Megbántottak! Hihetetlen a sértés és hihetetlen a sértegető arca. Mintha nagyítóüveg mögül sértegetne: akár egy természeti katasztrófa, akkorára nőnek vonásai. Úgy is bámulok rá: elképedve és megsemmisülve, s már nem is értem, amit mond, csak a szavai mögött tomboló indulatot látom, szemeinek viharát, vonásainak hegyomlását. Eszembe se jut, hogy védekezzem. Gyermekkoromban se verekedtem senkivel, olyan hihetetlennek tűnt, hogy valaki rám veti magát, földre veri a sapkámat. Szemei, mint a viharos tó tükre, mikor szél és eső mossa el a víz határát. Mit is remélhetnék ekkora indulattól? S szívem mélyén már nem is azt kérdem szorongva, hogy mit is akarhat tőlem? Sokkal inkább azt, hogy ugyan mit is akarhat velem ez az elemi harag? Tudja-e vajon, kit bánt? Hogy mennyi valódi baj és bánat nyomaszt amúgy is? S ő maga, életének milyen távoli, titkos sérelmeiért kíván most bosszút állni rajtam, aki nem támadok, és aki nem védekezem?
Arcát egész nap nem tudom elfelejteni. Jövök-megyek az utcán, egy ismerőssel beszélgetek a zsúfolt villamoson: indulata szüntelen parázsként égeti mellemet. El akarom felejteni, szabadulni akarok tőle, de bántása elkísér mindenhová. Hiába próbálok dolgozni, hiába igyekszem elmerülni egy most megjelent verskötetbe, haragja átsüt a híradó képein, átég a figyelmetlenül olvasott verssorokon.
Holtfáradt vagyok, mire hazafelé indulok. És ekkor történik velem a csöndes és csodálatos változás. Pontosan akkor, amikor befordulok az utcánkba.
A fordulóban utcánk, ez a szürke és öreg utca, már ezerszer és ezerszer jött elébem, de máskor valahogy alig vettem észre… Most határozottan érzem, hogy szól hozzám. Különös gyöngédséggel szól, idáig alig észrevett szavakkal. Hogy mik ezek a szavak? Nem lehet ezeket a szavakat emberi beszédre lefordítani, ahogy a sértések villámait sem! De az utcánk szavai egészen másféle, nagyon csendes és kimondhatatlanul békességes szavak, s valami ilyesfélét mondanak: „Nézd, milyen kis meghitt erkélye van a sarki háznak, s milyen tündéri kőminták nyújtóznak ez alatt a szürke tető alatt! Vagy nézd, milyen szelíd növények suhognak a templomfalon! Nem vagy egyedül. Lám, gyermekek indulnak feléd az utca mélyéről az alkonyat szürke világosságában! S az ismerős kövek és kopások a falakon most mind-mind észrevesznek. Ne légy szomorú! Látod, még a kövek is törődnek bánatoddal.”
S a csöndes „csoda”, ha szabad így neveznem, otthon is folytatódik. A lámpa fénye meghittebb, mint máskor, s az ágy ezerszerte nyugalmasabb. S az ágy mellett a fal, mit nappal tarka párnák takarnak, most úgy tűnik elő, mint nagyon távoli, gyermekkori kert kőfala, s rajta a csúnya kopások: csupa messzi, rég elfeledett emlék.
Észre se veszem, most oldódik bennem a bántalom. Valami nagyon jó, sírás utáni nyugalmat érzek. A vánkosnak is puha, a paplannak is szinte „személyhez szóló” az érintése. Bármire esik pillantásom, a falra, a lámpára, kezemben a könyvre, beszél hozzám, mint a sorról sorra megfejtett titkosírás, beszél és vigasztal. S az imádság is sokkalta erősebb és tisztább és forróbb lámpaoltás után a sötétben.
Az álomban pedig úgy tűnök el, mint egy régi kertben, mit egy régi fénykép őriz.
Jellemem fő vonásainak a gyávaságot, a gonoszságot és a gőgöt tartom. Úgy adódott, hogy ez a „háromság" rendelkezett bizonyos tehetséggel, amelynek segítségével eltakarhatta és látszólag átformálhatta önmagát, ebben segítette az intelligencia, amely igen alkalmatos eszköz a velünk született tulajdonságok álcázására, ha ezt kívánatosnak tartjuk. Negyven és egynéhány éve úgy viselkedem, mint szorgalmas és szerény ember, akiben nincs szakmai gőg, mert nagyon sokáig és kitartóan gyakoroltam ezt a viselkedést. Már kisgyerek koromban, amióta az eszemet tudom, mindig a rosszat kerestem, bár ezzel persze nem voltam tisztában. Rosszaságom izotróp és tökéletesen érdekmentes volt. Tiszteletreméltó helyeken, például a templomban vagy jeles személyek közelében, szerettem arra gondolni, ami tilos. Lényegtelen, hogy e gondolataim tartalma nevetségesen gyermeteg volt. Egyszerűen kísérleteztem, olyan szinten, amilyenen akkor tehettem. Egyáltalán nem emlékszem, mikor végeztem először ilyen kísérletet. Csak arra az égő fájdalomra, haragra, csalódottságra emlékszem, amely később évekig kísért, mert kiderült, hogy rút gondolatokkal teli fejembe sehol és semmilyen társaságban nem csap bele a mennykő, és ha kitörök a helyénvaló rendből, annak semmi, de semmi következménye nincs. Ha egyáltalán mondhatok ilyet egy néhány éves gyerekről, én kívántam azt a mennykőcsapást vagy a szörnyű büntetés és fizetség egyéb formáját, kihívtam a büntetést, és meggyűlöltem a világot mint létem színhelyét, mert bebizonyította nekem, hogy hiábavaló bármilyen cselekedet, tehát a rossz is, ha csak gondolatban követjük el. Ezért sohasem kínoztam állatokat, még a füvet se téptem, hanem a követ, a homokot ütöttem, tárgyakat kínoztam, a vizet gyötörtem, és gondolatban miszlikre aprítottam a csillagokat, hogy megbüntessem őket, amiért ügyet se vetnek rám. Így cselekedtem mindinkább erőtlenedő dühömben, ugyanis lassanként rájöttem, hogy milyen nevetségesen és ostobán cselekszem. Felismert állapotomat valamivel később mardosó boldogtalanságnak tekintettem, amellyel egyáltalán semmit sem lehet kezdeni, mert semmire sem szolgálhat. Már mondtam, hogy gonoszságom és dühöm izotróp volt: legelőször magam ellen fordult; kezem, lábam formája, arcom vonásai úgy idegesítettek, ha tükörbe néztem, mint ahogyan általában csak mások külseje szokta dühíteni és bosszantani az embert. Amikor még nagyobb lettem, megállapítottam, hogy így nem lehet élni; elhatároztam, időről időre helyesbíteni a célt, hogy milyennek is kell lennem, és attól fogva igyekeztem a kitűzött programhoz ragaszkodni, egyébként nem mindig azonos következetességgel. Az önéletrajzban, amely azzal kezdődik, hogy a rosszat, a gőgöt és a gyávaságot nevezi meg mint a lélek alapjait, determinista szempontból logikai hibát fedezhetünk fel. Ha ugyanis feltételezzük, hogy minden tulajdonságunk eleve meghatározott, akkor eleve elrendeltetett az is, hogy szembeszálljak a bennem élő rosszal, és mindössze abban különböznék más, jobb emberektől, hogy cselekedeteim forrása másutt keresendő. Amit ők saját jószántukból, olcsón cselekszenek, természetes hajlamaikra hallgatva, azt én hajlamaim ellenére, mondhatni mesterségesen gyakoroltam. De hát magam parancsoltam meg magamnak, hogy így tegyek, ennélfogva végső soron - ebben a felfogásban - mégiscsak eleve a buzgó jóságra rendeltettem. Ahogy Demosztenész kavicsot tett dadogó szájába, én vasat tettem a lelkembe, hogy megerősítsem. De ebben a hasonlatban éppen a determinizmus értelmetlensége mutatkozik meg. A hanglemez, amelyre angyalok énekét rögzítették, erkölcsileg hajszálnyival sem jobb annál, amelyről a gyilkos ordítását halljuk. A determinizmus szerint az, aki jobbá akart és tudott válni, eleve erre volt ítélve, és eleve megszabott sorsát követte az is, aki akart, de nem tudott jobbá válni, vagy aki egyáltalán nem is akart. Márpedig ez hamis kép, hiszen a hanglemezre rögzített csatazaj nem valódi csata. Én tudom, hogy mekkora árat fizettem, és elmondhatom, hogy viaskodásom nem puszta képzelődés volt. A determinizmus egészen másról beszél - a fizikai számításokban szereplő erőknek ehhez semmi közük, ahogy a gyilkosságot sem menti, ha lefordítják az atomi valószínűségek nyelvére. Egyvalamiben bizonyára igaza van Yowittnak: mindig a nehézségeket kerestem. Azokat az alkalmakat, amelyekben szabad folyást engedhettem volna a velem született gonoszságnak, rendszerint elvetettem, mert túl könnyűnek találtam. Bár ez furcsán, sőt értelmetlenül hangzik, nem azért fékeztem meg a rosszra való hajlamomat, mert a jót nagyobb értéknek tartottam, hanem éppen azért, mert ilyenkor éreztem magamban igazán, teljesen a rossz jelenlétét. Az erőfeszítés matematikája volt a fontos, amelynek semmi köze az erkölcs aritmetikájához. Ezért igazán nem tudom megmondani, mi lett volna velem, ha legfőbb, eredendő tulajdonságom éppen a jóra való hajlam. Az olyan okoskodás, amely a logika szabályait megsértve, a valóságostól eltérő alakban próbálja megragadni önmagunkat, egykettőre csődöt mond. Csak egyszer nem mondtam le a rosszról; ez az emlékem anyám hosszú és iszonyatos haldoklásához fűződik. Szerettem anyámat, mégis hihetetlen mohósággal figyeltem pusztulása folyamatát. Kilencéves voltam akkor. Anyám, a derű, az erő, a szinte fenséges egyensúly megtestesülése, ágyban feküdt, haldoklását az orvosok hosszúra nyújtották, én pedig ágya mellett, az orvosságszagú, besötétített szobában még tartottam magam, de mikor kimentem, és becsukódott mögöttem az ajtó (látva, hogy egyedül vagyok), vidám fintort vágtam a hálószoba felé, s mivel ez nem volt elég, a szobámba rohantam, és lihegve ugrálni kezdtem a tükör előtt, ökölbe szorított kézzel, pofákat vágva és vihogva a csiklandozó jókedvtől. Jókedvtől? Pontosan tudtam, hogy anyám haldoklik, reggel óta emésztett a kétségbeesés, és ez a kétségbeesés éppolyan valódi volt, mint ez az elfojtott vihogás. Világosan emlékszem, mennyire megrémített a vihogásom, de ugyanakkor túlléptem általa mindazon, amit addig ismertem, s ez az élmény megbénított és elvakított. Még éjszaka is, egyedül fekve ágyamban, a történteken tépelődtem, és mivel képtelen voltam megérteni, addig sajnáltam magamat és anyámat, míg álomba nem sírtam magam. Könnyeimet alighanem vezeklésnek véltem, de aztán minden megismétlődött, amikor kihallgattam, mit mond az