Múltam átmosott tisztaságából küldöm feléd napjaim csendjét, mindezt a semmiből, az idő összezsugorodott hasadékain átszűrt tegnap arcából, hogy szerény soraimban érezd a feléd áramló melegséget, amely még ma is ég bennem.
Eső. Ki számolja a csöppeket? Fűrészelés. Ki számolja a forgácsokat? – A gyöngyöket számolják. Megmérik az aranyat. Mit tesznek szavaiddal és mit teszel a szavakkal te, melyek szádból hangzanak fel? A szavaid. Egyetlen csöppben égboltnyi felhőíze. Egy forgácsban a tölgy ereje, a másikban a fenyő illata. Mi van a szavaidban? TE. Minden szavad te vagy. A szíved, a lelked, az érzéseid, a tested egészsége, a gondolataid. Minden szavadban. – Vagy üresek? (Akkor üres vagy magad is.) Ó szavak, hírközlők rólam. Futárok a másikhoz belőlem. Ó szavak, bennük közölhetem magam. Szavaim, mi több bennetek, a hang vagy a gondolat? Szavaim, mit visztek belőlem? Azt, ami és aki vagyok? Szavaim, teljesen el ne áruljatok! Szeresd és csodáld a szavaidat. Minden szó öröm. Öröm, ha képes vagy szavaidban megszületni, magad megmutatni. Kár minden szóért, mely csupán a lármát növeli, mely a szavak szeméttengerét hulladékkal telíti.
A szavaid. Te vagy. Örülj, hogy szólhatsz. Szólj, hogy örülhess.
Egyszer majd minden seb beforr. Előbb-utóbb. Valamikor. A sebek sorsa ez. Beteg, ki féltve őrzi bánatát, és úgy emészti fel magát, mint szú a tölgyet rágja át.
A sebek végül mind beforrnak, Talán még ma, talán majd holnap. Sebek nélkül könnyebb lehet elviselni az életet.
Mintha mindnyájan egy fa levelei volnánk Mind együvé terelt a fojtó fuvallat Vak éj a nyomor a háború vízözön S csak foncsora van az elénk tartott tükörnek
S nem tegnaptól hanem öröktől fogva mernek Veszendő semmi-sorsra szánni minket akik Minden jó csókkal új tavasszal újulunk S fényünket bátran a jövendőből merítjük
Torzul kiterített ég bélyegzi urainkat De a mi erőnk ősi egységes meztelen S holnap és soha többé a földön emberek Nem ismerjük csak a boldogság tiszta terhét
Fűszál volt ajkai közt, elejtette, azóta hullok a föld felé s nem érek le a porba, vagy rétre, hol a fáradt füvek közt elfeküdnék és kiverné a számat tenger-verejték sója, naponta tízszer bánat öröm egyszer se. Hányan vagyunk eképp? Erőtlen hangunk szálldos a nyárban, külön, nem összenőtten, ki hallja meg és mit hall, s amit hall, honnan tudja, valaha mit jelentett?
Sokszor bizony csüggedni látlak, és csüggedek én is. Oly rövid az út! Bennünk lakik a halál s levegővé porló percekké őrli napjainkat, és ha, a multba látva, sejtjük is, hogy évezredek szellemei mind agyunkban kisértenek, az ilyen jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú alázat a szivünk; de legalább tudjuk: nem éltünk egész céltalan s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten, kit télre feltüzelnek: örökös kételyünk írja szemeinkbe: „Első tudás: tudni, hogy gyengék, – második: tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”
Hová fut feneketlen örvényed végtelen, És miért tépi és rágja testünk az idő, A megoldást kétségbeesetten keresem, Hogy hová sodor ez az ősi erő?
S mit ér a szerelem, ha egyszer, mint lángoló nap, Aztán meg lelkünk gyötrő kétely árnya, S ajkunkon a szó hogyan lesz Shakespearetől egy szerelmi dráma?
Miért múlik el minden, ami szép volt, S visszahozni miért nem lehet? A magas szikláról lezúduló patak Sem múlik el, mert a nagy óceánba esett.
Csak egy csepp az ember, s amíg nem éri el A nagy tengert, tépi és rágja testét az idő, Mely teljességre jutván A nagy végtelenség felé nő.
