''5. Szamjeyek gyanant a gorogok a betuket hasznaltak alphabetikus rendben, de ismerteto jelul vesszot tettek folejuk es a sorba tobb regi betut is felvettek."
Kiegeszitesul meg, a regi es a most beszelt nyelv viszonyahoz. Egy nyelvreformmal a gorogok megprobaltak megszuntetni a nepnyelv es a ''megtisztitott nyelv'' okozta kettosseget, torvenybe hozva a nepnyelv hasznalatat, hivatalos nyevkent.
Maywald Jozsef (1849-1911) fogimnaziumi tanar nyelvkonyve ezt irja :
"7. paragrafus. A gorog nyelv ma is el mint a regi gorog, fokent az attikai leszarmazottja.
A hosszu evszazodos fejlodes azonban mely nyomokat hagyott kulonosen szokincseben (latin, roman nyelvi, torok es szlav kolcsonszok). Az irodalmi nyelv az un. katharevusa glossa (megtisztitott nyelv) nagjabol az attikainak mesterseges felelevenitese. Vele szemben all a koznyelv i milumeni vagy dimotiki glossa, amelyet szelteben beszeltek; ez kb. ugy viszonylik a kine-hez, mint az olasz a latinhoz. Az uj-gorog nyelv sajatossagai altalaban a koine-rol mondottak, ...''
Maywald-Veyer-Mészáros. Görög nyelvtan. Tankönyvkiadó, p. 7. 7.old. (1981)
Erdekessegkent Szomory szomorusagara:)
Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 16. szám
Szomory Dezső: Egy levél alkalmából
Szomory Dezsőnek, A Sapho üdvözlése című, minap a Nyugatban megjelent tanulmányára a következő levelet vettük:
Levél Szomory Dezsőhöz, a Nyugat 1917. júl. 16-i számában megjelent, «A SAPHO üdvözlése» cikke miatt.
Igen tisztelt Uram,
ha az egyén meghal, cselekedeteinek összessége mint «Karma» addig lebeg a földön, míg róla megemlékeznek. A «Karma» individuum ugyan, de már nem védheti magát. Azoknak kötelessége őt oltalmazni, kikkel az elköltözött jót tett.
Én is négy évig Maywaldtól tanultam a piaristáknál. Ön nem emlékezik tisztán Maywald alakjára, mert Maywald kitűnő tanár volt, pontos, kötelességtudó és rendre szoktatott bennünket. Sokat, szépet és hasznosat tanultam tőle, azért szívem parancsolja, hogy Karmáját megvédjem Önnek azon két állítása ellen, hogy Maywald antiszemita volt és ütötte a fiúkat. A kegyesrendieknél ez a két hiba sohasem fordult elő.
Persze elhiszem, hogy Maywald a görög nyelv pedáns tanára zsörtölődött a Szomory fiúval, mert hiszen Szomory Dezső, a geniális és sebesen dolgozó író, Sappho nevét még most is egy «p»-vel írja!
Kitűnő tisztelettel hű olvasója: Dr. Hültl Hümér
Szomory a levélre a következőket feleli:
De hiszen én nem bánom és csakugyan mit jelent az, hogy egy obskurus szerzetes, aki azóta meg is halt szegény, csakugyan rosszul bánt-e vagy sem elepedt zsidókamaszokkal, akik otthoni rejtekhelyeken a Jean Jacques Rousseau finom kis darabját, a «Narcisse ou l'Amant de luimčme» címűt szánták maguknak vigasztalásképpen, amiért nem tudom micsoda véletlen vagy szülői ambíció, rituális cédrusfának ültette el őket egy nagy erdő katolikus lombakác közé, éppen a piaristák iskolájába.
Biztos, hogy ezek nem hajtottak ki itten, szerencsétlen távoli pálmák, hogy jósággal, irgalommal, megértéssel és szeretettel nem fordult feléjük a szerzetesi lélek melege, s csak úgy öntözgette őket fanyar iróniákkal és csípős gúnyolódásokkal, mint ahogy olykor a vándorember üdíti föl a rét virágait egy nem oda való csőből. Mind szenvedtek szegény zsidókölykök, kettő-három, aki volt e ragyogó keresztények között és korán szenvedtek, ami súlyos, az életük legelején, áprilisi virágzásukban, a gyermekléleknek azzal az elfúlt zokogásával, mely belül fölszánt mindent és olthatatlan nyomokat hagy. Sok keserűség, számos megaláztatások - kár bolygatni ezt... De bizonyos, hogy már tudták mi a szenvedés még mielőtt az életet ismerték volna meg, megbélyegezett zsidófiúk. [*] Az iskola mindenesetre kitűnő volt. S azóta nyilván meg is javult. A világért sem akarok általánosítani. Különben is mindez, sajnos, már olyan régen volt!
És mégegyszer, nem is fontos. Elmúlt idők világos éjszakája, meggyötrött gyermekkor a piaristáknál - hátha azoknak a jó papoknak volt igazuk! Vannak rettenetesen ellenszenves zsidófiúk, a fajbeli nyilvánvalóság oly elriasztó plaszticitásával, olyan leszármazott fülekkel, orrokkal és lábakkal, az egész jelenség és figura oly ijesztő megkészítésével, hogy csakugyan nem Michel-Angelo faragta őket, becsületszavamra nem! És a rejtély az, a kifürkészhetetlen rejtély, hogy éppen ezek és mindig csak ezek kerülnek az élet majdnem minden változatában, döntő és elfogult tényezők elé, papok, grófnők és királyok elé.
Aztán vannak mások, vannak szépek, gyönyörűek vannak, provokálóan bájos zsidófiú-fejek vannak, és ez még rettenetesebb. Ilyen volt az a «Szomory fiú» is, ahogyan ez a ritka, kiváló és nagyszerű dr. Hültl Hümér mondja, azzal a szellemes finomsággal és csakugyan keresztényi elnézéssel, amit bizonnyal nem Maywaldtól tanult.
*
A Szomory fiú! Meg tudom érteni azt a kéjelgő gyűlölséget, amit tizennégy esztendős tüneményes virulásom, egy hófehér arc titánvörös fürtökkel leöntve, ki tud váltani egy olyan ember lelkéből, aki egy bizonyos fajtának mindent megtagad, s akit kérlelhetetlen ridegségek, átöröklések, rejtélyes benső fagyok és romantikák, s micsoda átszármazott titkai a rendi múltaknak és heroizmusoknak és kiátkozási tradícióknak, a klastromi pályára utalt! Micsoda múltja van ennek a pályának, micsoda zord freskói, pokoli harcai vannak, micsoda öldöklései egyetlenegy szóért olykor, egy dogmáért, egy gondolatért, egy hitért, mely a más hite volt! Micsoda véres panorámák nyílnak itten, a kereszténység első ideje óta a XV. század hullahegyein át, s micsoda szuggesztív erővel, micsoda megejtő varázzsal bűvölik el az embert, mint az a vakító szikratömeg, ami egy tűzhányóból száll. Az exorcista fanatizmusok, az inkvizíció minden színes tragédiái, a középkori szerzetesek minden szívfacsaró romantikája, fagyos kegyetlensége és dühös erotikája, az Unigenitus és Coena Domini bullák, jezsuiták és Janseniták, Molinusok és Armeniusok minden ádáz harca és vérivása, szomjas kis vágyakká szelídültek át évszázadokon keresztül, de múlhatatlan tengerzúgásukkal még mindég csábítják az új funkcionáriusokat. Végre is nem akarok elmélyedni itten, bár köteteket tudnék írni róla, amilyen sebesen dolgozó író vagyok, mégsem akarok elmélyedni bizonyos pályaválasztások pszichológiájába, azokba a sajátságos és rejtélyes áhítatokba, vonzalmakba s megihletettségekbe, melyekkel az ember a maga egész lelki organizmusát veti bele bizonyos hivatásokba, s úgyszólván megvilágítja azt az örökké homályos okot és célt, hogy mért jött a világra...
Egészen biztos, hogy az ifjú Hültl (én nem merem mondani, a Hültl fiú) sohasem érezte e rendkívüli Maywald fajgyűlölő gyöngéit, aminthogy nem érezte ezt még vagy harminc-negyven iskolatársam az osztályban, hát persze, hogy ezek nem! De amikor engem kiüldözött az iskolából, drága jó szüleim bánatára (mert csak ezért haragszom rá), mikor engem hazaküldött s kiparancsolt a padból a szégyen mártíromságában, egy gyereket!, s mikor a terem küszöbén megállva, mégegyszer visszanéztem egy sereg fölhevült kölyökpofára, mely mind rám szegezte a fiatal szemek villanását, mint egy bélpoklosra, egészen ösztönszerűleg azt kérdeztem magamtól, miért csak épp engem a sok közül? Mikor lacedemoniai Pédarétos a háromszázak tanácsa előtt fölvételre jelentkezett, az urak szívtelenül kidobták. Ámulva jött el s ment haza ez a kitűnő ember, de, sőt, ez boldogan is, hogy akadt Spártában háromszáz férfi, aki mind többet ér mint ő. [*]
Ahhoz mindenekelőtt zsidógyereknek kell lenni, hogy papi tanárok rosszul bánjanak az emberrel. Csak próbálta volna meg a fiatal Hültl átjönni erre a hitre, úgy huszonnégy órára! Egy igen kitűnő barátom mondta igen ötletesen: csak zsidó érzi az antiszemitaságot. Mert ezt a figyelmet speciálisan az ő számára kreálták. Mint a nő számára a szerelmet. Valószínű továbbá, hogy az a fiatal Hültl, aki Maywald előtt ott ült a padsorban, s akiből Dr. Hültl Hümér lett, már gyermekkorában volt olyan kivételes lélek, hogy gyűlölségek iránt kevés fogékonysággal bírt és tiszta érzületét még a megértés mételye sem érte. Abban a közvetlen viszonylatban a tanárral, mint nagyrészt minden tanuló normális körülmények között, sőt élvezve a tanár szimpátiáit s elbűvölten fölényes borotválatlansága előtt, nyilván csak az kötötte le, ami kettőjükre tartozott, s a diverziók és szomszéd sorsok iránt nem volt sem érdeklődése, sem kíváncsisága, hogy azt ne mondjam részvéte. Másokban s talán ő benne is azokban a régi időkben, mikor tanuló volt, a keresztény szolidarizmus, az ösztönös együttérzés felekezeti dolgokban, nyilvánvalóan eltompított megfigyelést és ítéletet, s hogy kissé pittoreszkebben lássunk: a spanyol prokurátorok és inkvizítorok egymás közt mindig mint üdvözítő kegyet tárgyalták meg fantasztikus kínzásaikat, melyekkel egy-egy eretneket láttak el és váltottak meg. A gyermekagy primitív. Szereti készen kapni a dolgokat. S ha ezek a maga érzésével harmonizálnak, nemcsak hogy föl nem tűnnek neki, de úgy szívja föl magába őket észrevétlenül és természetesen, mint a föld az esőt. Erről is sokat tudnék írni, a keresztény iskolásfiú antiszemitizmusáról, ami gyönyörű és megkapó, mert ez csakugyan valami rejtélyes átöröklést jelent, valami korai kegyetlenséget, ez az elvetett mag virulását jelenti, a hagyományok továbbplántálását nemzedékről nemzedékre, a környezet, iskola, egész társadalmi szisztémánk visszhangjával. És ez magát az uralkodó fajt jelenti, első hangjaiban és ez nagyszerű.