orvos apámnak, és a hírek egyre rosszabbá váltak. Nem mertem fölmenni a szobámba, szándékosan kerestem az emberek társaságát. Így hát én magam voltam az első ember, akitől megijedtem. Anyám halála után gyermeki kétségbeesésbe süppedtem, és bánatomat semmilyen lelkiismeretfurdalás nem zavarta. Mikor anyám utolsót lélegzett, szétfoszlott a varázs. Vele a félelem. Olyan homályos ez a história, hogy csak feltevéseket kockáztathatok meg. Végignéztem az illúziónak bizonyuló abszolútum bukását, szégyenletes, obszcén küzdelem tanúja voltam, mert a tökéletesség úgy foszlott szét benne, mint egy ócska rongy. Ez a viaskodás lábbal tiporta az élet rendjét, és a felnőttek magyarázataikkal még az ilyen komor alkalmakat is beillesztették az általános rendbe, noha ezek sehogy sem illettek ahhoz, ami történt. Nem lehet méltóságteljesen, bájosan ordítani fájdalmunkban - amint gyönyörünkben sem. A veszteség tisztátalanságában megsejtettem az igazságot. Meglehet, erősebbnek véltem azt, ami megbontotta a rendet, és mellészegődtem, mert felülkerekedett. Titkos nevetésemnek semmi köze sem volt anyám szenvedéséhez. Ettől a szenvedéstől csak féltem, a haldoklás elkerülhetetlen velejárója volt, ezt megértettem, és ha tehettem volna, megszabadítottam volna a fájdalomtól, nem kívántam sem a szenvedését, sem a halálát. Egy kézzelfogható, valódi gyilkosra sírva és könyörögve rávetettem volna magam, mint minden gyermek, de mivel ilyen gyilkos nem volt, csak a kínzás fondorlatos aljasságát szívhattam magamba. Anyám felpüffedt teste önmaga visszataszító karikatúrájává lett, és kigúnyoltatva fetrengett ebben az iszonyatos játékban. Nem volt más választásom, mint vele pusztulni vagy kinevetni, és gyáva lévén, az áruló nevetést választottam. Nem tudom megmondani, hogy csakugyan így volt-e. Az első, féktelen nevetőgörcs a pusztulás láttán fogott el, és talán nincs ez a tapasztalatom, ha anyám esztétikusabban hal meg, csendesen elszenderedik, mert az emberek a meghalás ezen formáját tartják helyénvalónak. De nem így volt, és kénytelen lévén hinni a saját szememnek, védtelennek bizonyultam. Régebbi korokban a siratóasszonyok kórusa bizonyára túljajgatta volna anyám szűkölését; a kultúra elsatnyulása azonban a fodrászat szintjére süllyesztette a mágikus szertartásokat, hiszen a temetkezési vállalkozó - ezt is kihallgattam - különféle arckifejezéseket javasolt apámnak, amelyekké átformálhatja anyám görcsös halotti fintorát. Apám akkor kiment a szobából, és egy pillanatra megrezdült bennem a szolidaritás, mert megértettem őt. Később számtalanszor eszembe jutott anyám haldoklása. Nevetésemnek árulásként való értelmezését nem látom elégségesnek. Az árulást felismerés előzi meg, de mitől lehet vonzó a pusztulás? Miféle fekete reményt lát benne fölsejleni az ember? Tökéletes haszontalansága meddővé tesz minden ésszerű magyarázatot. Ezt a mohó hajlamot hiába próbálta eltiporni megannyi kultúra. Éppolyan megfellebbezhetetlenül adott számunkra, mint az, hogy két lábon járunk. Aki az okokat keresve nem fogad el semmiféle (gondolati) hipotézist, sem isteni, sem ördögi formájában, kénytelen beérni a démonológia racionális pótlékával - a statisztikával. Az enyészetszagú, besötétített szobából vezet hát a nyom az én matematikai antropogenezisem felé, stochasztikus formulákkal próbáltam feloldani az ocsmány varázst. De ez is csak feltevés, tehát az ész önvédelmi reflexe. Jól tudom, hogy amit itt írok, némi hangsúlyeltolással javamra lehetne fordítani - és valamelyik kései életrajzíróm meg is próbálkozik vele. Bebizonyítja, hogy értelemmel leküzdöttem jellememet, hősi győzelmet arattam, és a megtisztulás szándékától vezérelve becsméreltem magam. Az effajta okoskodás Freud nyomában halad - ő a lélektan Ptolemaiosza, mert őt követve mindenki megmagyarázhatja az emberi jelenségeket, epiciklust epiciklusra emelve: az ilyen építkezés meggyőző, mert esztétikus. Az idilli változatot groteszkre cserélte, nem tudván, hogy az esztétika foglya marad. Mintha az lett volna a célja, hogy az operát tragikomédiával váltsa fel az antropológiában. Ne fáradjon majdani életrajzíróm; nincs szükségem apológiára, és egész erőfeszítésem a bűntudattól mentes kíváncsiságból fakadt. Mindent meg akartam érteni - csak megérteni, semmi többet. A rossz érdekmentessége ugyanis a teológiai érvelés egyetlen támasza az emberben; a teodicea válaszol arra a kérdésre, hogy miként keletkezett egy tulajdonság, amelynek szülőanyja nem a természet és nem a kultúra. Az emberi tapasztalat anyagában evickélő, ezért antropocentrikus elménk végül is megbékélhet abban a tudatban, hogy a teremtés voltaképpen makabrisztikus tréfa volt. Vonzó gondolat, hogy a Teremtő egyszerűen tréfált, csakhogy ezzel hibás körbe lépünk: nem azért képzeljük kajánnak, mert ilyenné tett bennünket, hanem azért, mert mi magunk ilyenek vagyunk. Márpedig, mint a tudomány megtanít rá, az ember mellékes és teljesen lényegtelen a kozmoszhoz képest, ennélfogva a manicheus mítosz primitív közhely. Másképp mondom: ha volt teremtés - amit egyébként nem hiszek -, akkor olyan szintű tudást igényelt, amelyben nincs helye együgyű tréfának. Mert - és voltaképpen ennyi az én hitvallásom - a rossz nem lehet a tökéletes bölcsesség megtestesítője. Értelmem azt mondja, hogy a Teremtő nem lehet manipuláló kis gazfickó, aki gúnyosan nevetgél a teremtményein. Amit rosszindulatú beavatkozás eredményének vélünk, nem lehet egyéb, mint egyszerű tévedés, számítási hiba, de ez esetben a gyarló istenek nem létező teológiájának körébe lépünk. Vagyis e gyarló istenek építési gyakorlata nem más, mint éppen az én munkaterületem: a statisztika. Minden gyerek öntudatlanul átéli azokat a felfedezéseket, amelyekből Gibbs és Boltzmann világai kinőttek, mert a valóság úgy jelenik meg előtte, mint a könnyen elkülöníthető és szinte önmaguktól keletkező lehetőségek sokasága. A gyermeket a virtuális világok sokasága veszi körül, teljesen idegen tőle Pascal világegyeteme, ez az alig mozgó, halott óramű. A felnőttkor megkövesedett rendje aztán megsemmisíti ezt az eredeti gazdagságot. Ez a gyermekkori világkép egyoldalúnak tűnhet, már csak azért is, mert a gyermek tudatlanságának és nem tudatos választásának köszönheti belső szabadságát, de hát végső soron minden világkép egyoldalú. Az én fantáziám is vereséget szenvedett, de rám maradt belőle egy csekély örökség: állandó ellenkezés a valósággal, egyébként inkább düh, mint tagadás formájában. Már a nevetésem is elutasítás volt, és talán hatékonyabb, mint az öngyilkosság. Most, hatvankét éves fejjel bevallom, a matematika pedig csak akkori viselkedésem kései következménye volt, második dezertálásom. Ezt átvitt értelemben mondom, de hallgassanak végig. Elárultam haldokló anyámat, vagyis minden embert, nevetésemmel a náluk nagyobb hatalomhoz pártoltam, bármilyen ocsmány volt, mert nem láttam más kiutat. De aztán megtudtam, hogy ezt az ellenfelünket, aki minden, aki mibennünk is fészkel, szintén elárulhatom, legalábbis bizonyos mértékig, mert a matematika független a világtól.
Ezen a görög szigeten egyszer boldogok voltunk, emlékszel? Zizegtek a babérfák. Játszott a szél aranyos fürtjeiddel. Hüpnosz álmot bocsátott ránk. Sokáig aludtunk, egymást átölelve. A sziget is élt álmunkban. De nem úgy, mint egy ember. Nem! Éreztük jelenlétét mégis. Nyugalommal töltött el s a szél hangján suttogott, gyertek csak, kövessetek és mi követtük, noha rajta álltunk, mégis körülöttünk lebegett testetlenül és vezetett át a babérligeteken, hátunk mögött nyugtalanítóan morajlott a tenger, mintha figyelmeztetni akart volna a veszélyre, amely a testetlen sziget alattomos suttogásában rejtőzködik, ugrásra készen lapít a zizegő babérlevelek között, vagy egy fügefa ízletes gyümölcsei között bujkál. Dombra értünk fel és hirtelen szembe találkoztunk egy bizonnyal több ezer éves görög templom romjaival. A falak már kidőltek Elgurultak a fűbe a dór oszlopok. Olyan volt a templom, mint egy halott vadállat. Fehér csontjai, – a falak, az oszlopok, a márványtörmelékek vádlón meredtek ránk, de a különös sziget, mint akinek határozott célja van, egyenesen a romos szentélybe vezetett. Megdöbbentem a templom hajdani bejárata nem kelet felé nyílott, mint a görög templomoké általában, hanem nyugtalanító módon északnak, s hirtelen döbbentem rá, ez nem Apolló-templom, ez Dionüszosz – szentély, akárcsak a fehér kapu Naxosz szigetén! Kik építhették, döbbentem meg, míg Lídia, talán a változatlanul sugdolózó sziget tanácsait követve, ide-oda tekintgetett, hajladozott, mintha keresni akart volna valamit. A nyugtalanságérzetem erősödött, talán mert itt, a romos szentélyben már nem hallottam a dübörgő tengert. Valami eszelős némaság borult ránk, mint egy búvárharang s már éppen figyelmeztetni szerettem volna Lídiát, ideje távoznunk innen, amikor felsikoltott s az egyik sarokban, elmozdítva néhány követ egy rejtekhelyre bukkant, minden bizonnyal a szél hangján sugdosó sziget tanácsait követve. Hasra vetette magát, hogy valahogyan átpréselődjön a szűk résen, Mire én sztentori hangon ordítottam rá: “csak ezt ne!” És egyszerre riadtunk fel. Már késő délután volt, a babérligetfák levelei megszűrték a napot, mintha rácsokat láttam volna kedvesem arcán. Megborzongtam s úgy döntöttem, vele teljes egyetértésben, hogy nem megyünk el az esti hajóval, pár napig még itt maradunk, ezen a rejtelmes szigeten, kitapasztalni csodáit és fölfedezni titkait. Az volt az érzésünk rejteget valamit előlünk. De fel fogja fedni hamarosan, mert célja van velünk.
