkiadó,
Újvidék. 2001.
36 Tavaszi temetés. Magyar Szó. 1958. jún. 29.
37 A szülőföld és az ország változásai. (1962.) in. Hazulról. Forum Könyvkiadó, Novi Sad. 1965.
38 Herceg a múlt század hatvanas éveiben - talán valami szocialista irodalompolitikából fakadó közmegegyezéstől vezérelve - pejoratív értelemben használja a regionalizmus terminust, noha szemléletbelileg éppen annak a megvalósulását ösztönzi. Ezekben az írásaiban mintha összetévesztette volna a provincializmust a regionalizmussal.
39 7 Nap. 1969. aug. 29.
40 Nem vagyunk egyedül. (1964) Hazulról. Forum Könyvkiadó, Novi Sad. 1965.
41 Utasi Csaba: Irodalmunk és a Kalangya. Forum Könyvkiadó, Újvidék. 1984. 27."
Erre válaszom az előző hozzászólásom.
Menj belvárosban utcákba, járj "sanghajok" környékén, térj be a vendéglátóipar bármely kategóriájába, szállj tömegközlekedési eszközre, sétálj egyes palackozott italok boltja tájékán, és nagy eséllyel szembesülhetsz mindazzal, amiről szólsz. Ha nem vagy kigyúrt és nincs a társaságodban hasonló adottságú személy, a szóban és tettben elkövetett vegzatúra legkülönbözőbb változatainak vagy védtelenül kitéve. És mindebben a védtelenség a szörnyű! Lévén a mai rendőr, bármely lépése miatti kiszámíthatatlan következmények miatt annyira meg van már félemlítve, hogy egyszerűen ő is nagy ívben elkerüli az ilyen szituációkra alkalmas környéket.
Mi Baján, hála az égnek, viszonylag elviselhető közegben élünk, de bizony gyakori, hogy hívatlan "vendégek" érkeznek, hol belföldi, hol külhoni területekről. Megjegyzem, a személy elleni erőszak elkövetése terén még a külföldi a veszélytelenebb, ő örül, ha vevője akad a zömében erőszakos módon tukmált gagyiválasztékára.
Pontosan így igaz, valóban nonszensz, hogy ha az említett etnikum verődik össze népes társaságba bárhol is, azt a "magyarok" igyekeznek nagy ívben kikerülni, megelőzendő velük bármiféle konfrontáció is. Ezek kezdőlépéseit nem kell részleteznem, ugye, de a mi speciális "demokráciánknak" talán nem a legegészségesebb következménye az, hogy a többség retteg a kisebbségtől.
Éppen ezért látnék szívesen minél több rendőrt az utcákon. Gyalogolni. Felfegyverkezve. Amit adott esetben használjanak is, ha a szükség úgy kívánja. De kizárólag akkor! Valahol említettem, milyen lenyűgöző hatást váltott ki belőlem Martfű városában tapasztaltak. Impozáns tisztaság és rend, ami párosul azzal, a lakosság számára megnyugtató érzéssel, hogy minden utcájában naponta több ízben is végigporoszkál a rendőrségi járőrkocsi, a benne ülők által árgus szemekkel pásztázva a környezetet.
Egy liberális ember nem mondhat mást mint,hogy a másságot elfogadom,de nem minden áron.Ebben az esetben egyet tudok érteni veled.Egyébb iránt lehet,hogy az én ismereteim hiányosak de ilyen kórházi problémát sőt roma szokást még nem hallottam.Azonkívül jobb lenne talán ha a fent említett "társaság" nem panaszkodni hanem mint a többi "magyar?"vagy ők ahogy titulálnak bennünket "gádzsó paraszt"-hoz hasonlóan a megértés és a beilleszkedés mentén próbálna élni nem pedig az egyre jobban másságát hangoztató és ezt nekünk kötelezően elfogadandó formáját választanák.Mint említettem ami szabadon a többségnek megfelelő módon és törvényesen zajlik az elfogadható.Az ami nem igy azt bizony nem fogadom el én sem.Bizony egyre jobban zavar és nem csak engem,hogy a cigányság a jogaival egyre inkább tisztában van a kötelességeit viszont előszeretettel elfelejti.Ha erre valaki vagy valakik szerényen vagy erősebb ráhatással figyelmeztetik,no akkor jön el az az eset amiből hétországra szóló cirkuszt lehet csinálni.Én spec.a rendőrökkel vagyok.(most kivételesen)
Na most, kiáltson rám ki mit akar, de nekem ez a túllihegett "kisebbségi törődés" tetőzött, a gyomrom émelyeg az álszentség legújabb államilag deklarált megjelenésétől.
Itt, ebben az országban, melyben tíz éve tesznek az egymást követő kormányok arra, hogy biztosítsák a honosként elismert kisebbségek törvényileg előírt parlamenti képviseletét :(!
Mifelénk, ha egy kórházban(!!) rendbontás történik, és ha a problémát megoldandó rendőrségi segítséget vesznek igénybe, amennyiben a zűrzavart okozók a cigány etnikumot képviselik, azon nyomban megjelennek Furmann Imréék és Horváth Aladárék, és pillanatok alatt olyan ideológiát szőnek a történttek köré, ami miatt a rendőrségünk óhatatlanul egyik manapság divatós lózung, azaz rasszista megbélyegzés alá esik! E vád elhárítása a rendőrség dolga, de nem hinném, hogy az ország lakosságának többsége a rend védelméről, mint eljárásról, elhinné a rasszista indíttatást.
De hogy mindezek hatására rendeletben írják elő minden egyes magyarországi kórházban, gyászhelyiség megteremtését, az a túlzások netovábbja, csupán azért, mert a cigány hagyományok sajátságos és tömeges megjelenést igényelnek a halál bekövetkezte, mint sajnálatos körülmény esetén. Ami mifelénk leginkább azt jelenti, hogy esetenként a gyászoló család tagjai, azaz néha 40-50 fő, hangos gajdolással szidalmazza elsősorban mindazokat, akik fájdalmuk bekövetkezte "okozói", akik nem mások, mint az egészségügy érintett dolgozói! Csak arra leszek kíváncsi, honnan a fészkes fenéből áll majdan rendelkezésre a kórházakban akkora terem, mely a "hagyományos" létszám befogadására alkalmasnak fog bizonyulni, természetesen megfelelő hangszigeteléssel ellátva. Abban az országban, ahol az elhúnyt - és az életben maradt betegtársak - számára még azt a tiszteletet sem képesek a kórházak zömében biztosítani, hogy a holttest egy elkülönítőben töltse el az előírás szerinti időtartamot, majd folytassa útját annak rendje szerint. Nem, mifelénk a paravánozás módszere dívik, ott, akörül a betegágy körül, ahol a szerencsétlen bevégeztetett :(((! Ekkénti lelki "vígaszt és optimista" kilátásokat biztosítva mindazok számára, kik fekvőbetegként várnak gyógyulásukra, az általában túlzsúfolt kórtermekben.