Már most a tanár nem ront ezeken a predesztinációkon, elfogultságokon és előítéleteken, csak észrevétlen fejleszti őket, s annál hatásosabban, hogy itt minden eszköze természetes, s a rousseaui oktatás és nevelés mennyei szellemében van: nem ellentmondani, nem a lélek ellen menni, nem legyűrni és lefokozni, de harmonizálni vele, s kihozni belőle, ami benne van mind gazdagabb virulásban. [*] Én nem hiszem, hogy Maywald olvasta volna valaha a Plato Respublikáját s a Jean-Jaques «Emile»-jét, amit kimondhatatlanul sajnálok. Nem szabad könyvek tekintetében a címek után menni. Ki tudja, ha előkelőbb lelki bebútorzás mellett nem-e fordult volna felém is azzal a gyönyörű metódusával, mely a szabad fejlődés tekintetében csak a gyűlölséget ápolgatta. Ki tudja, ha nem hozta volna ki belőlem az irgalommal, amit csak sok szenvedés és sok könny mosott elő gyermeki lelkem homokjából, ha nem lehettem volna én is olyan szerencsés mint Hültl Hümér, hogy gyermekéveim virulásában boldogan ülhessek egy padban az életem legelején, s hogy már ott az iskolában bonthassam ki ami szép és jó van bennem, mert esküszöm, bennem is van... Nagy elfúlásaimat, gyermeki hisztériáimat, remegéseimet és keserveimet talán nem is az a mód és modor okozta mellyel Maywald bánt velem, mint inkább a megnemértés fájdalma, a fölkínzott hiúság kábulata, valami felüvöltés riadalma: ha megismerne engemet! Effajta hangulatokban kínlódhatott az a többi is nyilván, aki egy hitben vérzett velem e kérlelhetetlen papi csuha előtt, a Hatvany fiú, a Bálint fiú, mert nem voltunk sokkal többen, s még valami fiú akire már csak úgy emlékszem, hogy Márton volt a másik neve (nem merem mondani, hogy a keresztneve), s aki ezt hallotta folyton: «Márkus leszel te, nem Márton, mert Márton az nincs zsidógyerekbe!...» És micsoda rendi alkotmány, szabályzat és államjog engedte meg e kegyesrendieknek, hogy bizonyítványainkon, mint egy külön nemzet fiait jelöljön meg, és szegény befogadott vallásunkban héber-nek mondjon bennünket? Tudtommal nincs magyar törvény, mely a zsidókat és az izraelitákat ezzel az elegáns és mondhatnám feudális disztinkcióval tűntesse ki. Mert a héber még az a nép, mely bírái és első királyai alatt élt. Ijesztő volt ezt olvasnunk I. Ferenc József uralkodása alatt! Ijesztő és fájdalmas is. Mert az igazi antiszemitizmus nem az, mely fönntartja, fölszítja és ápolja ezt a finom érzést a keresztény lélekben, de amelyik szüntelenül érezteti a zsidóval, minden formában s minden alkalommal, már a gyermekkel is, hogy egy más fajta és kivetett. De mit tudhatott erről a fiatal Hültl, mit érezhetett ebből, mit tapasztalhatott!? Ő nem volt héber. Héber! Mintha mindjárt azt mondták volna, némi célzással egy késpengére: túrósmetélt! Hát nem?
Tiszteletben szeretem tartani a holtak emlékét, ha éppen erről van szó, bár e kegyeletes erényt én sem e kegyeseknél tanultam, akik még bennem is kínozták ama drága halottaimat, akik egykor a Sínai hegy körül tolongtak Mózes báró körül, még bennem is, aki egy csodálatosan elfinomult, egy Velazquez-szerű Red Boy, egy fiatal Londonderry voltam! Oh istenem, ha én is azzal a hálás meghatottsággal gondolhatnék vissza iskolai éveimre, mint ez a kivételes, ez a nagyszerű Hültl tanár! Ő boldog volt, én boldogtalan. Ő fejlődhetett, élhetett, virulhatott, engem elnyomtak. Őt szerették, engem üldöztek. De különben is, a magam lázas életével szemben, küzdelmeimmel és magányosságaimmal szemben és gyönyörű kifejlődésem mögött minden Maywaldok dacára, a hálán is túl vagyok már... Ez egy üres szó. Herzen azt mondja a háláról, hogy a szolgaság felé hajlítja az embert, hogy lefokozza s egyenlőtlenné teszi egymással. [*] Én mindenesetre szeretném, ha nem kellene megvárnom, míg valaki elporhad a földben, hogy kitűnő dolgokat mondhassak róla. II. József császár, Habsburg és római apostoli katolikus és minden, ezt írta Nagy Frigyes elhunytakor: «A porosz király meghalt, s nem maradt utána csak az a sajnálattal teli érzés, hogy ilyen soká élt!» [*]
Holott II. József is volt olyan finom ember, mint én, ha Maywald nem is volt Nagy Frigyes.
*
No de harmadszor is, mindez nem fontos. Nem is tértem volna vissza ezzel a dús hangszereléssel e gyermekkori tragédiákhoz s letűnt sziluettekhez, mert hiszen nem is annyira bennük van a dolgok reliefje, csengése és színe, mint inkább bennem, aki még mindig visszhangzom utánuk. Nem tértem volna vissza, ha véletlenül nem éppen Hültl Hümér írja e cikk élén világló sorokat. Mert itt aztán el vagyok ragadtatva! Amint az ifjú Hültl, az iskola padjában, a maga serkedő kiválóságával el tudta zárni a lelkét hatások és befolyások elől, melyek az átlag számára és a gyöngébbek számára végzetesek egy életen át, azonképpen Dr. Hültl Hümér ma ott tűnik föl emberbaráti nagyságában, ahová semmi nyomor föl nem ér. Nem lehetek olyan sebesen dolgozó író, ahogyan kissé tájékozatlanul, bár megtisztelő szubjektivitásból nevezni méltóztatott engemet, aki köztudomás szerint heteken át ellihegek egy szó, egy szín, egy árnyalat után, aki úgy hangolok föl két szónyi csengést egy mondatban olykor, mint egy hangoló egy egész zongorát, nem lehetek olyan zebragyors, fölületes és grafomán, hogy föl ne fedezzem rövid levelében azt a gyönyörű naivitást, mely a Pasteur-ök, a Roux-k, a Brouardel-ek, a Charcot-k, a Pean-ok, a Mackenzie-k naivitása volt, a szentek és embermegváltók naivitása és zárkózottsága, kis emberi harcok, gyűlölségek és hülyeségek, elfogultságok s előítéletek előtt. Ezek orvosprofesszorok, kutatók, munkások, sebészek, óriások! Ezek előtt ott van fölhasadva igazi nyomorában az emberiség, ezek ott vannak egy izzó gondolattal egy kis üvegcső, vagy egy kis vékony kés előtt, emberi istenek nagy keservek előtt, a hús és vér, az egész embertömeg csontmonumentalitása előtt, elborultan és reménykedőn, hogy segítsenek és jókedvűen, ha segíteni tudtak! Ezek nem érnek rá leszállani, mert magosan vannak odafönn. Ezeknek nincs idejök elfogultságokhoz, faji disztinkciókhoz, előítéletekhez, haragokhoz és gyűlölségekhez, szociális kínlódásunk százféle szemetéhez, nincs is érzékük iránta, meg se látják, meg se szagolják, mert az emberiség folyton sodorja elébök azt az igazi sebét, hogy él! Ezek azt a félelmetes, primitív és nyers Életet látják, a gyarló és nagyszerű életet és vagy megcsodálják a Természetet mint egy pokoli művészt, vagy kijavítják mint egy kontárt. És az embert úgy nézik, mint egy szegény férget. És igazuk van. Én ismertem Oxfordban egy híres orvostanárt, aki a gyönyörű kutyáját kezelve azt mondta: «He is a man!»
Vajon a kutyák is antiszemiták? Valószínű. Én ismertem Leányfalun egy udvarban egy kis kutyát, aki egy csirkébe volt szerelmes. Biztos, hogy a kutyák is antiszemiták. Egy másik igen kitűnő barátomnak van egy kövér, igen előkelő törpe vizslája, amelyik ha azt kérdezik tőle: «Hol a zsidó?» olyan kísérteties morgásba kezd a fogait mutatva, hogy az emberben megfagy a vér. Bizonyos kastélyparkokban a vidéken, intelligens komondorok csak zsidónak mennek neki, ha ilyen átjön a küszöbön. Be vannak tanítva, kétségtelen. De hiszen éppen ez! Közoktatásügy! Holott az ösztönük sem téved soha.
Az antiszemitizmus ősi érzése, legrégibb érzése minden civilizációnak, tessék nekem elhinni ezt. Az antiszemitizmus főúri érzés, s a legelőkelőbb lelki szimptómák egyike. Lord Devonshire okvetlen antiszemita kell hogy legyen, mert világ- és emberszemlélete egy feudális szögből fakad, mely korlátolt ugyan, de szép, s ha nincs is a francia forradalom szellemében, viszont igen alkalmas egy finom s körülbástyázott magánélet számára. Minden finom ember jól teszi, ha antiszemita, a szónak művészi értelmében. A franciák kitaláltak egy tudományos antiszemitizmust. De ez nem zárja ki, hogy egy-egy ember azért kedves legyen, és egy szegény zsidó tanuló tehetséges az iskolában. Daudet azt mondta nekem, amikor egy magyar írótársam beárult előtte faji tekintetben: «Hát most már magát ne szerethessem többé! Hát lehet az? Hát nem rettenetes föltételezni rólam, hogy rögtön elfordulok valakitől, mert zsidó? Gyűlölöm a zsidókat. De Vandčrem a legjobb barátom.»
