Ez a példa segíteni fog neked, hogy teljesen megértsd hogyan használd a tudatosság naplódat a mindennapi életben. Ez az eszköz hihetetlen hasznos, főleg ha rendszeresen használod.
Amikor páciensekkel dolgozom, mindig javaslom, töltsenek ki egy tudatosság naplót naponta. Ez a rendszeres gyakorlás elkezdeni edzeni az elmédet, hogy az érzéseket és gondolatokat jóval tisztábban fogja fel. Néhány nap rendszeres használat után meg fogod figyelni, hogy „el tudod kapni” az önkritikád propagandáját és megtalálod a szituációk alternatív nézőpontját, amelyek együtt érzőbbek és realisztikusabbak.
Szorítást érzek a torkomban. A mellkasom szorít és nehéz mély lélegzetet vennem. A gyomromban is furcsa üres érzéseket érzek.
Automatikus Gondolatok
a) Ez annyira hülyeség volt. Miért mondtam ezt?
b) Mindenki azt gondolja, hogy egy idióta vagyok.
c) Rólam beszélgetnek és röhögnek rajtam.
d) Nem vagyok vicces. Miért próbálok mégis viccelni?
e) Nem csoda, hogy egy barátom se. Egy vesztes vagyok.
Alternatívák
a) Éppen bekapcsolódtam a viccelődésbe, jól töltöttem az időmet.
b) Ez túlzás. Előfordulhat, hogy valaki(k)nek nem tetszett, míg mások észre sem vették.
c) Valószínűtlennek tűnik, hogy nincs jobb dolguk mint hogy rajtam nevessenek.
d) Valójában egész vicces vagyok. Senki sem viccel úgy, hogy mindenki nevet a viccein minden alkalommal.
e) Csak azért, mert mondtam valamit amin az emberek nem nevettek nem jelenti azt, hogy rossz vagyok és nem kedvelhető. Mindenkinek vannak besült viccei – még a nagy humoristáknak is.
3. Most vegyél pár mély lélegzetet és figyeld meg mi történik a testedben. Érzel szorítást a torkodban? Könnybe lábadt a szemed? Remeg a kezed? Összeszorítottad a fogaid? Írd le pár mondatban miket érzel fizikailag.
4. Az „Automatikus Gondolatok” című részhez írd le milyen gondolatok futnak át az elmédben a szituációval kapcsolatban, különösen azokat, amelyek önkritikusak, félelmetesek, depresszívek vagy bántóak.
5. Állj meg egy pillanatra és vegyél pár mély lélegzetet. Egy pillanatra le is rakhatod a papírt és felállhatsz, hogy megrázd és elengedd magad. A testi állapotod változása segítheti a gondolataid mintáinak változását is. A gyakorlat utolsó részében írd le a válaszaidat mindegyik negatív, durva és kritikus gondolatra. Próbálj olyan alternatívákat használni, amelyek könyörületesebbek, realisztikusabbak és optimistábbak.
Most pedig egy tudatosság napló nevű gyakorlatot fogunk elvégezni. A gyakorlat erőteljesen fejleszti a képességedet, hogy felismerd mikor vagy önkritikus, és segít megváltoztatni ezt a szokásmintát. Elvégezni egyszerű. Miután tudod mit kell csinálnod, csak pár percig tart.
Így töltsd ki a tudatosság naplód:
Válassz egy szituációt, amellyel kapcsolatban szorongónak, levertnek, frusztráltnak, félősnek vagy idegesnek érzed magad. Nem kell részletekbe menned itt, egyszerű egy mondatos leírás elég.
Ellenőrizd, hogyan érzed magad a szituációval kapcsolatban. Amikor negatív érzelmeket tapasztalunk, néha csak annyit tudunk, hogy „rosszul” érezzük magunkat. Nézd át az érzelmeket, melyek a következő logban fel vannak sorolva és karikázd be azt, ami leginkább kifejezi hogyan érzed magad a szituációval kapcsolatban, amit az előbb leírtál.
