Egyébként hogyan lehet görög karaktereket írni ide? Csak emiatt a fordítás miatt regiztem be ide a fórumra, még nem ismerem. :) Egyébként kl. fil. vagyok, és az említett Prof. Úr régi tanítványa.
Latinul: Első fordításom: Aequitas adest, nonnisi vim non habet. Egy fórumtárs kijavította: Adest veritas, vim tantum non habet. (A nonnisi szerinte nem jó ide) Én átalakítottam: Adest veritas, at vim non habet. (Én ellentétet érzek a két tagmondat között, a fórumtárs szerint nincs)
Kerdesedet megprobalom eljuttatni Ritook professzor urhoz, kivel a kozeljovoben, egy volt tanitvanya reven, remelem sikerul talalkoznunk. Addig is, ha beszamolnal mindennapi tapasztalataidrol a gorog nyelv tanulasa teren, halasak lennenk erte.
Latint egy éve, ógörögöt fél éve tanulok az egyetemen. Az egyik haverom megkért, hogy fordítsam le neki mindkét nyelvre az alábbi mondatot:
"Jelen az igazság, épp(en) csak érvénye nincs."
Angolra ő maga fordította: "Justice has presence, but no validation."
Namost, mivel otthon nincs ógörög-magyar szótáram, ezért a magyar szöveg alapján, de angolul (meg németül) kerestem ki az ógörög megfelelőket az interneten. Így az "épp(en) csak" kötőszavakhoz nem találtam semmi használhatót, ezért az angolhoz hasonlóan (gyenge) ellentétet alkottam a mondatban. Három variációt hoztam össze:
A fordítás nehézkes körülményei és a viszonylag kicsi, féléves tapasztalatom miatt gondoltam más ógörögül tanuló (vagy már tudó) emberekhez is fordulok.
''Gorgias ti. ismeretes módon azt állította, hogy egyáltalában nincs abszolút ellentmondásmentes állítás, s az igazság, ha van, nem megismerhető.
Gorgias ezt részben A nem-létezőről avagy a természetről című munkájában fejtette ki, mely két kivonatban maradt ránk (a Diels -- Kranz-féle töredékgyűjtemény a Sextus Empiricus-féle kivonatot közli; ma azonban a másikat tartják megbízhatóbbnak, melyet egy pseudo-aristotelési mű tartott fenn), részben a Helené dicsérete c. beszédében (ebből való az alább következő idézet).
Ha azonban nincs abszolút igaz állítás és az igazság nem megismerhető, akkor csak vélekedéseink (doxa) lehetnek, melyek bizonytalanok és ingadozók, de amelyeken túl nem lehet jutni, csak az egyik doxa helyett a másikat elfogadni, mert az valószínűbb, pontosabban: a hallgatók logikai vagy más úton rávehetők, hogy azt valószínűbbenk lássák. A vélekedést ui. rábeszéléssel lehet befolyásolni. Nem mintha a beszéd ki tudná fejezni, „világossá tudná tenni” a valóságot, hiszen nem a valóságot közöljük, hanem csak egy beszédet, mely a valósággal nem összemérhető, önálló létező, hanem azért, mert „a beszéd hatalmas úr, mely parányi testtel -- látni sem lehet azt -- isteni dolgokat visz mégis végbe, mert képes félelmet szüntetni, fájdalmat elvenni, örömet okozni, részvétet fokozni... Úgy gondolom, s állítom is, hogy az egész költészet nem más, mint versmértékkel bíró beszéd, melynek hallgatóit megszállja a rettegő borzadás, könnyező részvét, bánatos vágyódás, s idegen esetek, idegen emberek jósorsát, balsorsát mint valami saját élményét éli át a lélek. Mert a szavak folytán istennel eltelő varázsénekek a gyönyörök elárasztói s a könnyek felszárasztói lesznek. Ha ugyanis az ének varázsa a lélek vélekedésével egyesül, varázserejével megbűvöli és meggyőzi és elváltoztatja azt. A varázslásnak és megbabonázásnak kettős művészete van kitalálva, s ezek a léleknek megtévesztései s a vélekedés rászedései.”
Gorgias fejtegetéseinek nyelvelméleti és költészetelméleti jelentőségére Th. G. Rosenmeyer hívta fel a figyelmet (American Journal of Philology 76, 1955, 231-241) s azóta azután sokan, sokat írtak róla, nálunk Adamik Tamás Antik stíluselméletek c. könyvében (Bp. 1998. 11-28).
