Mikor nem vagyok köztetek, utólag mindig azt mondjátok: nem történt semmi különös. Így hát a csapatok mozgását, a harc alattomos drámáit a futár szenvedi, éli, akárhova térül, mélyebben, mint a vezérek.
Amikor számolatlan is újra idézitek a megtörtént valót, nem érzitek: a föltárt lelet hogy módosul. Sohasem ugyanegy a kép. Tükrünk is torzuló szemünkhöz idomul.
Ahogy elnézlek benneteket, Arcotok fölszínén nem látszik a sok belső omlás, törés. Nem látszik, ahogy folyton alakul az öntudat tektóniája.
Igen, mintha csak állna fejünk fölött az ég. Megjönnek mindig ugyanúgy a lombok, madarak.
Pedig köröttünk szüntelen forog a lángos köszörűkő. És estetájt, ha jobban odanézünk, ahogy a parti hegyeket eléri, olyan ijesztő hirtelen tud lebukni a nap.
A szőlő már beért, piros gerezdek, bőrükön reszket az esti ég. Az őszibarack fényesül s felette a hegyeket belepte a hamvas szürkeség.
Mit vársz? Most menj némán hűvös szobádba és régi költők édes énekén tűnődj, ez az ősz fénylő lomhasága, élvezd, mert lassan lassan itt a tél.
Magadba járj, felmérve kint a partot, hogy apadt-e, vagy árad rnég a víz - az erdőben a jószagú harasztot morzsold ujjad közt, ne remélj, ne bízz.
Elért az ősznek ezüst közönye, nincs már többé ellenséged, barátod, de ismerősöd minden idelent: a hegy, folyó némán köszön, ha látod.
Elhagyott a vágy, s nem kell a vigasz, nem nézed, ha lányok szoknyája rebben s térdükön villog, játszik a tavasz - de mindent látsz, tisztán és szemközelben.
S mire megértesz mindent csendesen, néma leszel és olyan szenvtelen, akár a fák.
És közben, lassan, magad sem tudod, arra gondolsz, hogy mi lesz odaát.
Elég egy merev tekintet: és áttörsz mindenen. Elég egy odanézés. Elég két nyugodt szem. A gúnyba, az árulásba is, ahogy a gyermek a megunt játékra, úgy nézz, amit már alig vesz észre, de még hozzá tartozik... Elég, ha nézel, elég és kész. Férfi vagy: ha meguntad ezt vagy azt, hát meguntad, nincs magyarázat, ne fűzz hozzá kenyerező vagy keserű szavakat, Ne félj mások egykori szemébe nézni. Félni: szégyen és lopás. Félni: botrány és erőszak. Félni: magány és illúzió. Félni: árulás és annak nincsen vége. Félni: kiszolgáltatottság és öngyilkosság. Ne félj mások tartozó szemébe nézni: nekik is nehéz téged viszontszeretni.
Kint a tér nem tér, hanem tér-eszme: gondolod és érzed, hogy ilyen, mert emlékszel sok hasonló másra, csak ez az új, ez az emlék. A hídon egy vonat rajza. A mozgás félelem-vájta helyén darabokban halad át a vonat: az egyszer már látott szerelvény. A múlt tömény, mint egy név, amit már hallottál, akkor, amikor arca volt: mint valami titkos és ismeretlen cél, amihez lehetett volna közöd. Már nem tudsz eltévedni: az ablak egy játszótérre és Bizáncra néz.
a kapuról a zárat levenni, és a cserépre szerelni, a cserépből a virágot kiszedni, és a kútba ültetni, a kútból a vizet kimerni, és a kemencébe önteni, a kemencéből a kenyeret kiszedni, és a kutyaólba rakni, a kutyaólból a kutyát kihívni, és a házba engedni, a vázból az ágyat kihozni, és a padlásra vinni, a padlásról a darazsat lekergetni, és az istállóba űzni, az istállóból a tehenet kivezetni, és a fára akasztani, a fáról a körtét lerázni, és a hidasba tenni, a hidasból a disznót kihajtani, és a pincébe zárni, a pincéből a vajat kitenni, és az udvaron hagyni, az udvarról a tyúkot összefogni, és a trágyába dugni, a trágyából a gilisztát kibúzni, és a kapuba nyomkodni
Olyan volt, mintha virágház lett volna, de nem voltak benne virágok. Egyetlen hosszú folyosó; vályogfalak, de a föld melegével. A folyosó kiszélesült a végén, s világitott, mint egy monstrancia
R. M.
(Mint egy másik történetben, fokozott egyszerűséggel.) Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy magányos farkas. Magányosabb az angyaloknál.
