Amikor az ’50-es években egy sor jeles fordító elindult a pályáján, természetszerűen feltámadt az igény a jelentős életművek megjelentetésére. Wodehouse-ra a ’70-es években terelődött szórványos figyelem. Magyarországon később sem lett felkapott szerző, azonban az életmű kiadása – kisebb-nagyobb megtorpanásokkal – napjainkig is tart. (A bekalibrált ár, a 2490 Ft, egy ideig még nyilván tartja magát, s még ha a papír minősége gyengült is, legalább – alighanem anyagi megfontolásból – az illusztrációk elmaradtak.)
A művek többsége ellenáll a csoportosításnak, még Psmith-, Jeeves-, vagy Mr. Mulliner-történetek némelyike is besorolható a blandingsi kastély bűvkörébe. Kedvencemmé a fókabajuszú Dunstable hercege, Alaric vált, a hepciás öregúr több regényben is felbukkan („Hiányozni fogok, de nem érdekel.”), kár, hogy az írótól nem kapott nagyobb figyelmet.
A magyar kiadásokat megörökítő, a Legénylakást nélkülöző fotóval kívánok minden könyv- és Wodehouse kedvelőnek szeretettelibb új évet.
A Fodrász és főnemes az utóbbi évek legjobb Wodehouse-könyve, amely valójában regénnyé átgyúrt színdarab. A magyar cím megint pocsék (aligha a fordító rovására írható), azonban az ivarérett, szülni akaró női szereplők némelyike végre szórakoztatónak rajzolt a műben. Erre a ’70-es évek óta kiadott oeuvre-láncolatban két példa akad, a Viharos idők és az Üröm az ürömben című darabokban, s talán még Szappan Molloy viperanyelvű asszonykája is a kivételek számát szaporítja (Szajré a budoárban, Talált pénz, Pénz a bankban). Wodehouse-nak az 1931-32-es esztendő komplex és élvezetes, megjelenik a Very Good, Jeeves (Igenis, Jeeves! – Révbíró T. ford.), a Big Money (Rengeteg pénz – Szerb A. ford.) és a jelen opus, az If I Were You (Borsos B. ford.). Párhuzamot kínál más rendhagyó időpárokkal. Az 1724-25 Handel három kivételes operájának megszületésének az évei, 1970-71 a pszichedelikus és progresszív rock főnixszerű felszárnyalásának kora, vagy már az ezredfordulón túlra evezve Preston-Child szerzőpáros tollából a Diogenész-trilógia kiadásának ideje, s onnét behajózva a jelen révébe, Stephen King Triptichonja említhető (Mr. Mercedes, Aki kapja, marja, Agykontroll). Makai Imre egyik fordításának előszavában írta, nem lehet mindent a szerző szándéka szerint tökéletesen visszaadni, de „ha valamit elveszünk, visszaadjuk másutt”, ott, ahol az író nem is gondolná.
Wodehouse ennyit írt. :D Szerintem kívánatos cél, hogy minden Wodehouse írás elérhető legyen magyarul, nem hiszem a kiadónak kémne eldöntenie előre, hogy a rajongóknak melyik fog tetszeni. Igaz, nekem a Mulliner sorozat az egyik kedvencem.
Nagy öröm számomra, hogy elkezdhettem a Sunset at Blandings kötetet. Rajongóknak igazi ínyencség: Wodehouse utolsó, befejezetlenül maradt regénye. A kéziratot a halálos ágya mellett találták meg. A 22 fejezetből 16 készült el, a könyv második felében pedig Wodehouse jegyzeteit ovlashatjuk arról, hogy akarta befejezni.
A Riveria Girl a CSárdás királynő amerikai változata, aminek az angol szövegkönyvét valóban Wodehouse írta. Tehát egy magyar darab amerikai változatát fordították most vissza ismét magyarra.
Olyan mennyiséget írt, hogy kell, hogy legyenek köztük közepes, sőt egészen gyenge darabok. Meg is kellett élnie valamiből. Ettől még megmaradnak jó könyvei, nem lesznek tőle roszabbak. Sőt, a gyengébb darabok is kellettek, hogy megszülethessenek a jók. Sajnos a magyar kiadó is a Wodehouse nevet erőlteti, holott nyilván vannak más, sokkal jobb címek ebben a témában is.
A múlt héten adtak egy remek tévéjátékot, az a címe, hogy Rablók.
A történet Wodehouse-osabb bármely Wodehousenál (és jobb is), az írója mégis: Ben Travers.
Tudunk róla valamit? Sok ilyen jót írt még vajon? Olvasta őt valaki?
A frissen megnyitott Kálmán Imre Teátrum (korábban Moulin Rouge) egyik nyitó darabja a Riviera Girl c. zenés előadás, melynek színlapján Wodehouse is feltűnik szövegíróként.