Se én és senki hű szerettem nincs sehol már, csak itt egyetlen Euridike-pillanatban: hogy ezért életünket adtam, nem kár, hozzám közel hajoltak, megvannak mind a holtak. Megvolt, még van s az egymásután léte a nincs-jelenben rendeződik térbe, ahol elménk halottas háza napjainkat kiterítve vigyázza a mezítelenné sápadt színeket. Kiszáradt, megbámulható lelet a szőlőszem a présben, téglatonnák óvóhely-tűzvész karjaiba fonták, romfalak háltak vele odalenn. Kis szőke lányból van e pergamen: telefirkálhatjuk-e testét, ígérve jövendő szerelmét? – darabka lét a szűnő pillanatban. Nem egyszer halunk meg, de szakadatlan. Sírkamra-kellék: megtestesült álom mintha mintázná mozdulatlanságom. Különös múzeumi tárgy, nem is temették. Képzeletünknél szegényebb az emlék: a lányarc-derengésben megbukott teremtés fénye, és minden, ami tünde mégis, mintha Isten csukott szemhéja alá menekülne.
Nem volt elég a megfeszíttetés. Azóta aztán valóban érettünk való véres könnyeivel együtt az Ő arcán omlik alá a ránk szakadt idő.
Kitárt karokkal, örök figyelmeztetés az Úr felé: – Jól láthatod, Atyám, ezekkel én is tehetetlen vagyok.
Ami mulandó itt, mindenből készítettünk már arcot Neki. Így tagadva a mulandóságot. Agyagból, melyből vétettünk, földi tüzeken égettünk cserép-Krisztus-képmásokat, szenvedése azokon vigyorrá festetett, és egy emberöltő alatt mállott Alszeg porába.
A bádog-Krisztus rozsdakönnyeket pergetett a rozstáblaszéleken. Először vállból szakadt ketté a corpus. Az eredetileg öt sebre tervezett már csupa lyuk, repedés, fémtüremlet a csapzott hajról, drótkoronáról lefolyó évezredek alatt.
Koronái szétomolnak sokféle kereszten. A fél arc leszakadva, a hónaljban élő, lakott fecskefészek, és a megmaradt egyetlen nagylábujjon viaszkos papírkoszorú csüng az időben. Konok, akár a feledés.
Cement Megváltó, pieta, és a testet ölében tartó Mária el nem takarhatja már lepleivel, két tenyerével a számtalanra szaporodott sebet. Isteni testtel így elbánni csak emberkézi gránát, csak aljas végezet – – –
Mert a Sátán kerüli a keresztet.
Itt Ő a legárvább kirekesztett. A lelkiismeret-furdalás nem tűri közelében az esengő Messiást. Mostani nyelvre fordítom: – Aki téged megsegített, az elől menekít a te hálátlanságod.
Faluvégeken éli meg az ítéletidőket, jeget, tüzet, villámot, árvizet, a végítélet földi jeleit. Futólag vet keresztet templom előtt elhaladván az asszony, és bízza istenére meg annak egyszülött fiára, mi már eleve elvégeztetett.
Az isteni könny rozsdává mocskul mindenen, ami az igazi helyébe jelképesült. Anyagainkból mímelünk képet a bennünk futkosó jobbnak, és egymagára hagyjuk, túl pitvaron, udvaron, falakon.
Eredetileg öt sebre tervezett fiát itt, köztünk való szenvedésiben már az Atya Isten sem érheti utol. Meghintettük varasló testű megváltókkal mindazt a földet, melyet birtokba raboltunk. Porlik az egyik alá a porba, máris plántáljuk mását. Nagy az iram, mert egyre illanóbbak a bádogkrisztusok, akár az igazak szava-szentsége.
Fogalom megfeszítve: a jelkép jelképe a látvány: Eltűnt az arc, a fej a drótkoronával, az egész testből nem maradt semmi más, csupán a földi életben eligazító, az intelemre annyiszor fölemelt kéz: a kereszten nincs semmi más, csupán a szögekkel átlyukasztott két tenyér. Az Igét kimondó száj, az Izraelt járó lábak, a verdeső szívet marokban védő mellkosár, a vállak, a keresztet cipelők is odalettek.
A test a keserű pohárból már mindent kiivott. A szétfutó időben szerteiramlott nemzedékek valamelyike, a kérők, esengők, a koldusok valamelyike leölelte a keresztről a maradék Megváltót, és a két kézfej ott maradt vala ki tudja, milyen emberi idők végezetéig.
Nézek magamra, talpamig, vissza arcomra, a rostokból még-még összeálló valamire, ami énemet őrzi evilági-valóságosan. Ki mindig kérni jöttem elébe segedelemért, elviselhető valamelyes boldogságféléért – belőle nekem még annyi sem maradt, akivel szembenézhetnék, s akivel láttatnám magam.
Az öt sebre tervezett corpus is odalett. A maradék két kézfoszlány világol fölém. Az elszállott után küldöm tétova üzenetem: – Mondd odafönn, hogy csókolom Anyut s a többit.
Kiszedem a tálat a kezedből. Ma én terítek. A közös evés, persze, hagymahéj az időben, leválik rólunk, hiába ülöm meg az asztalt, a lelkünk üres zsúrkocsi, tologatjuk. Neked amúgy is fáj minden, ami a szádhoz ér, kisebesedett benned, hogy élni kell – ezért nem jó soha enni. Töltök vizet. Figyelem a buborékokon át a pohárba mélyedő tekintetedet, a kezed, ahogy csuklómhoz ér, jeges, félszívű nyugtatás, inkább sebez. Most mi baj? Mondjam, fényes délben, hogy megint este lett – találjak ezerféleképp neked feloldozást? Inkább engedem, hogy félreérts, hámozok almát, érdeklődöm, ahogy az emberek, adok-veszek, bizalmat, lelkifurdalást. Vár ránk egy délután, külön, csupa számon- kérlelhetetlen pillanat, mikor indulok, rájövök, hogy egyedül fogsz leszedni. Csillogni kezd bennem jóvátehetetlenül a sok felengedett zsír, meg a szemed.
Koháry Saroltával Borgos Anna és Kádár Judit beszélget
Kádár Judit: Hol ismerkedtetek meg Török Sophie-val, azaz eredeti nevén Tanner Ilonával?
Koháry Sarolta: A budai tündérhegyi szanatóriumban, 1947 májusában. Neki hosszabb időre szóló beutalója volt oda, nekem csak egy pihenésszerű, kéthetes. Közös asztalnál ebédeltünk, és már mindnyájan ott ültünk… Hallottam, hogy ő itt van, mindenki mondta, de szóba senki nem állt vele. Egyszerre csak kicsapódott az ajtó, belépett, imbolyogva megállt, és a kezét tördelve mondott valamit. Senki nem felelt semmit – később se felelt senki –, csak leült. Egyáltalán, mindenki tudta, hogy kicsoda ő, de senki se állt vele szóba.
Borgos Anna: Ez a személyének szólt, vagy annak, hogy ő Babits özvegye?
K. S.: Nem tudom. Kizárólag én voltam hajlandó beszélni vele, de nem csak ott a szanatóriumban. Később a lakásán is meglátogattam. Akkor már két éve élt ott a romok között, és nem volt senki, aki takarítson neki.
B. A.: Tudjuk, hogy Török Sophie miért került szanatóriumba?
K. S.: Ó, hát akkor már nagyon súlyos beteg volt. Depressziós is volt, idegileg is, fizikailag is teljesen tönkrement, nem tudott egyenesen járni, egyik betegségből a másikba esett. De ezeket a saját tudatával még fokozta is. Ő nem mondta ugyan, de mások teljes idegösszeomlásról beszéltek. Rajtam kívül csak Keresztury Dezső és a felesége törődtek vele. Ők úgy hetenként vagy kéthetenként felhívták, és ha bármiféle problémája volt, mindenben intézkedtek. De a többiek közül, akik azt állították, hogy tartották vele a kapcsolatot, igazán mondhatom, hogy egy évben egyszer, ha valaki jelentkezett. Szabó Lőrinc felesége volt az egyetlen, aki időnként megjelent, hozott neki süteményt, de senki más. Elég nehéz volt akkoriban, Babits is eltiltott ember volt, akiről nem beszéltek, lehet, hogy féltek is az özvegyével találkozni.
K. J.: Babits Ildikó, a nevelt lányuk akkoriban hol volt?
K. S.: Ildikó akkor még ott lakott, iskolába járt. Ő 1928-ban született.
B. A.: Abban az időben, amikor megismerkedtetek, milyen volt kettejük viszonya?
K. S.: Eleinte nagyon jó, hirtelen romlott el. Nekem az a gyanúm, hogy Basch Lóránt volt az oka. Ugyanis Ildikó följelentette, hogy az egyik Babits-mű svájci kiadásából származó pénzt Basch „eltette”. Basch Lórántot erre behívták, talán az ÁVÓ, bent is tartották egy ideig, és utána rendkívüli gyűlölettel viseltetett Ildikó iránt, egyik pert a másik után indította ellene. Szegény Ilonka nem is tudta, hogy ezek milyen perek. És a végén a teljes örökségből kitagadta Ildikót. Basch végrendeletet csináltatott Ilonka részére, amit ő csak nagyjából ismert. A Babits-kéziratokat a Nemzeti Múzeum kapta meg, a lakást és Ilonka kéziratait pedig én.