Alábbiakat eredetileg a választási topicba írtam, de muszáj ezt ide is bemásolnom:
Lám-lám, miféle tréfás ötletek kiteljesedésére alkalmas a választások: szemfüles bajai ifjak gondoltak egyet, és a 14 helyi választókerület közül mintegy 8-ban önkormányzati képviselőjelöltet indítottak, független kisebbségi égisz alatt. Na vajon, mely kisebbség képviseletére szövetkeztek nemes lelkű polgártársaink ? Hát a szlovén népére ....:)))! Nos, ehhez csak annyit, hogy mióta létjogosultsága vagyon a kisebbségi önkormányzatok megalakulásának, azóta kizárólag négy kisebbség: a cigány, a horvát, a német, valamint a szerb alakított önkormányzatot Baján. Na most, ha netán a helyben élő tótok éreztek volna vágyat képviseltetésükre, ihaj, alakítsák meg a szlovák önkormányzatukat, szívük joga, szó nem érhetné a ház elejét. Tán még a bolgárokat is elfogadhatónak tartottam volna. ( Zsidó, mint köztudott, nem lehet. Ahogy bunyevác se. ) De mivel az idén is kizárólag az eddigi négy kisebbség indítványozta önkormányzati igényét, és ezek képviselésére adták be az arra jelöltek szándékukat, meglehetősen meghökkentően hat, hogy Baján sosem élő szlovénekkel takarózva, szlovén kisebbségi önkormányzati háttér nélkül indulnak nyolcan pozitív kisebbségi diszkriminációra számítva szlovén színekben, települési önkormányzati képviselői tisztség elnyerésére :(! Ez akár mulatságos is lehetne, ha a vonatkozó törvény megcsúfolása a cél, és amennyiben mindez legitim így, ahogy állítom. Jómagam viszont akkor tartottam volna a tréfát igazán ütőnek, ha mind a 13 honi elismert kisebbség színében tették volna mindezt, komoly zavart okozva helyi "fehérházunk" leendő működésében, lévén a kisebbségi kedvezményezett nélküli 24 mandátum helyett, potenciálisan 37 képviselő számára kellett volna helyet biztosítani, közröhej tárgyát képezve :)!
Kedves furfangos fiatalok, felettébb figyelmetlenek voltatok :))).....
Bácskából (Délvidékről) származom, pontosabban Zentáról.
Zágrábba jöttem egyetemre (kémia-szakra) 1966-ban, és itt ragadtam. Befejeztem a kémia-szakot, majd harmadik fokon az elméleti kémiát, végül kémiai információkkal kezdtem foglalkozni az egyetem tudományos információs intézményében. 1992 óta egy gyógyszergyárban dolgozom.
Magyarnak születtem, amire nem vagyok büszke, de nem is szégyellem. Azt szégyelleném, ha megtagadnám. A délszláv háború előestéjén mondta volt Ljuba Tadic (egy neves szerb színész Belgrádban): "Nem vagyok foglalkozásszerűen szerb". Én sem vagyok foglalkozásomra nézve magyar.
Először ember vagyok és azután magyar.
Miért írok Önnek? Néha úgy érzem, bizonyos dolgok mellett nem lehet elmenni, szólni vagy tenni kell valamit. Ezt meg is teszem a munkahelyemen, vagy ha választott országom ügyeiről vagy lakóhelyemről van szó (egy kis városkában lakom, Zágráb mellett, ahol Mátyás királynak is volt vára - az utcánk neve is Korvin Matija). De amikor magyar ügyekről van szó, akkor többnyire csak az e-mail marad baráti körben. A státustörvényről írtam egy kis helyi magyar hetilapban. Vitatkoztam erről is a magyar nagykövettel az itteni Magyar körben, aminek sokáig elnöke voltam. Most már évek óta az Ellenőrző bizottság elnöke vagyok szabadidőmben.
Amikor a történeti tudatról szóló Zárórát láttam a Magyar TV2-n, amelyben Ön is szerepelt (műholdon nézhetjük ezt a csatornát és a DUNA TV-t), akkor jutott eszembe, hátha elmondhatom valakinek egy szomszédos országban élő magyar véleményét, és az netán felhasználhatja írásaiban, nyilvános szerepléseiben.
Úgynevezett kulák családból származom, valójában több száz holdas parasztfamíliából. 1945. után elvették a 10 hektár feletti földünket. Szüleim katolikusok, anyám mélyen hívő volt. Minket, gyerekeket rezsimellenesnek neveltek (hiszen apai nagybátyám, nagyapám és annak testvérét elvitte a "vérbosszú Bácskában" 1944-ben). Persze szüleim nem tudtak az újvidéki "hideg napokról" és egyéb tisztogatásokról, amit a "Délvidék visszatérte" után csinált a Horthy rendszer. Végül én ateista lettem (de tisztelem mindenki jogát a vallásgyakorlásra), és elég közel kerültem egyes marxista tézisekhez (nem voltam a kommunista párt tagja, most sem tartozom egy párthoz sem), amelyek emberközeli változatát a volt Jugoszlávia megpróbálta megvalósítani kb. 1974-1990 között. Így jött létre a munkásönigazgatás.
Visszasírom azt a társadalmi rendszert (de nem Jugoszláviát, mert minden délszláv nemzetnek joga volt önálló államként folytatni az életét). Nálunk akkor már a párt nem nagyon avatkozott be semmibe sem. Sajnos meg kellett buknia az általános harcban a nagy "gonosz" ellen, el kellett buknia az itt felébredt nacionalizmusok harcában, és el kellett buknia, mert a gazdaság terén nem volt eléggé eredményes, a termelékenység nem volt elég magas, nem volt elég versenyképes a globalizálódó világgazdaságban, amely a szent "profiton" alapszik, az emberi önzésen és a tulajdonhalmozáson.
Akkor önigazgatók voltunk (voltam egy évig ügyvezető igazgató is, és a munkástanács beleegyezése nélkül egy lépést sem tehettem), most bérmunkás vagyok.
Néha szeretnek szólni a magyarországi politikai dolgokról, főleg olyankor, amikor az minket is érint: külhoni magyarként, akinek az anyanyelve (és a felesége is) magyar, de akinek az anyaországa Horvátország, aki nem választotta sem Orbánt, sem Medgyessyt miniszterelnökének, de még Antallt sem. Én Ivica Racant választottam miniszterelnökömnek, hiszen itt élek, itt dolgozom, itt fizetem az adót, és tőle és a horvát államtól várom el és követelem meg nemzeti kisebbségi, emberi jogaim tiszteletben tartását, és a kisebbségek iskoláinak, intézményeinek, többnyelvűségének a finanszírozását. Nem az Ön és a magyarországi adófizető polgárok (Illyés Alapítvány) számlájára akarom ezeket megvalósítva látni.