A beszéd tehát varázsének, mondja Gorgias, epódos, ráéneklés, nemcsak, sőt talán főképpen nem az értelemre, hanem az érzelemre ható inkantáció. De nem csupán funkcióját tekintve az. Kötött beszéd ez is, az archaikus költészetben ritkán, a prózában, mint arról szó volt, gyakrabban sűrűsödő, de varázsmondásokban, kultikus szövegekben gyakori sajátságok térnek itt vissza: a párhuzam és ellentét, az ellentét és homoioteleuton, az egyenlő hosszúság felé tartó kólonok (idő!), amelyek úgy hatnak a lélekre, mint a varázslás, s azt rabul ejtve a kábulat gyönyörűségében magukkal ragadják, ahová akarják; -- ahogy majd Horatius fogalmaz az Ars Poetica-ban (100) -- úgy hatnak, mint a zene, melyben ekkor hasonló törekvések mutatkoznak. Gorgias nyelve is emlékeztet az újdithyrambos költőinek nyelvezetére, hol a ritmus, hol a hangzás csak a fontos, még ha esetleg az értelem károsul egy kicsit, akkor is.
Ez nem jelenti azt, hogy az ismeretelméleti megalapozás mindjárt elméletileg is teljes rendszer kialakulásával hozta volna magával. Nem egy vonatkozásban a régi gyakorlat érvényesült, de megindult a rétorika rendszerének kidolgozása is. Prótagoras is, Gorgias is tanított, mindkettő úgy, mint hajdan az énekmondók: mintabeszédeket tanultattak meg (Aristotelés, Szofisztikus cáfolatok 183 b 37-39). A nyugati görögségben azonban, ahonnan Gorgias is indult, Korax és Teisias tanították a beszéd tagolását általában is, és bár aligha jutottak túl azon, hogy bevezetés (prooimion), vita (agón: itt térhettek ki -- mert mint Platóntól, Phaidros 267 a, és Aristotelés Rétorikájából, 1402 a 3-17, tudjuk, kitértek -- olyan kérdésekre, mint a valószínűség), végül a befejezés, ez már elvonatkoztató általánosítás volt. Hamarosan az egyes szónoklat-részek vagy elemek megnevezésének bonyolult rendszere alakult ki, melynek egy részét Platón nem is mulasztja el -- nem minden irónia nélkül -- felsorolni (Phaidros 266 d -267 d). Ami a stílust illeti, a Gorgias-tanítvány Pólos is felhívta a figyelmet olyasmikre, mint a szóismétlés, képes beszéd, elmés beszéd (Platón, Phaidros 267 b), Gorgias maga pedig -- mint azt M. Pohlenz egy fontos dolgozatában (Nachrichten der Göttingischen Gelehrtengesellschaft 1933, 76 kk.) kimutatta -- , alkalmasint az „alkalom”, a kairos gondolatából kiindulva, az „illőségre” (prepon), arra, hogy milyen szó, stílus illik a beszélőhöz, a tárgyhoz és a helyzethez. (Ez azután az irodalmi művek megítélésében később is nagy szerepet fog játszani.)
A beszédhelyzet, a kairos azonban egyéb kérdéseket is vetett fel, éppen a tanítással kapcsolatban. A szónoklás természetétől fogva szóbeli műfaj, s az agón helyzet nem egészen kiszámítható előre: Nem lehet pontosan előre tudni, hogy az ellenfél hogyan érvel, ill. hogy a beszélő érveire hogyan vág vissza. Alkidamas szerint ezért -- mint azt a szofistákról szóló beszédében kifejti -- a tanításnak arra kell irányulnia, hogy rögtönző szónokot képezzen, aki beszédének csak a vázlatát dolgozza ki előre, a megfogalmazást pedig a közlési helyzetben, annak kívánalmai szerint végzi el -- hasonlóan az orális énekmondóhoz. És mint az énekmondó is támaszkodhatik megtanult hagyományos elemekre, a szónoknak is rendelkezésre állnak hasonló „előre gyártott” elemek, mint a koinos topos-ok, általános fejtegetések, amelyeket aztán egyes meghatározott esetekre lehetett alkalmazni. A beszédkezdeteknek pedig, amit a rétorikában épp úgy prooimionnak hívtak, mint a költészetben, egy egész gyűjteménye maradt fenn.