A Halljuk Mr. Mullinert! két hét múlva kerül a kezembe Az aranyifjúval együtt (gyanítom, az utóbbi a Fodrász és főnemessel együtt ugyanúgy félbehagyott lesz). Hol van már az az idő, amikor habozás nélkül áldoztam egy új W.-kötetre, még ha akár a fordító nevét egyszer-másszor „lefelejtő” Geopen Kiadó jelentette is meg (arról nem beszélve, hogy nem minden fordító adott bele apait-anyait, egy Wodehouse-szöveget nem feltétlenül tekintették kihívásnak)!
Eddig olvasott Mulliner-epizódokat gyenge közepesnek tartom. Magabiztos történetvezetés, s cizellált, gördülékeny stílus jellemzi e darabokat (is) – egy rendkívül felkészült, zseniális írásművész ujjgyakorlatai. Ha kortársak közül keresgélni kéne, ki üti meg a „Mulliner”-szintet, kevésre bukkanok, kettőt megemlítek: Mick Jackson és D. Preston – L. Child (igaz, ők párban dolgoznak, s gyakran ugyanolyan iparosok).
W.-t magyarra fordítani veszít nimbuszából. Az angol nyelvterületeken jóval letisztultabb kép alakulhatott ki az alkotóról, nem okoz földcsuszamlásszerű kiábrándulást, az életmű nyitott, elérhető, önmagáért beszél. Egy W.-kötet magyarra ültetése azért még megörvendeztető feladat, majdnem olyan lehet, mint Mozartot játszani. Egy szöveg interpretálásának folyamata egész más lelkiállapot, eltérő emóciókat hív elő, mint csupán olvasóként találkozni vele.
Jó szívvel ajánlom a Viharos idők folytatását, az Öröm az ürümbent.
Megtörtént, ami 10 éve még elképzelhetetlen volt, félidejében sarokba hajítottam egy Wodehouse-regényt, a Legénylakást. Nem volt előzmény nélküli tett, nemrég a Blandings és vidéke is igencsak kikezdte türelmem. Hátrálva az időben felsejlenek más, nem csekély sikerületlen opuszok (Eszményi Sámuel, Különös végrendelet, Kirabol a komornyikom, Valami sumákság stb.), és előtolakszik egy igazi balfogás is, a Dr. Sally. Hogy visszaállítsam magamban W. megtépázott renoméját, negyedszer vettem kezembe egy jól bevált mű, a Psmith-sorozat zárókötetét, immár új fordításban. A fordító inkább beugrónak tűnt, semmint Wodehouse-stílus szakavatott ismerőjének, az ötödik „Ne csacsiskodj!” fortyogó dühig gyalult agyam cikkelyébe. De mélyebb a baj, vétkes Wodehouse maga.
A női szereplők infantilizmusa csupán máz, debilek és/vagy szörnyetegek, egy férfiember inkább rúgótávon belül tüzes billoggal pecsétel egy ló ánuszára, vagy iskolai favonalzóval mér le egy sütkérező kobrát, minthogy puskalövésnyi távolságra megközelítse fajtájukat. Volt idő, amikor W.-t Gorkijhoz hasonlítottam. De akkor még frissen éltek bennem a Viharos Idők, a Rengeteg pénz, A Botkinok szerencséje és a Talált pénz sziporkázásai. A férfialakok nem tűntek úgy, hogy a nőkkel egy húron pendülnének, de végül is mindig animák voltak, ahogy a szerző is az, csupán pezsgő humora volt animus.
Ledőlt hát a bálvány, gyászolom. Sokat köszönhetek neki. Barátsággal intek most W.-nak, köszönetet is mormolok. Hagyom felsejleni alakját. Dolgozószobájában nyújtózkodik, ebéd után az első szieszta: tea és croissant, újabb pipát töm, aztán suhint a golfütővel, s golfkocsival hajt a következő lyukig. Elbúcsúzom, már aligha kísérem tovább.
Elolvastam a Halljuk Mr. Mullinert!,de eléggé szenvedtem vele. Kezdek én is kiábránduló Wodehouse könyveiből.Az utóbbi időben sokat olvastam tőle, és besokalltam. Az új megjelenéseket 1-2 évig biztosan nem olvasom,sok egyéb jó regény van tervbe, inkább azokat olvasom.
Tévesen írtam, hogy a Majd a Tóbiás! regény, ugyanis egymással össze nem függő történetekből áll, melyek mindegyikében szerepel Bertie és Tóbiás (azaz Jeeves).
Köszönöm, azt viszont nem értem, hogy ami 1941-ben egy fejezet volt egy könyvben, abból hogyan lett egy egész regény 1998-ban. A novellából később regényt is írt?
A „Tóbiás a színre lép” és a „Bingó, szerelmem” szintén a Várady György által fordított Majd a Tóbiás! szövegének szó szerinti felhasználásával készült.
A „Bertie meggondolja magát” (Bertie Changes His Mind) valóban szerepel a Folytassa, Jeeves! című kötetben (Európa Könyvkiadó, 1991), éspedig „Bertram Wooster pálfordulása” címen, de mivel a rádiójáték 1986-ban készült, nem Révbíró Tamás fordításán alapul.