A magyar állam tegyen meg mindent az ott élő kisebbségek érdekében, ne kelljen azoknak sem külföldön kilincselni. Legyenek nekik is képviselőik a parlamentben, mint nekünk van idehaza. Örülök, hogy két kultúra határán élek, és élvezhetem mindkét kultúra termékeit. Nem akarok meghalni vagy bárkit a halálba küldeni a határok eltologatásáért 30 vagy 100 évente.
Nem akarok a magyar Belügyminisztérium adattárában szerepelni egy "magyar igazolvány" tulajdonosaként, és nincs szükségem ilyen igazolványra, hogy kiakasszam a falra, bizonyítani a nyilvánvalót, a magyarságomat - mint ahogy arról sem kérek bizonyítványt, hogy normális vagyok.
Ezt a kijelentésemet az itteni magyar nagykövet szinte kinevette, és tapsolt a gúnyolódáshoz sok itteni magyar is, mert ha valamit ingyen osztanak, akkor mi ott vagyunk tömegével: akkor is, ha Jánosnak születtünk, de voltunk már Szerbiában Jovánok, most pedig Ivánok vagyunk - míg Jánosnak lenni nem hoz ismét hasznot. Hát ilyen emberekkel kell felszaporítanunk a fogyó nemzetet? Minek?
Alábbiakat kiegészítendő: az újságírónak küldött postai levélküldemény feladási ideje, 2002. augusztus hatodika, ami a részletes programon kívül tartalmazta a rendezvény főtámogatói sorát, azaz a helyi vállalkozók mellett, a katymári önkormányzatot, valamint a Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Közalapítványt.
Már az is sértő, hogy az újságírónő a helyi támogató prominenseket figyelmen kívül hagyta, arról a tapintatlanságról nem is szólva, mely a legnagyobb hazai kisebbségi kérdésekben kompetens közalapítvány semmibe vételét illeti. Ez sem öregbíti az Axel-Springer lapkonszern, mint profitorientált érdekeltség jó hírnevét.
Mint alább hírül adtam, "DUZIJANCE 2002" címen, egy egésznapos kulturális programot szervezett Katymáron, a Neven Bunyevác Kulturális Egyesület.
Az egy évvel ezelőtti rendezvényükön részt vettem, az ideiről sajnos távol kényszerültem maradni.
A múlt évi "Duzijance" kezdeti órájában beszélgetőtársam volt a Petőfi Népe napilap, regionális újságírónője, annak rendje szerint fotómasinával a nyakában, magnóval a hóna alatt.
Az elkövetkező napokban azt hittem én voltam figyelmetlen, lényeg, hogy semmiféle helyszíni tudósítást nem láttam a lap hasábjain. Sem felvételt, sem írott anyagot.
Ma állt módomban megkeresni a neves nap főszervezőjét, aki szuperlatívuszokban számolt be az idei rendezvény sikeréről, állítása szerint a műsort követő bál reggel hatig tartott, ígérte hogy felvételeket fog rövid időn belül a rendelkezésemre bocsátani.
Kérdésemre, miszerint lapokban nyomát sem láttam az egésznapos programnak, elkeseredetten számolt be az ezzel kapcsolatos csalódásáról.
Elmondása szerint illő módon időben küldte el a teljes programot és a névre szóló meghívót ismételten ugyanannak a laptudósító hölgynek, akiről az imént tettem említést. Mindezt biztonság okáért, ajánlott levélküldeményben. Hogy, hogysem, se reagálás nem érkezett az újságírótól, se nem jelent meg az ominózus napon, nagy bánatukra úgy múlott el a bunyevác nép egyik legszebb ünnepe, hogy arról nem volt képes senki sem tudósítani egy árva sort sem, a táncosok szemetgyönyörködtető egyedi öltözékéről, és az ebben előadott műsor során készíthető igazán látványos felvételek hiányáról nem is beszélve.
Döbbent méltatlankodásomat tetézte azzal történő szembesülésem, hogy egy évvel ezelőtt nem én voltam figyelmetlen, hanem ugyanez az újságírónő, ellenére hogy a folklór nap jelentős részén részt vett, az ideihez hasonló módon "tudósított" az eseményekről, azaz minden, a programmal kapcsolatos híranyagot magánál tartott, lapja révén semmit sem bocsátott a bácskai bunyevác nép, mint olvasóréteg rendelkezésére.
Ugyan a Petőfi Népe jeles bajai munkatársai, bizonyos "instrukcióknak" köszönhetően távol tartják magukat e fórumon történő megjelenéstől, így ha itt nem reagálnak soraimra, akkor egyéb úton fogok állásfoglalást nyerni tőlük az események tekintetében.
"Kié az ország?
A magyarokon kívül tizenhárom nagyobb etnikai csoport él a határainkon belül
Népszabadság • 2002. augusztus 10. • Szerző: Daniss Győző
Egész seregnyi könyvelőzmény és hosszú közvetlen előmunkálatok után megjelent A magyar állam és a nemzetiségek – 1848–1993 című, alcíme szerint a magyarországi nemzetiségi kérdés történetének legfontosabb jogforrásait tartalmazó kötet. A könyv dokumentumainak mondandójáról, tanulságairól a szerkesztővel, Sipos Levente történésszel beszélgettünk.
Sipos Levente: Nemzetiségeket érintő jogszabályok a kiegyezés előtt nem születtek
– A szó mai értelmében vett nemzetiségek a honfoglalás óta, sőt már régebben együtt éltek a magyarokkal. István királyunknak a soknyelvű és ezért is erős országról szóló gondolataiban pedig már valamiféle jogi szabályozás is benne van. Miért mégis 1848-cal kezdődik a kötet?