B. A.: Ezek szerint Ildikó kitagadása nem is Török Sophie szándéka volt, hanem Basch Lóránté?
K. S.: Nem. Ilonka már nagyon rossz állapotban volt, amikor ezt a végrendeletet csinálták… De ekkor már Ilonka is tele volt indulattal Ildikó iránt. Én viszont mindkettejükkel jóban voltam. Igyekeztem javítani a kettejük közti kapcsolatot, de hát nem sikerült. És a végén lemondtam az örökségről. A kéziratokat mindjárt megkaptam Basch Lóránttól, de a lakásról azért mondtam le, hogy Ildikóé legyen. Utána sokáig folyt a per, és Ildikó végül nem kapta meg.
K. J.: Basch Lórántot miért vezette ilyen gyűlölet? Nem volt esetleg anyagilag érdekelve?
K. S.: Hát, ő érzelmileg volt nagyon érdekelve Mihály iránt, és Mihály szellemét akarta megörökíteni. Úgy tudom, hogy anyagilag nem volt érdekelt. Mihály életében Basch nem szerette Ilonkát. Ilonka mindig panaszkodott, és azzal vádolta, hogy érzelmileg túlzottan kötődik Mihályhoz. Ő a maga részéről rá volt utalva Basch Lórántra, hiszen ott volt az a rengeteg dolog, amiről intézkedni kellett. Basch Lóránt felajánlotta, és mindent intézett is. De így.
K. J.: Ilonka és Ildikó hasonlítottak egymásra. Az álluk vonala – hiszen vérrokonok voltak.
K. S.: Igen, Ildikó Ilonka fivérének és Babitsék háztartási alkalmazottjának a viszonyából származott.
B. A.: De Babits végig nagyon harmonikus viszonyban volt Ildikóval…
K. S.: Az utolsó pillanatig remek kapcsolatban álltak. Ildikó nagyon-nagyon szerette, és az utolsó percig nem hitte el, hogy nem az igazi apja.
B. A.: Az nem lehet, hogy valóban így volt?
K. S.: Babits a maga részéről e téren túlérzékeny volt, tehát biztos, hogy nem volt köztük ilyen kapcsolat.
K. J.: Ildikó hány éves volt, amikor megtudta, hogy Török Sophie nem az anyja?
K. S.: Talán tizenhárom. Nagyon ki volt borulva, Pintér Jenő irodalomtörténetéből tudta meg. Ilonka az utolsó pillanatig titkolni szerette volna, és sikerült is, de ez a könyv megjelent.
B. A.: Illetve már korábban, 1938-ban megírta a Nem vagy igazi című regényt, ami szintén ebből az élményből táplálkozott.
K. J.: Annak, hogy titkolta, van köze ahhoz, hogy akkoriban az örökbefogadás tabu volt, és a nevelőszülők az örökbefogadott gyereknek nem mondták meg az igazságot?
K. S.: Ildikó végig, az iskolában, ismerősök előtt, mindenki előtt mint saját gyerek szerepelt. Ilonkának szerencséje volt, mert a kislány megszületése előtt vakbélműtéttel kórházba került, tehát hazajött a kórházból, és egyszerre kiderült, hogy van gyerek is. És mindent megtett volna, hogy ne tudódjon ki, nem a sajátja. Azt hiszem, amikor kiderült az igazság, Ilonkát is nagyon megviselte, és lehet, hogy a viszonyuk megromlása abból származott, hogy Ildikó a legrosszabb korban tudta meg. Ez mindkettőjükben komoly feszültséget okozott, amit egymáson vezettek le.
K. J.: A Széchényi Könyvtár Kézirattárában található egy verstöredék, abban már 1921 júniusában, tehát alig pár hónappal azt követően, hogy hozzáment Babitshoz, arról ír, hogy nem lehet gyereke: „kiszakadtam az emberi körök édes céljaiból”, „elűzöl-e, hogy csókjaid a szélbe szórom szét”? Az akkori körülmények közt ilyen hamar még nem lehetett tudni, hogy valaki meddő.
K. S.: Még sokáig reménykedett abban, hogy mégiscsak lehet gyereke, és mindent megtett ezért.
B. A.: Ildikó mikor költözött el otthonról?
K. S.: Nem sokkal disszidálása előtt. Ildikó kalauz lett, és azért költözött el, mert már borzalmas volt a helyzet kettejük között. Ildikó zárta a saját szobáját, Ilonka zárta Babits szobáját Ildikó elől, de Ildikó be tudott menni. Borzalmas volt ez az egymás elől elzárósdi.
K. J.: Hogyan lehet, hogy Babits Mihály lánya kalauznő lett?
K. S.: Mert máshova nem vették föl. Letette az érettségit, de a Babits Ildikó rosszul hangzó név volt, nem tudott máshol elhelyezkedni. Egyetemre évekig nem vették föl, nem mondom, nem is volt jó tanuló, és valamiből élni kellett. Bizony az utolsó percig szűkölködtek, nagyon keservesen álltak anyagilag. 1955-ben végre elkezdte egyetemi tanulmányait, de aztán ’56-ban disszidált. Sok terve volt, először egyiptológiát akart tanulni, ezt, azt, amazt, de nem túlságosan jól sikerült neki a disszidálás sem. Végül Angliában kötött ki, ott úgy megszerette a macskákat, hogy a végén vagy harmincat tartott, és nem tudott már lakásban lakni, hanem egy lakókocsiban élt. Onnan tudtuk meg, hogy meghalt, hogy a Babits-kiadások külföldi sajtó alá rendezője kereste őt. Borzalmas állapotban találták meg. Ott halt meg, abban a lakókocsiban. A macskák éheztek, és elkezdték rágni. Ezt nem írta meg az újság, szerencsére.
B. A.: Babits halála után Török Sophie kapott egy félig-meddig névleges állást a Fővárosi Könyvtárban.
K. S.: Amikor megismertem, akkor már nem volt állása, nem is tudta volna ellátni. Ugyan eleinte még megpróbáltam egy kicsit föllelkesíteni. Például egyszer, 1948-ban, elmentünk a Fészek klubba, ahol igazán mindenki az ismerőse lehetett. Éppen a kabátot vettük le, amikor megszólalt: „Nézd azt a kövér nőt fekete ruhában, az Kosztolányiné.” De sem Ilonka nem köszönt neki, sem Kosztolányi Dezsőné Ilonkának. A Fészekben sorban mindenkiről elmondta, hogy kicsoda, de senki nem jött oda hozzánk.
K. J.: Ezek szerint Kosztolányiné is némiképp hasonló cipőben járhatott.
K. S.: Hát, Kosztolányiné elég rossz véleménnyel volt Ilonkáról.
K. J.: Neki mi volt a véleménye Kosztolányinéról?
K. S.: Konkrét véleményt nem mondott, de soha egy jó szót nem hallottam róla. Talán viszonzásul volt rossz véleménynyel. Máskor azt mondta, hogy nem akarok olyan lenni, mint Kosztolányiné.
K. J.: Volt írófeleség, akiről jó véleménye volt?
K. S.: Azt hiszem, nem.
B. A.: Nagyon bántotta, hogy a többiek, akik a férje idejében körülvették őt, így magára hagyták?
K. S.: Eleinte igen, de később tudomásul vette a helyzetét, és aszerint élt. Például azt mondta nekem, „én lírai költő voltam”. És egy pillanatig nem gondolkozott azon, hogy ő volt, és most nem az.
B. A.: 1948-ban még megjelent Sirató című verseskötete, aztán ebben a műfajban már semmi. Ugyanakkor állítólag sok terve volt, például hogy megírja Babits életrajzát.
K. S.: Eleinte még voltak tervei, aztán ezek mind elmaradtak, méghozzá szerintem fizikai képtelenség folytán, mert egyre gyengébb, egyre bizonytalanabb lett, egyre több problémája volt.
K. J.: 1988-ban készítettél egy válogatást Csontig meztelen címmel – ebben nagyon sok vers van, ami ekkor jelent meg először. A kötet utószavában azt írtad, hogy Török Sophie a kéziratos verseit szinte jobbaknak tartotta, mint azokat, amelyek valaha megjelentek. „Vártam. Több mint negyedszázadot vártam, aztán elővettem az 1919 elejétől 1945 végéig terjedő harminc évet, és az énnel, férjjel, férfival, nővel, gyerekkel kapcsolatos verseket a szigorúan kihúzni kívánt dátumok helyett egy önmagába visszatérő fonálra fűztem fel.”
K. S.: Egy körülbelül százötven oldalas könyvet kitenne, ami még ebből a kötetből is kimaradt. A szerelmes versek maradtak kéziratban, mert ami nem szerelmes vers, azokat itt közöltem. De tudtam, hogy a Mihály előtti, alatti és utáni szerelmes verseket még sokáig nem szeretné, ha közölnék, viszont jó versek, sokszor nagyon jó versek. Ezek kéziratait én a magam részéről úgy rendeztem, hogy tizenkilenc részre osztottam fel a napot a hajnaltól az éjszakáig, és melegségi fokozat szerint csoportosítottam a verseket a finomabbaktól a direktebb, szexualitást leírókig. Sokszor csak pillanatnyi föllángolás volt, ami másnapra elmúlt, de megörökítette. Egy másik kötetet kitenne az első szerelmével, Andorral való levelezés. Ők három hétig voltak együtt 1916-ban Reichenbergben, és megszerették egymást. A férfi katona volt, aki a sebesülése miatt hazatért, Ilonka pedig az „Onkliéknál” tartózkodott egy kis üdülésen. A három hét után hosszú levelezést folytattak, irodalmi levelezést. Babitscsal soha nem folytattak irodalmi levelezést, szándékosan nem – csak praktikus ügyekről írtak. Andorral ez egy, hogy is mondjam, ideális szerelem volt, mert bár ott Reichenbergben a férfi fölvitte a lakására egyik délelőtt, de – ugyan Ilonka nem mondott volna ellent – nagyon vigyázott arra, hogy közelebb ne kerüljenek egymáshoz. A végén kiderült, hogy miért: nehogy házasság legyen a dologból. Persze Ilonka mindent elmondott Mihálynak, később meg is ismerkedtek, és Andor temetésén mind a ketten ott voltak.