Elvetődött egyszer egy faluba, és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette, a kőmüvesek simogatását, de az ablak megállította.
A szobában emberek ültek. Istenen kívül soha senki olyan szépnek nem látta őket, mint ez a tisztaszivü állat.
Éjszaka aztán be is ment a házba, megállt a szoba közepén, s nem mozdult onnan soha többé.
Nyitott szemmel állt egész éjszaka, s reggel is, mikor agyonverték.
Az egész zsidó népet elvitték rabszolgának. Nem kérdezősködtek azok, csak úgy elvitték, egész faluból elvitték a férfi lakosságot. Elhajtották az egész népet. Sok katonával mentek az ország szélin, aztán hajtották őket Babilonba. Ott dolgoztatták őket. Hetven évig voltak fogságban, hetven évig voltak a babilóniai fogságban. Az egész népet elvitték. Egy-kettő megmaradt közülük. Amikor visszatértek, újra fölépítették a templomot. Hetven év után még emlékeztek a régi templomra, mert azt mondták: - A régi szebb volt, mint az új.
A próféta és az öregasszony olaja
Szárazság volt, olyan ínség volt már, hogy nem volt amit egyenek. Az egyik próféta, Jeremiás, vándorolt. Egy öregasszonynak egy kőkorsóban volt egy kevés olaja, s bement hozzá a próféta, kért ennivalót. Adott az öregasszony, s azt mondta neki Jeremiás: - Jutalmul azt mondom neked, hogy ebből a korsóból sohase fogyjon ki az olaj.
Jeremiás látomása
Jeremiás egyik látomásában sok csontot látott a földön. És egyszer csak látta, hogy minden csont megtalálta az ő maga hozzátartozóját a földeken, majd bőrré növekedett, és emberek lettek belüle.
A világ vége
Jeremiás próféta úgy jövendőlte; hogy a világ vége előtt negyven évvel nem születik ember. A nap elsötétedik, a csillagok le fognak hullni az égről, és akkor hatalmas nagy sötétség támad, akkor fog eljönni a világ vége. Feltámadnak akkor az emberek, s az Úr Jézus megjelenik akkor a felhők közt nagy hatalommal és dicsőséggel, és a jókat állítja a jobbik oldalára, a rosszokot meg a bal oldalára. És akkor kimondja az ítéletet: - Ti, akik jól viselkedtetek, jöttök a mennyországba, uraljátok a mennyországot, s ti rosszak, mentek az örök kárhozatra.
Az oroszlányok verme
Dánielnek jó esze volt. Az irigyei valami cigányságot fogtak rá, cigányságot hazudtak rá, árulkodtak rá. S a királ beledobatta az oroszlányok vermébe, s azt gondolták, hogy az oroszlányok fölfallák. De az oroszlányok nem falták föl. S a királ rágyütt arra, hogy Dániel ártatlan. Alig várta, hogy reggel legyen, hogy megnézze: biztos elpusztult. S akkor látta, hogy az oroszlányok feküdtek mind. S akkor azt az egész családot, aki ráárulta, azt a királ beledobatta a verembe, s mihelt leértek, azonnal szétmarcangolták az oroszlányok.