– A térség etnikumainak nemzetté, nemzetiséggé fejlődése a XVIII. század végén, a XIX. század első felében zajlott le. Először a vérségi rokonság, a közös szülőföld, az azonos vallás és nyelv alapján kulturális integráció ment végbe a nyelvújítás, különféle kulturális intézmények – egyebeken kívül iskolák, lapok, művelődési egyletek – alapítása, valamiféle közös történeti emlékezet, eredetmondák, mítoszok megteremtése és terjesztése révén. A második szakaszban ezek az etnikumok a kulturális közösségi tudattól és a polgári fejlődés követelményeitől ösztönözve megfogalmazták gazdasági, társadalmi, politikai céljaikat, és általános fejlettségi szintjük függvényében, különböző intenzitással bekapcsolódtak a politikai életbe. A magyar politikusok az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc alatt szembesültek a nemzetiségek öntudatra ébredésével. Ugyanis társadalmi követeléseik mellett ez utóbbiak is kitűztek nemzeti célokat. Ezt a törekvést a magyarok rosszul fogadták, irántuk nem tanúsítottak megértést – holott addig maguk is nemzeti elnyomás alatt éltek. Ez a magatartás arra vezethető vissza, hogy a magyar politikai vezető réteg a korábbi – az ország összes lakójára vonatkoztatott – hungarus fogalmat a XIX. század elején elvetette, és a nemzetállam, az egységes magyar politikai nemzet hirdetésének álláspontjára helyezkedett. Ezt akkor úgy fogták fel, hogy a magyar az államnyelv, a közigazgatás nyelve, és azt nemzetiségre való tekintet nélkül mindenkinek el kell sajátítania. Ennek a felfogásnak pozitív tartalma volt a Habsburg-uralommal szemben, de negatív töltése a nemzetiségekkel való kapcsolatokat illetően.
– Miért nem ismerték föl a kor politikusai – pedig jeles személyiségek voltak! – ezt a voltaképpen könnyen megérthető helyzetet?
– A szabadságharc utolsó heteire, 1849 nyarára – igaz, csak véres tapasztalatok hatására – végül is felismerték. Megbékélési tárgyalások kezdődtek a szerbekkel és a románokkal. Július 28-án a képviselők Szegeden elfogadták a polgári magyar állam első nemzetiségi határozatát. Az a törvényhatóságokban, községi szinten, a bíróságokon engedélyezte az anyanyelv használatát, az egyházakban, az elemi iskolákban szintén biztosította a szabad nyelvhasználatot. Voltaképpen tehát nyelvrendelet volt. De a további rendezés előtt is szabaddá tette az utat azzal, hogy felhatalmazta a kormányt: vagy rendeleti úton, vagy a nemzetgyűlés által hozandó törvény révén, de orvosolja a nemzetiségek, elsősorban a románok és a szerbek sérelmeit. A világosi fegyverletétel előtt néhány héttel ennek persze már nem gyakorlati, hanem csupán elvi jelentősége volt.
Államnyelv és anyanyelv
– Milyen intézkedések születtek az 1849 és 1867 közötti – eleinte igencsak zord, utóbb valamelyest szelídebb, „élhetőbb” két évtizedben?
– Köztudomású, hogy a szabadságharc leverése után a nemzetiségek – a magyarokat sújtó Haynau-féle kegyetlen megtorlást nem számítva – voltaképpen ugyanazt kapták jutalmul, amit a magyarság büntetésül. A szászok még korábbi önigazgatási jogaikat is elvesztették. A nemzetiségeket érintő jogszabályok azonban a kiegyezés előtt nem születtek.
– És utána mikor először?
– Az első és nagyon fontos – átfogó voltában egészen 1993-ig páratlan! – jogdokumentum az 1868. évi XLIV. törvénycikk volt. E törvény egyik meghatározó mozzanata az oszthatatlan egységes magyar nemzet fogalmának bevezetése volt. A törvényszöveg szerint ennek a nemzetnek a nemzetiségére való tekintet nélkül egyenjogú tagja minden állampolgár. A törvény másik meghatározó kitétele: Magyarország államnyelve a magyar. A nemzetiségi képviselők azonban ezzel elégedetlenek voltak, és a szavazáskor kivonultak a parlamentből.
– Mennyire érték el céljukat a jogalkotók? A mégis megalkotott törvények, rendeletek mennyire érvényesültek, illetőleg esetenként mennyire fordultak a visszájukra?
– A soknemzetiségű történelmi Magyarországon többféle érdek keresztezte egymást. A nemzetiségi jogszabályok általában kereszttűzbe kerültek. Az egyik oldalról a magyar nacionalizmusnak a parlamentben jelen lévő, a közigazgatásban, a sajtóban dolgozó képviselői sokallották a nemzetiségeknek juttatott jogokat. A másik oldalról a nemzetiségek hasonlóképpen nacionalista vagy esetleg nem is nacionalista hangadói – a románok és a szerbek hangosabban, a szlovákok és a németek halkabban – kevesellték őket. Bizonyos jogszabályokat pedig – általában okkal – érdekeikkel ellentétesnek ítéltek. És fel is léptek ellenük.
– Ezek parlamenti csatározások voltak. Mennyire „képeződtek le” a társadalom egészében?
– A dualizmus évtizedeiben, ahogyan a magyar politikusok és a nemzetiségi vezetők között – tisztelet a kivételnek –, ugyanúgy a magyar politikai közvélemény és a nemzetiségi mozgalmak között is szinte „süketek párbeszéde” folyt. A magyarok nem látták, hogy a nemzetiségek igényei, törekvései olyan mozgalmakat fognak gerjeszteni, amelyek feszítőereje elszakíthatja az országot összetartó kötelékeket. Attól tartottak, hogy az autonómiaigények az ország politikai egységét, a politikai hatalom megtartását veszélyeztetik. A nemzetiségi vezetők pedig e veszélyérzetet nem voltak képesek megérteni, másokkal megértetni – hiszen ők lojálisnak tekintették magukat, és többségüknek egészen az első világháború utolsó évéig nem is járt az eszében az elszakadás gondolata. Sokat rontott a helyzeten – a parlamenten kívül is – az „oszthatatlan, egységes magyar nemzet” fogalmának törvénybe iktatása. Mert azt kétféleképpen lehetett olvasni. Deák Ferenc és Eötvös József értelmezésében lehetett úgy, hogy ebbe a politikai fogalomba beletartozik a hat egyenjogú nemzet, nemzetiség – a magyar, a német, a román, a rutén, a szerb és a szlovák –, vagyis hogy az ország egész népességének kulturális közösségéről és politikai egységéről van szó. Ezen értelmezés mellett szólt, hogy a törvény – miközben pontosan kijelölte a magyar nyelv kötelező használatának színtereit – a hivatalos érintkezésben, törvényhatósági szinten, a községekben, az igazságszolgáltatásban, az egyházakban és az iskolákban széles körű anyanyelv-használati jogokat biztosított a nemzetiségeknek. Továbbra is rendelkeztek iskolaállítási joggal az egyházak és a községek, városok. Igaz, területi autonómiát nem adott a törvény, és a megyék, községek területének nemzetiségek szerinti átszabását, kikerekítését sem tette lehetővé, azt azonban kimondta, hogy a hivatalok betöltésénél a személyes képesség a döntő, a nemzetiségi hovatartozás egyetlen hivatal vagy méltóság betöltésének sem lehet akadálya. Lehetett viszont a szöveget úgy is értelmezni, hogy a törvény fogalmazta „nemzet”-be csak a magyarok tartoznak bele, a nemzetiségiek pedig legföljebb abban az esetben, ha asszimilálódnak. A magyar szupremácia hirdetői ezt a felfogást képviselték. Hozzáteszem: az 1868-as magyar–horvát kiegyezés messzemenő autonómiát szavatolt a Magyarországgal államközösséget alkotó Horvátországnak: volt külön kormánya, országgyűlése, hivatalos nyelve lett a horvát. Igaz, ez sem elégítette ki a horvát politikai erők számottevő hányadát, ők még szélesebb autonómiára, illetőleg önálló nemzeti királyságra vágytak.