K. J.: Török Sophie 1924-ben azt írta, hogy nyolc éve nem volt szerelmes, ami épp erre az 1916-os dátumra megy vissza. Tehát úgy tűnik, mintha Babitsba soha nem is lett volna szerelmes – ez lehet?
K. S.: Nem. Nem. A Babits iránti érzése fantasztikusan alázatos érzés volt, szeretet és imádat, és kezdetben benne volt a szerelem is. Hihetetlen áldozatos és hivatástudatot érző szeretet volt benne, tulajdonképpen ennek az áldozata lett. Mert egész idegösszeomlását ő is és az orvosa is azzal magyarázta, hogy Babits halála miatt ment tönkre. Az utolsó pillanatig nem vett át olyan levelet, amin özvegynek címezték. Fantasztikusan erős és komoly szeretet volt benne. Lehet, hogy az utolsó éveiben ez ellen egy kicsit vétett, és egy kicsit föllázadt, de aztán visszament, és folytatta. Abban, hogy Babits halálába ennyire belerokkant, lehet lelkiismeret-furdalás is.
K. J.: Érthetjük ezt úgy, hogy amikor elrohant, akkor szexuális kapcsolatai is voltak? Vagy egyszerűen elrohant, mert nem bírta a feszültséget. Tehát voltak viszonyai ebben az időben?
K. S.: Azt hiszem, igen. De csak alkalmiak. Kiadatlan verseiben erről mond is dolgokat. De semmi olyan kapcsolata nem volt, ami érzelmileg kötötte volna, kizárólag az vezette ilyenkor, hogy ebből a borzalmas lelkiállapotából szabaduljon, és akkor tényleg megkönnyebbült, aztán visszament, és folytatta. Nekem csak nagyon áttételesen mondta, tehát inkább a versekből látni azt, hogy fizikailag is viszonya lehetett. Kivel, mivel…? Semmi nem maradt belőle, csak a megkönnyebbülés, és hogy tovább tudta csinálni.
K. J.: De gondolom, ilyen viszonyai nem voltak Babits halála után, mert akkor már tele lehetett önmarcangolással, éppen ezek miatt az ügyek miatt is. Vagy ez tévedés?
K. S.: Nem tudom, nem tudom, de nem hiszem.
B. A.: Tehát Babits halála után tulajdonképpen már nem volt érzelmi kapcsolata senkivel?
K. S.: Én nem tudok róla. Én nem tudok semmiféle érzelmi kapcsolatról.
K. J.: A könyvedben van egy mondat, ami arra utal, hogy Babits férfiakra és nőkre, mindenkire féltékeny volt. Lehet ezt úgy érteni, hogy Török Sophie-nak talán nőkkel is volt kapcsolata, tehát leszbikus volt?
K. S.: Nagyon érdekes, ő azt mondta magáról, hogy „én nem voltam aktív leszbikus”. Akkor én gondolkodtam, hogy miért kell hozzátenni azt a szót, hogy aktív. És voltaképpen tényleg nem volt kapcsolata nőkkel, de néha a barátságnál egy kissé túlfokozottabb… Ez megint benne van a verseiben is. Azt is mesélte nekem, hogy mikor megtudta, hogy a háztartási alkalmazottjuknak gyereke lesz az ő testvérétől, akkor ővele is ilyen rajongó viszonyba került. Szóval, ilyen érzelmi kapcsolatai voltak, és szerintem ezt túlozzák el egyesek.
B. A.: Én találtam néhány levelet, nem tőle, hanem hozzá írottakat, amelyekből nehéz a szexuális irányultságot rekonstruálni, de például a művészettörténész Hoffmann Edith-től nagyon intenzív és szenvedélyes hangú leveleket kapott.
K. S.: Igen. Hoffmann Edith-tel nagyon jóban, kifejezetten jó barátságban volt, de semmi ilyen. Nagyon élvezte a művészettörténeti dolgait. Tulajdonképpen én léptem Hoffmann Edith helyébe. Nagyon hiányzott neki: az ostrom után két hónappal elgázolta egy katonai autó, és elvérzett. Sokáig nem is merték Ilonkának megmondani. Hoffmann Edith törődött vele. Elmondhatta neki a problémáit, mert azért ő mindenből fokozott problémát csinált, és már attól is megkönnyebbült, ha egyáltalán kibeszélhette magát. Ezért volt jó, hogy én szinte naponta felhívtam, és akkor ő beszélt, beszélt. Nem tudta abbahagyni a telefonbeszélgetéseket.
B. A.: Ő nem is volt kíváncsi a te dolgaidra?
K. S.: Ismerte ugyan a családot, a lányomat, fiamat, férjemet, de én a magam részéről nem sokat beszéltem.
B. A.: Inkább ő támaszkodott rád?
K. S.: Igen. Volt valaki, akinek lehetett beszélni.
K. J.: Babits két hónapnyi ismeretség után vette feleségül, úgy, hogy félig-meddig Szabó Lőrinc menyasszonyának számított, közben volt egy másik afférja is egy Ottó nevű emberrel…
K. S.: De az nem volt szerelem. Az első szerelmének, Andornak a legkisebb cetlijét is őrizgette az utolsó percig, és nekem adta, s Mihálytól is mindent őrzött – ez a kettő volt. Hiába voltak a többiek, férfiak és nők az életében, kisebb vagy komolyabb kapcsolatok, mindegyik rövid ideig tartott, és nyomtalanul múlt el. Tehát a versek éppen csak rögzítik azt a pillanatot, de lehet, hogy egy félóra vagy egy fél nap múlva már az egész jelentőségét veszítette.
B. A.: Tudjuk, hogy volt egy abortusza egy korábbi főnökével való viszonyából, és talán emiatt nem lehetett gyereke.
K. S.: Legalábbis ezt tartják valószínűnek, hogy emiatt. Minden munkahelyről kidobták, az apja gúnyolta is érte. Érettségi után eleinte ügyvédi magánirodáknál dolgozott, de a főnöke mindig le akarta rohanni, és ő mindig nemet mondott. Később a Külügyminisztériumba került, ahol ugyanígy járt. De ezt az állását nem akarta elveszíteni, azt mondta, jó, rendben, csak van valami intéznivalója itt a József körúton, az illető várja meg. Akkor fölment egy egyetemista ismerőséhez, akit rábeszélt arra, hogy nahát, csináljuk meg, ne a főnöke legyen az első.
B. A.: Szabó Lőrinc a visszaemlékezésében úgy írja le az eseményeket, hogy Török Sophie-t, aki addig hozzá kötődött, „átengedte” Babitsnak egy „alku” során…
K. S.: Ilonkának nem volt érzelmi kapcsolata Szabó Lőrinccel. Azért állt vele szóba, hogy Babits közelében lehessen.
K. J.: De amikor először ment fel Babits Mihály és Szabó Lőrinc közösen bérelt lakására, akkor még nem is látta Babitsot.
K. S.: De tudta, ki ő, ismerte a verseit, és már akkor az eszményképe volt.
B. A.: Arról mennyit beszélt Ilonka, hogy miként viselte azt a helyzetet, hogy nemcsak az egyik legnagyobb magyar költő felesége, hanem egy nagyon befolyásos Nyugat-szerkesztőé is? Többszörösen is kényes helyzet: egyrészt költőként sohasem tudhatta, hogy miért írtak róla jót, másrészt egyfajta közvetítő is volt, akihez az ifjú költők azért közelítettek, hogy rajta keresztül Babitshoz is közelebb juthassanak.
K. S.: Érdekes módon erről sem Mihály, sem a saját szempontjából soha nem beszélt. Erre a maga részéről nem panaszkodott. Annyi bizonyos, hogy Babitsban ő az ideálját kereste, és ez így is maradt egész életében. Sőt azt hiszem, hogy halála után Mihály még inkább az ideáljává vált. Egész időskori életének szellemi-fizikai, testi-lelki rokkantságát az ő halálával magyarázta. A Babits halála után írt versekben még sokáig úgy beszélt róla, mint aki jelen van, és reggel benéz a szobájába. A Siratóban olvashatod.
K. J.: A Széchényi Könyvtár Kézirattárában találtam egy meglepő feljegyzést. 1941. november 5-én írja az egyik céduláján, hogy: „Könyveid, kiket gyermekként s egyenként szerettél, aggódó szeretettel, s nem tűrted tőlem se, hogy helyéről egyet is kölcsönvegyek.” Menynyire komolyan támogatta Babits a felesége írói ambícióit, ha nem engedte hozzányúlni a könyveihez? Vajon tényleg hitt benne, hogy Török Sophie jó költő?
K. S.: Ilonka hatéves koráig nem tudott magyarul. Az első elemiben tanult csak meg, így eleve egy csomó nehézséget jelentett számára a magyar nyelv. Mihály ezt tudta, így nemcsak a vers mondanivalóját meg a kifejezésmódját, hanem sokszor a helyesírását is javítania kellett. Tehát beleszólt a verseibe, műveibe. De az valóban érdekes, hogy nem engedte a könyveit… Viszont Ilonka halála után én nagyon sokat megkaptam Mihály könyveiből. De sok minden átkerült a Babits-hagyatékkal a Nemzeti Múzeumba.
B. A.: Valószínű, hogy Babits tényleg tehetségesnek tartotta Török Sophie-t. Az Írók két háború közt című kötet bevezetőjében írt róla, bár érdekes módon annak kapcsán, hogy miért nem szerepel a könyvben egyetlen nőíró sem.
K. S.: Csak Török Sophie-ról tudna írni, de róla meg nem lehet.
B. A.: Azt hiszem, hogy máshol nem is írt róla, de feltehetőleg támogatta a Nyugatban való megjelenését.
K. S.: Támogatta, de tartózkodott tőle, illetlenségnek tartotta volna, hogy a feleségéről írjon is. Tehát nála ez etikai szempont volt, tudta, hogy kritikájának az objektivitása kérdőjeleződik meg, ha a saját feleségéről jót mond.
B. A.: Ebben a speciális helyzetben Török Sophie-ban súlyos szerepkonfliktusok keletkeztek, ez elég élesen kiderül a naplójegyzeteiből. Azt írja: „Nekem sajnos nem adatott meg valami maradandót alkotni, hiába készültem kisgyerekkorom óta írónak, ma – mint a legnagyobb élő magyar író felesége – távolabb vagyok ettől, mint valaha. Pedig ma minden lap nyitva áll a verseim számára, de soha senkitől őszinte kritikát vagy jóakaratú biztatást többé nem kapok. Írásaim csak egy szempontból érdekesek, hogy Babits Mihály életének intimitásait árulom bennük. […] Milyen örökkévalóság várhat énrám? Munkáira alig teszek hatást, csak feleség vagyok, semmi egyéb, s az irodalom számára sokkal fontosabb nálam az a fogarasi kis cukrászleány, kihez legszebb szerelmes verseit írta.” Ezeket a sorokat néhány évvel a házassága után vetette papírra.