Alapvető dolog, legyél tudatában hogy mit mond a kritikád. Amíg nem válunk tudatossá, hajlamosak vagyunk elhinni amit a kritika ismétel, mielőtt felismernénk hogy ő beszél, nem pedig mi.
Más szavakkal, a kritikád annyira állandó és ismerős lehet, hogy elhiszed a hangról amit hallasz, hogy azt mondja amit te is igazán gondolsz a dolgokról – azaz hogy a kritika te magad vagy.
A tudatosság lehetővé fogja tenni, hogy észrevedd a kritikát, nevezd a nevén, és felismerd hogy ez egy propaganda kampány. Enélkül amit a kritika mond igaznak tűnhet. Egy olyan gondolat, mint az „annyira kínos vagyok, hogy soha senki nem akar majd találkozni velem” annyira igaznak és tényszerűnek tűnhet, mint a „éhes vagyok” vagy „27 fok van ma” gondolat.
Ha az emberek hosszú ideig egy propaganda hatása alatt vannak, többé nem ismerik fel, hogy az propaganda. Annak érdekében, hogy lásd a propagandáról hogy mi valójában – egy félelmen alapuló hazugság – fel kell ébredned.
Hm. Talán az, nem akarom, hogy lássanak. Én sem akarok senkit látni, vagy beszélni, megszűnt az igénye.
Felidegesít, stresszel, ha "jelennem" kell.
Hogy reális-e? Számomra perpill az is kétséges, hogy a régi életem, mikor nagyjából beilleszkedetten éldegéltem, vajon valós volt-e. És nem sajnálom annak a régi életnek a megszűntét.
Asszem nem, nem szégyentől, vagy elutasítástól való félelem van, hanem egy az egyben komplett irtózat. Gondolom, nagyon elidegenedtem, de valahogy nem nagyon akarózik változtatni rajta.
A feladatod az – amit a következő szakaszok segítségével megvalósíthatsz – hogy tanulj meg együtt dolgozni önmagad ezen részével. Lásd meg a figyelmeztetéseit és félelmeit, miközben megmarad a képességed, hogy szabadon dönts az iránt, amit igazán szeretnél tenni.
Alapvetően tanulási folyamatról van szó, hogyan ne higgy annyira. Még ott lehet a belső kritikád, de már nincs akkora hatalma feletted. Más szavakkal, a diktátor egy öreg bácsi aki egy padon ül és sakkozik és nem a belső környezetednek az abszolút uralkodója.
A kritikád elfogása
Az első lépés a kritikád leszerelésében, hogy intenzív tudatosságot szerzel arról, hogy mit mond neked rendszeresen. A tudatosság megszerzése integrált része az átalakulásnak, ami történhet meditációs gyakorlatok és modern pszichoterápia által, mint a kognitív viselkedésterápia.
"Igazi gyógyulás-történeteket lenne jó megismerni"
Én annyit mondhatok, ha 10 -es a legrosszabb szocfób, és 0 a "legjobb", akkor én voltam már 9-es szinten, de jelenleg 2-3 -as szinten vagyok.
Ami azt jelenti, hogy jól érzem magam, néha szorongok társaságban, de jól tudom kezelni.
Ugyanakkor, a szocfób arra ösztökélt, hogy megismerjem magam, fejlődjek minden téren, ahogy csak tudok. Rengeteg könyvet olvastam és videót néztem meg
közeli témákban, hogy összességében néha azt gondolom, hogy örülhetek a szocfób-nak, mert amennyit kaptam azért, mert ösztökélt, hogy sokkal jobb lett az életem,
mintha éltem volna az átlagos életem és nem mentem volna az önismeret felé.
A meditáció, gondolataid felismerése, motivációs technikák, reggeli rutin, affirmációk, szociális képességek fejlesztése, asszertivitás, célok, sport, napi rutin-ok. Ezek borzasztó sokat hozzá tudnak adni az élethez, és ezek mind katalizátor az önbizalom erősödéséhez is, ami aztán a szocfób csökkenéséhez és gazdagabb szociális élethez vezetnek.