A tüzes kemence
Dániel zsidó volt. A mezopotámiai király kiadta a parancsot, hogy nem szabad a zsidó Istent tisztelni. De ő meg a három társával mindig reggel kelet felé fordult, és elmondta az imádságot. Pedig Dániel igen bevágódott ember volt. Akkor a többiek, akik irigykedtek, bevádolták a királynál, hogy Dániel meg három társa nem tartják be a parancsot. Akkor a király berakatta őket a tüzes kemencébe. De nem égtek meg! A király egész éjszaka nem aludt, reggel ment, hogy megnézze őket. Hát Dániel ott ül, meg a három társa. Nagyon megörült, kiszabadította őket. Aztán kérte, hogy ne csináljanak ilyet. De ők csak tovább csinálták, és a király bedobatta őket az oroszlánverembe, az oroszlánok közé. Másnap megy a király, hát ott ülnek, körülöttük az oroszlánok, és ők simogatják azokat. Na és aztán Dániel nagy ember lett a királynál, mert nem hallgatott azokra az árulkodókra.
Jónás Ninivébe megy
Jónás próféta volt. És az Úr elküldte őt egyszer Ninive városába, hogy menjen, ott a népeknek prédikáljon. De Jónás ezt nem akarta tudomásul venni, azért elindult, de egy olyan hajóra szállt fel, ami nem Ninive felé ment, hanem máshová. Mikor mentek a tengeren, nagy vihar támadt. A hajó parancsnoka észrevette, hogy ez a vihar büntetés. És ez a büntetés csak azért lehet, hogy a hajón olyan ember van, aki az Úr szemébe nem jó. Nem az Úr parancsolata szerint cselekszik. Addig vizsgálódtak, addig vizsgálódtak, míg rákerült a sor, hogy ez csak Jónás lehet. S Jónást kidobták a hajóról, be a tengerbe. Ott pedig egy cethal volt, ami Jónást el is kapta. De a cethalnak a torkán Jónás nem tudott lejutni a gyomrába. Három napig tartotta a cethal Jónást a szájában, míg végül megunta, s kiúszott a partra, a part felé, s ott a partra dobta Jónást. Jónás életben maradt. S ekkor tudta, hogy ez az Úr büntetése volt. Elhatározta Jónás, hogy most már az Úr parancsolata szerint cselekszik, és olyan hajóra szállt föl, amellik elvitte őt Ninive városába.
Híd hajol meg így a súly alatt, ahogy belül görnyeszt a szenvedés: már nem elég a betevő szó, falat, már minden dac és hallgatás kevés.
Alattunk áradat viszi, mi elhordozható, fejfát, cipőt, könyvet, zsákokat. Imánk sem kapja meg a Mindenható, a levél tűzön ég el, mint a kárhozott.
A gyermek cukrot, mesét kunyerál; titkos földrengésben leng a lámpa, mocskos vizet köhög a csap, kint-bent szél fúj, söpri-rázza a hidat, muskátlit, a gerlét a mélybe, lecsap.
Életveszélyes évszak, csontig fázott nyaram, fényes vizet bont, zászlóját lengeti: sekélyes sors ragályát az Úr mért engedi?!
- Hogy csupasz szóval, kézzel is, állj föl. Védd magad.
Én már elviselem menetrend nélkül is, csöndben az életet, tyúkok és emsék között eszméletlen meghúzódnék. Kerítést foltoznék, tört cserepet cserélnék újra, s örülnék, ha a zsenge tök virágzik.
Ambicióm annyi se, mint a síri holtnak, kit bizgatnak a kukacok és haló pora fölé nem romló sírkövet álmodik. Eleget éltem, láttam. Kurta időm a csikkes, összeköpködött váróteremben eltöltöm a horpadt bőröndön nyugtatva zúgó fejem, nyitott szemmel. Újság, dohány, dühítőital nélkül is.
Zsebemben van még görbe cigaretta, lesz ragacsos likőr elhányt üvegben. Tüzet is ad egy kóbor, s magamra húzom rossz álmaim a hatalomról, erőszakról. Álmomban fényesszőrű rendőrkutya leszek.
Merő értelemmé omolva baj nem érhet. Csak a megsavanyodott Tejút üszkösíti fölsebzett szellemtalpam. Míg az ember a styxi révbe jut.