– A jogalkotás tekintetében az Osztrák –Magyar Monarchia fél évszázada sokak szerint elsősorban a nyelvtörvények és az iskolatörvények kora volt. Mennyiben igaz ez a vélekedés?
– Az 1868-ban megszületett Eötvös-féle népiskolai törvény a toleráns nemzetiségi politika szellemét tükrözte. Fenntartotta az anyanyelvi oktatást, az iskolalétesítés és -fenntartás jogát a hitfelekezetek, a községek, az állam és a magánszemélyek számára. A nemzetiségi elemi népiskolákban nem írta elő a magyar nyelv tanítását, a kisszámú felsőbb népiskolában és polgári iskolában azonban – ha nem magyar volt a tanítási nyelv – kötelező lett a magyar nyelv oktatása is. A tanítóképzőkben az anyanyelven kívül a magyart és a németet is oktatni kellett. A későbbiekben azonban a nemzetiségekre nézve kedvezőtlen politikai fordulat kezdődött. Az 1879. évi XVIII. törvénycikk kötelezővé tette a magyar oktatását a nem magyar tannyelvű elemi népiskolákban is. Előírta, hogy négyesztendőnyi türelmi idő után csak a magyar nyelvet is tanítani képes tanítók alkalmazhatók a nemzetiségi iskolákban. Más kérdés, hogy ez a törvény végrehajthatatlan maradt, emiatt a szakminisztérium a következő 25 évben egyre-másra a végrehajtást előíró rendeleteket adott ki. E tekintetben külön is megemlítendő az 1907. évi XXVII. törvénycikk, a „Lex Apponyi”, amely a múlt század első évtizedét jellemző erőszakos magyarosító politika jegyében fogant. Ez a törvény az egyházi és községi népiskolákban számottevően fölemelte ugyan a tanítók fizetését – csakhogy az ehhez szükséges államsegély megadását kemény feltételekhez kötötte: az iskolafenntartó egyházak autonómiáját megsértve súlyos fenyegetésekkel próbálta elérni a magyar sikeres oktatását és a magyar szellemiség terjesztését a nemzetiségi iskolákban. Az államsegélynek az is feltétele volt, hogy bizonyos tantárgyakat a minisztérium által megállapított, illetve jóváhagyott tanterv alapján, az általa engedélyezett tankönyvekből oktassanak. És ez a lakosságnak nagyon nagy hányadát érintette: 1902-ben az ország több mint 17 ezer népiskolája közül kereken 10 és fél ezer volt csak magyar, 3274 magyar és egyéb, 3343 pedig tisztán nemzetiségi tannyelvű.
Visszalépés és könnyítés
– Mennyire hatottak a gyakran változó magyar kormányok nemzetiségpolitikájára az első világháborút követő negyed század sok-sok fordulatot hozó eseményei?
– Az első világháború befejeztével, a Monarchia szétesése után a Károlyi-kormány meg akarta adni a nemzetiségeknek az általuk már régóta kívánt területi autonómiát. Törvényeket hoztak a ruszinok, a németek, majd a szlovákok autonómiájáról. A Tanácsköztársaság idején is születtek hasonló – az önrendelkezés lehetőségét kimondó – jogszabályok. Mindezek azonban megkéstek: a délszlávok, a szlovákok, a románok már elszakadtak, Magyarország ideiglenes határait pedig egyre szűkebbre szabták a világháború győztesei. A Tanácsköztársaság végnapjai és a trianoni békeszerződés megkötése közötti átmeneti időben a magyar kormányok a nemzeti kisebbségekre kedvező rendelkezéseket hoztak. Tették ezt abban a reményben, hogy azok kedvezően befolyásolják a béketárgyalásokat. Nemzetiségi Minisztériumot állítottak fel, a 4044/ 1919. ME számú rendelet pedig – hangsúlyozva egyenjogúságukat – széles körű nyelvhasználatot garantált számukra. A trianoni békeszerződés alapján Magyarország lakossága több mint 18 millióról kevesebb mint 8 millióra fogyott. Ennek következtében a nemzetiségi kérdés súlya is töredékére csökkent, hiszen csupán egyetlen nagyobb létszámú nemzetiség maradt határainkon belül, a szétszórtan lakó 550 ezer német. Amikor 1921-ben törvénybe iktatták a trianoni békeszerződést, benne kisebbségvédelemre vonatkozó pontokat is szentesítettek. A következő esztendőben azután megszüntették a Nemzetiségi Minisztériumot, 1923-ban hatályon kívül helyezték a túl sokat ígérő 4044-es rendeletet, majd elfogadták a Bethlen-féle nemzetiségi rendeletet. Az visszalépést jelentett ugyan, mégis a korabeli nemzetközi mércével mérve kedvezőnek volt ítélhető. Mert míg a trianoni békeszerződés csak az igazságszolgáltatásban írt elő könnyítést a nyelvhasználatban a nem magyar anyanyelvű állampolgároknak, az utóbbi a közigazgatásban és a kulturális életben is lehetővé tette az anyanyelv használatát – a végrehajtási utasítása három iskolatípust jelölt meg: a kisebbségi tanítási nyelvű, a vegyes, azaz kisebbségi és magyar tanítási nyelvű, valamint az olyan magyar nyelvű iskolát, amelyikben a kisebbségi nyelv kötelező tantárgy.
– A nemzetiségi lakosság aránya közvetlenül a második világháborút megelőző időben, majd a háború elején megnövekedett. Követte-e ezeket a változásokat a nemzetiségi politika?
– A Horthy-rendszer nemzetiségi jogalkotását egyfelől Hitler hatalomra kerülésével összefüggésben a hazai németek politikai aktivizálódása, másfelől a terület-visszacsatolások befolyásolták. Például az 1941:V. törvénycikk a nemzetiségi érzület büntetőjogi védelméről szólva kimondta, hogy annak, aki bármelyik országlakost nemzetiségi érzületében megsért, fogházbüntetéssel kell számolnia. A valóban méltányos nemzetiségi politikára törekvő Teleki Pál vezetésével kidolgozott, a kárpátaljai területi autonómiáról szóló törvénytervezet azonban elakadt a törvényhozás gépezetében. A háború természetesen e tekintetben sem múlt el következmények nélkül. Az 1945–1948-as évek kisebbségi intézkedéseire sötét árnyékot vetett a német kitelepítés. Ugyancsak a sötét oldalhoz tartozik a magyar–csehszlovák lakosságcseréről szóló jogszabály. A háború utáni első két évből csak a nemzetiségi állami iskolák létesítésével és fenntartásával kapcsolatos rendeletek emelhetők ki. Az egykori német tannyelvű iskolákban a nemzetiségi oktatás meg sem indult 1945 után, több tucat – addig jobbára egyházi kezelésben működő – délszláv, szlovák és román iskolát pedig 1948-ban államosítottak.