Azokat, amiket a kritikád mond neked, lehet hogy már évek óta, sőt évtizedek óta hallgatod. Ennyi ismétlés ezeket hihetetlen meggyőzővé tudja tenni. Ilyen módon, egy hazugságot is igaznak lehet érezni. Pontosan ez az ami történik. Egy belső propaganda kampány alatt vagy.
Csakúgy, mint amikor valaki egy elnyomó zsarnoki diktátor uralma alatt él, az egyetlen módja a szabadság elérésének, hogy erősen elköteleződsz a szabadulás iránt. Ez nem azt jelenti, hogy megölöd, eltörlöd vagy száműzöd a belső kritikád.
Noha ez lehet az, amire vágyunk sok év terrorizálás után, de sajnos a kritika velünk marad.
Viszont nem kell, hogy ilyen intenzív legyen és ilyen sokat kínozzon.
"De, hogy ez miért is ekkora bűn, azt még mindig nem tudom megérteni."
Nem mondtam, hogy bűn, és nem is gondoltam. Szerintem te gondolkodj ez azon, hogy miért érzed vádnak azt, ami egyáltalán nem az...
"Az meg kissé pesszimista gondolkodás mód, vagy éppen csak saját tapasztalat, hogy szerinted a "sorstársakkal" nem más a helyzet, mint hogy önző módon mindenki azt várja el a másiktól, hogy csak rajta segítsen."
Igen, pesszimista, de szerintem a "realista" egy jobb szó :)
"Társaságot, ami nyilván kölcsönös dolog."
A társaság önmagában semmi, társas magány. Persze jó, ha van valami közös benned és a társaságodban, de ugyanaz a betegség nagyon kevés, gyakorlatilag semmi. Azt gondolod, hogy két asztmás, két tüdőgyulladásos, két fogfájós, két cukorbeteg automatikusan egymás legjobb barátai lesznek, csak mert hasonló a szenvedésük? Azt gondolod, hogy egy migrénes sosem érthet meg egy vesekövest, mert hű de különbözőek?
"Arról nem is beszélve, hogy arra vajmi kevés esélyt látok, hogy két szocfóbos egymás baján fog élcelődni."
Ha elolvasod még egyszer azt, amit írtam, láthatod, hogy szerintem sem fognak egymás baján élcelődni (legfeljebb a másik háta mögött...), de pont a nagy óvatosság az, ami sehová sem vezet. Szerintem arra lenne szükséged, hogy te magad is tudj élcelődni a saját tökéletlenségeden. Szerintem lehet, hogy az a bajod, hogy igazából te magad vagy az, aki csökkent értékűnek gondol téged, és más szocfóbosokat is, miközben az igazság az, hogy teljes értékűek vagytok.
"a rácsos ablakon át kinézve vágyakozunk a többi ember által élt életre, élményekre, boldog érzésekre, felszabadultságra, az egyenrangúság érzésére, ahol szorongás nélkül lehet szeretettnek érezve lenni..."
Szerintem nem jó egy teljesen "szorongás nélküli" életre vágyakozni, mert a szorongás hozzátartozik az élethez, a "normális" emberek is szoronganak amiatt, hogy mások mit gondolnak róluk. Persze nem annyira, mint a szocfóbosok. De sokszor a félelem elfojtása erősíti a félelmet.
"én már le sem futom ezeket a feleslegesnek ítélt köröket, ami még inkább beszűkít és mostanra már a teljes kilátástalanság közelében járok."
Nem oda akartam kilyukadni, hogy reménytelen a helyzet, hanem oda, hogy a "normális" emberekkel sem rosszabb mint a "sorstársakkal".
"Igazi gyógyulás-történeteket lenne jó megismerni, de az önfejlesztő könyvek sem írnak sosem ilyenekről, ami esetleg reményt adhatna a gyógyulásra."
Szerintem van gyógyulás (persze kérdés, hogy mit értesz gyógyulás alatt, mint mondtam teljesen szorongásmentes élet nincs), de veszélyes túlságosan a gyógyulásra koncentrálni, mert ez szocfóbosoknál oda vezethet, hogy "most nem is próbálkozok az emberi kapcsolatokkal, ezzel majd ráérek amikor meggyógyultam", miközben pont a próbálkozásokban és az emberi kapcsolatokban van a gyógyulás.