Ebből a tavaszból kimaradtak az orgonaágak, a csikónyakú nárciszok, meg a kékselyem íriszek, meg a hóbortos papagáj-tulipánok Ebből a tavaszból kidőltek a bokrok, a fák, ebből a tavaszból kizuhant az egész rügyező világ.
Ebből a tavaszból kihulltak az emberi arcok, csupán hangok hasítottak. Karok nyúltak ki belőle, óvtak, vagy eltaszitottak.
Bontott ágy naphosszat összevissza dobálva. A széken kés, a földön párna. Mosatlan edények, kivégzett versek, lefejezettek. Az évek visszafelé csak pillanatok. De évek előre a percek. Abból a tavaszból, odakintről, ijedten lesnek be az orgonaágak. Egy messzi világból halványan idezöldel a kertem. Hajdani hangomat keresik a csikónyakú nárciszok, kékselyem íriszek, hóbortos papagáj-tulipánok.
És szólt a Romlás: lassan, egyre lassan morzsollak, darabokra téged, Élet: a virágvázán néma, megfoghatatlan vékony karcolás. Nekem elég ez.
És szólt a Romlás : lassan, egyre lassan morzsollak darabokra téged, Élet; hullámok ölelkezése mozdulatlan tengerpartokon. Nekem elég ez.
És szólt a Romlás: lassan, egyre lassan morzsollak darabokra téged, Élet; márványon, s mind, ami szilárd, szétzúzhatatlan egy vízcseppecske. Nekem elég ez.
Oly nagyon akarom a pusztulásod, amilyen nagy minden örömed : tudom, hogy a parányi kis szúrások ejtik a nagy, halálos sebeket.
Itt járt megint caplató csizmáiban az a megcsalatott szemű kisfiú. Köszönés nélkül nyitott be hozzám. Zsebéből nagyfejű szögek potyogtak ki padlómra hangosan. „Mik ezek?" -kérdeztem tőle hamis szigorral az ablakon beáradó napsütésben -: „Elkábított, kék madarak vagy halott gyerekek, kiket nekem kell majd egyenkint eltemetnem?"
Oldalról lestem: figyel-e rám és játszik-e velem, ahogy valamikor még játszott? S fölszáll-e tekintete, mint lámpagyújtáskor éjjeli lepkék? Bátorításul dobolni kezdtem a szekrényajtón: dram-dram, dra-da-da-dam.
A feszes ablaküveg recegve visszhangozta a deszkát, de a véremből való fiú csak állt s nézett rám idegenül, mintha először látna. - „Azt se tudod már, kid vagyok?" Szeme se moccant. Szájára légy szállt oda, de az is lehet, hogy seb volt, fekete seb. Vártam, hogy az ajtókilincsből láng csap elő, akkorka csak, mint lábujjhegyre álló, őszi kikerics, és a sötéten izzó fiú föloldódik a nyűg alól s hozzám szalad: apa, apa, veled akarok lakni, valahol itt a tuskószék alatt, mert innen vonatot, kutyát s vadkacsatalpat is látni meg lassú havazást is. De a kilincs csak fénylett tompán, mint hideg ereklye. Megmarkoltam és vadul rázni kezdtem a rezet, törjön le tőből! Valaki erre fölsikoltott a falban: „Átkozott, ez még álmában is ölni tudna a csodáért! Ölni asszonyt, gyereket, Istent!" Megzavarodott szemmel a fiút kerestem: hallhatta-e a vádat? De a fiú nem volt már sehol. S a padlón szögek se voltak. A nyitva maradt ajtó egyenesen az égre és egy szakadékra nyilott.