Kik antiszemiták? Antiszemiták az igazgatók, a bankárok, a katonák, a szobafestők és karmesterek, a jockeyk és a pápák, a bíbornokoktól kezdve az összes kanonokokon végig le, egészen a sekrestyésig, egyházszolgáig, halottkémig és templom egeréig mindenki, akiben csak egy csöpp jó érzés van. Antiszemita Hódl Józsi, antiszemita vagyok például én, mint minden művész, akinek ez nagyon hasznos, mert annál jobban betölti és fölgazdagítja a lélek tartalmát, hogy elfödi az ürességeket. Antiszemita Benvenuto Cellini, Da Vinci, az egész eredeti gótika s az egész reneszánsz. Antiszemita Vercingetorix, Moličre és XIV. Lajos. Antiszemita Hans Memling és Voltaire, Balzac és Wagner Richard. Antiszemita az egész állatvilág, a sertéseket kivéve, amint Voltaire megfigyelte ezt. Ez mind antiszemita. És ez mind rendben van. Ez mind helyes, kedves, észszerű és nagyszerű. De nem lehet antiszemita senki a világon gyerekekkel szemben. Mindent szabad és mindent lehet, csak ezt nem. «Sinite parvulos ad me!» És végre van valami, ami fontos.
*
És még az is fontos, hogy dr. Hültl Hümér a görög nyelvben való ingadozásaimnak tulajdonítja e néhai Maywald zsörtölődéseit velem, ahogy magát oly kedvesen kifejezi.
Hát nem. Bevallom kínosan hat reám, hogy dr. Hültl Hümér még az ő mai magaslatából is komolyan veszi a Maywald görög-tudását, holott rég túl kellene hogy legyen iskolai pedantériákon, szerzetes-néptanítók röghöz kötöttségén, szegényes fantáziátlanságán, egy Hültl Hümér micsoda Olympusokon! Mennyire nem volna szabad föltételeznie, hogy én Maywalddal szemben csak egy pillanatig is inferiorius lehettem, bár még mint gyermek is! Már a «Saphó üdvözleté»-ben voltam bátor jelezni a tőlem telhető licenciákkal, hogy «az ó-görög világ égszínkék bordélya az én számomra végzetessé vált» és ami még súlyosabb az effajta látogatásokban, hogy «enerváló pézsmaszagát e gyönyörűségnek a bódulásig szíttam föl magamba». Holott akkor még csak nem is sejthettem, hogy egy ilyen kiváló közbeszóláshoz lesz szerencsém és alkalmam némi dokumentálásokhoz.
Az igazság az, hogy már V. gimnazista koromban, ha nem is esküdtem meg görög suntaViV-okra azzal a szellemtelen áhítattal, mint Maywald, de tudtam színesebb, üdébb és ragyogóbb dolgokat a görög bódulat panteizmusából, egész nagy rózsaszínű fellegeket és végtelenségeket tudtam, melyekhez ő föl sem emelhette a szemét, minden szerelmek minden muzsikáját, melyeket ő a maga iskolai nyomorából, az elfogultsága, az előítéletei, a gyűlölsége, a maga zsidótleső pókháló világából meg se hallhatott! Gazdag szülők gyermeke, az apám teletömte pénzzel a zsebemet, hogy bizonyos idősebb és biztos nőkhöz, akik mellesleg nagynénéim is voltak, kellőképpen gavallér lehessek dús kegyeikkel szemben. De mivel ezen úrinők, megértvén ez apai iróniákat, hanyagul elhárították a jutalmakat, s különben is csak ama röpke pillanatokig érdekeltek, ameddig ifjú lírizmusom rafinériák nélkül érte el velök a mennyeket, nagy pénzbeli fölöslegeimmel, mint egy részeg dőltem be könyvesboltokba, s megvettem ami csak föl volt raktározva itten képzeletemet izgató latin és görög, ami csak folyt tej és méz antikváriusok polcairól, mohó és regényes gyermeklelkem számára. A latinokról most nem beszélek. De mind, ami volt Orpheus, Thamyris, Anthčs és Pamphus, kis mellékutcák rejtett odvaiban, mind fölkutattam s fölszívtam magamba, a panaszaik, az áldozataik, a szent himnuszaik remegő hangjaival, s éjjeleken át vakító szótárszövegek fölött, betűztem ki a Titánok harcát, s követtem az Argonautákat, Hesiodust és Homért! Elbűvölve szállottam le a görög színpadok visszhangzó vasbögréihez, melyekről Vitrivius beszél, s kis vidám és obszcén tréfákat fedeztem föl syrakusai Sophronosban, még jóval Aristophanes ama drága figurája előtt, aki fogja magát vidáman, és az égből leszáll! Euripides elégiáját szép szomorú Andromeához, aki hazaszállíttatván, a Thétis szobrához ledől és Hermionét bevádolja, betéve tudtam, s még ma is tudom. A tyrteusi ódákat is és főleg a szerelmeseket mind ismertem és ismertem azt a finom költőt, akit Philetásnak hívtak, s oly vékony, sovány, törékeny és szinte légies volt, hogy Cos utcáin, ahol e világra született, ólomtalpak dörejével járt s vasgolyókkal a koturnusain, hogy az esti szellő el ne fújja! S mi volt itt még, micsoda mámorom a kicsi Daphnis pásztordalaival, Ibycussal, Bacchylidiussal, Anacreonnal és Pindarussal, akiket mint egy ifjú ciklop bevágtam és énekeltem! És a fantáziákat, ötleteket, rejtélyeket és akrosztikákat, a griphákat és logogriphákat mind ismertem, mind megtanultam összes kis rajzaikkal, a tojásokkal és a szerelem szárnyával, hogy alkalmazni tudjam! És drága kis scythám, ifjú Anacharsisom után, négy teljes kötetben jöttem egész Helláson át abban a páratlan időpontban, mely a Pericles századát a Sándoréval kötötte össze, és mint egy peplumos, szandálos vagy kothurnusos riporter ültem Sophocles, Euripides, Aristophanes, Thucydides és Socrates előtt, s hogy ne csupa es végzetű úr legyen, Zeuxist és Parrhasiust is fölkerestem, láttam Praxiteles, Euphranor és Pamphilius remekeit, s hallottam, amint egy szomszéd oszlopcsarnokban, virágok, amforák, kőmaszkok és ökörszarvakból alkotott lírák mögött valami üdvrivalgás támadt egy rózsákkal behintett fekhely körül, amelyen egy sápadt nő, igen finoman és diszkréten, éppen Epicurt hozta a világra!
Mit mondjak még, hogy Hültl tanár némi bepillantást nyerjen görög felkészültségembe s belássa tévedését? Hol van készen és fölszerelve egyszer végre, egész zenekarom?! Mondjam, hogy mindent tudtam, mindent láttam, mindent beutaztam szédült fejemmel egészen röviden? Hogy átjöttem a tráciai bosporuson, talán négyszáz évvel Krisztus előtt, egész Bizáncig, egymagam, s loholtam tovább innen, a hellespont-i szoroson át a lesbosi flora pinea és ciprus erdeiig, ahol Pittacust, Alceust s Saphót üdvözöltem s a többi összes hölgyeket, s bejárván velük Mytilénát, Pyrrhát, Méthymniát, Arisbét, Eressust és Antissát, végre Thébába értem, ahol meglátott Epaminondas! csekélység! Athénben rohantam mind a három városon át, istenem fiatal voltam! A citadellát egy szikla tetejében, a várost e szikla körül s a kikötőket, Phalért, Munychiát és Piréát mind tanulmányoztam, s besurrantam az Akadémiába, s résztvettem egy felejthetetlen ülésen, miután átjöttem Dipylián! Megcsodáltam a kerteket és a tornatereket itten, amit Académus ajándékozott és Amor templomát e szokatlan helyen, s itt pillantottam meg egy kis szomszéd csarnok mélyén, melyet a múzsáknak szentelt, jó öreg Plátó elnököt, aki csakugyan itt lakott, hogy mindig közel legyen, s most éppen a verseit égette el, mert Homért elolvasta volt... Mit mondjak? Mit mondjak még? Hogy elfúlt lélekkel élveztem végig azt a szenzációs pillanatot, mikor Diogenes, mint egy őrült, lobogó hajjal s félmeztelen, csak egy nagy bottal s egy kis tarisznyával berohant a kertekbe, ide, s egy élő, de bőrig kopasztott kakast lecsapva Plátó elé, fölkiáltott: «Ez a te embered!». [*] Rögtön megértettem, hogy ez az ülés tárgya. Mondjam-e, hogy döbbentek meg az elnök körül akadémikusok és tanítványok mind, köztük stagirai Aristotéles, Nicomachus fia, s hogy pattant fel chalcedoniai Xenocrates, «holott ez máskor mozdulni is lusta», súgta a fülembe Apollodorus rózsakoszorús fejét a nyakamra hajtva, míg a fiatal Démosthénes tüdővészes vállait rángatta és Eschinos és Lycurgus nagy dühbe gurultak s egy gyönyörű árcádiai leány, isteni Lasténia, aki Speusipposért jött ide akit imádott, s egy másik leány is, aki Axiotha volt s Plátóért mindent föláldozott, sőt férfivé lett, bár Plátó nyilván jobb szerette volna ha nőnek megmarad; mondjam-e, hogy ez mind sikongott s dörgött magánkívül: «Botrány!» «Botrány!», s csak Plátó mosolygott szelíden, dadogván, míg a kakas elkábultan fölporoszkált előtte: «Mert azt voltam bátor mondani, hogy az ember egy kétlábú állat, akinek nincs tolla.»
Oh diogénesi érvek, szédületes világ, égszínkék és pézsmaszagos, mit tudok még, mit mondjak még és mire emlékszem még, hová is mentem Corinthuson át, Xenophon és Timoleon után, micsoda delphi jóslatokhoz, vérfertőzésekhez és gyantaillatokhoz, s micsoda márványpadokon ültem az amphitheatrumokban, s figyeltem megborzongva, vajon Sophoclés megnyeri-e a díjakat, s vajon intenek-e feléje az úri nők, s a tüneményes kéjkisasszonyok, akik egymástól olyan messze helyezkedtek el! Micsoda görög zenéket hallottam, micsoda Olympiádokon remegtem Beotiában, micsoda mágusokat követtem ájuldozva thessaliai utamon, hogy jöttem végre Ácárnánián s Etolián át el egészen Lacedemoniába!
