Az első pillanat, amikor megszületsz, társunkká szegődsz egy idegen világban. A második pillanatban lassan felcseperedsz, s tágra nyitott szemmel rácsodálkozol a világra. A harmadik pillanatban még túl fiatal vagy, hamis álmokban hiszel, rossz utakra kalauzolnak. A negyedik pillanatodban magányos leszel, mint egy kő, társat választasz magadnak, mindörökké szeretni. Az ötödik pillanatban küzdesz, ezer ellenében, s bár nem egyedül vagy, segítségre mégsem számíthatsz. A hatodik pillanatban tested láthatatlan sereg kínozza, gyötri, tiporja, megmarkol az idő vaskeze. A hetedik pillanatban meghalsz. Mi elfelejtünk.
régen vágyott hazám miért nem jössz értem sötét lelkem nem kell hiába is kértem nem léteztél soha csupán képzeltelek mindez csak pillanat nincsenek életek
fájhat a valóság a mostnál is jobban de mélyen a szívemben elhaló tűz lobban lépek hát előre sötétedő fájba s kapaszkodok még messzi ködös tájba
őz fut a fák alatt keresi társait az erdő megóvja kitárja ágait ölelve elrejti a szemeim elől szeretet érkezik az öreg fák felől
talpam alatt ropog vénerdő avarja már csak a léptem az mi a csendet zavarja megállok fák alatt most senki sem moccan szívemben a bánat más bajokkal koccan
de a csendes világ megfogja szívemet s távolodó sóhaj engedi lelkemet utánakapok még régi fájdalomnak megtartom magamnak szomorú dalomnak
lassan tovább megyek csendesedik lelkem békességet ad most régen látott kertem tündérek laktak itt öregerdő mélyén de már csak odafent égkupola kékjén
bokánál elvágott karácsonyi erdő odafenn, magasan sötétlik egy felhő kisfenyők kidobva kukáknál halomban erdők és csillagok fájó siralomban
nem becsülnek élet nem értik, hogy ki vagy emberek szívéből minden jóság kifagy lelketlen testekkel van e bolygó tele szűnik a szeretet s minden ember vele
elkopik az élet színeit elveszti halál rá gonoszul körmeit mereszti sötét árnyak küzdnek harmad nincs már fennen s ha ők már pusztulnak minden élő ellen
van még itt szeretet ezt hiszi az ember de hideg e hónap sötét a december hiheti becsapva ám kevés az óra lefut már a homok holnap virradóra
áll még az öreg ház régi patak mellett lecsapolt nádashoz ő már nem kellett medre eltűnt végleg, ahogy majd életem nem változik a múlt, de nem is kérhetem
öreg vályogfalak, ti laktok már bennem de az idő sürget, ideje már mennem nem tudom megtenni, hogyan is tehetném hiszen magammal itt békében lehetnék
eltörik a szándék, örökre maradok szótöviseket csak magamnak faragok áll még az öreg ház, gyökere lelkemnek vigasztalója eltörölt tervemnek
ház mellett öreg fák, lombtalan is szépek régen még ők voltak a városi végek kétszázéves jussom, hogyan is gondoltam fiatalon a vad széllel sodródtam
mentem a világgal, hiú dicső felé letérdeltem sokszor a gonoszok elé léptem csak tövis volt, de sohasem virág nem értettem akkor, hogy engemet mi bánt
csutkakúpok álltak, szépen, rendben, sorban gyerek voltam még a feledett korban mennék és maradnék, szétszakad a lelkem ki gondozza majd, kié lesz a kertem
nincs kire hagyhatnám, ezért maradok s fájduló múltammal csendben hallgatok áll még az öreg ház régi patak mellett régi nyájak víznél hazafelé mennek
megint üres minden nagy csend van itt belül még a hideg szellő az is csak elkerül nem láthat már senki szépeket e romban fázik, aki meglát fagyos magányomban
eldöntöttem régen nem sírok már többé legyen az a víz is eltakaró köddé rejtsen el örökké takard így arcodat ne kelljen átélni újra a harcodat
elolvadt fehér hó feledett szeretet nem adnak már többet se sokat, se keveset sok évem csendesít még a régit vallom életem elhalkít csak az esőt hallom