Nézem e világot, az összevisszaságot, Hová rohan s miért múlik el? Keresem benne a rendet, az igazságot, De kérdéseimre senki nem felel..
Szólít a lámpafény, a kályha lángja, a plüss dívány, a vízfoltos falak, apám, anyám kezük tördelve állnak az ablakban: “Mikor jön már haza? Lemállott válláról az ifjúság, le- rongyolódott róla a férfikor, mi dolga még a sürgő városokban, mi útja még a földi utakon, kinek ágyában, kinek mellén alszik, szívén emlékek jégcsapja vacog? s mi minden reggel begyújtjuk a kályhát, kitakarítjuk ezt a csillagot…”
Folyók is medrükből kikelnek, kígyóként fákra tekerednek, szarvuk kinő a fellegeknek, hegyekkel halálig öklelnek, erdőt szaggat a fuvalom hová levél szép nyugalom?
Folyók is hajdan úgy futottak: kitértek minden kis bokornak s bársony-lankáin a hegyeknek a felhők békén elhevertek s a fuvalom lebegtetett méhet, rózsát, falevelet.
Hát miért hallgatsz odafönn, Nap, ha megtébolyult birodalmad? kiálts rájuk harsány torokkal, suhints közéjük ostoroddal, hogy legyen béke, nyugalom – rózsát lengessen fuvalom.
A pokol térélmény. A mennyország is. Kétféle tér. A mennyország szabad, a másikra lefele látunk, mint egy alagsori szobába, föntről lefele látunk, mintha egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?) alagsori szobának ajtaján át. Ott az történik, ami épp nekem kibírhatatlan. Talán nem egyéb, kibontanak egy rongyosládát, lemérik, hány kiló egy hattyú, vagy ezerszeres ismétlésben olyasmiről beszélnek azzal az egyetlen lénnyel, kit szeretek, miről se írni, se beszélni nem lehet, nem szabad.
Besározott idő bélyegzi meg e koszos világot. Letört ágak élettelen valósága öltözeti gyászba a napot. Igazságtalan nyom el igazságot, szegénységet vált fel újabb rabszolgasors. Félelem lesz úrrá lelkeken. Legféltettebb kincsem tépik szét farkasok. Szabad prédává válik rejtekem, hol megnyugvásom leltem hideg esteken s hiába adtam már mindenem, mezítelen testem tépitek szét.
Fagyos északkeleti szél cibálja rongyaim. Nem tisztelik sem őseim, sem holtaim. Legszebb emlékeim tiporják sárba. Nem becsülik múltam, de belépni se engednek a mába. Keserű ízzel a számban eszem másnapos kenyerem (még nem a kukából, a sarki boltban vettem) és a holnap jár az eszemben.
A távoli jövőkép már elérhetetlen. A horizont is földre zuhan a következő sarkon s az égen egyre több az ismerős csillag. Mind többen vannak kik elmentek, akik itt hagytak. Kiknek csak emléke marad meg idebenn ősrégi altatót dúdolva csendesen. Míg én önmagam keresem, s emlékezem hogyan is tanított apám (Óh mennyire is hiányzik, istenem!) Tisztességre, Becsületre.