Az atlétatrikók, a kombinék, a tapadós blúzok, kinyúlt vagy összement pulóver, szúrós gyapjúmellény, megannyi elhibázott alkalmi vétel, a könnyen gyűrődő szoknya, a megázott kirándulócipő, melyhez feltört sarkamból mindig új adag vér tapadt, papírzsebkendők egy kockás zsebben, egy kádbaejtett Updike széthízott lapjai, tintafolt, zsírfolt, szívfolt az elhányt rongyokon. „A Lorca-fordítások poétikai megközelítése" nyolcvanhét külön- lenyomatban. Piszokszegéllyel, mint gyászjelentés, egy fehér nyakkendő. Rossz szerzők, másodpéldányok, ki nem váltott receptek, ezüst betűkkel NAPLÓ felirat egy üres vonalasfüzeten, gyerek-fürdőlepedők, hetvenháromból egy heti ebédjegy, kiszáradt tollbetét, mellyel leírva áll a rettentő tanulság: fénykorom búcsúzik itt. Ülök a szekrény tárt homloka előtt, amíg a szerelők a lakást szétverik, az elmúlt húsz év előttem lepereg. A fölfújható medence bár összeragadva már, kinőve régen az olasz tornadressz, s a napszívott farmertáska selyem füléből egy kórházi zárójelentés kihull (ab. incompl.) s a homlok május e napját idézve elborul. Göröngyök hullnak mint vakolatdarabok a felújítandó lakásban. Ülök magamba' mint sírkamrába' benn, s az elmúlt őszök penészes szőlőfürtjét szemezgetem. És hallom, jönnek szomszédok, de nem kel át senki a törmelék- hegyen. Száll a por, bejön az ajtóréseken. Ha féltem, hogy bemásznak hozzám e kicsi férgek, sűrű lábaiktól már kevésbé félek. Elvagyok az omlás hangjai között. A még ki sem szabott, de máris elszúrt ruhák csattognak a jövő szárítókötelén. Izzasztó műanyag szandálok gyötörnek. Az előhívatlan filmtekercseken egyre elszántabban nevetek. Címjegyzékek gyűlnek, ismeretlen telefonszámok feszítik szét a holnapi noteszt. S az becsúszik egy fiók mögé, és többé nem találom, csak papírhab üt ki az elkínzott fiókszájon. Hogy törpék voltunk Lilliputban, mi ez az évezredekhez képest? - Csak teljes életünk. Félpár kezünk érzelgős szívünkön matat. Cipőként befűzött Magritte- lábfejünk beengedésre vár a titkos kapu előtt. A használattól megrepedt szemünkből aláhull egy-egy kő vagy könnydarab az összeöltött, panasz nélküli szájra. Gyűrött selyemnyakak zizegnek a föltámadt szélben. Csipkés, megereszkedett mell lepkeként száll egy szálkás, hajdani vállra. Vérük egy parfőmös üvegben tűz volt. Még mindent újra kezdhetek - írta a hosszan fuldokló keze a távolodó part napjárta vonalára. Rég volt e Nap. Ha sikerül a nemlét a tápláló föld alatt, talán megbocsátok.
Ott állnak háttal, kosztümben, kabátban és ballonban, rángatja őket a szél, fejükön kendő, kalap vagy várnak hajadonfőtt és fáznak. Egy szertartás zajlik előttük, ismerik a szabályait, mégis sírnak, látni a felhajtott gallérok fölött fejük rezgését; hallgatják a pap sírbeszédét, de nem ismernek rá belőle a halottra. Lehámlik róluk az idő, amit együtt töltöttek vele, hintázik kéregként a földön, elsodorja lábuk elől a szél, figyelemmel fordulnak és némán előre. A naptárak beteltek, elmúltak a kereszttel jelzett születés-, ünnep- és névnapok, el a családi összejövetelek a konyhabútorszerű lakótelepen, az erdei úton, egy vonat kiöntött üdítőtől ragacsos műanyag ülésein, vége a nyári utazásnak: a háttámlák felett a felvételeken szerelőcsarnokok sötétlettek és légypiszkos óvodák vagy emelődaruk. A muskátlis állomáson nem szállnak le többé; a lapok kiszakadtak, az oldalok beteltek, a naptárak jelentése ez: lehullnak a ceruza és tintakeresztek, a napok koronái, nincs zöld levél kőrózsák szárain. Az én keresztem ez: felhajtott gallérok merednek, eltakarják előlem a vállak, hátak, kendők és fejek - bár legelöl állok - a szertartás értelmét és vígaszát. Tanúim vagytok mind, hogy arcom megrepedt a hangyatalpak nyomása alatt. Kézről-kézre adtok mint egy vakot, és ölelésről ölelésre.