Életminőség és előítéletek
– Az ezután következő évtizedekből az idősebb nemzedékeknek már közvetlen tapasztalataik is vannak. Milyen törvények, rendeletek voltak, vannak e tapasztalatok hátterében?
– A Kádár-korszakban az állampárti rendszernek megfelelően sajátos kettősséggel – pártvonalon is és állami szinten is – foglalkoztak a nemzeti kisebbségek ügyével. A rendelkezések célja az volt, hogy a kisebbségiek teljesen illeszkedjenek bele a magyar társadalomba, legyenek békés állampolgárok – úgy, hogy eközben őrizzék meg azonosságtudatukat, sajátos kultúrájukat. Nem volt tehát asszimilációs politika. A későbbiekben szerepe volt annak a megfontolásnak is, hogy a kedvező nemzetiségi politika – a kölcsönösség alapján – a határainkon túl élő magyaroknak is javára válhat. Ezekben az évtizedekben került a jogalkotók látószögébe a cigányság. A cigányok etnikai közösséget alkottak ugyan, történelmi, gazdasági és egyéb okok miatt azonban nem fejlődtek nemzetiséggé. A hatóságok emiatt inkább csak szociális kérdésként kezelték problémáikat. Tudni kell azt is: a Kádár-rendszer idején a nemzeti kisebbségi kérdésről nem dolgoztak ki átfogó jogszabályt. A kormány csak 1988-ban határozta el kimunkálását, kidolgozta a nemzetiségi törvény politikai irányelveit. Az MSZMP KB pedig – az említett kettősségnek megfelelően – a törvény megalkotását ösztönző állásfoglalást fogadott el. A jogi szabályozás ez idáig utolsó fontos állomása a rendszerváltás után többévi munkával kidolgozott 1993:LXXVII. törvény. A nemzeti és etnikai kisebbségek ebben foglalt jogaival tizenhárom népcsoport élhet: a bolgár, a cigány, a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán. E példaértékű jogalkotás az alkotmánnyal, a nemzetközi emberi és kisebbségi normákkal összhangban álló, sőt, a kisebbségi önkormányzatok létrehozásának kimondásával azokon túlmutató törvény.
– Mennyire felel meg Magyarország sajátosságainak, a magyar és nemzetiségi lakosság érdekeinek, igényeinek az érvényes jogszabályozás? Mi hiányzik a hazai jogszabályozásból?
– A 97,8 százaléknyi magyar és 2,2 százaléknyi kisebbségi (a 2001. évi népszámlálási adatok szerint 3,22 százaléknyi hazai kisebbségi – A szerk.) országlakos közös érdeke, hogy a kisebbségi népcsoportok is otthon érezzék magukat Magyarországon, hogy megőrizzék nyelvüket, kultúrájukat, szokásaikat, hagyományaikat. E tekintetben szerintem a mai szabályozás, a kisebbségek közreműködésével létrehozott 1993. évi törvény korszerű – csupán egy olyan fontos kérdés van, amelyik nem állja ki teljességgel a nemzetközi összehasonlítás próbáját. Ez pedig a cigány népcsoport életminősége. Azt úgy kell javítani, hogy az intézkedések ne menjenek érezhetően a népesség többi részének rovására. Igaz, nem egyszerű dolog az előítéletek felszámolása – és ebben a magyarságnak is, a cigányságnak is megvannak a tennivalói."
"A Külügyminisztérium közleménye
a jugoszláviai kisebbségi törvény elfogadásáról
A jugoszláviai magyar közvélemény “mérföldkő jelentőségű”-nek minősíti azt az eseményt, hogy a szövetségi parlament - gyakorlatilag ellenszavazat nélkül - elfogadta a kisebbségi törvényt. A vajdasági magyarság örömében a Külügyminisztérium is osztozik, és üdvözli a jugoszláv parlament döntését.
Magyar megítélés szerint úttörő jelentőségű törvény született, amely Jugoszláviában precedensértékű alapelveket rögzít. Reményeink szerint olyan lehetőségeket fog nyújtani a vajdasági magyarság számára, amelyekkel ők eddig nem élhettek. Kiterjeszti – többek között - az anyanyelvi oktatás és közéleti nyelvhasználat területeit; leszögezi a nemzetiségek által lakott területek lakosság-összetételi aránya megváltoztatásának tilalmát; bevezeti az állami testületekben, például. a rendőrség soraiban a lakosság összetételének megfelelő alkalmazás kötelezettségét; módot ad magániskolák alapítására és fenntartására. A törvény a nemzeti tanácsok működésének lehetővé tételével megnyitja az utat a kisebbségi autonómia-szerveződés felé is.
Az elfogadott kerettörvény konkrét formába öntése a Szerb Köztársaság hatáskörébe tartozik, de a magyar fél reméli, hogy a részletes szabályozás is meg fogja szilárdítani a most lerakott kisebbségvédelmi alapokat. Az európai normák szem előtt tartásával készült törvény életbe lépése közelebb viszi Jugoszláviát az európai integráció intézményeihez.
A Külügyminisztérium a törvényt továbblépésre alkalmas, jó alapnak tekinti a magyar-jugoszláv kétoldalú kisebbségvédelmi keretek létrehozásához is. Bízik abban, hogy a gyakorlati megvalósítás igazolni fogja mind a jugoszláviai kisebbségek, mind az európai közvélemény várakozásait.
Srdacno pozivamo Vas i Vasu porodicu na zetvenu priredbu, na "D U Z I J A N C U 2002", koja ce se odrzati 18-og avgusta (u nedilju) 2002. g. u Kacmaru.
PROGRAM:
- u 10:00 sati: posvecivanje kruva u rimokatolickoj crkvi
- u 16:00 sati: otvaranje izlozbe "Bunjevacka soba"
- u 17:30 sati: povorka folklornih grupa
- u 17:50 sati: spomen-proslava i polaganje vineca kod spomenika Mije Mandica
- u 18:00 sati: kulturni program u parku iza seoske kuce
- u 21:00 sati: vecera
Posle programa sledi bal u kafani "Cuki".
Svira: tamburaski orkestar iz Subotice.