És én voltam az uram, akivel Maywald a görögben zsörtölődhetett! És én voltam az uram, akit Maywald úgy állított oda vagy ötven társam elé, aki mind különb volt mint én, csak éppen engem mint egy tökfilkót! Én voltam az, akit ki nem állhatott, akit gyűlölt, akit kicsapott, uram, én!
*
És még most is egy p-vel írom a Sapho nevét, de mennyire! és a nászéjszakámon, ha lesz időm rá s a halálos ágyamon is, ha nem leszek nagyon beteg egy p-vel fogom írni, főleg ha a Daudet Alfonz regényéről beszélek, aminthogy erről beszéltem a múltkor. Itt van a túlsó oldalon, csak tessék átlapozni, ennek a regénynek az eredeti címlapja, ahogy sok százezer példányban megjelent.
Már most kérdezem dr. Hültl Hümértől: lehet nekem, szabad nekem más címet adni egy világhírű munkának, mint amilyet maga a szerző, s egy ilyen szerző, Daudet Alfonz adott? Hát írhatom-e én másképp az ő hősnőjét, mint ő, kijavított ortográfiával, mint egy hamisító? Hiszen levágatnám a tíz ujjamat és nem Hültl tanárral, de egy fejszével lecsapnám mind a tíz ujjamat inkább! Ha Daudetnak elég jó volt a nő egy p-vel (ki az ördögnek kellene kettő?) ha Rousseaunak, [*] Marmontelnek, Voltaire-nek is, La Harpe-nak és Lamartine-nak és Leconte de Lisle-nek is, akiknek mind volt némi kis görögtudásuk és fonetikus érzésük, csak Sapho volt az a leszboszi hölgy, mért legyen más nekem?
*
A görög szövegek mind variálnak az írás formáiban. S ha az ember odamenne vissza egy betű autenticitásáért, ahol maga az írás, kis jelekben, képekben, allegorikus figurákban jelentkezett, mint például az egyiptomiaknál, vagy konvencionális formázatokban, szinte föstve a hangot s a szemekhez beszélve, mint a kínaiaknál, vagy az egész beszélő hang föltagoltságában és elemeire bontásában, mint például nálunk, vajon hova jutna az ember, s micsoda ősrengetegbe, micsoda éjszakába, micsoda örvény mélyére, ahonnan csak úgy jöhetne vissza mint egy őrült! Minél primitívebb s durvább az írás, annál régibb maga a nyelv. Ami hozzátapad a betűk maszatjában, azt már az idő okozta. Egy hangból, egy sikolyból, egy jelből, lettek betűk s lettek szavak, s egy szóból egy egész sor lett, s egy egész szöveg mint egy korálból egy sziget.
A görög betűsor igen valószínűleg föníciaiból származott, ami a világért sem jelenti azt, hogy maga a nyelv is egyazon forrásból eredt, isten ments. [*] De a görög beszéd már rég élt s virult, mikor még egy árva betűje se volt. S aki kutat, figyel, elmélyed és őrködik mint például Rousseau, csakugyan rájön arra, hogy a görög írás sokkal modernebb, mintsem gondolják az urak. Már az is kétséges, hogy maga Homér tudott-e írni, hogy csak ismert is egy árva betűt, de sőt, hogy egyáltalán írtak-e az ő gyönyörű idejében?... Homér csak énekelt. Ez az én impresszióm is, ha szabad bevallanom. [*]
Már most honnan veszi Hültl tanár azzal a nyugodt biztonsággal mint egy kést, ezt a két p-t, ha szabad kérdeznem? Hol látta ő valaha egy görög szövegben két p-vel írva a Sapho nevét? Hiszen még azon a szoborművön is, melyet dicső Silanion faragott s állított föl Szicíliában e leszboszi hölgy emlékének, Sapjio-nak van nevezve! [*] Hol van itt két p? Silanion kortársa volt a költőnőnek. A szobor néhány évvel Sapho halála után készült. Akkor talán még csak tudták leírni a nevét! Még csak emlékeztek a nevére? Hol van itt két p? Ezt még Maywald se taníthatta!
Drága jó Hültl tanárt talán a latin szövegek tévesztik meg. Talán az Ovid. metam. lib 11.-ben vagy Virg. lib. 4. 523-ik oldalon látta ezt a Sapphot, vagy bizonyosan a Sapph. ap. Athen. lib. 15. 687-ik oldalon látta, vagy az Athen. 1. 1. §. 21. Sapph. ap. Plut. conjug. praecept. 2-ik köt. 146-ik oldalon és apud Stob. de imprud. serm. 4. 52-ik oldalon látta, vagy éppen Ovid. heroid. ep. 15., I. 195-ik oldalon, vagy Fabr. biblioth. Graec. I. k. 590-ik oldalon, vagy Johan. Cristoph Wolf. vit. Sapph. 16, és 18-ik oldalon, vagy talán, hogy ne olyan messze keressünk, a Byron, Child Harold's Pilgrimage XXXIX. strófájában látta: «Dark Sappho! could not verse immortal save!» de hát mindezt láttam én is, tanultam én is, és mindez mégsem jelenti azt, hogy Sapjv-t két p-vel kellene írni, de mennyire nem!
A latin, egészen közel a görög nyelv hangzásbeli titkaihoz, a betűk és hangok és szólamok metafizikájához, árnyalatbeli rezgéseihez, fuvolázásokhoz és hehezetekhez, a görög j-t a maga miszteriozus lélegzetvételével csakugyan ph-nak hozta át, ami viszont a latin nyelv csengésével volt összhangzatos. Így megtartván a görögből ezt az egyetlenegy p-t, ami a Sapjv-ban van és volt, csak látszatra csatolt egy másodikat hozzá ebben a ph-ban, mely sohasem volt más, mint egy lágyabb f csengése, mely a görög úgynevezett hehezetet akarta visszaadni. Tehát még a latin Sappho-ban is csak egy p van ha ismerjük a betűket.
Már most a franciák, még közelebb a latinhoz, mint a latinok a göröghöz hajdan, ezt az egy p-t is elvetették, mint hangzásban fölöslegest, mint a nyelv muzsikájának idegen hangzatot, s csak a j-t tartották meg, úgy, hogy a Saphoban nemcsak hogy nincs két p, ahogy azt Hültl tanár szeretné, nemcsak hogy nincs egy p, hanem egyáltalában nincsen p.
No de akkor mi van? Egy rejtély van. Egy kínos, egy kegyetlen rejtély van. Én nem tudom ugyanis, bármennyire töröm rajta a fejem, bármennyire átkutattam Orczy Lőrincen, Révain, Ráth Mátyáson, Barcsayn, Bossányin, Dugonicson és Kazinczyn át minden jó magyar régi írást, én mégsem tudom micsoda magyar érzésnek, hangzásnak, szólamnak és kiejtésnek, micsoda fonetikának és csengésnek vagy csak egy csengés árnyalatának, legtávolabbi visszhangjának és hajszálnyi visszarezgésének felel meg, micsoda ősi hagyományainknak, márványba, gránitba s viaszba vésett szövegnek, írásoknak és papyrusoknak, párducbőröknek és kerecsenyszárnyaknak, micsoda ősi kultúránknak szent szabályai szerint van, hogy mi kényesebbek legyünk, mint a franciák, s ne írhassuk le nagyképűség nélkül egy régi görög költőnő nevét! Még ha ez Beniczkyné Bajza Lenke volna! De hol van az a magyar nyelv, amelynek régi görög hangvibrációkat őrző hármas latin betűk kellenek és hehezetek kellenek, hogy egy becsületes f-t kimondhasson? Ha számtalan görög és latin szót áthangoltunk a magunk ortográfiájára és filozófiát írunk például philosophia helyett, mért vagyunk ilyen nehézkesek éppen ezzel a görög hölggyel szemben, akinek nagyrészt ismeretlen ódáin túl egy francia regény adta meg az üde halhatatlanságot?! Mért vagyunk ilyen művészietlenek? Kinek tetszik ez a két pp e név vonalformájában, amint kettős rúdjával kinyúl, s megdagasztja s megtelíti a szó közepét, nehézkessé, németessé, grillparzeressé teszi, lesúlyosítja távoli lengések, görög fátyolszerűségek leszboszi könnyedségéből, finom mytilénákból vígasztalan nyelvészkedésekbe. Micsoda művészek és fölényesek a franciák, most megint megtanultam ezt, micsoda ösztönös művészek még egy görög név plasztikájában is, mikor egy Arisztotelesből egy Aristote-t, egy Homéroszból egy Homért, egy Sapphoból egy Saphot csinálnak. Oh szívem! szívem! Ez örökre csak Sapho marad.
[*] Il y a des professeurs qui répčtent "ŕ toute heure: «que tu es sot! que tu es niais! Mon Dieu que cet enfant est stupide! Est-il assez maladroit et gauche!» Accordons que ces appreciations soient l'exacte vérité... Raison de plus pour qu'elles blessent et mortifient. Or, pareil langage présente, "ŕ n'en pas douter, de trés serieux inconvénients: montrons le. D'abord, en faisant remarquer l'inferiorieté de l'enfant, on va suggérer a tout le monde l'idée de lui adresser le męme reproche. Dénoncé "ŕ tous comme un sot, se sentant ridicule au regard de chacun de ses condisciples, il n'a plus rien "ŕ ménager. Sa reputation est faite. - Les enfants mal élevés. Etude psychologique, par Fernand Nicolay. [*] Plut. Dicts not des Lacéd. 560. [*] Le sentiment est-il préferable a l'autorité dans l'éducation? - Les enfants mal élevés. Etude psychologique par Fernand Nicolay. [*] Oiseaux de passage. [*] «La mort du Roi de Prusse ne laisse que le regret de ce qu'il a vécu si longtemps.» - Arneth, Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel von 1781 bis 1790. II. k. 34. l. [*] Diogen. Laert. lib. 6. §. 76. és 79. [*] «La seule Sapho et une autre méritčrent d'ętre exeptées.» - J. J. Rousseau, Lettre "ŕ M. D'Alembert. [*] J. J. Rousseau. De l'écriture. [*] «Ce fut quand la Grčce commenca d'abonder en livres et en poésie écrite, que tout le charme de celle d'Homčre se fit sentir par comparaison. Les autres počtes écrivaient, Homčre seul avoit chanté: et ces chants n'ont cessé d'ętre écoutés avec ravissement, que quand l'Europe s'est couverte de barbares qui se sont męlés de juger ce qu'ils ne pouvoient sentir. - J. J. Rousseau. Essai sur l'origine des langues. [*] Cicer. in Verr. Tatian ad Graec. 52. f. 113. l.