Az, hogy te apróhirdetésnek használod, az sem fórumozás.
Nem, nem az. Viszont közel 300-szor szóltam már hozzá a fórumhoz, és hidd el, nem mindegyik arról szólt, hogy találkozni/ismerkedni szeretnék környékbeliekkel. Leírtam már sok mindent magamról. De, hogy ez miért is ekkora bűn, azt még mindig nem tudom megérteni. tilts le engem is, és el van intézve. :)
Az meg kissé pesszimista gondolkodás mód, vagy éppen csak saját tapasztalat, hogy szerinted a "sorstársakkal" nem más a helyzet, mint hogy önző módon mindenki azt várja el a másiktól, hogy csak rajta segítsen. Plusz ellentmondásos, mert pont olyan emberektől elvárni a segítséget, adott témában, akik szintén hasonló problémákkal küzdenek? De akkor?
mi az, amit te ADNI tudnál annak a mitikus soproni szocfóbosnak, akit annyira keresel?
Társaságot, ami nyilván kölcsönös dolog.
"ha abból indultok ki, hogy mindketten "hiperérzékenyek" vagytok" Mi van, ha én nem ebből indulok ki? Arról nem is beszélve, hogy arra vajmi kevés esélyt látok, hogy két szocfóbos egymás baján fog élcelődni.
Azt meg ne feltételezd már rólam, hogy azért keresem a "megfelelő környezetet", hogy "menő hattyú"-nak érezzem magam. :DD Nem, mert én páva vagyok:
Én is ezt tapasztalom, hogy aki ezzel az általad "hiperérzékenység"-nek nevezett jelenséggel küzd (bár sztem ez inkább csak az introvertáltságra igaz, a szocfób azért összetettebb), mint magam is, annak nehéz kommunikálnia még a "sorstársakkal" is.
Számtalanszor leveleztem jómagam is hasonló gondokkal küzdőkkel, és azon túl, hogy elmondtuk egymásnak mindennapi gátlásainkat, félelmeinket, nem igazán jutottunk semmire, főleg nem személyes találkozásra, ami még leginkább enyhítené ezt a bezártságot.
Mert mondjuk ki, ez egy börtön, az elménk által teremtett cella, melynek falait ledönthetetlennek érezzük, a rácsos ablakon át kinézve vágyakozunk a többi ember által élt életre, élményekre, boldog érzésekre, felszabadultságra, az egyenrangúság érzésére, ahol szorongás nélkül lehet szeretettnek érezve lenni...
Mivel már évtizedek óta vagyok rabja, én már le sem futom ezeket a feleslegesnek ítélt köröket, ami még inkább beszűkít és mostanra már a teljes kilátástalanság közelében járok. Egyre távolabb kerülök attól, hogy normális élményekre, kapcsolatokra tegyek szert, ilyen állapotban pedig nem is lesz olyan, aki velem szeretne lenni, hiszen mit tudnék én nyújtani neki...
Ez idő alatt persze vannak apró rész-sikerek, visszatekintve nevetségesnek hat, miképp viselkedtem régebben, sikerült néha letörnöm pár láncot, néha kitágult ez a bizonyos börtön-cella, de ha csalódás ért, azt rögtön úgy értelmeztem, hogy "na ugye, látod, mégsem vagy érdemes a valódi életre..."
Szerintem sem lehet a sorstársak között rájönni arra, h "menő hattyú" vagyok, inkább csak elkeserít, hogy mások is ezzel küzdenek.
Igazi gyógyulás-történeteket lenne jó megismerni, de az önfejlesztő könyvek sem írnak sosem ilyenekről, ami esetleg reményt adhatna a gyógyulásra.
Én nem kapcsoltam ki Ropass követését, mert érdekes ez a könyv, amit fordít, sokszor 110%-ban magamra ismerek a leírásokból, és abban mindenképpen segít, h felismerjük a hibás mintákat, amik belénk rögzültek...