Volt azonban egy másik hatótényező is. Gorgias után újfajta stílusigények kezdtek kialakulni. A beszédet, hogy a raffinált stílusigényeknek megfeleljen, megfelelően hangozzék, minden szó a helyén legyen, a beszédet pontosan ki kellett dolgozni. Ez is volt a műszó: akribés, azaz pontos stílus. Ehhez az írás nélkülözhetetlen volt. Nem is minden beszédhelyzet volt kiszámíthatatlan: az ünnepi alklamakkor elmondott beszédeké bizonyosan nem, de többnyire a politikai beszédeké sem. Ezért voltak, akik mint Isokratés, Alkidamasszal szemben a beszédek írását és megtanulását szorgalmazták és gyakorolták. Ez hatott a perbeszédekkel szemben támasztott igényekre is.''
ξυλόφωνον, (από το ξύλον και φωνή)· η λέξη ξυλόφωνον ήταν άγνωστη στην αρχαία Ελλάδα και η χρήση ενός τέτοιου οργάνου από τους Έλληνες είναι αβέβαιη. Ένα όργανο, με άγνωστο όνομα, σε σχήμα μιας μικρής σκάλας, εικονίζεται σε διάφορα αγγεία της Ν. Ιταλίας (κατά το πλείστο από την Αππουλία). Το σχήμα του οργάνου αυτού οδήγησε σε εικασίες ότι μπορούσε να ήταν ένα ξυλόφωνο ή κάποιο είδος σείστρου σείστρον, 1. μικρό κρουστό όργανο, σείστρο. Προήλθε από την Αίγυπτο, όπου χρησιμοποιούνταν σε τελετές προς τιμήν της Ίσιδας. 2. ενα παιχνίδι μέ το οποίο "οι παραμάνες νανούριζαν τα παιδιά".
Βιβλιογραφία:
Max Wegner, Das Musikleben der Griechen, Βερολίνο 1949, σσ. 66-67 και 229 (και πίν. 24). R. P. Winnington-Ingram, "Apulian sistrum" στη μελέτη "Ancient Greek Music: A Bibliography 1932-1957", Lustrum 3, 1958, σ. 19. Ν. Plaoutine et J. Roger, Corpus Vasorum Antiquorum, France 16 (Παρίσι, Musee Rodin), 1945, εικ. 35/3· στο άρθρο του R.P.W.-Ingram πιο πάνω. Riemann Musik Lexikon, Sachteil, Mainz 1967, σ. 1069.
Előbb-utóbb arra is sor kerül:) Most volt első osztályos, nagyon okos, könnyen tanul, bár kissé türelmetlen. Próbálom tanítani zongorázni. Szolmizálni is szoktunk. Ja, nem is mondtam még, vettem egy kis xilofont, vagy dendrofonnak mondjam inkább? majd lefotózom, s megmutatom, szenegáliak árulták, kézi munka, fa lapocskákkal, különböző méretű tökök függnek alatta, szép hangja van. Lizikémnek nagyon tetszik, szép finoman ütögeti.