Valaki meg tudná mondani, hogy hogy van az "ötszáz (nap)" ógörögül? Latin betűs átírásban is jöhet... Köszönöm!
ui.: csak érdeklődés szintjén: Miben különbözik az ógörög a mai görögtől? Nyelvtan vagy szókincs? Értik-e a mai görögök az ógörög szövegeket, vagy náluk is úgy működik ez, mint az angoloknál Shakespeare?
Innen is, messzirol is, toletek is , minden a minden ami jo es ami nem jo, a tengerbe jut. Aztan a tenger mint felhot, kodot, vizcseppet, parat, visszakuldi.
θάλασσα [θα^], Att.θα?́λα^μ-ττα IG12.57 (but A. “θάλασσα” 22.236(338/7 B.C.)), h(: —sea, Il.2.294, etc.: freq. of the Mediterranean sea, ἥδε ἡ θ. Hdt.1.1, 185, 4.39, etc.; ἡ παρ᾽ ἡμῖν θ. Pl.Phd.113a; “ἡ θ. ἡ καθ᾽ ἡμᾶς” Plb.1.3.9; ἡ ἐντὸς καὶ κ. ἡ. λεγομένη θ. Str.2.5.18; ἡ ἔσω θ. Arist.Mu.393b29; ἡ ἔξω θ., of the Ocean, Id.Mete.350a22; ἡ Ἀτλαντικὴ θ. Id.Mu.392b22; ἡ μεγάλη θ. Plu.Alex.73; of a salt lake, Arist.Mete.351a9; “ἐς θάλασσαν τὴν τοῦ Εὐξείνου πόντου” Hdt.2.33; “πέλαγος θαλάσσης” A.R.2.608; κατὰ θάλασσαν by sea, opp. πεζῇ, Hdt.5.63; opp. κατὰ γῆς, Th.7.28 codd.; κατά τε γῆν καὶ κατὰ θ. Pl.Mx.241a; “χέρσον καὶ θ. ἐκπερῶν” A.Eu.240; τῆς θ. ἀνθεκτέα ἐστί one must engage in maritime affairs, Th.1.93; οἱ περὶ τὴν θ. sea-faring men, Arist.HA598b24, cf. Pol.1291b20; “θ. καὶ πῦρ καὶ γυνὴ—τρίτον κακόν” Men.Mon.231, cf.264: metaph., κακῶν θ a sea of troubles, A.Th.758 (lyr.); ὁ Κρὴς τὴν θ. (sc. ἀγνοεῖ), of pretended ignorance, Suid. 2. sea-water, ἔστω ἐν χαλκῷ ἡ θ. Hp.Coac.427, cf. Diph.Siph. ap. Ath.3.121d, Moschio ib.5.208a, Plb.16.5.4, Dsc.2.83. 3. well of salt water, said to be produced by a stroke of Poseidon's trident, in the Acropolis at Athens, Hdt.8.55; “θ. Ἐρεχθηΐς” Apollod.3.14.1. 4. channel, LXX 3 Ki.18.32. 5. χαλκῆ θ. laver, ib.2 Ki.8.8. 6. θ. κοίλη wooden theatre, Paus.Gr.Fr.208 (= Com.Adesp.864).—For the Lacon. form σάλασσα, v. θαλασσομέδων. Henry George Liddell. Robert Scott. A Greek-English Lexicon. revised and augmented throughout by. Sir Henry Stuart Jones. with the assistance of. Roderick McKenzie. Oxford. Clarendon Press. 1940
Olympian 1 For Hieron of Syracuse Single Horse Race 476 B. C.
Water is best, and gold, like a blazing fire in the night, stands out supreme of all lordly wealth. But if, my heart, you wish to sing of contests, [5] look no further for any star warmer than the sun, shining by day through the lonely sky, and let us not proclaim any contest greater than Olympia. From there glorious song enfolds the wisdom of poets,1 so that they loudly sing [10] the son of Cronus, when they arrive at the rich and blessed hearth of Hieron, who wields the scepter of law in Sicily of many flocks, reaping every excellence at its peak, and is glorified [15] by the choicest music, which we men often play around his hospitable table. Come, take the Dorian lyre down from its peg, if the splendor of Pisa and of Pherenicus placed your mind under the influence of sweetest thoughts, [20] when that horse ran swiftly beside the Alpheus, not needing to be spurred on in the race, and brought victory to his master, the king of Syracuse who delights in horses. His glory shines in the settlement of fine men founded by Lydian Pelops, [25] with whom the mighty holder of the earth Poseidon fell in love, when Clotho took him out of the pure cauldron, furnished with a gleaming ivory shoulder. Yes, there are many marvels, and yet I suppose the speech of mortals beyond the true account can be deceptive, stories adorned with embroidered lies; [30] and Grace, who fashions all gentle things for men, confers esteem and often contrives to make believable the unbelievable. But the days to come are the wisest witnesses. [35] It is seemly for a man to speak well of the gods; for the blame is less that way. Son of Tantalus, I will speak of you, contrary to earlier stories. When your father invited the gods to a very well-ordered banquet at his own dear Sipylus, in return for the meals he had enjoyed, [40] then it was that the god of the splendid trident seized you, his mind overcome with desire, and carried you away on his team of golden horses to the highest home of widely-honored Zeus, to which at a later time Ganymede came also, [45] to perform the same service for Zeus. But when you disappeared, and people did not bring you back to your mother, for all their searching, right away some envious neighbor whispered that they cut you limb from limb with a knife into the water's rolling boil over the fire, [50] and among the tables at the last course they divided and ate your flesh. For me it is impossible to call one of the blessed gods a glutton. I stand back from it. Often the lot of evil-speakers is profitlessness. If indeed the watchers of Olympus ever honored a mortal man, [55] that man was Tantalus. But he was not able to digest his great prosperity, and for his greed he gained overpowering ruin, which the Father hung over him: a mighty stone. Always longing to cast it away from his head, he wanders far from the joy of festivity. He has this helpless life of never-ending labor, [60] a fourth toil after three others, because he stole from the gods nectar and ambrosia, with which they had made him immortal, and gave them to his drinking companions. If any man expects that what he does escapes the notice of a god, he is wrong. [65] Because of that the immortals sent the son of Tantalus back again to the swift-doomed race of men. And when he blossomed with the stature of fair youth, and down darkened his cheek, he turned his thoughts to an available marriage, [70] to win glorious Hippodameia from her father, the lord of Pisa. He drew near to the gray sea, alone in the darkness, and called aloud on the deep-roaring god, skilled with the trident; and the god appeared to him, close at hand. [75] Pelops said to the god, “If the loving gifts of Cyprian Aphrodite result in any gratitude, Poseidon, then restrain the bronze spear of Oenomaus, and speed me in the swiftest chariot to Elis, and bring me to victory. For he has killed thirteen [80] suitors,2and postpones the marriage of his daughter. Great danger does not take hold of a coward. Since all men are compelled to die, why should anyone sit stewing an inglorious old age in the darkness, with no share of any fine deeds? As for me, on this contest [85] I will take my stand. May you grant a welcome achievement.” So he spoke, and he did not touch on words that were unaccomplished. Honoring him, the god gave him a golden chariot, and horses with untiring wings. He overcame the might of Oenomaus, and took the girl as his bride. She bore six sons, leaders of the people eager for excellence. [90] Now he has a share in splendid blood-sacrifices, resting beside the ford of the Alpheus, where he has his attendant tomb beside the altar that is thronged with many visitors. The fame of Pelops shines from afar in the races of the Olympic festivals, [95] where there are contests for swiftness of foot, and the bold heights of toiling strength. A victor throughout the rest of his life enjoys honeyed calm, so far as contests can bestow it. But at any given time the glory of the present day [100] is the highest one that comes to every mortal man. I must crown that man with the horse-song in the Aeolian strain. I am convinced that there is no host in the world today who is both knowledgeable about fine things and more sovereign in power, [105] whom we shall adorn with the glorious folds of song. A god is set over your ambitions as a guardian, Hieron, and he devises with this as his concern. If he does not desert you soon, I hope that I will celebrate an even greater sweetness, [110] sped by a swift chariot, finding a helpful path of song when I come to the sunny hill of Cronus. For me the Muse tends her mightiest shaft of courage. Some men are great in one thing, others in another; but the peak of the farthest limit is for kings. Do not look beyond that! [115] May it be yours to walk on high throughout your life, and mine to associate with victors as long as I live, distinguished for my skill among Greeks everywhere.
Pindar. The Odes of Pindar including the Principal Fragments with an Introduction and an English Translation by Sir John Sandys, Litt.D., FBA. Cambridge, MA., Harvard University Press; London, William Heinemann Ltd. 1937.
[7] Going on from this point you come to the water of Parthenia, and by the river is the grave of the mares of Marmax. The story has it that this Marmax was the first suitor of Hippodameia to arrive, and that he was killed by Oenomaus before the others; that the names of his mares were Parthenia and Eripha; that Oenomaus slew the mares after Marmax, but granted burial to them also, and that the river received the name Parthenia from the mare of Marmax.
Pausanias. Pausaniae Graeciae Descriptio, 3 vols. Leipzig, Teubner. 1903
Bachofen azt taglalja, hogy a koronához, a királyi méltósághoz juttató asszonyok eredetileg kis-ázsiai, illetve távolabbi keleti forrásokból kerültek át a római hitvilágba, ráadásul az etruszkok közvetítésével...
[''Élte tavaszán, hogy állán kinőtt a dús, fekete bolyh, a nászt epekedőn remélte ő: hogy átengedi néki szép- hírü Hippodameiát Pisza királya...'']