K. S.: Ilonkának minden írását úgy kell tekinteni, mint pillanatnyi hangulatának megnyilvánulását. Amit a naplójában leírt, az sem tekinthető örök érvényűnek, nála a pillanatnyi hangulat végletesebb volt, mint másnál. Egyrészt a Babits iránti imádat, másrészt az óriási lázadás: ez a két véglet jellemezte.
K. J.: Török Sophie-ról szóló könyvedben azt írtad, hogy „írásait ijedten löktem el magamtól”, mivel verseiben „romlott, gonosz, szemérmetlen és lázadó”. Ehhez képest az általad készített válogatás tele van addig publikálatlan, lázadó versekkel.
K. S.: Amikor megijedtem tőle, az ’47-ben volt, azután alaposabban megismertem őt, és most már nem ijedek meg a verseitől. És később, egy év múlva sem vagy egy hónap múlva sem ijedtem meg tőlük. A kiadatlan verseket ő külön gyűjtötte, az volt a címe, „A megtagadottak”. Én ezekből választottam ki a nem szerelmes verseket, és azokat közöltem.
K. J.: Török Sophie önemésztő személyiség volt. Mintha mindig kitalált volna valamit, amivel gyötörheti magát. 1943-ban, szintén egy cédulán, leírja például, hogy mennyire bántja az eset, amikor a már súlyosan beteg Babitstól elhúzta a kezét a moziban. „Éltem, újraéltem azokat a rettenetes vádló perceket – nem fogtam meg meleg nagy kezeidet, melyek hűséges kutyaként kívántak mindig mellettem heverni, s csak testem melegétől tudtak megpihenni, a szakadó életet életemből erősítve. Lázadtam melléd ülni, lázadtam makacs és néma sugárzásod ellen, mely hömpölygő erőszakkal tapadt rám, és beteg csírái közé falta az én riadozó életemet. Magadban ültél, és féltél sípoló tüdővel, meglékelt torokkal… de én dacosan rejtettem előled nyugtató, védő, szerető pillantásomat.”
K. S.: Amint már mondtam, a lelkiismeret-furdalás nagyon is fokozta a gyászérzést és a magányérzést. Mert sok minden csak Babits halála után jutott eszébe: hogy annak idején másként kellett volna csinálni. Pedig életében is nagyon sokat áldozott önmagából, főleg amikor Babits már beteg volt, az életéért, közérzetéért és az ellátásáért, de később egyfolytában csak emésztette magát azért, hogy nem volt elég jó és elég gondos. És ez tönkretette. Én már lelkileg-testileg roncsnak ismertem meg, és az állapota csak tovább romlott. Halála előtt két évvel elesett a lakásban, és combnyaktörést szenvedett, amit nem tudtak rendbe hozni, s két évig ágyban fekvő beteg volt.
B. A.: Hogyan halt meg?
K. S.: Egész életében cigarettázott, akkor is cigarettázott az ágyában, egyszerre csak kiesett a kezéből a cigaretta, a macska az ágyán volt, leugrott – és kész. Ennyi volt a halála. Erzsébet, a házvezetőnő látta, hogy meghalt, telefonáltak, persze rögtön odamentem. Ilonka már régóta mondogatta, hogy borzasztó az, összecsomagolva csak várni. A végén az volt nagyon érdekes, hogy mennyire forszírozta, hozzak egy papot. Végül ez volt, ami megnyugtatta. Miközben vannak olyan versei, melyek szerint ő nem hisz a túlvilágban. Azért mondom, hogy egyik pillanatról a másikra írt.
B. A.: Soha nem volt terhes a vele való kissé egyoldalú foglalkozás, barátkozás?
K. S.: Nem jelentett nekem terhet. Elfoglaltságot bőven jelentett. Közben állásom és családom is volt, de jó érzés volt, hogy segíthetek.
B. A.: Talán egyfajta örömforrást jelentett, hogy irodalomról lehetett vele beszélgetni.
K. S.: Ilonka az egész huszadik századi irodalmi életet reprodukálta nekem, ahogyan az ő emlékeiben élt. Volt, hogy egy félórán vagy órán át egyebet sem csinált, csak mesélte, mi hogyan történt, ki mit mondott… Be kell vallanom, hogy nem keltett jó benyomást, amit az irodalmi életről megtudtam. Mert a szereplőket vagy a sértettség, vagy a hiúság vezérelte. Szóval nem az alkotásra és az alkotás szépségére világított rá, hanem arra, hogy az akkori irodalmi életben kik hogy furkálódtak egymás ellen, kik hogy sértették vagy ellenezték egymás dolgait, és hogy a másik azért hogyan állt bosszút.
K. J.: Flóra és Ilonka című könyved két költőnőről, Majthényi Flóráról és Török Sophie-ról szóló filológiai kutatáson alapuló, irodalomtörténeti érdekű kettős életrajz és regény egyben. A Török Sophie által az irodalmi életről mondottakról nem készítettél feljegyzéseket?
K. S.: Nem, pedig érdekes lett volna. Most már én is rájöttem. Érdekes lett volna, mert ez mind olyasmi volt, amiről az irodalomtörténet nem tud, ami belül és alul történik. De fantasztikusan sok kiadatlan kézirata van. Én azért vártam mindennel, mert tudtam, hogy a hallgatás ideje van. De most kezd egy kicsit föllendülni a beszéd… Mint az antik bútoroknak, az lesz a sorsa. Lassan a régmúltból antik lesz, és akkor értéke lesz.
Valamit még kellene tenni az életemmel, még nem volna szabad megnyugodni, s ülni tétlenül a napban – mint elkészült kancsó az ötvös asztalán: végérvényesen és menthetetlenül befejezett! Ó, Istenem, még van bennem nyugtalanság, mely fulladozva keres utat – és vágy, mely nem ült még soha a Teljesedés asztalánál! Még szűz dolgok rejteznek ezen a sejtelmes erjedt délutánon: a vibráló sűrű fényben, terhes búzaföldek s remegve érő szőlők között; – kik íme mind kéjes alázatba teljesítnek valami titkos égi parancsot. Ó, asszony a karosszékben! Itt ülök tétlenül, kimaradva az Élet gyönyörű izgalmas játékaiból. De nyugodt bőröm alatt indulatok remegnek, sistergő indulatok! s helyüket keresik tolakodva, mint tétlen figura keresi kirendelt helyét a kockás sakktáblán. – Hiszen mindennek meg kell érni! minden vágy teljesülésért eseng! Céltalan semmi se lesz és Isten! tűrhetsz-e éretlen magvat a Sarló alatt? És én még anya se voltam! Érte lett minden: nagy dolgok kicsiny életemben – tavasz! szépség! szerelem! oh Isten! Istenem! mit vétettem én? hogy minden nyüzsgő életek között e néma bölcs mennybolt alatt a borzas kotlót irígylem! Betelt élete kéjes nyugalmát: amint meleg szárnyai alá rejti tengernyi csibéjét.
Haragudjam-e vagy örüljek? A világ sarkai ujra visszacsikorogtak tengelyeikbe, már nem te vagy minden elmozdulásnak és pihenésnek egyedüli értelme, célja. Elmultak a napok, hetek, hónapok, amikor mint roppant és szelid árnyék elfelhőzted előlem a virágok varázsát, a hegyek körvonalait, az uccák zsivaját, a zenékbe süppenést, a könyvek mákonyát, a viták villogó tüzeit. Számomra benned voltak az összes zamatok, izek, parfőmök, szinek, hangok, formák, mint a bus remetének Szüz Máriában.
Ó! Ujjongani szeretnék, ismét gyönyörü tükrözésben látom a világot. Hogyan kiáltsam el: van más nő is rajtad kivül. Mig pillangóztál előttem asszonyok értek, szüzek serdültek, izzó mámorok hevültek... és már nem te vagy minden elmozdulásnak egyedüli értelme, célja. Izgult szemeim lecsukódtak számodra. a világ sarkai ujra visszacsikorogtak tengelyeikbe, s én nem tudom, hogy haragudjam-e érte, vagy örüljek neki.
Alig tudok szólni hozzád – mondod – mérlegre teszed a szavaim és belenézel a szemeimbe hogy megremegek előtted nem szolgálónak születtem fiatal vagyok még a nehéz munkára és szeretnék erős és egészséges maradni eljövendő gyermekeim részére mit adjak hát néked hogy megbékélj velem – kérdezem – kit állitsak melléd hogy ápolja arcod rózsáit s felborzolt ruháid gondosan rendbehozza olyan az ember amilyennek az életben megformálódott kezeim hozzászoktak a szoritáshoz és szögletesek és mezitelenek a szavaim amik pedig miattad hangzanak föl hogy dicsérjenek és kedveskedjenek neked sokszor észrevettem már egészen más az amit kimondok mint amit elgondoltam rólad hogyanis fejezhetném ki szavakban a két élő kezem érintését lásd együgyü ember vagyok akit elvaditottak a rossz esztendők és bizonytalanná tettek a csalódások de mit jelent mindez ha mégis azt mondom kedvemre való vagy és nem szeretnélek elvesziteni szerelem ez vagy gyülölet nem tudom de hallod az eltévedt nyájat ott jár a téli mezőben ő is a mi keserveinket bégeti.