Ez a fórum nem fél lábbal a sírban van, hanem megdöglött. Az, hogy Ropass ide fordítgat, az nem fórumozás (letiltottam Ropass hozzászólásainak a megjelenítését, nem mintha bármi bajom lenne vele, hanem hogy könnyen lássam, hogy van-e valami más - hát nem sok). Az, hogy te apróhirdetésnek használod, az sem fórumozás. Persze nem a ti hibátok, már korábban is döglött volt.
Talán kiment a divatból, hogy valaki egy valós vagy képzelt betegségben találja meg az identitását.
Talán az emberek rájöttek, hogy a "sorstársak" többnyire nem olyan személyek, aki határtalan megértéssel és szeretettel akarják őket elárasztani, hanem olyanok, aki tőlük várják el ugyanezt. Mindenki csak kapni szeretne a lelki bajaira hivatkozva. Most komolyan, mi az, amit te ADNI tudnál annak a mitikus soproni szocfóbosnak, akit annyira keresel? Persze mindezt látod te is, hiszen ezt írod:
"ÉS mivel a kommunikáció egy oda-vissza dolog,
mit is várhatnék el másoktól, hát nem igaz? Minek is várjam el mástól, hogy érdeklődést mutasson irántam, ha én sem teszem, és ráadásul nem is adok magamból semmit."
Ehhez csak annyit lehet hozzátenni, hogy a "sorstársakkal" sem más a helyzet. Sőt, rosszabb: ha abból indultok ki, hogy mindketten "hiperérzékenyek" vagytok, akkor azzal már le is állt az ismerkedés. Nem akarsz megkérdezni semmit és nem mondasz semmilyen véleményt, mert ki tudja, milyen sebbe nyúlsz bele. Maradnak a közhelyek, esetleg az elvont és unalmas okoskodások.
Van egy mese a rút kiskacsáról, aki a megfelelő környezetben rájön, hogy valójában menő hattyú. Bizonyos emberekre (például homoszexuálisokra) igaz lehet, hogy a sorstársak között boldogabbak, de szerintem a "hiperérzékenységre" ez nem működik. Vagy túlteszed magad rajta, vagy magányos maradsz, harmadik lehetőség (szerintem) nincs.
A kampány üzenete rendszeresen érkezik, minden szituációban, nagy hangerővel, intenzitással és masszív ismétléssel.
Nem hangos a belső kritikád üzenete? Mi van akkor, amikor valami kockázatos vagy ijesztő dolgot akarsz csinálni, mint például spontán beszédet mondani egy csoport előtt, nem vált át magas hangerőre, kiabálós hangvételre? Meg tudja ismételni a fülbemászó szlogenjeit tucatszor egy nap, egyre és egyre jelentősebbé téve őket:
- Valami baj van veled.
- Kínos vagy.
- Egy vesztes vagy.
10,15,20 –szor el tud mondani dolgokat egy nap, attól függ mennyire kínlódsz éppen. Ez hihetetlen mennyiségű ismétlés. Ha valamit elég ideig ismételnek, elég hangosan, elegendő gyakorisággal, akkor az berögzül.
Ezt az érdeklődéshiányt én is fontosnak érzem. Időnként, amikor már hatodszorra is megkérdezem ugyanazt, mert elfelejtettem... következő alkalommal, amikor már nekem is feltűnik, már nem kérdezem meg, mert kínos lenne. Ezek a személyes dolgok. A kórházban is addig érdekeltek az emberek, amíg "esetek" voltak, amint kezdtek jobban lenni, és kapcsoltak át normál hétköznapi üzemmódba... annyi volt. Jó volt, hogy helyrejöttek, de ennél többet nem éreztem. Nem akartam jobban megismerni őket. A drámájuk volt érdekes, nem a kis hétköznapi dolgaik. Pff... pedig ezekből a kis dolgokból állna össze az élet, nemde?!
Ennyi. Ez a fórum fél lábbal a sírban van. Ropass, te vagy az utolsó keresztes lovag :D Még azért rákérdek. Soproni? Valaki? Írjatok, ha szeretnétek ismerkedni, vagy beszélgetni picit. Mail címem publikus, katt a nevemre. Önpromó off.