PINDAROS
Hierónhoz, a kocsiverseny győzteséhez
Az itt következő vers I. Hierónt, Syrakusai uralkodóját ünnepli, aki 476-ban, az olympiai versenyeken, kocsiversenyben lett első (Pherenikos, azaz "győzelmet hozó" nevű lovával). A rövid bevezető után a középrészt, mint az epinikionokban majdnem mindig, a mitosz foglalja el, a Peloponnésos névadója, Pelops mitosza, melynek végén – és ez kapcsolja a történetet a győztes Hierónhoz – hangsúlyos szerepet kap egy mondai kocsiverseny. Pindaros számára azonban elfogadhatatlan a mitosz eredeti változata, ezért újraértelmezi azt: Pelops atyja, a kis-ázsiai Sipylos hegy környékén élő Tantalos nem azért bűnhödik az Alvilágban, a rá mindig visszazúduló sziklával viaskodva, mert az isteneknek, mindentudásukat próbára teendő, saját megölt fiát tálaltatta fel lakomára, hanem mert az isteni halhatatlanságot biztosító ambróziát és nektárt halandó embe-reknek adta volna; ostoba és szentségtelen szóbeszéd csupán, hogy Pelopsot megölték, igazában az iránta szerelemre lobbant Poseidón (= Szépszigonyú) rabolta el, aki később győzelemhez és boldog házassághoz segítette őt Oinomaos, Pisa (= Olympia) királya ellenében, mikor az a leánya kezét kérő Pelopsot, akárcsak a korábbi kérőket, egy álnokul megrendezett kocsiversenyben orvul le akarta szúrni.
1. strófa A fő jó csak a víz; miként láng lobog fel az éjben, az arany úgy vakít kincskamarában, a kincs közepette. Hogyha verseny-éneket zengenél, szivem, égőbb csillagot hiába vágysz fölfedezni, ha a nap áll a puszta égen, s tornaporond sincs, mely éneket jobban érdemelne, mint O- lümpia küzdőtere. E helyen övezi a himnusz annyi dallama a költők szivét koszoruként; Kronosz nagy fiát dicsérve, Hierón boldog laka felé sietnek ők; 1. antistrófa igazság jogarával úr ő a bőszüretű, szép Szicíliában, és ott is a legmagasabb fatetőről szedte annyi virtusát; és örűl a daloknak, mikkel elmulatgatunk, kedves asztala körül ülve. Hát ne függjön lantod, a dór, fal szögén, ha már drága gondot adva Písza és Phereníkosz maga a szivedet iga alá vetette, míg szökellt, ahol zúg az alpheoszi hab, s dicső győzelemre vitte, aki rá ostort nem is emelt, a nagy királyt, 1. epódos Szürákuszai urát, ki oly lószerető, s dicsősége fényli be Pelopsz hősi fiak- kal betelepített honát, kit kivánt szeretni földölelő istenünk, Poszeidón, alig húzta ki még a moi- ra tiszta edényből, s hol a válla volt, elefánt csontja villogott. Ó, hány csodatett! Halan- dók meséje túl repül a tényeken oly sokszor, és elámítanak minket a cifra szók- kal teli, tarka mondák. 2. strófa Kharisztól, akit annyi jó- ért köszönt a halandó, ered a tisztelő hit, hihetetlenek általa nyertek oly gyakorta már hitelt; ám a messze jövő jobb tanú, igaz szavú. Ember istenei felől ha jót hisz el csupán: ez a leg- járhatóbb utunk. Tantalosz-fi, meghazudto- lom valahány ősömet: amikor a kegyes ebédre hívta volt, kegyelt Szipüloszába, egykoron atyád viszonzás gyanánt az isteneket, ott a Szépszigonyu téged elrabolt; 2. antistrófa erőt vett a szivén a vágy, és arany szekerén az egek urának ál- dott palotája felé ragadott már; más időkben éppen így érkezett Ganümédész, udvarolni Zeusz körül. Láthatatlan alakodat nem lelte senki meg, hogy anyád- hoz vezessen, és azt beszélte holmi irigy, ostoba szomszéd legott, hogy a tüzön, a zubogó nagy üst vizébe a te darabokra szelt tetemedet vetették, s ebéd után csemegeként falták husodat ők, az osztozók. 2. epódos Sosem hivok egy églakót én csufolódva haspóknak. Óvjon ég! Gyalázó a fenyí- tést sohase kerűli el. Hogyha volt Olümposz népe előtt földlakó halandó kegyelt, Tantalosz az, de hát a túl magas áldás a fejébe szállt neki, és telhetetlenűl vonzotta magára Zeusz szörnyü bosszuját, ki koponyája fölé nagy követ akasztott, s amíg visszataszítaná, semmi gyönyörre nincs mód. 3. strófa Egész életehosszat így fog vesződni a balga; negyedik új csapás jő, hogy az ambrosziát meg a nektárt eltulajdonítja és elpazallja halandó emberekre, bár csak őt illetik meg. Aki reméli, hogy bünét nem látja az ég, mind csalatkozik. Lám, az istenek fiát is visszahelyezték megint ide le, serege közé a kurta életű halandóknak. Élte tavaszán, hogy állán kinőtt a dús, fekete bolyh, a nászt epekedőn remélte ő: 3. antistrófa hogy átengedi néki szép- hírü Hippodameiát Pisza királya. És ott, hol a tenger az éjbe fehérlik, hívta messzeharsogó istenét a vizeknek. Felbukott az ott alant; s szólt Pelopsz: „Ha örömöt adnak Küprisz ajándékai még, ó Poszeidaón, kösd meg azt az ércgerelyt, az Oinomaosz fegyverét, s csataszekereden, akár a szél, robogj velem el Éliszbe, s hozd meg a sikert; tizenhármat ölt meg ő a hajadon kérői közül, így odázva el 3. epódos a nászt. S ha pipogyát kelep- cébe sosem csal is végzetes veszély, kinek sorsa halál, dicstelenül ugyan miért kotlanék sötétben, tengve sok évig topa öregként, örömből kirekesztve? Hát a párviadalra ki is állok én, s te segíts győzni engem ott.” Így szólt, s a beszéde nem volt gyümölcstelen. A vizek istene kedvelte őt, s adott néki szárnyas paripákat és színarany ékü hintót. 4. strófa Erős Oinomaoszt legyőz- vén, a szűzet ölelte, ki neki hat fiút szűlt, uralomra valót meg erényest. Most, midőn az áldozás napja villog a vértől, ott tanyáz az Alpheosz partjain, s a tömeg özönlik híres oltárához, a sírt körbevéve, és messze fényli hírnevét O- lümpiasz évében a homok, ahol a paripák futása hoz sikert, vagy ifjak merész ereje küzd kitartón; a győztes élete csupa mézédes öröm és derű leszen, 4. antistrófa s a verseny teszi ezt. Nekünk múlhatatlan örömnél lehet-e többre vágy- nunk? Ime megkoszorúzom a vendég homlokát dicső, aiol hangnemű lovasének által, és tudom, sosem ékesítenek, amig élek, mást, ki szépértő s ugyanak- kor hatalmas úr, himnuszomnak oly müvészi, cifra tekervényei. A te akaratodat oltalomba vette rég egy isten, s e tiszte, Hierón, szivén fekszik, és ha nem hagy egyedűl, aratsz te, tudom, édesebb sikert 4. epódos sebes szekereden dicsőn, s majd keresek magam járható utat Kronosznak ragyogó dombja körül a dalnak. A Múzsa nékem edzi legjava nyílvesszeit; akad más, ki másban nagy; a nagy király azonban a csúcson maga áll. Ne vesse szemét senki távolabb. Járd mindig a legmeré- szebb hegyormokat, s magam örökkön a győzelmesek kisérőjeként járjak a bölcseség- ben görögöknek élén.
BACHOFEN, Johann Jakob (1815, Basel – 1887, Basel): svájci összehasonlító jogtörténész, történész, vallástörténész és mitográfus. Basel, Berlin, Heidelberg és Göttingen egyetemén tanult filológiát, jogtudományt és jogtörténetet. 1841-ben Baselben lett a római jog magántanára és a városi törvényszék bírája, havatali munkája mellett azonban élete végéig magántudósként dolgozott, jelentős utazásokat tett és kora számos társadalomtudósával, jogászával, történészével és folkloristájával állt levelezésben. 1851-ben Görögországot kereste fel, ahol ásatásokon vett részt és élményeiről útleírásban is beszámolt, közben pedig a római jogi és tulajdonviszonyokat tanulmányozta. Az ősi vallási kultúrák tanulmányozása során élénk figyelemmel fordult a temetkezési szimbolika vallási háttere felé és a szimbólumokat a klasszikus mitológiai hagyomány alapján igyekezett értelmezni. Ekkor merült fel benne az a gondolat, hogy a legkorábbi korok vallási és mitológiai hagyományát egy ősi nőuralom feltételezésével lehet a legalkalmasabban értelmezni. Ezt igyekezett alátámasztani az ősi anyajogról, mint az emberi történelem korai állapotáról szóló elemzésével, amely számára számos klasszikus mítosz értelmezésének kulcsát jelentette. Élete későbbi szakaszában éppen az anyajog és a hajdani nőuralom archaikus elemei után kutatva az orientális és a klasszikus kultúrák közötti kapcsolat irányába tájékozódott és egy olyan elméleti modellt is kidolgozott, amely az emberiség legkorábbi történetétől a görög-római civilizáció érett korszakáig terjedő, a mitológia nyelvén megfogalmazott fejlődést igyekezett rekonstruálni. Néprajzi adatokkal és a rokonsági rendszerek vizsgálatával alátámasztott modellje szerint a legkorábbi civilizációk sorában a földműves népek matriarchális, a vadászó és állattartó népek partiarchális társadalmat alkottak, az ókor nagy vallási rendszerei pedig ezeknek az ősi jogi és vallási elemeknek a szintéziséből jöttek létre.
Fő művei: Versuch über die Grabesymbolik der Alten, Basel: 1859.; Das Mutterrecht. Eine Untersuchung über die Gynaikokratie der alten Welt nach ihrer religiösen und rechtlichen Natur, Basel: 1861.; La lupa Romana 1-3., Basel: 1867-69.; Die Sage von Tanaquil, Basel: 1870.; Gesammelte Werke 1-10., Basel-Stuttgart: 1943-67. Magyarul: A mítosz és az ősi társadalom, Budapest: 1978. Irodalom: C. A. Bernoulli: J. J. Bachofen als Religionsforscher, Leipzig: 1924.; M. O. Koszven: Matriarchátus. Az "anyajog" kérdésének története, Budapest: 1950.; A vallástörténet klasszikusai. Szöveggyűjtemény (Szerk.: Simon R.), Budapest: 2003. (HP)
Johann Jakob BACHOFEN: Das Mutterrecht. Stuttgart, 1861 Amítosz és az ősi társadalom. (Ford.: Kárpáty Csilla, MohayAndrás, Ürögdi Györgyné, szerk. Sarkady János.) Budapest,1978
[7] proïonti de enteuthen to te hudôr tês Parthenias esti kai pros tôi potamôi taphos hippôn tôn Marmakos: Hippodameias de mnêstêra echei logos aphikesthai prôton touton Marmaka kai apothanein hupo tou Oinomaou pro tôn allôn, onomata de autou tais hippois Parthenian te einai kai Eriphan--Oinomaon de epikatasphaxai men tas hippous tôi Marmaki, metadounai mentoi kai tautais taphênai--, kai onoma Parthenias tôi potamôi apo hippou tês Marmakos.