90
Meghalt a kedvesem anélkül hogy szólt volna lehunyta a szemét s most hidegen és mozdulatlanul fekszik fiatal volt alig tizennyolc éves ragyogott a bőre s fölnevetett ha hozzáértem a tenyeréhez sokat beszéltem róla az ismerőseimnek a férfiak ilyenkor el- komorodtak s a nők elfordították fejüket a végtelen ég felé roppant büszke voltam rá hogy ez a különösen szép lány az én szeretőm a haja kék az ajka piros a medencéje egészségesen domboru s a lábai hosszuak és egyenesek gyorsan de mégis egészen kimondott szavakkal beszélt most holtan fekszik a párnák között és fehérebb és csöndesebb a frissen mosott ágynemünél nemtudom megérteni mért kivánkozott el erről a földről milyen kevés embert szeretnek ugy ahogyan én őt szerettem kérdezek tőle nemis válaszol és hiába kérdezem az angyalt is aki ott áll a halottas ágy fejénél ő sem válaszol
Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés. Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri Balsorsa minden nyűgét s nyilait; Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, S fegyvert ragadva véget vet neki? Meghalni - elszunnyadni - semmi több; S egy álom által elvégezni mind A szív keservét, a test eredendő, Természetes rázkódtatásait: Oly cél, minőt óhajthat a kegyes. Meghalni - elszunnyadni - és alunni! Talán álmodni: ez a bökkenő; Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, Ha majd leráztuk mind e földi bajt, Ez visszadöbbent. E meggondolás az, Mi a nyomort oly hosszan élteti: Mert ki viselné a kor gúny-csapásit, Zsarnok boszúját, gőgös ember dölyfét, Útált szerelme kínját, pör-halasztást, A hívatalnak packázásait, S mind a rugást, mellyel méltatlanok Bántalmazzák a tűrő érdemet: Ha nyúgalomba küldhetné magát Egy puszta tőrrel? Ki hordaná e terheket, Izzadva, nyögve élte fáradalmin, Ha rettegésünk egy halál utáni Valamitől - a nem ismert tartomány, Melyből nem tér meg utazó - le nem Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a Jelen gonoszt, mint ismeretlenek Felé sietni? Ekképp az öntudat Belőlünk mind gyávát csinál, S az elszántság természetes szinét A gondolat halványra betegíti; Ily kétkedés által sok nagyszerű, Fontos merény kifordul medriből S elveszti "tett" nevét.
Mindenetektől megfosztottak: patyolat ruhátoktól, Szárnyatoktól, még létetektől is. Mégis hiszek bennetek, Égi hírnökök.
Arrafelé, hol visszájára fordul a világ, Hol csillagok s állatok vastag kelméje szövődik, Kószáltok ti, s lesitek: minden öltés a helyén van-e.
Időtök szűkre szabott közöttünk: Egy-egy reggeli órán, ha derült az égbolt, Egy madár százszor is ismételt dalában, Vagy az almaillatban napnyugtakor, Ha a fény varázslatosra festi a gyümölcsöst.
Úgy mondják, valaki csak kiötlött benneteket, Ám ez számomra vajmi kevéssé meggyőző, Hisz az emberek csak magukat szeretik kigondolni.
Hangotok – igen, ez döntő bizonyíték, Hisz ily hangjuk csakis tündöklő lényeknek lehet, Kiknek szárnyuk van (miért is ne lehetne?) És súlytalan lebegnek, cikázó fényekkel övezve.
Álmomban számtalanszor hallottam ezt a hangot, S ami a legfurcsább, érteni véltem A szférák nyelvén súgott kérést vagy parancsot:
tüstént virrad egy újabb nap tedd meg, mi tőled telik
Tamásról beszélek, a tizenkettők egyikéről, akit hitetlennek neveznek, arról, aki egykoron azt mondotta: Amíg nem látom kezein a szögek verte lyukakat, s míg belé nem dugom ujjamat a szögek verte lyukakba, míg kezemmel nem érintem oldalán a sebet, én nem hiszek. Ez a Tamás egy ízben dél felé tartott, át a Negeven Elathba, honnan is Indiába volt meendő. És a nagy hőségben megpillantott egy oázist, de minthogy nem olthatta szomját kútjának vizéből s nem hűsölhetett pálmáinak koronái alatt, el nem hihette, hogy nem délibáb. Így hát elfordította az útját, s továbbvonszolta magát. S lábának nagyujja megrúgott valamit a homokban. Tamás az Urat szólította, majd letérdelt, hogy elékaparja azt a valamit, s lám, palack volt az és rajta, láss csudát, Salamonnak, minden bölcsek és bölcsők urának pecsétje. És Tamás fölemelte és szemügyre vette a palackot, s az üvegen át csupán gomolygó füstöt látott, amint a palackot a napra emelte. Elmosolyodott, mert nem hitt a dzsinnekben. Tamás már-már elvetette volna a palackot, ám megképzett neki, hogy az üres palackban netán szomjat oltó vizet vihet az útra, ezért letörte a pecsétet, s meglazította a dugót. Mikoron egy dzsinn lövellt ki a palack száján s terjedt igencsak gomba formájú felhővé, s kiszabadultának erejétől a palack is kiröppent Tamás kezéből. S a palack szilánkokra tört egy sziklán. Mikoron is Tamás újfent az Urat szólította. S ekkor meghallotta a dzsinn hangját, mely - akárha a homok dalolna - szólott: Ne legyen benned félelem, mert az Úrnak vagy te fölesküdve s az én parancsolómnak, Salamonnak, s a palack röpte nincs a természet ellenére (később majd megadatik egy bizonyos Izsáknak, hogy fölismerje a mozgás törvényeit, melyek közül ezúttal a harmadik érvényes), s nem vagyok ellenére én sem, csupán nem ismered a törvényeit. Tamás újfent az Urat szólította, s mondta: Nem más ez, mint a téboly hangja, minthogy napszúrást szenvedtem. És szóval felelt néki a dzsinn: Nem úgy, az vagyok én, aminek parancsolom, Salamon alkotott, egy gáz halmazállapotú komputer, melynek hatalmában áll válaszolni három kérdésre. Eloszlatom minden kételyedet bármivel kapcsolatban, ami csak van a nap alatt s a csillagok között. Kérdezz, s felelek. Háromszor kérdezz, s én háromszor megfelelek neked. S Tamás, a kétkedő megkérdezte: Igazán felelni fogsz nekem? És mondta a dzsinn: Igen! S Tamás elmosolyodott, s megkérdezte: Igazán? És felelt a dzsinn: Igen! S Tamás elkomorult, s megkérdezte: De igazán? És mondta a dzsinn: Igen! És eltűnt.
Formálja alakom az idő, ezüst csíkot húz hajamba, derekamra párnát tapaszt, s felszántja sima homlokom. Keserű ráncot varr szám szögletébe, lábam fájósra merevíti, meggörbíti hátam, vállamat, barna foltot fest fehér kezemre, s csak elvesz belőlem, folyton el. Kiszárítja szemem, fakítja kékjét, ajkamról a fényt lelopja, tompa lesz hangom, s színtelen. Vágyaimat lecsöndesíti, erőmet szívja, szívja csak, gondolataim összekuszálja, emlékeimmel magamra hagy. Korán kitépi kezemből a könyvet, hajnalban ébreszt, ráncigál, nem hagy békét, a földre nyom, máskor kézen fog, terel, belém mar, forgat, rám hajol, porrá zúz, olykor azt hiszem. De álmaimban nem talál rám, akkor enyém a végtelen, könnyű léptű lány vagyok ismét, lebegek áttetsző víz felett, rétek zöldjét simítja kezem. Jó ez így! Ha álmodom... ilyenkor észre sem veszem, hogy készül már valahol végső fekhelyem.
Farkast kiáltok, tudhatod. A meg nem gondolt gondolatban Már ott a kín, változhatatlan; Kilobbantom az új napot. Köntös, mire sorsot vetettek, Mit holtomiglan viselek, Csúfsága tettetett hitemnek: Te sem költöd jóhíremet.
Hittem - portyázva túli parton -: Beteltem veled, Mesterasszony, S aktánkban nincsen tiszta lap... Leányágon beteljesedhet Az üdv, mit õsök vesztegettek. Rájöttem: fiusítva vagy. Fehér asztalnál, nyoszolyámon Tiszteltem nagy természeted, S pazar volt színrõl színre látnom, Mered mindazt, mit én merek; Ha meglep éjszakai étvágy, Styxként kilencszer ölelek, Csókkal szelíddé törhetek És jóllakathatok Megérát!
Ki gúzsait nem vágja át, Szûkölve csüggjön vakreményén. Mért nem hirdettem hamarább, Hogy teljhatalmad: põre, kész tény? Némán mûvelhetnénk csodát - S mannát pazarlunk dögrovásig. Újabb letörött aranyág, S nem oltódik helyébe másik...
Úr-alázattal hordozom A tétlenség brokát keresztjét, Ha többé át nem hághatom A Szent István park széli mezsgyét. Megfontolt léptekre tanít A szittyós, fizikai sík; Nem hirdet többé anyagelvet Az önsorsrontás harcosa - Törtük a közös anyanyelvet, S immár a beszéd is oda.
...Hogy esztendõid számosabbak Az enyéimnél: jutalom, Feslettebb múlt leckéje oktat Engem: nincs idõtlen talon. Megállt órák delet mutatnak, Független pálya rossz sodor, Hát kanosszázva fölkutatlak; Ne volna parkom oly komor. Tejbõl-vajból csak alamizsnát! Morzsákkal laktass napra nap. Rangjeleid szemem vakítják - Minden belõled, általad. Rend háza! Nem lakhatja perjel A fõnöknõi birtokot! Szánd meg hitvalló cinkosod, Karzatod egére emelj fel.
ROSSZ VÉR! Mázolmány színre-színbõl, Öreg hibáim rettegem; De veled járjon kegyelem, S emlékezz meg bilincseimrõl.
A végleg becsukott ajtók. Mikor valószínû, hogy többé nem járok arra. Este még elképzelem a szobát, ahogy hagytam, az ágyon nem terítettem el rendesen a takarót, az asztalon mosatlan pohár, ujjlenyomatom a fürdõszoba tükrén. Abban a szobában most kezdõdik valami, amit nem tudhatok meg soha, nélkülem történik ezután, mint általában minden, ami történik velem.
S felépül újra álmomban a város. Nevét előző létemben feledtem. Oda jegyet azóta ki nem adnak. A várost nem tudom már megnevezni. Csak azt tudom: a főutcától balra, a sikátorban lakik a kövér pék, nem zsemlét árul, szőke illatát csak, s ha jó a kedve, ajándékba adja. És túl a fűszakállas görbe utcán a rét, ahol repülni megtanultam, szárnyam keserű margaréta szirma, első szerelmem szél azon a réten, karján röpít, ki soha meg se csókolt.
A templomtéren majd letesz a padra, hol vénanyóként annyit üldögéltem, és hittem: a szerelem rámtalál még. Ez később lesz. Most még a kikötőben kotyog a sókristályos, ósdi bárka, átvisz a zöldhajú tündérszigetre, ahol halott matrózok táncra kérnek.
Álmomban újra látom azt a várost. A földrészt sem tudom már megnevezni. De megtalálom azt a réti ösvényt. A kút, a három sombokor, s a szittyós, lidércfény-szépanyám tizenhat éves, libeg felém, karonfog: erre, néni!
Álmomban újra járom azt a várost. Egyéves magamat járni tanítom. Húszéves magamat a szerelemre. Halott szemem lezárom rézgarassal.