Nem mondom, hogy utoljára néztem fel ide, de látva az itteni aktivitást...ehhh. :/
A kritikád annyira hisz ebben, hogy bármit képes mondani, hogy megakadályozzon a kockázatvállalásban. Ha elhisszük a kritika meséjét, akkor hiszünk abban, hogy óvatosnak, visszafogottnak kell lennünk, annyira, hogy ne hibázzunk vagy ne bántsunk meg senkit soha.
Kicsinek és önkritikusnak maradni rossz érzés, de jobb mint odadobni magunkat az ismeretlennek, illetve a potenciális rossz tapasztalatoknak, mint a visszautasítás, külső kritika vagy gúny.
Ez a fajta megállapodás emlékeztet téged valamire?
A teljes irányítást átveszem és megmondom neked mit csinálhatsz és mit nem. Ha nem engedelmeskedsz, szenvedni fogsz. Azért csinálom ezt, hogy megvédjelek. Jóval nagyobb veszélyek vannak odakinn, amelyek elkerüléséhez szükséged van a segítségemre.
Ez szörnyen hasonlít egy maffia vagy egy zsarnok védelméhez. Csakúgy mint a nemzeti zsarnokság, a belső zsarnokunk is masszív propagandát használ, hogy befolyásoljon.
Mi történik Timmel? Mi történik bármelyikünkkel, amikor küzdünk a kielégíthetetlen és nyughatatlan belső kritikával? Alapvetően, mindannyiunknak van egy belső kritikája, amely meg van győződve róla, hogy nem vagyunk elég jók. Meg van győződve róla, hogy mivel nem vagyunk elég jók, senki sem fog szeretni minket és el leszünk utasítva. Mivel ez fog történni, jobb óvatosnak lenni és mindent elkerülni.
- Elkerülni a kockázatokat.
- Észrevehetetlennek maradni.
- Elkerülni az interakciókat.
- Elkerülni mindent, amit további elutasításhoz, fájdalomhoz vagy kudarchoz vezethet.
Ismerős ez a tapasztalat számodra? Ez hihetetlen gyakori a félénkséggel és szociális szorongással küzdőknél. Figyeld meg, hogy Timet a parti előtt és alatt is támadta a kritikája. Mi történt a parti után? Megenyhült a kritika?
Végül, egy hosszú és fárasztó este után, a barátai hazavitték, majd Tim elvánszorgott az ágyába, kimerülten. Azon az éjjelen nem jött könnyű álom a szemére. A kora reggeli órákban, a kritikája magas fokozatba kapcsolt: Mi a fene baj van velem? Ez soha nem fog sikerülni. Soha nem leszek képes kényelmesen viselkedni emberek körében. Mindig így érzem magam. Valami szörnyű baj lehet velem.
Tim a következő reggelen szomorúan és csalódottan ébredt. Most még több bizonyítéka van, hogy képtelen a társas létre, megerősítve a negatív hiedelmeit, félelmeit és szociális szorongásait.
Hogy érzi Tim most magát? Kétségkívül eléggé feszülten és kínosan. Szörnyű állapotban van, mert a kritikája tombol az elméjében. Röviddel ezután, egy vonzó fiatal lány sétál az asztalhoz és tölt magának egy pohár italt. Tim pár lépésnyire áll tőle. A lány felnéz egy pillanatra és mosolyog.
Tim egy kurta, feszült mosollyal válaszol, ami inkább grimasznak látszik, majd gyorsan másfelé néz.
A kritikája új fokozatba kapcsol: Mi a pokol baj van veled? Mondj valamit neki! Ne csak álldogállj itt mint egy totális idióta! Gyerünk, mondj valamit!
Tim a saját belső monológjának a támadása alatt – a lány felé lép és beszélgetést kezdeményez.
„Szia, hogy vagy? Tim vagyok” – mondja egy mosollyal és kinyújtja a kezét.
„Szia Tim, Audrey vagyok” – válaszol a lány miközben kezet ráznak.
„Szóval, nos, mit iszol?”