SINKÓ ERVIN: TÉMA ÉS TARTALOM A KÖLTÉSZETBEN 4. Téma és tartalom különválik
''A homéroszi költők egy szét nem tépett, homogén közösséghez beszéltek és ők maguk is épúgy tartoztak bele a közösségbe, mint azok, akikhez beszéltek. A homéroszi költeményekből hiába is próbálnánk egy speciális emberi karaktert, költői individuumot kiolvasni, mint ahogy a tragédiákból határozott fiziognómiájú költőhéroszok tekintenek reánk. S noha soha közvetlenül egy nép sem lehet költő, hanem csak egyes emberek, mégis a nép a maga költészetének érezhette a naiv époszt. A tragédia-költő is még benneél egy közösségben, de pontosan csak annyira és úgy, mint amennyire és ahogy a közösség szolgáltatta témában: a hitregében és mondában. Mikor a tragédia a dythirambusból - mely már szintén nem a homéroszi éposz értelmében vett nép-, hanem papi költészet - megszületik, a tragédia születése órájában már nemcsak a költő viszonya változott meg a közösséghez, hanem maga a vérközösség alkotta, őskommunisztikus társadalmi szervezet helyére állt exkluzív közösség: az uralkodó állam, a rabszolgák fölött élő szabadok állama se homogén kollektivitás. Jelentős tény, hogy az első görög tragédia-költő, Aischylosz a perzsa-görög háborúk idejében él és dolgozik, mikor egyrészt a perzsákkal cimboráló arisztokrácia, másrészt az athéni demokrácia alkotja az ú. n. államközösséget. A tragédia első költője, Aischylosz már oly közösséghez szól, melynél a közösség még ugyan eleven forma, de csak belső és külső harcok között tudja a forma a maga akaratát a különböző, széthúzó elemek fölött érvényesíteni. Az éposz még belülről, a közösségen belül állva szemlélte a közösséget, a tragédia-költő már bizonyos értelemben kívül áll a közösségen, kívül már annyiban, hogy individuum, kinek individuális megismerései és individuális közölni valói vannak. Az, hogy a közös mondát egyáltalán lehetséges individuálisan is értelmezni, már ez magában is a hierarchikus közösség meglazulásának a jele; másrészt a tragikus költő kívül-állása nem jelent magányosságot, mert épp a közös mythosz, melynek ő is aláveti magát, még ép erővel köti össze őt és a megoszlott közösséget. A kettősséget, a közösségben benneélést és egyben kívülállást, a léleknek ezt az új feszültségét a dramatizált dialógus, formailag még jobban a hős és a kórus egymáshoz való viszonya jeleníti meg. Ez a viszony kezdettől fogva problématikus. Már a leláncolt Prometheüsz is, mikor utolsó szavaiban az istenek ellen a rajta elkövetett igazságtalanságra tanut hív - nem a látható kórust, hanem a láthatatlan Themiszt, az igazságot és az isteni aethert hívja tanuul. A tragédia-költő kiemelkedik a közösségből és egy az emberek sorsát igazoló éthosznak - egy rendkívüli absztrakciónak - oldaláról szemlélve az eseményeket és a világot, találja és mutatja meg az egyébként láthatatlanná vált, de már keresett, mert életszükségletté vált igazságosságot. Így kerül a tragédiával a naiv történetért érdekes történettel ellentétben a problémáért érdekes történet az előtérbe.''
Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 14. szám · / · SINKÓ ERVIN: TÉMA ÉS TARTALOM A KÖLTÉSZETBEN
''Michel Foucault a diskurzus jelentőségét így jellemzi A végtelenbe tartó nyelv című írásában: „Az életünkért írni, amint Blanchot mondotta, sőt, talán az életünkért beszélni, valószínűleg legalább olyan régi ügy, mint maga a beszéd. Valamely elbeszélés idejében még a legéletbevágóbb döntések is óhatatlanul függőben maradnak. Tudjuk, a diskurzusnak megvan az a hatalma, hogy megállítsa a levegőben a már kilőtt nyílvesszőt, bizonyos, saját terét jelentő, függőben tartott időre. Lehet, hogy amint Homérosz mondja, az istenek azért küldték a szerencsétlenségeket a halandókra, hogy elbeszélhessék őket, és a beszéd e lehetőségben találja meg kimeríthetetlen forrását; az is lehet, hogy a közelítő halál ellentmondást nem tűrő gesztusa, hátrálása az emberi emlékezetben, vájja ki a létben és a jelenben azt az űrt, amelyből kiindulva és amely felé beszélnek az emberek. (…) Az istenek küldik a szerencsétlenségeket a halandókra, hogy elbeszéljék őket; ám a halandók azért beszélik el őket, hogy e szerencsétlenségek sohase érjenek célba és beteljesedésük a szavak távolságába rejtőzzék, oda, ahol megszűnnek végül azok a szavak, amelyek csak nem akarnak elhallgatni.”1