[7] Going on from this point you come to the water of Parthenia, and by the river is the grave of the mares of Marmax. The story has it that this Marmax was the first suitor of Hippodameia to arrive, and that he was killed by Oenomaus before the others; that the names of his mares were Parthenia and Eripha; that Oenomaus slew the mares after Marmax, but granted burial to them also, and that the river received the name Parthenia from the mare of Marmax.
Pausanias. Pausanias Description of Greece with an English Translation by W.H.S. Jones, Litt.D., and H.A. Ormerod, M.A., in 4 Volumes. Cambridge, MA, Harvard University Press; London, William Heinemann Ltd. 1918.
panta d' exeipein, hos' agônios Hermas Hêrodotôi eporen hippois, aphaireitai brachu metron echôn humnos. ê man pollaki kai to sesôpamenon euthumian meizô pherei. [90] eiê nin euphônôn pterugessin aerthent' aglaais 65 Pieridôn eti kai Puthôthen Olumpiadôn t' exairetois Alpheou ernesi phraxai cheira timan heptapulois Thêbaisi teuchont'. ei de tis endon nemei plouton kruphaion, [100] alloisi d' empiptôn gelai, psuchan Aïdai teleôn ou phrazetai doxas aneuthen.
But the brief limits of my song prevent me from telling of all the victories that Hermes, lord of games, granted to Herodotus and his horses. Truly, often that which is hushed in silence actually brings greater pleasure. [64] May he, raised up on the splendid wings of the Pierian Muses with their lovely voices, [65] also arm his hand with wreaths from Pytho, with exquisite wreaths from the Alpheus and the Olympian games, thus winning glory for seven-gated Thebes. But if someone hoards hidden wealth at home, and attacks others with mockery, he fails to consider that he is giving up his soul to Hades without glory.
A -- no"khoz szolo dalok -- Bachofentol vettem "Az E'hoie'kba is felvették, mivel az epe' eis gynaikos-t zengő ke'ro"k neveit mego"rizte Pausanias (6, 21, 7 , vesd ossze schol. Pind(aros) Ol.. 61, 1, 114).
(Hippodameia no"uralma es a korabeli hazassagi torvenyeket veti ossze Bachofen a Mutterrecht CXXII. fejezete'ben.)
(versus Pherecrateus), görög verssor, a logaédi mértékek leghiresebbike. Három trochaeusi láb, a középső aprózott, azaz ciklikus daktilus. Képe:
Rokona a glikóni vers, mely egy félütemmel hosszabb, ugyhogy a F. vers annak csonka alakjául tekinthető, s rendszerint annak a társaságában is szerepel. Pherekrates attikai kómikusról nevezik, aki önállóan is irta; de a drámai és lirai költészetben leginkább egy-egy csoport glikóni sor után záradékul szerepelt, de a szabadabb szerkezetekben néha több F. is következett egymásután. Horatiusnál és példájára a mi költészetünkben csak mint a IV. asklepiadesi strófa harmadik sora fordul elő, s utána következik a glikóni. L. Asklep. vers.
ókori görög költő, aki a régibb arrikai komédiához tartozott; Athénből származott, kitünt leleményességével és nyelvezetének tiszta attikai zamatjával. 18 szindarabjából csak töredékek maradtak reánk, melyet Meineke és Koch gyüjtöttek össze (amaz a Fragmenta Comicorum Graedorum 2 kötetében, emez a Comicorum Atticorum fragmenta c. gyüjteményében). A ferekrateszi vers (l. o.) tőle kapta nevét.
Pherekrates komediajaban a zene no kepeben lep szinre, akit az ujitokedvu szerzok gyotornek.
[''Η λ. εμφανίζεται στην κωμωδία του Φερεκράτη Χείρων (Πλούτ. Περί μουσ. 1141Ε, 30) σ' ένα σημαντικό απόσπασμα που διασώθηκε: η Μουσική με μορφή γυναίκας παραπονείται και διαμαρτύρεται στη Δικαιοσύνη για το τί υποφέρει από τους νεοτεριστές της εποχής (5ου-4ου αι. π.Χ.)· "Κινησίας δε μ' ο κατάρατος Αττικός, εξαρμονίους καμπάς ποιών..." κτλ. (Ο Κινησίας, ο καταραμένος Αθηναίος, που συνθέτει διάφωνες μετατροπίες [απότομες αλλαγές]... κτλ.)'']
ἔθος , εος, to/, (ἔθω) A. custom, habit, ἔ. τὸ πρόσθε τοκήων (but prob. f.l. for ἦθος) A.Ag.728 (lyr.); “τὸ σύνηθες ἔ.” S.Ph.894; “εἰ τὸ ἔ. συνθήκη” Pl.Cra.435a; “πάτρια ἔ.” Id.Plt.295a: prov., "ἔ.", φασί, "δευτέρη φύσις" Jul.Mis.353a; ἐν ἔθει τῇ πόλει εἶναι to be the habit, Th.2.64; ἔ. ἐστίν τινι, c. inf., Cratin.Jun.7.1, Alex.253; ἔθος ἔχειν, c. inf., Plu. Them.4; ἔθει by habit, habitually, opp. φύσει, Arist.EN1179b21; “ἐν ἔθει” Id.Fr.122; δι᾽ ἔθος, opp. ἐκ γενετῆς, Id.EN1154a33; ἐξ ἔθους ib. 1103a17; “κατὰ τὰ Ῥωμαίων ἔ.” PSI3.182 (iii A. D.), etc. (σϝέθ-, cf. Lat. suesco; v. βεσόν.)
Henry George Liddell. Robert Scott. A Greek-English Lexicon. revised and augmented throughout by. Sir Henry Stuart Jones. with the assistance of. Roderick McKenzie. Oxford. Clarendon Press. 1940.
Erdemes megvizsgalni, mint jelenik meg az etika a gorog zeneelmeletben. Lasd meg Ritook es Zoltay munkait.
Michailides zenei enciklopediaja igy ir errol:
ήθος, στη μουσική η λέξη σήμαινε τον ηθικό χαρακτήρα που τείνει να εμπνεύσει στην ψυχή η μουσική. Οι νότες, οι αρμονίες, τα γένη, το μέλος γενικά και οι ρυθμοί είχαν, κατά την άποψη πολλών αρχαίων Ελλήνων συγγραφέων, ηθικό σκοπό και δύναμη. Γι' αυτόν το λόγο αποδίδανε στη μουσική σημαντικότατο εκπαιδευτικό ρόλο. Ο Πλούταρχος (Περί μουσ. 1140B-C, 26) γράφει: "Είναι φανερό από τα παραπάνω ότι δικαιολογημένα οι παλαιοί Έλληνες έδιδαν τη μεγαλύτερη προσοχή τους στη μουσική εκπαίδευση. Γιατί πίστευαν ότι έπρεπε να πλάθουν και να ρυθμίζουν τις ψυχές των νέων σε ευπρεπή ηθική με τη μουσική ("...δια μουσικής πλάττειν τε και ρυθμίζειν επί το εύσχημον")· γιατί η μουσική είναι χρήσιμη (ευεργετική) σε κάθε χρόνο και για κάθε ηθική πράξη ("προς πάντα και πάσαν εσπουδασμένην πράξιν")". Ο Πλάτων, για να αναφέρουμε μια από τις αναρίθμητες φιλοσοφικές εκφράσεις του πάνω σε αυτό το θέμα, λέει στον Πρωταγόρα (326Α-Β) ότι οι δάσκαλοι της κιθάρας "...κατορθώνουν να κάμουν τους ρυθμούς και τις αρμονίες οικείες στις ψυχές των παιδιών, ώστε να γίνουν ημερότεροι άνθρωποι και, επειδή γίνονται πιο εύρυθμοι και πιο προσαρμοστικοί, να είναι χρήσιμοι και στο λόγο και στην πράξη. Γιατί όλη η ζωή του ανθρώπου χρειάζεται ευρυθμία και προσαρμοστικότητα" (μτφρ. Β. Ν. Τατάκη, σ. 61). Κατά άλλη μετάφραση: "γιατί όλη η ζωή του ανθρώπου έχει ανάγκη από τις χάρες του ρυθμού και της αρμονίας". Βλ. τα λ. ευάρμοστος , -ία. Και στην Πολιτεία (Γ', μιλά ο Σωκράτης): "Δεν είναι γι' αυτόν το λόγο, αγαπητέ Γλαύκων, που η μουσική εκπαίδευση είναι σημαντικότατη, γιατί ο ρυθμός και η αρμονία εισδύουν βαθιά στα μύχια της ψυχής και ασκούν σ' αυτήν ισχυρότατη επίδραση, φέρνοντας μαζί τους και προσφέροντας ομορφιά, αν κανείς εκπαιδευτεί σωστά, ή το αντίθετο;". Και ο Αριστείδης (Περί μουσ. 65 Mb) προσθέτει: "ούκ έστι πράξις εν ανθρώποις, ήτις άνευ μουσικής τελείται" (δεν υπάρχει ανθρώπινη πράξη, που να γίνεται χωρίς μουσική).
Ι. ΗΘΟΣ ΤΩΝ ΦΘΟΓΓΩΝ ΚΑΙ TOΥ ΥΨΟΥΣ Ο Αριστείδης (ό.π. σ. 13), μιλώντας για τις διαφορές ανάμεσα στους μουσικούς ήχους (βλ. λ. φθόγγος ), ορίζει το ήθος ως πέμπτη διαφορά. Το ήθος ποικίλλει ανάλογα με το ύψος των ήχων· "ετέρα γάρ ήθη τοις οξυτέροις, έτερα τοις βαρυτέροις επιτρέχει, και έτερα μεν παρυπατοειδέσιν, έτερα δε λιχανοειδέσιν" (άλλο είναι το ήθος των ψηλότερων φθόγγων και άλλο των χαμηλότερων, και άλλο όταν είναι στην περιοχή της παρυπάτης και άλλο στην περιοχή της λιχανού).