A piactéren ott a régi koldus, három halpénzért szerencsét jövendöl, kilenc halpénzért igazat jövendöl, azt mondja, el kell mennem innen egyszer, és hogyha visszatérek, szörnyű áron. Évszázadot se tudok megnevezni.
Ott mocska-foltja nincs a szerelemnek. Farsang után a rongyot összesöprik. Reggel fehéren szikrázik az utca. A temetőben mosolygó halottak a padokon élőket emlegetnek, ki-ki muskátlit öntözget a sírján.
Leszállok egyszer majd az állomáson. A bolygót sem tudom már megnevezni. De ráismerek egy letört faágról. A házamat vakon is megtalálom. Ajtaja nincs, a függönyt szél habarja. Belépek, el nem mondott életemmel, s magamnak rendre mindent elmesélek.
Mert a méhek a húsra dongnak s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik: eljön a fekete katona.
Mert a rikító ponyvák alatt, patinás kupolák alatt is kan-kofa támadt annyi, hogy röhög a föld s mert a kofákra hallgat a sors is: eljön a fekete katona.
Mert a fekete vitorla már a Balatonnak nagyon hiányzik, s hegyek és fenyvesek fehér holtakért, holtak szagáért süvöltve zsolozsmáznak, mert e megőrlő Bakonynak bujdosó szerelmünk sose elég: eljön a fekete katona.
Mert a torony a galambot, galamb a fészke kovás ganaját elúnta, megutálta s a csendtől megőrült harangok bongni akarnak, noha lángban, hát majd viaszvirágként megolvadnak a fennkölt harangok, bronz-dizentéria befolyja a köveket, forró falakat – s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni: eljön a fekete katona.
Mert a vagonok lisztje nem akar keserű kenyér lenni, hát majd fekete sebeket hoz a vonat, mert a tej nem akar újra meg újra vizzé válni, hát majd hirtelen bevérzenek a tejüzemek – s a telepeken a deszkák nápolyiszelet-sorait, a pala-lapokat, csöveket porrá töri az égi kerék, mivel itt minden tiltakozik: eljön a fekete katona.
Eljön a fekete katona, óriás fekete-bársony denevér, duhogó lágy kupolák a szárnyai, szőrgatyás lábain óriás görkorcsolyáit előrerúgva leszáll a városba, megvakulunk, megvakul a naptár, a történelem, szerelmeim, a hosszú sörény, aranyfüggönye csípőtöknek pernyévé zsugorodik, s poklok tudója magam is tördelve kezeimet álmélkodom: nem hittem volna soha, nem hittem volna soha: hogy ti szűzek az ágyatokban hideg fegyverrel feküsztök, soha: hogy ti kölykek a tejfogatok hirtelen kipotyog s iszonyatos gyöngyvirág nyílik a kövezeten – végzetes vízszintesekkel elkészül a város címere újra, cirkalma lesz a füst és fohász, mert eljön a fekete katona, eljön a fekete katona.
Az öregember lefelé tartott a hegyről, kezében a szelencével a tengerhez vezető ösvényen, s botjára támaszkodva megállt, mert emberek egy csoportja éppen azon buzgólkodott, hogy fölgyújtsa a szomszédjuk házát. - Mondd csak, jó ember - kérdezte az öregember az egyiktől -, miért gyújtjátok föl szomszédotok házát, melyben - a sikoltásokból meg az ugatásból ítélve - még mindig ott van szomszédotok meg a kutyája meg a felesége meg a gyerekei? - Miért ne gyújtanánk föl? - kérdezte a férfi. - A szomszéd idegen, aki a sivatagon túlról jött, s más a külseje, mint nekünk. Ez áll a kutyájára is, akinek más a külseje, mint a mi kutyáinknak és idegen hangon ugat; meg a feleségére, aki szebb, mint a mi asszonyaink és idegen kiejtéssel beszél; meg a gyerekeire, akik okosabbak, mint a mi gyerekeink, s épp úgy beszélnek, mint a szüleik. - Értem - mondta az öregember, és folytatta az útját. A keresztútnál nyomorék koldusra bukkant, akinek a mankói fönn lógtak magasan egy fán. Az öregember botjával a fára csapott, s a mankók lepottyantak. Az öregember visszaadta a mankókat a koldusnak. - Mondd csak, testvér, hogyan kerültek a mankóid a fára? - kérdezte. - A fiúk dobták föl őket – felelte a koldus, aki közben rendbehozta magát, s már nyújtotta is a kezét alamizsnáért. - De miért? - Unatkoztak. Addig nyaggatták a szüleiket azzal, hogy „Most mit csináljak?", míg valamelyik szülő azt tanácsolta nekik, hogy szórakozzanak el egy kicsit a keresztútnál a koldussal. - Ez nem túl kedves játék - mondta az öregember. - Úgy van - mondta a koldus -, de szerencsére az egyik idősebb fiú talált nekik egy lányt, s most azt élvezik a mezőn. Ha jól figyelsz, te is hallhatod a sikoltásait. Persze már alig van ereje sikoltozni. Lennék csak fiatal és ép, én is kivenném a részemet az élvezetből! - Értem - mondta az öregember, és indulni akart. - Alamizsnát! Alamizsnát! Hát nincs semmi abban a szelencében, amit megoszthatnél egy szegény, nyomorék koldussal? - Megáldhatlak - mondta az öregember -, de a szelencében nincs alamizsna. - Köpök az áldásodra, vén kecske! Áldást nem ehetek! Pénzt adj vagy kaját! - Az sajnos nincs. - Akkor megátkozlak! Látogasson a balszerencse! Az öregember folytatta útját a tengerhez, és két férfira bukkant, akik éppen sírt ástak a harmadiknak, aki holtan feküdt. - Kegyes cselekedet eltemetni a holtat - állapította meg. - Az - mondta az egyik férfi -, kivált ha magad gyilkoltad meg, s el akarod tüntetni a bizonyítékot. - Ti öltétek meg ezt az embert? S ugyan miért? - Majdnem semmiért, a fene vigye! Miért is küzd valaki úgy, ahogy ez az ember tette pár nyomorult fillérért? Az erszénye majdnem üres. - Az öltözékéből ítélve szegény ember lehetett. - Az, és most már nem kell nyomorognia. - Mi van abban a szelencében, öreg? - kérdezte a másik férfi. - Semmi hasznos. A tengerbe akarom vetni. - Hadd nézzük meg. - Azt nem lehet. - Erről mi döntünk. - A szelencét nem szabad kinyitni. A férfiak közeledtek az öregemberhez. - Add ide. - Nem. A második fejbe csapta az öregembert egy kővel, az első kikapta a kezéből a szelencét. - Így ni! És most lássuk, mi az a haszontalan dolog! - Figyelmeztetlek benneteket - tápászkodott föl a földről az öregember -, hogy ha kinyitjátok a szelencét, rettenetes dolog történik, amit soha többé nem lehet meg nem történtté tenni. - Erről mi döntünk. És szétvágták a fedelet rögzítő köteleket. - Ha csak egy percig vártok - mondta az öregember-, elmondom, hogy mi van a szelencében. A férfiak haboztak. - Jól van, mondd. - Ez Pandora szelencéje volt. Ő kinyitotta, s a világra szabadította mindazokat az iszonyatos bajokat, amelyektől ma is szenvedünk. - Ha-ha-ha! Szép mese! - Az istenek, akik engem bíztak meg azzal, hogy a szelencét a tengerbe vessem, azt mondták, hogy a szelencében várakozó végső átok rosszabb az eddigieknél is. - Ha-ha-ha! A férfiak fölnyitották a szelencét. Arany fény tört elő. Szökőkútként szökkent a magasba, s egy szárnyas lény kiáltott föl a közepén végtelenül finom és megrendítő hangon: „Szabad vagyok! Oly sok idő után, végre ismét szabad!" A férfiak a földre vetették magukat. - Ki vagy te, csodálatos teremtés - kérdezték -, aki olyan különös érzéseket ébresztesz kebelünkben? - Reménynek neveznek - mondta a lény. - S most bejárom a Föld sötét zugait, s megsúgom az embereknek, hogy még minden jobb lehet, mint amilyen most. Ezzel a levegőbe emelkedett, s elszárnyalt a Föld sötét zugai felé. Amikor a két gyilkos ismét az öregemberhez fordult, megváltozott alakban látták viszont: mert szakálla immár eltűnt, s ragyogó fiatalemberként állt előttük. A botjára két kígyó tekeredett. - Az istenek sem akadályozhatták meg - mondta. - Magatok hoztátok magatokra ezt a vészt, tulajdon cselekedeteitekkel. Emlékezzetek erre majd akkor is, amikor a ragyogó Remény porrá válik a kezeitek közt. - Ugyan - mondták azok. - Újabb utazót látunk közeledni, és övén csak úgy duzzad az erszény. Ez a zsákmány éppen elegendő lesz ahhoz, hogy többé ne kelljen rabolnunk. - Bolondok! - mondta az ifjú, és elsuhant szárnyas lábán. Útközben még köszöntötte a lesben állók felé tartó Hérakleszt.
Mint a vadász a hegyekben az őzike lábanyomát, a nyúl szaladó árnyát kergeti hóvizen át, s nem csügged; de ha így szólnál neki: „Itt van előtted mozdúlatlan a vad!" - rá se tekintene tán: épilyen a szerelem, mert üldözi azt, ami illan. s elfordúl attól, ami kinálja magát.
Öreg vagy, s magam is öreg vagyok veled. Csatoljuk hát közös öregségünket egybe, és próbáljuk meg a didergő telet enyhe tavaszra váltani (amennyire, lehet).
Ki nem hiszi magát annak, nem is öreg; nem vén az, akinek nincs vénnek lenni kedve, s ha irhája avítt, újat szerez helyette, mint a kígyó, mikor megjön a kikelet.
Arcodról tűnjön el ez a mihaszna festék, nem játszhatod ki a természet ősi rendjét, tükröd ítéletét meg nem fellebbezed, s feszessé nem teszed a mellet már, ha fonnyadt. Maszkodat az idő úgyis lerántja rólad, s én is hattyú leszek sötét holló helyett.
Vetkőzzünk hamar, egybefonódjék, édes, a testünk, míg a tiéd s az enyém meztelen összetapad. Köztünk semmi se álljon, mert nékem Szemirámisz vastag várfala még lenge kis inged is ám. Mellem a melleden, ajkam az ajkadon, édes, a többi csendbe merüljön, mert gyűlölöm azt, ki fecseg.