elhagynak Uram a gesztusok kettesben maradok Veled mit tettél hogy segíts nekem mit tettél hogy segítselek
akár a gyöngy pereg a könny avar alatt avar felett viszi a szél a felleget s a tüzet az avar felett
2
(pianissimo)
nincs ki bántson s ki szeressen egyedül vagyunk már Uram hajam vörös - a tűzcsóva elnyeli fényesen boldogan mindjárt a lelkemnél a láng fogom-e érezni Uram vagy úgy múlok el ahogy születtem csendesen szépen boldogan?
3
a lélek: akár a tér üres ráncos kezű szél simogat reszketeg csúnya és öreg
nem hagyhattam hogy szeressen ezerráncú vén arca van azt mondta hogy a lelkemet neki adhatnám hasztalan mondtam hogy nekem nincs olyan hogy csupa kóc fa rongy vagyok
fogatlan ínyével nevetett (s nem látta hogy bábu vagyok)
4
(andante)
öreg arcokkal álmodom az éjjel kóc-szívem kigyúlt föltekintett és az égen megtalálta a csillagot a szívem egy csillagot talált romantikus lett s elhagyott azt mondta hogy testvére van s rég nem érzi már a fagyot
engem az öreg szél szétcibált ráncos arcába temetett a szívem onnan a csillagról gonoszul nézett nevetett azt mondta van egy testvére együtt laknak a csillagon sűrű könnycseppel peregtek szanaszét az őszi havon
fagy volt az öreg szél halódott s én fáztam mellette nagyon könnyeimből szavak nőttek s játszottunk együtt az avaron de egy se maradt ott velem
kóc-hajam fölött egy varjú károgott halkan kéjesen
5
fáztam akkor este
jól jön ez kint tél van és hideg kilóra se méred már a szereteted így én sem vehetek amúgy sem jutna szegény vagyok szavak vannak körülöttem s néha hideg éjszakákon csillagok
elmégy s ittmaradok - hol is? hol nem vár s nem marasztal senki jó volna tudni lesz-e erőm a fájdalmat kinőni s megpihenni
tél van lassan összébb húzódzkodom (takarót csavarok magamra) nélküled élek majd tudom (tél van és üres a kamra) minden szép szavam eltékozoltam (jégcsapok lógnak az ereszen) minden álmomat átaludtam (zúzmara csipkézi kezem) citromfa illatú szobádban (eljegesedő éjszakák) mindenség pókhálós falában (ma egy százlabú vert tanyát)
6
Uram itt állok - `avoir` szépet és jót de - `pouvoir` nélkül mit sem ér a lét
mellyel naponta nyakon öntenek nem mossa semmi le csak a szeretet utópiája ami akár a folyam (mindennap más) s elviszi arcom boldogan mit mondok mért mondom hisz olyan sincs nekem kóc-szívem sír néha szeretne fájni érzelmesen de okos se jó se szép se Uram hát milyen vagyok de szeretnek engem minden este güzük egerek csillagok
valaminek mindig a közepén szeretet nélkül pihenni mit mondok mindig csak állni kifeszített karral ölelni a füstös levegő változó szagát
a megfeszített nevetségesség szószátyár szobra lehetnék de vagyok valami amit szeretnek néha a gyerekek és a csillagok
***
akár útjukat kereső kígyók úgy sziszegnek a gondolatok
de én itt a pusztaság hegyén nem vagyok sem élő sem halott ezért csak mondani tudom hogy kóc-fejemben tücsök tanyázott telelt s nótájával este teleszórta a mezőt rétet kerteket
de a tücsök egy téli reggel elbúcsúzott és megfagyott s hallottam hogy messze a faluban becsuknak minden ablakot
***
jégtócsa tükrébe fagyva néz szemem tegnap hagyott el kiesett hisz játszottak velem mert szeretnek a csillagok s a gyerekek
csendesen szenvedek hisz nem érzek hangom sincs nem is szólhatok tavasszal sátort ácsolnak lábamból a gyerekek s nézik a csillagok
nézik unottak örökre hogy rég elrothadt a hajam s szívem helyén egy tócsában kacsák fürödnek boldogan
7
mindig fáj valami - tán lélek vedd vissza ha adtál nekem sosem fogom tudni éltem-e s azt sem hogy mi történt velem
azt álmodom fal vesz körül és bezárva valahova boldogító rácsok mögül biztosan nézhetek oda
hol kinn tudod ott a lápon viszi a szél a felleget s felgyújtja a láthatáron a tüzet az avar felett
ég a villany a szobámban érzelmes vagyok jól tudom Uram add hogy egy pohár bor egyhítsen végre sorsomon
italok mágiák telek másnak lángolnak itt szeszek
izzasztó téli hajnalon árad a bor szívpitvaron át hova is?