Foucault itt az Odüsszeia alapján beszéli el a történetet, amely azonban fordítva jeleníti meg Odüsszeusz hazatérését: a homéroszi hős állandóan ismétli a cseleket, kalandokat, amelyek mind-mind a közelgő halált vannak hivatva késleltetni. A phaiákoknál azonban más énekmondó szájából hallja – immáron sokadszor – kalandjainak történetét, s ekkor sírva fakadva eltakarja arcát, s érzi, hogy identitása éneke szól, amely azt a célt kísérli meg, hogy egy nyelv előtti nyelv közbeiktatásával elkerülje súlyos végzetét, s ő maga folytatja ismét e fiktív diskurzust a halál szomszédságában. Foucault szövege a diskurzus egyik legelső fennmaradt képét tárja elénk Homérosz és a görögség korai világából. A homéroszi szövegek diskurzusképe a sorsra irányított beszédet, történeteket a kulturális emlékezeten keresztül a létezés megtapasztalásának és kiteljesítésének fenntartására irányítja, hiszen a görögség pánhellén emlékezete biztosítja azt a keretet, amelyben az egyén számára a léthez való viszony kézzelfogható. Jan Assmann A kulturális emlékezetről írott könyvében kiemeli, hogy a homéroszi szövegek rapszódoszok által, ünnepélyes alkalmakkor való elmondása nem könyv- és olvasási kultúra, hanem a recitációs kultúra formáiban zajlott, majd így folytatja: „A kulturális emlékezés pánhellén szintű intézményesülésének és megszerveződésének első szakaszában, a homéroszi szövegek nemzeti elsajátítása idején a művek recepciója kifejezetten ünnepélyes, ceremoniális, kommunalisztikus és közösségteremtő vonásokat mutatott. A homéroszi eposzok a ’ceremoniális kommunikáció’ jellegzetes formájában forognak közszájon, és a pánhellén ünnepekkel szoros összefüggésben, a politikai identitáson túl vagy attól függetlenül megvetik az etnogenezis alapjait. Így válnak ’Nagy Hagyománnyá’, amely – akárcsak Indiában – elevenen tartja a ’tágterű’, illetve helyközi összetartozás tudatát…”2 Ez a rapszódoszok által közvetített diskurzus a kulturális emlékezet műhelyeit teremti meg a görögök számára. Ebből nyernek a magánbeszédek számára keretet, történeteket, példákat.
Rendkívül fontos értelmezni e diskurzus szerveződésének alapformáit. Assmann a hüpoléptikus szerveződési formát emeli ki, ami azt jelenti, hogy a rapszódosz a történetet, szöveget nem elölről kezdi, hanem a megelőző recitációhoz csatlakozik, azt folytatja. A hüpolépszisz itt kétfajta kontextust jelöl: egyrészt az előző történethez, szöveghez való kapcsolódást, másrészt – s ez már retorikai aspektus – a szónoknak az előzőkhöz kell kapcsolódnia. Ezt a logikát követve a kommunikáció története vagy akár az eszmetörténet nem más, mint a mindenkori előzményekhez való viszony, csatlakozás. Assmann kifejezésével „hüpoléptikus horizont”. Így kivonva ezt a szerkezetet a homéroszi kor szakrális szövegmondásából eljutunk a mindenkori retorikus diskurzus interaktív, tér- és időbeli használatához a magán és a közéleti beszédmódban. Ne felejtsük el, hogy e diskurzusok a szóbeliség talaján és határain belül érvényesek, hiszen a homéroszi kor mindennapjaiban a diskurzusban említett történet vagy érv a szóbeliségen alapuló emlékezet horizontjaiban őrzött ismeretekre reflektálhatott, míg az írásbeliség fokozatos elterjedésével a diskurzus kilép e keret határain túlra. Niklas Luhmann írja a Sociale Systeme című könyvében, hogy „Mihelyt a kommunikáció túllépi a jelenlévők körét, nehezebb megértésre és könnyebb elutasításra találni; hiányzik a segítség az értelmezéshez és a konkrét interakció nyomása a befogadáshoz.”3
Ez a probléma az írott diszciplínákhoz való viszonyban jelenik meg; például a különféle írott tudományokban, ugyanis a homéroszi szöveg azzal teremti meg saját önállóságát, hogy magába rejti és kifejti a közölt tartalom szituációs kereteit; ezért tudunk meg sokfélét a rapszódoszok tevékenységéről, az eposzok előadásának körülményeiről, míg a tudományok szövegeinek diskurzusba történő bevonásakor az adott olvasói közönségnek kell a szükséges kereteket létrehoznia. Ez azt jelenti, hogy a verbális retorikai diskurzus ősi keretei mellett ki kellett alakítani az írott szövegekkel való beszédmódokat. Ez a folyamat időben és térben rendkívüli módon széthúzta a történelem különböző korszakaiban létrejött írott szövegekhez való kommunikatív viszonyt, ugyanis például egy korábbi szövegre akár több száz év múlva történhetett reflexió, azaz a korábban említett hüpoléptikus horizont diskurzusban való reális kerete szétforgácsolódott, akár esetlegessé vált. Ez a folyamat teremtette meg a klasszika elvét és a szövegek kánoni típusú csoportosítását. Ez a homéroszi modelltől eltérő szerkezet a platóni akadémiától és az arisztotelészi peripatosztól veszi kezdetét, ...''