Miközben Tim beszélgetni kezd Audreyval, a belső kritikája továbbra is zaklatja:
„Ez kínos volt. Miért mondtad ezt? Hülyeség volt. Félrenéztél amikor beszélt. Azt fogja gondolni, hogy nem érdekel amit mond. Ki kell lépned a beszélgetésből amilyen gyorsan csak tudsz. Hülyét csinálsz magadból. „
Amikor Tim és a barátja megérkeztek a partira, biztosan látott hat vagy hét embert, akikkel soha nem találkozott még. A szíve elkezdett zakatolni, az elméje pedig pánikolt.
A kritikája belépett: „Szörnyű vagyok a találkozókon, sohasem tudom, hogy mit mondjak. Ez tényleg kínos és kellemetlen lesz.”
Miután belépett a házba, nyílegyenesen ahhoz az asztalhoz ment, ahol a sör és a bor volt. Öntött magának egy kis bort és ott állt közel az asztalhoz, lassan szürcsölgetve a poharából. A fejében a következőket hallotta: Istenem, nézz magadra. Itt álldogálsz kínosan. Beszélgetned kellene valakivel. Mi a baj veled? A többiek észreveszik, hogy nem szólsz senkihez. Azt fogják gondolni hogy dilis vagy. Mi baj van veled? Jobb lenne, ha elfoglalnád magad, mert azt fogják gondolni, hogy csak bujkálsz a sarokban.
Tim egy magas, vékony, értelmes fiatalember, aki éppen vacsorázni indul a barátaival. A barátján és egy közös ismerősön kívül a többiek idegenek lesznek számára. Mostanában próbál több társasági életet élni, és reméli, hogy szerez pár új barátot. Még azt is reméli, hogy találkozhat egy csinos, szingli lánnyal.
Miután elfogadta a meghívást és letette a telefont, elkezdett egy kicsit szorongani. Elkezdett a következőkön gondolkodni:
Ó istenem, ez kellemetlen lesz. Nem fogok senkit sem ismerni ott. Ez kínos lesz. Nem akarnak majd velem beszélgetni. Annyira unalmas vagyok. Nincs semmi jó cuccom amit felvehetek, az összes ruhám régi és béna. A hajam szörnyű.
Még jóval azelőtt, mielőtt odaért volna a partira, a belső kritikája elkezdte a kampányt. A kritikája egész nap aktív volt, s mire odaért, mit gondolsz, hogyan érezte magát?
Ezen a földön mindenkinek van egy saját magára szabott kritikusa. Talán valaki - mint például a Dalai Láma - már túllépett ezen a kihíváson, de mindenki akivel én találkoztam, napi szinten foglalkozott a belső kritikusával. Mi ez a kritika? Ez egy hang a fejedben, belső gondolatok sora amely ítéletet hoz, illetve alkalmatlannak, rossznak és hibásnak tart. Azt mondja neked, hogy nem nézel ki elég jól, hogy valami hülyeséget mondtál, vagy hogy beteges vagy mert szorongsz.
Az első és leghatásosabb módja, hogy megváltoztasd ezt, hogy egyre jobban és jobban tudatában leszel annak, ahogyan ez történik. Hagy mondjak pár példát, és elkezded megérteni a kritikád működését.
Szerintem senkit nem untatnál vele, ha néha leírnád a gondolataidat. Már csak azért sem, mert nem kötelező végigolvasni, vagy válaszolni. haha Nem a suliban vagyunk, ahol kötelező végighallgatni a tanár nénit, amint éppen az "állapot térmodell alkalmazását az irányításelméletben" próbálja elmagyarázni a süket füleknek. (ahogy a vicc is szól)
Másrészt lehet, jó dolog kiadni néha magadból a felgyülemlett érzéseket.
Harmadrészt pedig, ha valaki erre téved, aki éppen most fedezi fel magában,a fóbia jeleit,
lássa, hogy vannak még fórumok, ahol aktívan beszélgetnek az adott témáról, bocs Ropass :-))
Persze, a fenti sorokat akár magamnak is mondhatnám. Nekem sincs kedvem írni. ;)