– int Éluard – miről csak az ember elárvult embertársának szólhat szerelemről szabadság nőttéről benn a testben mely bordák kosarából egy nap majd égre rebben
De addig rugdos itt benn akárha ellenséged és ösztökél és hajszol naponta kell megérned vereségek sorát mik hegyekké magasodnak sejteni milyen éj lesz ha elérik a Holdat
És tudni biztosan hogy önnön súlyától össze- roppan reménytelen napokat eltemetve de mégse lesz még reggel túl sok a régi rongya nem zászló hogy a hajnal szelétől föllobogna
Szólj élet-árnyas szemről mely mégis tágra tágul parányi fénnyel morzéz új Napot önmagából Az utak összefutnak bennünk majd elszaladnak szétporzó talpnyomokkal Keletnek-Napnyugatnak
S éld reggel-este mindig szembemégy önmagaddal nem fordulsz hátra int-e valaki vagy marasztal Tükörbe nézel persze más néz belőle vissza gödörbe dobnak s akkor születsz meg fölvisítva
A hegyoldal… még él az erdő de beleszúr néhány tekergő ösvény, mintha a szélső házak csápokkal tapogatóznának hogy följebb merre mehetnének Tátogatnának s le-lenéznek: a házaknál a rokonokra: szilvákra almákra diókra a szolgalelkű árulókra kik szégyen nélkül beszegődtek cselédjéül a bűnözőknek őket pártolják ha esetleg új hódításra törekesznek…
A hegyoldal… kies hegyoldal pontosan szemközt ablakommal hány színt kiált be hány újságot nehéz és könnyű tanulságot
kivágott fák életük delén lekaszabolt óriások hanyatlása egymás hegyén-hátán heverő szén-dioxid elnyelő oxigént lehelő lovagok akik nem tudták magukat megvédeni árnyat adó lombkoronájuk sok éven át hajolt fölénk most tuskóikon évgyűrűik mint galaxisok spiráljai vonaglanak
irodaház épül itt
illatos eső öntözi a meghasadt törzseket s a friss hajtások a gyönge ágak fuldoklók kezeiként nyúlnak az ég felé
ezentúl itt is zavarosabb levegőt iszunk ami a felkavart koszos vízhez lesz hasonló lekaszált rózsabokrok kitépett virágok mindenütt
megszólal a harang
egy szólamban siratja ami volt az sem vigasztal hogy tudom 2016 januárjában kinyílt az első virág a világűrben
Ha volna egy saját rétem – ízes, karcsú, üde fű, élő-zöld, dús, fekete, vad szagú termőföld, fent ragyogó ég, körben sötét erdő, gombák, bogarak, virágok, madarak, hűvös szellő, én rajta, felette, mögötte, előtte, mellette, hajnalban, nappal, délben, éjszaka, este ugranék, futnék, rohannék, szaladnék, s ha szárnyam lenne, mindig szárnyalnék.
Csak egy rövid pillantást a tragikus bolygóra. Ily sok pénzt, autót, ételt sosem adott a múlt. Közben tizenkettőhöz közeledik az óra: a technika először felemel, majd lesújt.
Az urak konjunktúrát ígérnek nékünk folyton. Sejtik-e, hogy a jövőt megette a fene? Jól sejtik. De mi mást cselekedjék vagy mondjon, mikor senki sem tudja: mit tegyünk ellene?
Húsz év, s elfogy az ózon. Rákot kap, aki kint jár. Tízmilliárdan lesznek, de nem lesz enni mit már. Gaz sem nő búza helyett. Az erdő megrohad.
Az állatok kihalnak, és a mi sorsunk sem más, elpusztulunk, de úgy, hogy előbb felfaljuk egymást. Borzalmas alkonyat jön. Ásd meg a sírokat.
(Budapest, 1994)
*
Faludy György
A távolabbi jövő Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz. A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak, és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek mind elporladnak néhány százezer év alatt.
Pár millió esztendő múlva, új csillagképek alatt szelíd fejével kibujik a moszat, ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak
születnek s egy merőben különböző embernem. Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet, gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez,
ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka, s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem.
A technikát, mint nászt a szűz menyasszony, kívántuk is meg féltük is. Hatvanas évek. Vonzó rögeszme, hogy a birtoklás mindent megold. Keserves megtanulni, hogy a nincsek történelme is történelem: a rozmárforma kontinens fölmerül az időből, tátott szájából kiáll a szegénység roppant agyara, bőrén sós vízként lecsorgó faluk. És reng a partvidék, és beomlik az aládúcolt templomboltozat. Küldözhetjük alóla lírai üzeneteinket. Kinek? Mindenki vágya a jövő. Csak legyen módja visszaemlékezni, “Kigömbölyödtem”, mondja majd a Föld a csodavárás és a rettegés e tobzódó koráról.
***
Érdemes közel lenni a földhöz, nem elfelejteni, hogy te is része vagy annak.
Ha lehajolsz, esetleg megszúr egy tövis,ha átmégy a patakon, vizes, iszapos leszel.
Nem baj, élsz.
Szerző: Cseh Tamás 1943. január 22. — 2009. augusztus 7. Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas énekes és zeneszerző