Június 2-án, vasárnap este 6 órai kezdettel Úr napi szentmise és körmenet lesz a bajai főtéren. A szertartást dr. Korzenszky Richárd tihanyi perjel, bencés szerzetes tanár celebrálja. A soknemzetiségű város lakosságára tekintettel idén is három nyelven, németül, horvátul és magyarul hangzik el a szentbeszéd a tér különböző pontjain felállított mellékoltárnál. Horvát nyelven Antun Knézevity otoki plébános, németül Schindler Mátyás atya prédikál. Az Úr napi szentmise egyúttal a Szent László ÁMK tanévzáró szentmiséje, a Te Deum lesz. A rendőrség a teret 17–20 óráig lezárja a gépjárműforgalom elől. Kérik a lakosság megértő türelmét a rendezők."
A legpofátlanabb diszkriminációnak tartom egy olyan "soknemzetiségű városban", ahol négy kisebbségi önkormányzat létezik azt, hogy ezek közül csupán két nemzetiség nyelvén tartanak szentmisét.
Az asszimilálódó árulókkal nem azonosuló bajai bunyevácok, okkal tartják magukat távol egy olyan "városinak" kikiáltott rendezvénytől ( hiszen a főtéren, mint közterületen tartják, nem valamelyik katolikus templomban, vagy a körül ), melyen egy otoki horvát pap hinti az igét. Van olyan lelkész a környékünkön, aki képes bunyevác liturgia szerint is istentiszteletet adni, csak fel kéne kérni rá.
A cigányok köztudottan mélyen hittel tekintenek a katolikus tanokra. Talán ők is megérdemelnének annyi tiszteletet, hogy a nyelvükről, vagy nyelvükön szó essék, ha már amúgy is dívik lovari nyelven szerzett nyelvvizsgákkal boldogulni bizonyos területeken.
24 államigazgatási területen érvényesülhetnek ismét azok a jogok, amelyeket a milosevici rendszer idején vettek el
Nyolcnapos vita után a szerbiai parlament elfogadta a vajdasági autonóm hatáskörök visszaszolgáltatásáról szóló törvénycsomagot. A köztársasági parlamentben 118-an szavaztak a hatásköri törvény mellett, 72-en ellenezték, 42-en tartózkodtak.
A jogszabály a jelenleg hatályos szerbiai alkotmány keretein belül 24 államigazgatási területen adja vissza Vajdaságnak azokat a jogköröket, amelyeket a milosevici rendszer idején vettek el a tartománytól.
A törvénycsomag - amelyet a vajdasági törvényhozás terjesztett a szerb parlament elé - részben hatályon kívül helyez mintegy hetven köztársasági jogszabályt.
A vajdasági magyarok szülőföldjükön való boldogulása, a vajdasági kisebbségek jogérvényesítése és a szerbiai demokratikus továbbfejlődés szempontjából egyaránt komoly lépést jelent a szerb törvényhozás döntése, amit a magyar kormány üdvözöl - jelentette ki Németh Zsolt, a Külügyminisztérium politikai államtitkára.
Németh Zsolt szerint olyan előremutató lépésről van szó, amelynek gyakorlati megvalósítása erősíteni fogja a szerbiai demokratikus kibontakozás eddig elért eredményeit és folyamatát. Mint mondta, az elfogadott jogszabályok illeszkednek az európai fejlődés olyan meghatározó irányaihoz és elveihez, mint a regionalizmus, a szubszidiaritás és a hatásköröknek a polgárok érdekeit legjobban megjelenítő megosztása.
Az államtitkár kiemelte: a vajdasági magyarság politikai pártjai és szervezetei következetesen kiálltak és tevékenyen hozzájárultak ahhoz, hogy a szerb parlament kedvező döntést hozott a kérdésben. Hozzátette, hogy a magyar kormány következetesen támogatta a vajdasági magyarok törekvéseit a tartomány autonómiájának visszaállítására.
- A tartomány autonómiájának visszaállítása a vajdasági magyarság hármas autonómia-koncepciójának sarkalatos eleme, ezért a szerb parlament döntése e koncepció megvalósulása irányába tett meghatározó lépés - mutatott rá Németh Zsolt.
Németh Zsolt emlékeztetett arra, hogy a Vajdaság egykor a szerbek és a kisebbségek egymás mellett élésének példaszerű otthona volt. A szerb parlament döntésével a tartományban a különböző közösségek és kultúrák most új lehetőséget kapnak az egymást gazdagító együttélés lehetőségének és előnyeinek bizonyítására.
- Ez egyben biztató üzenet Szerbia, Jugoszlávia és az egész délkelet-európai térség biztonságának és fejlődésének jövőjére nézve - hangsúlyozta Németh Zsolt."
"Befut a vajdasági "omnibusz"?
Jövő héten lesz a belgrádi végszavazás a tartományi autonómiáról
Népszabadság 2002.01.25.
Jövő hét elején várható Belgrádban a végszavazás az omnibusztörvényről. A jogszabály 24 államigazgatási területen adhatja vissza a Vajdaságnak a törvényalkotói és végrehajtó hatalmat, amelyet a Milosevics-rezsim korábban Belgrádra (a szerb parlamentre) ruházott. A törvény előkészítésében fontos szerepet betöltő Korhecz Tamás, vajdasági kisebbségügyi miniszter kifejezte reményét, hogy a szerb parlament megszavazza a jogszabályt.
Óriási lépés az eddigi állapotokhoz képest, de talán jóval kisebb annál, amire a vajdaságiak és a tartományi székhelyű pártok számítottak. Így vélekedik a vajdasági autonóm jogkörök részleges viszszaállítását szolgáló, úgynevezett omnibusztörvény első olvasatban történt elfogadásáról a jogszabály előkészítésében kiemelkedő szerepet vállaló Korhecz Tamás. A vajdasági (tartományi) kormány kisebbségügyi minisztere, a törvényt kidolgozó csoport tagja lapunk érdeklődésére elmondta: a végszavazásra valószínűleg a jövő héten, várhatóan hétfőn vagy kedden kerülhet sor. Kifejezte reményét, hogy a szerb parlament másodszor is támogatásáról biztosítja az omnibusztörvényt.
Ez a törvény 24 államigazgatási területen (például az egészségügy, az oktatás, a környezetvédelem, a művelődési intézmények alapítása) adja vissza a törvényalkotói és végrehajtó hatalmat a vajdasági kormány és parlament számára. Ezeket a jogokat annak idején a Milosevics-rezsim számolta fel, illetve utalta a szerb (belgrádi) parlament és kormány hatáskörébe.
Az omnibusztörvény ugyanakkor nem rendelkezik a tartományi rendőrségről, pénzforgalomról, sem a saját igazságszolgáltatásról. Marad az eddigi adórendszer is (az adókat a szerbiai illetékesek szedik be és utalják az újvidéki kasszába), és Belgrád felügyeli a Vajdaság természeti és ásványi kincseinek a felhasználását is. Ezekről a kérdésekről Belgrád nem is kívánt tárgyalásokat folytatni.