''Él Nyitrán egy idős hölgy, aki bár Csehszlovákiában nőtt fel, itt végezte el az iskoláit és teremtett otthont magának, a lelke mélyén orosz emigráns maradt. Szülei az 1920-as években a vörös terror elől menekültek Szentpétervárról Párizsba, majd onnan Prágába, és a második világháború előtt költöztek Szlovákiába. Két kislányukat úgy nevelték, hogy legyenek büszkék orosz származásukra, és legfőbb erényüknek a műveltségüket tartsák, de neves őseikről nem sokat beszéltek nekik. Nyina Andrusova csak gimnazista korában tudatosította, hogy apai dédapja nem más, mint Trója felfedezője, Heinrich Schliemann, és akkor kezdett érdeklődni az amatőr régész nem mindennapi élettörténete iránt.
Csapodár férj és botcsinálta régész „Heinrich Schliemann vagyonos német kereskedő volt, aki főleg Oroszországban üzletelt. A családban nem emlékeztek rá jó szívvel, amiért elvált a dédmamától: ha nagy ritkán emlegették, mindig az került szóba, mekkora széltoló volt. Amikor 1846-ban Szentpétervárra költözött, csaknem az egész vagyonát elköltötte volna a bárokban és mulatókban, ha nem ismerkedik meg a dédmamámmal, Jekatyerina Petrovna Lizsinovával, aki szintén egy vagyonos kereskedő lánya volt. A keménykezű após és a türelmes, szerető feleség egy ideig kordában tartották őt. Úgy tűnt, rendezett életű családapa lesz a duhaj, kalandvágyó fiatalemberből. Három gyermekük született: Nagyezsda, Szergej és Natasa, az utóbbi alig tízévesen meg is halt. Az 1850-es években Oroszországban nagy volt a gazdasági pangás, Schliemann üzleti dolgai is kezdtek rosszul alakulni, és máshol akart szerencsét próbálni. Jekatyerina dédmama azonban nem akarta a két gyerekkel elhagyni az országot, ezért Schliemann beadta a válókeresetet. Ortodox szertartás szerint templomban esküdtek, és szinte biztosra vehető volt, hogy nem fogják őket elválasztani, de Schliemann meg sem várva az eredményt elutazott Görögországba. Ekkoriban már újra nagy gyermekkori álma, Trója felfedezése foglalkoztatta őt, és a sors úgy akarta, hogy épp ebben az időszakban találkozzon Frank Calvert angol régész-diplomatával, és az elárulta neki, hogy a valóságban hol lehetett Homérosz legendás városa.” Schliemann így jutott el Calverttel 1870-ben Törökországba, s Homérosz ĺliásza és Odüsszeiája alapján kezdtek kutatni. A mai szakemberek szerint semmiféle régészeti alapelvekhez és szabályokhoz nem tartották magukat, egyszerűen ástak, ahogy eszükbe jutott, és ezzel több kárt okoztak, mint amennyi haszonnal járt a dolog, de vitathatatlan, hogy amit kerestek, megtalálták. A Priamosz kincsének nevezett leletet, vagyis több ezer arany ékszert és fegyvert Schliemann ügyesen kicsempészte Törökországból, és végrendeletében Németországra hagyta. Onnan a második világháború végén a Vörös Hadsereg zsákmányszerző osztagai Moszkvába vitték, és a szovjet hatóságok évtizedekig titkolták, hogy náluk vannak A „Priamosz-kincsek”-re jelenleg többen is igényt formálnak: Frank Calvert utódai azt állítják, hogy Schliemann becsapta a nagyapjukat, Németország Schliemann végrendeletével érvel, Törökország pedig azzal, hogy a területén került elő a lelet, de kicsi a valószínűsége, hogy az oroszok valaha is kiadják.