nem tudhatom
italok mágiák szeszek nem érik el kóc-szívemet mely nyáron ég télen fagyott s mint a rozsda a lakatot úgy nyitja lassan a halál mi évente egyszer megtalál
***
a jövőben bizony Te vagy ott a hegytetőn és álmodod hogy bár fejed kóc és seprűnyél lábad veres szeretnek mégis néha-néha a csillagok s a gyerekek
8
(invokáció)
Uram segíts hogy ne kelljen az elveszett szeretet nyomában járnom hogy ne kelljen koldulnom s nagyon igazán szánalmassá válnom
itt állok pőrén kifosztva ruháim letépték a szelek két karom puszta szalmacsonkjait szétrágcsálták az egerek
fejemre ráfagyott a haj ritkás kóc volt de szép nagyon lábam szétharapta a fagy itt hever már az avaron
akárcsak én ki büszkén álltam pislogó csillagok alatt kit reggelente körülszaglásztak sétálni hozott agarak
***
csitulnak bennem a fájdalmak szeretném ha lennél Uram hisz együtt éltünk egy életet békésen halkan boldogan
ismétlem magam jól tudom hold ragyog s az udvaron át behinti húnyó fényével az ezerfájdalmú éjszakát
fáj Uram hogy hangtalanul sír a szám és nevet szemem s fáj hogy ki fognak nevetni hangosan sértőn kéjesen
***
tél van szeretni kellene ilyenkor tele a kamra a faluban szól a zene légy velem ne hagyj magamra
Uram csak így tudok (s)írni tudod jól nem is létezem saját hangommal tudlak dúdolni hisz hangom sosem volt nekem
keresztre feszített képek tövénél meggyötört testedre borulok és árnyékodra térdepelve halkan még tovább dúdolok
9
néha még látod vernyákolok ilyenkor még szorul egy hurok és úgy érzem nélküled nem vagyok más csak érzelmes vacak gyűrődő arc fonnyadó hús kacat pontosan az és amolyan amilyenné formált kezed mikor az őszi eső lemosta a fáról a leveleket
10
nehéz szívemet vonszolom nincs hely ahová letegyem a kövek szólítják szegényt tücsök dalol szerelmesen
s átfonja az álmaimat ezért jó mikor ébredek s a szél ráperget arcomra egy bronzvörös falevelet
(az idő évente látogat mint Krisztus az embereket köténye mélyén tartogat nem hagy el tudom, hogy szeret)
(közjáték)
Te tudod hisz csak Te tudhatod hogy szavam pennám sose volt nekem kifeszített koldusként álldogáltam erdőközelben mezőn réteken Te tudod hogy a könnyáztatta hűség Pénelopének s nem nekem adatott s a görög éjre teríti rá csendben a nagy Zeusz az égboltozatot
tegnap egy költő hevert a lábamnál borzas volt s filozófus nagyon pipafüstöt teregetett széjjel s egy lány hallgatta álmatagon
(mint Mestert a tanítvány mint Hellász tündöklő bajnokát a hetérák hófehér hada)
érezni véltem a leplek illatát Ilion sugáráztatta partjain s az asszonyok bús átható bánatát Trójának üszkös véreres romjain
11
Félek, Uram
A világod hatalmas és okos megteremtéd mert kellett - a szót és hozzá a sok-sok tollnokot így most nézd el nekik ha kirekesztősdit játszanak ha egymás közt nem Terád egymásra büszkék s elkerülik őket a madarak