ΙΙ. ΗΘΟΣ TOΥ ΜΕΛΟΥΣ Το ήθος στη μελοποιία διακρίνεται σε τρεις διαφορετικούς τρόπους έκφρασης (πρβ. Κλεον. Εισ. 13): 1. Το διασταλτικόν εκφράζει μεγαλοπρέπεια και ανδροπρεπή διάθεση της ψυχής ("μεγαλοπρέπεια και δίαρμα ψυχής ανδρώδες")· το ήθος αυτό παροτρύνει σε ηρωικές πράξεις και χρησιμοποιείται στην τραγωδία. 2. Το συσταλτικόν, με το οποίο η ψυχή οδηγείται σε ταπεινοσύνη και έλλειψη ανδρικής διάθεσης ("εις ταπεινότητα και άνανδρον διάθεσιν"). Το ήθος αυτό είναι κατάλληλο για ερωτικά αισθήματα, θρήνους, συμπόνια και τα όμοια. 3. Το ησυχαστικόν φέρνει στην ψυχή γαλήνη και ειρήνη. "Είναι κατάλληλο για ύμνους, εγκώμια, συμβουλές και τα όμοια". Ο Αριστείδης (σ. 30), επίσης, διακρίνει τα ίδια τρία είδη ήθους στη μελοποιία, το συσταλτικό, το διασταλτικό και το μέσο (βλ. λ. μελοποιία ).
III. ΗΘΟΣ ΤΩΝ ΑΡΜΟΝΙΩΝ Κάθε αρμονία εκφράζει ξεχωριστό ήθος. 1. Το ήθος της δωρικής (ή δωριστί) αρμονίας περιγραφόταν ως ανδροπρεπές και μεγαλοπρεπές (ανδρώδες, μεγαλοπρεπές· Ηρακλ. Ποντ. στον Αθήν. ΙΔ', 624D, 19)· επίσης ως σκοτεινό και ορμητικό ("σκυθρωπόν και σφοδρόν"· ό.π.)· ως ανώτερο (διακεκριμένο) και αξιοπρεπές ("αξιωματικόν, σεμνόν"· Πλούτ. Περί μουσ. 1136D και F, 16 και 17)· ως σταθερότατο και ανδρικό (Αριστοτ. Πολιτ. Η', 7, 10: "περί δε της δωριστί πάντες ομολογούσιν ως στασιμωτάτης ούσης και μάλιστ' ήθος εχούσης ανδρείον"). 2. Το ήθος της υποδωρικής (ή υποδωριστί) αρμονίας (ή παλιάς αιολικής) περιγραφόταν ως περήφανο, πομπώδες και με κάποια έπαρση· επίσης ως υψηλό και σίγουρο (σταθερό) ("γαύρον και ογκώδες, έτι δε και υπόχαυνον", "εξηρμένον και τεθαρρηκός"· Ηρακλ. ό.π.)· βαρύτονο ("βαρύδρομον"· Λάσος στον Αθήν.), ως μεγαλοπρεπές και σταθερό (Αριστοτ. Προβλ. XIX, 48: "η δε υποδωριστί [ήθος έχει] μεγαλοπρεπές και στάσιμον, διό και κιθαρωδικωτάτη εστί των αρμονιών"). 3. Το ήθος της φρυγικής (ή φρυγιστί, ή ιαστί) αρμονίας περιγραφόταν ως εμπνευσμένο (ένθεον· Λουκ. στον Αρμονίδη Ι, 10), ενθουσιαστικό, ακόμη και βίαια ερεθιστικό και συναισθηματικό (Αριστοτ. Πολιτ. Η', 5, 9 και 7, 8, 1340Β και 1342Β: "οργιαστική και παθητική"). Η αρμονία αυτή ήταν κατάλληλη για το διθύραμβο. 4. Το ήθος της υποφρυγικής (ή υποφρυγιστί) αρμονίας ήταν, κατά τον Ηρακλείδη Ποντικό (Αθήν. 625Β, 20), "σκληρό και αυστηρό" και, κατά τον Λουκιανό (Αρμονίδης Ι, 10-12), κομψό (γλαφυρόν). 5. Το ήθος της λυδικής (ή λυδιστί) αρμονίας περιγραφόταν από πολλούς συγγραφείς ως απαλό και ευχάριστο· από τον Πλάτωνα ως "συμποτικόν και μαλακόν" (Πολιτεία Γ'). Ο Αριστοτέλης, από την άλλη (Πολιτ. Η', 7, 11, 1342Β), βρίσκει τη λυδική πιο κατάλληλη από όλες τις αρμονίες για την παιδική ηλικία, γιατί είναι ευπρεπής και μορφωτική ("δια το δύνασθαι κόσμον τ' έχειν και παιδείαν"). 6. Το ήθος της υπολυδικής (ή υπολυδιστί) αρμονίας περιγραφόταν γενικά ως βακχικό, φιλήδονο, μεθυστικό ("βακχικόν, εκλελυμένον, μεθυστικόν"). 7. Το ήθος της μιξολυδικής (ή μιξολυδιστί) αρμονίας περιγραφόταν ως παθητικό (Πλούτ. 1136D, 16)· ως παραπονιάρικο και σταθερό ("οδυρτικωτέρως και συνεστηκότως έχειν"· Αριστοτ. Πολιτ. 1340Β)· και από τον Πλάτωνα ως θρηνητικό ("θρηνώδης"· Πολιτεία Γ', 398Ε).
Βλ. στο λ. χοροδιδάσκαλος το επεισόδιο κατά το οποίο ο Ευριπίδης παρατήρησε αυστηρά ένα μέλος του χορού που κορόιδευε κατά την εξάσκηση του χορού στο μιξολυδικό.
IV. ΗΘΟΣ ΤΩΝ ΓΕΝΩΝ 1. Το ήθος του διατονικού γένους περιγραφόταν ως φυσικόν, αρρενωπόν και αυστηρόν (Αριστείδης, Ι, 19, ΙΙ, 111 Mb). Επίσης ως "σεμνόν και εύτονον" (Θέων Σμυρν. Περί μουσ. 85, 9) και ως "απλούν τε και γενναίον και φυσικώτερον" (Μ. Ψελλός, σ. 27). 2. Το ήθος του χρωματικού γένους περιγραφόταν ως γλυκύτατο και πολύ παραπονιάρικο ("ήδιστόν τε και γοερώτατον"· Ανώνυμος Bell. 31, 26· επίσης, Αριστείδ. ΙΙ, 111 Mb) και παθητικόν (Παχυμ. Vincent Notices 428). 3. Το ήθος του εναρμόνιου γένους ήταν, κατά τον Αριστείδη (ό.π.), "διεγερτικόν και ήπιον"· ο R.P.W.-Ι. διορθώνει το ήπιον σε ηθικόν.
V. ΗΘΟΣ ΤΩΝ ΡΥΘΜΩΝ Ο Αριστείδης (σ. 97 Mb) υποστηρίζει ότι "οι ρυθμοί που αρχίζουν από τη θέση είναι πιο ήσυχοι, γιατί καθησυχάζουν το μυαλό (τη διάνοια), ενώ εκείνοι που αρχίζουν από την άρση είναι ταραγμένοι". Επίσης, ότι οι ρυθμοί που έχουν ίσες αναλογίες ("εν ίσω λόγω τεταγμένοι") είναι πιο ευχάριστοι, ενώ οι ημιολικοί είναι πιο ταραγμένοι. Ο δάκτυλος
, με τον μεγαλόπρεπο χαρακτήρα του, ταιριάζει στην επική ποίηση, ενώ ο ανάπαιστος είναι πιο κατάλληλος για τα εμβατήρια· ο τροχαίος , λεπτός και ανάλαφρος, ταιριάζει σε χορευτικές μελωδίες κτλ. Γενικά, μπορεί να ειπωθεί ότι το ήθος, σύμφωνα με πολλούς αρχαίους συγγραφείς και θεωρητικούς της μουσικής, ήταν μια σημαντική δύναμη στη μουσική· τα ανθρώπινα ήθη εξαρτιόνταν από το ήθος της μουσικής. Φιλόσοφοι, κυρίους ο Δάμων , ο Πλάτων και ο Αριστοτέλης , έδιναν ιδιαίτερη έμφαση σε αυτή τη σημασία στα γραφόμενά τους. Κακή μουσική εξασκεί πολύ σοβαρή και καταστρεπτική επίδραση στον ατομικό χαρακτήρα και στην ηθική του λαού. Ο Πλούταρχος (Πώς δει τον νέον ποιημάτων ακούειν, 19F-20A) εκφράζει αυτή τη γνώμη: "Μουσική φαύλη και άσματα πονηρά... ακόλαστα ποιούσιν ήθη και βίους ανάνδρους και ανθρώπους τρυφήν και μαλακίαν και γυναικοκρασίαν" (Φαύλη μουσική και πονηρά τραγούδια... δημιουργούν ήθη ακόλαστα και διεφθαρμένες ζωές, και ανθρώπους που αγαπούν τη μαλθακή ζωή (την καλοπέραση), τη νωθρότητα και την υποταγή στις γυναίκες). Ωστόσο, υπήρξαν, ιδιαίτερα σε νεότερα χρόνια, διαφορετικές απόψεις σχετικά με την ηθική επίδραση της μουσικής, ακόμα και αντίθετες προς τις παραπάνω. Μπορεί να αναφερθεί η "Hibeh" διατριβή πάνω στη μουσική του 5ου/4ου αι. (Hibeh Papyri, 1906· μτφρ. W. Α. Anderson, σσ. 147-149, στο βιβλίο του που αναφέρεται παρακάτω στη βιβλιογραφία) και του Φιλόδημου (ιδιαίτ. βιβλ. Δ', βλ. σσ. 152-176 του Anderson). O Σέξτος Εμπειρικός (περ. 3ος αι. μ.Χ.) είναι ένα άλλο παράδειγμα· στο Προς Μουσικούς βιβλίο του (VI, 19 κέ.) συζητά αυτές τις απόψεις, τις επικρίνει αυστηρά και τις απορρίπτει, και αρνείται μια τέτοια ηθική ή κοινωνική δύναμη στη μουσική.
Βιβλιογραφία: Paul Girard, L' education athenienne, Παρίσι 1891. Η. Abert, Die Lehre vom Ethos in der griechischen Musik, Λιψία 1899. L. P. Wilkinson, "Philodemus on Ethos in Music", Classical Quarterly 32, 1938, 174-181. E. A. Lippman, "The Sources and Development of the Ethical View of Music in Ancient Greece", Mus. Quarterly XLIX, 1963. W. D. Anderson, Ethos and Education in Greek Musik, Cambridge, Mass. 1966.