A német Schliemann orosz utódai „Én is azt gondolom, hogy a végrendelet a mérvadó: vagyis Németországot illetné meg az a kincs, amelyet Schliemann bizonyíthatóan megvásárolt Törökországtól. Ugyanakkor van bennem olyan érzés is, hogy a sors így szolgáltatott igazságot az Oroszországhoz mindhalálig hű dédanyámnak, akit a dédapám olyan galádul elhagyott – folytatja Nyina asszony – Schliemann végül Amerikában intézte el a polgári válást, de az az orosz törvények szerint nem volt érvényes, úgyhogy miután újra megnősült, soha többé nem léphetett be az országba. Második felesége egy nála harminc évvel fiatalabb görög nő volt, Szophia Engasztomenosz, akit a világ arról ismer, hogy Schliemann »Szép Heléna fej- és nyakéké«-vel fényképeztette le. Ebből a házasságból is született gyermeke, de úgy tudom, a családnak ez az ága mára kihalt. Az Oroszországban élő gyermekeivel viszont egyáltalán nem törődött. Szergej, aki jogot tanult, nagy nyomorban tengődött, és csak a nagyanyám Franciaországból küldött segélycsomagjainak köszönhetően nem halt éhen. A kommunista Szovjetunióban a dúsgazdag Schliemann leszármazottjának lenni halálos vétek volt, nem is csodálkozom, hogy a többiek valamennyien emigráltak. Nagyezsda az 1869-ben megnyílt felsőbb lányiskolák első növendékei közé tartozott; később gimnáziumi tanárnőként helyezkedett el, és itt ismerte meg a férjét, az én nagyapámat. Nyikolaj Ivanovics Andruszov neves geológus és oceanográfus volt, és bár nem származott nemesi családból – hajóskapitány volt az apja –, amikor az orosz tudományos akadémia tagjává fogadták, a cár nemesi rangot adományozott neki. Amikor kitört a vörös terror, majd az egyik fia is meghalt a polgárháborúban, nem volt többé maradása hazájában: családjával együtt először Franciaországba emigrált, majd Csehországba költözött. Prágában akkor szívesen fogadták az orosz intelligenciát, nagyapámnak is rögtön egyetemi oktatói állást ajánlottak. Itt ismerte meg az édesanyámat is, aki szintén orosz emigráns családból származott. Fiuk, Dimitrij – édesapám – apja nyomdokaiba lépett. Büszke vagyok rá, hogy Szlovákiában máig a geológia megalapozójának tartják. 1938-ban professzori állást ajánlottak fel neki az akkor alakuló Szlovák Műszaki Egyetemen, akkor költöztünk Szlovákiába; én meg a nővérem, Galina már itt nőttünk fel. Ő a családi hagyományt követve mineralógiát tanult, én pedig zoológiát Nyitrán. Itt is telepedtem le, és sokáig azt hittem, hogy talán életemben nem jutok el azokra a helyekre, ahol a dédapám ásatásokat végzett. Idős koromra ez is megadatott nekem: jártam a görögországi Mükénében és Olümpiában is. Hisszarlikba nem jutottam el, de 1996-ban, amikor Moszkvában megnyitották a Priamosz-kincsek kiállítását, meghívták valamennyi élő Schliemann-utódot, köztük engem is. Csak akkor tudatosítottam, hogy minden gyarlósága és hibája ellenére milyen hatalmas felfedezéssel ajándékozta meg a világot a dédapám.”
Priamosz kincse Moszkvában látható A tudósok nem osztják teljes mértékben a dédunoka véleményét, mert úgy vélik, Schliemann jobban tette volna, ha egy kapavágást sem ejt a hisszarliki dombon, és a felfedezést meghagyja a hozzáértőknek, akik nem dúltak volna fel minden használható nyomot. Vannak, akik egyenesen úgy gondolják, hogy Trója nem is létezett, az egészet Homérosz találta ki, és amit Schliemann talált, az egy földrengés sújtotta város, de ez a kincsek értékéből semmit nem von le. A Priamosz-kincseket 1881-ben szállították Londonból Berlinbe, a frissen elkészült Néprajzi Múzeumban maga Schliemann rendezte el a kiállítást. Az eredeti trójai kollekcióból 9704 tárgyat őriztek Berlinben 1945 februárjáig – ekkor a gyűjtemény jelentős része a múzeum épületét érő légitámadás következtében elégett, a többit pedig elvitték az oroszok. 1958-ban ugyan visszaszolgáltattak Németországnak néhány bronz- és agyagtárgyat a trójai anyagból, de a Priamosz-kincsek nem voltak közöttük, azokat hivatalosan eltűntnek nyilvánították. 1991-ban derült csak ki, hogy Berlinből a három „pótolhatatlan” jelzéssel ellátott láda Moszkvába került összesen 1538 régészeti lelettel, mert két orosz kutató nyugati szaklapokban is közzétette a ládák tartalmának leltárát. 1993-ban Borisz Jelcin orosz elnök athéni látogatása során megígérte, hogy kiállítást rendez a trójai leletekből, és ezek több mint ötven év múltán, 1996-ban megtekinthetővé is váltak a moszkvai Puskin Múzeumban.