A Milosevics-rezsim idején elfogadott szerbiai alkotmány elvben ugyan fenntartotta a Vajdaságnak még 1974-ben biztosított autonóm jogok egy részét, a gyakorlatban azonban – mintegy száz külön törvénnyel – szinte mindegyiket semlegesítette, érvénytelenítette vagy ellehetetlenítette. A vajdaságiak és a tartományi székhelyű politikai erők – közöttük a VMSZ, mint a magyarok legerősebb pártja – évek óta visszakövetelik a hatályos szerb alkotmányban biztosított autonóm jogokat.
Az omnibusztörvény Belgrád és a vajdasági pártok között tavaly megkezdett egyezkedések eredményeként született meg. Korhecz nem zárja ki, hogy a szélesebb körű autonómia visszaállítása érdekében akár újabb törvénycsomagot kell kidolgozni. Szerinte ebben lehetne rendezni a vagyoni kérdéseket. Például azt, hogy ki rendelkezzék a vajdasági földgáz- és kőolajtartalékok felett. Azt is elfogadható megoldásnak tartja, hogy a fennmaradó kérdéseket a módosításra váró szerb alkotmányban rendezzék.
Hasonlóképpen vélekedik Józsa László, a VMSZ alelnöke is. Mint mondta, az autonómia teljes visszaállítása hosszabb folyamat lesz. Kijelentette: a vajdasági magyaroknak kifejezett érdeke fűződik az autonómia helyreállításához.
Magyar igazolványra beutazási vízum Magyarországra 2003 után? – Kormányközi kisebbségvédelmi bizottság? – Zomborban járt Pandur József magyar nagykövet
Múlt szerdán hivatalos látogatáson Zomborban járt Pandur József Magyarország belgrádi nagykövete és Harasztia László tanácsos. A községi önkormányzat képviselőivel, Jovan Vujičić elnökkel, Horváth Ódry Márta és Daniel Koril alelnökökkel, valamint Elvegyi Ákos VB-taggal folytatott beszélgetés utáni sajtótájékoztatón ismertették: olyan témákról volt szó, amelyek országos és lokális szinten érintkező pontokat képeznek.
A magyar nagykövet kihangsúlyozta, hogy tavaly október 5-e után intenzívebbé válhat a két ország kapcsolata. Olyan közös programok fogalmazódhatnak meg, amelyeket nagyobb sikereséllyel realizálhatnak, ha közössen lépnek fel az Európai Közösség előtt. Külön szólt a nemcsak regionális érdekeltséggel bíró hercegszántói-béregi határátkelőhely korszerűsítéséről. Elmondta: első lépésként az átkelőt meg kell nyitni a teherforgalom előtt, majd eurós támogatással az átkelő infrastruktúráját a legmagasabb szintre kell emelni.
Pandur József nagykövet a regionális együttműködés felgyorsítására bátorította a zombori községi vezetőséget, különösen a Duna–Dráva–Száva regionális együttműködésbe kapcsolódás irányába, s felkínálta Magyarország gazdag tapasztalatát, amire a többi szomszédos országgal folytatott gazdasági és kereskedelmi kapcsolat során tett szert. Kitért a szegedi székhelyű stabilitási közalapítvány programjaira, amelyek révén Jugoszlávia és Szerbia sok támogatást nyert a helyi önkormányzatok demokratikus arculatának kiépítéséhez, s megjegyezte: a helyi önkormányzatok továbbra is számíthatnak a közalapítvány segítségére.
Pandur József és kísérete a zombori Kaszinó épületében találkozott a nyugat-bácskai körzet magyarságának, Nemesmilitics, Telecska, Kupuszina, Doroszló és Zombor helyi önkormányzatainak, civil szervezeteinek és művelődési egyesületeinek képviselőivel, akik felvázolták legsúlyosabb gondjaikat, az itteni magyarság helyzetét súlyosbító folyamatokat, párhuzamot vontak az új hatalomba vetett hit és a mindennapi kiábrándító realitás között. Szóltak a közösségi életet elsorvasztó pénztelenségről, a foglalkoztatás terén tapasztalható hátrányos megkülönböztetésről, a helyi kommunális létesítmények elnyűtt állapotáról. Érdeklődtek egyben a helyzet orvoslásának, enyhítésének lehetőségei felöl, ami egyértelműen utalt arra, hogy a sokasodó és súlyosbodó gondok nem pusztították el az önmegtartó törődés szükségérzetét.
A nagykövet megköszönte az ittmaradásért és a megmaradásért folytatott kitartó küzdelmet, amiben a vajdasági magyarság számíthat a magyar kormány támogatására. Ezt szolgálja egyebek között az úgynevezett státustörvény, a január elsejétől elnyerhető magyar igazolvány, aminek – ahogy jelezte – külön jelentősége lesz 2004-től, Magyarország euró-uniós csatlakozása után a vízumrendszer tekintetében. A magyar kormány ugyanis az eurós partnerekkel latolgatja annak a lehetőségét, hogy a magyar igazolvánnyal rendelkezők kizárólag Magyarországra szóló többszöri díjmentes beutazási vízumot kapnának. Itt ismertette, hogy Vajdaságban négy ajánlóiroda fog működni a magyar igazolvány igénylésének bejelentésére, az egyiknek a székhelye Zomborban lesz. A kisebbségvédelem tekintetében pedig elmondta, hogy a magyar fél kormányközi bizottság létrehozását kezdeményezte a jugoszláviai kisebbségi törvényhozási folyamattól és ennek eredményétől függetlenül.
Pandur József nagykövet és vendéglátói ellátogattak Bezdánba is, ahol elbeszélgettek a helyi önkormányzat vezetőségével.
Igen kellemetlen volt egyik barátom felesége, és annak munkatársai számára a minap, amikor kollektívájukkal szervezetten célzott látogatást tettek a bajai szerb templom, egyedien csodálatos ikonosztáza megtekintésére a templomnál jelzett látogatási időpontban, és zárt kapuk fogadták őket. Megkeseredve, és vendégeik előtt leforrázva voltak kénytelenek távozni a kívülről harsány, és a szerb egyházi szokásoktól idegen színektől "pompázó" műemléktől, mely helyzet a legutóbbi közelmúlti renoválás megrendelőinek köszönhető, ki tudja milyen szakmai asszisztáció mellett.
( Állításom erősítendő: a minap mutattam meg a templomot kívülről egy nemzetközi hírű restaurátor barátomnak, aki száját tátva nézte a mostani színeket - eddig ilyent még nem látott -, arról nem is beszélve, hogy a tetemes költségek ellenére máris jelentős mértékben pereg le a vakolat az építmény faláról :(! )