Homeros fiai, ivadékai; Kiosz szigetén volt egy család v. nemzetség, amely Homerost vallotta ősének s amelynek tagjairól azt szokták tartani, hogy olyanok voltak, mint az u. n. rapszodosok. Ez azonban kétséges. V. ö. Jebb-Schlesinger, Homer (Berlin 1893). L. Görög irodalom.
''A lampszakoszi Métrodórosz és a Platón által is említett18 Sztészimbrotosz lesznek az 5. századi allegórikus magyarázatok megalapozói és ismert képviselői.
Az allegórikus interpretációval egy olyan értelmezési eszközt hoztak létre, amely szinte bármilyen szöveg olvasására alkalmas, és lehetővé teszi a szövegek tulajdonképpen tetszőleges értelmezését, amivel a hellénizmus idején egyre fokozódó mértékben élnek.
Az allegórikus értelmezés a hellénizmus idején teljesen elterjedt interpretációs módszerré lesz, amelynek célja egyre inkább a görög kulturális tradíció különböző területeinek, a filozófiának, a retorikának, a költészetnek, a mitikus tanoknak és a teológiai elméleteknelk összekapcsolása, ötvözése. Az allegórikus interpretációk tehát amellett, hogy a múlt kanonikus szövegei és a jelen közötti távolságot eltüntetni igyekeznek – ahogy azt már az idézett Theagenész és Métrodórosz is tették, amikor módszerükkel korszerű, aktuális olvasatát adták a homéroszi eposzoknak – megszüntetni törekednek egyrészt bizonyos filozófiai iskolák tanai közötti különbséget, másrészt a különböző kulturális műfajok közötti távolságot, hogy végső értelmükben összhangot teremtsenek közöttük.''
Sztészimbrotosz, Stésimbrotos, Stesimbrotus (Thaszosz, Kr. e. V. század) görög költő, író
Két tanítványának, Nikératosznak és Antimakhosznak a nevét őrizte meg Xenophón a „Lakoma” című művében, valamint a Szuda-lexikon. „Peri teletón” (A beavatásokról) című írásában egyebek közt a szamothrakéi misztériumokkal is foglalkozott, Apollóniosz Rhodiosz még forrásként használta. Feltehetőleg Kr. e. 430 után született „Peri Themisztokleu kai Thuküdidu kai Perikleusz” (Themisztoklészről, Thuküdidészről és Periklészről) című röpirata, amely, fennmaradt töredékei alapján kíméletlen bírálata volt az athéni politika demokratikus képviselőinek, Kimónt ezzel szemben nagyra értékelte. A mű címében szereplő Thuküdidész nem a történetíró, hanem az azonos nevű arisztokrata politikus. Adatait nagyban felhasználta Plutarkhosz is. Foglalkozott Homérosz kommentálásával is.
''A lampsakosi Métrodórosz, Anaxagorasz tanítványa i. e. az V. században az első, aki Homérosz mítoszait allegorikusan a természet jelenségeire magyarázta, Euémerosz pedig i. e. a III. században történeti személyek kegyeletes emlékezetben tartott alakjait vélte felfedezni az istenekben, és így a mítoszokban történeti események emlékét kereste.
Utóbbinak nevéről nevezzük euhémerizmusnak az olyan mítoszmagyarázatot, amely a mítoszokban csupán történeti eseményeknek a nép képzelete által kiszínezett, a hosszú hagyományozás során átalakult emlékét látja. „Métrodórosz és Euémerosz nevével jellemezhető a mitológia modern tudományának is két, sokáig uralkodó, egyoldalúságukban egymással gyakran mereven szemben álló iránya.''