míg én itt szózatok súlya alatt néha remegve Hozzád kiáltok s eltemetett szavak hantocskái mellett tüzet csiholok és imádok kigúnyolt régi szenvedélyeket lidércfényes távoli mezőket összegyűrt és régen elhajított romantikus érzelmes jelzőket
én bármit tehetek Uram hisz nem a dicsőségre vágyom úgy vagyok hogy meg se születtem szóm nem hallható s az álom messzire kerül éjjelente tücsköm cirpeli hangosan (hogy) úgy halok meg ahogyan születtem csendesen szépen boldogan
én bármit tehetek Uram az ősz dere már elborít három szóból fonok csendesen úgyis csak Te hallhatod itt hol `sic transit gloria mundi` el nem fog érni soha s hol Csipkerózsika álmát alussza az a buta romantika az a buta romantika
(közjáték)
jó volt itt tavasszal veled a kis gombszemű egerek úgy szerették a fészkeket ürgékkel osztoztak néha némán kerengett a héja s eldobott kenyerek karéja tarkázta itt a gyepet mit nem fésült s nem etetett simára nem egyengetett...
(minden ősszel elér a fagy kioltja lassan szívemet de Te tavasszal feltámasztasz s rám adod piros ingemet)
a patkányfészkek családjai huncutul cincognak jól tudom mikor a szél végigsimít reggelente az avaron mert jön az ősz és behordhatják a termésből a maguk javát a falut ilyenkor víg énekszó s vasárnap áhitat futja át
12
(tavaszra úgyis újraéledek csak áltatás hogy meghalok hisz hozzám szóltak énekelve a templomból az angyalok)
a fájdalom mindennél erősebb remélem hogy hallasz Uram szánj meg és legyél merészebb `adj nekem is` hogy boldogan virrasszak szűköljek éjjelente ha felvilágol a telihold s álom ne jöjjön szememre ha miriád csillag a holt fényéből egy sugárnyit nekem áldoz s az űrön át meghallhatom ha irányít tekinteted a kardalát néma szívű szűz angyaloknak kik nem tudják mi a fájdalom s bolyhos kis szürke állatoknak hajnalban eldalolhatom
13
tudom ki fognak nevetni sokan vagyunk így Uram harangszót hallunk s vidulunk itt fenn a dombtetőn boldogan
miénk a tavasz az ismeretlen és az ismerős jó halál mi eljő értünk minden ősszel sietve lép és megtalál
14
(post festa)
hallottam - a világ végtelen Te rajzoltad rá arcodat s ezen az arcon én vagyok a megfeszített gondolat
Istenkáromlás gyalázat bocsásd meg hívednek Uram nem élhet s így nem is halódhat csupán létezik boldogan hangja egy érző tücsöké ki a nyárba öli magát s fellármázza a tisztuló érzések nyári illatát
kinevetik én jól tudom hisz nem divat ma hallani amit a cirpelő kis tücsök `mindig` meg akar vallani
hogy nyaranta fenn a dombtetőn madárijesztők ezrei dúdolják vele a dallamot s nemcsak vélni de hallani lehet amint egy fuvallat átzengi halkan az éjszakát és szétteríti a réteken a madárijesztők dalát
bár hajam kóc és szívem szalma vagyok és mégsem létezem és elkerül reggel és éjjelente az álom és a szerelem
éreztem hogy itt vagy Uram hisz én voltam csak egymagam madarak daloltak párosan
s mi ketten itt elsápadó s bujdosó estcsillag alatt új fényekkel jelet váltottunk nem látták csak a madarak
a játszma kegyetlen volt Uram jó lapot osztottál nekem egy álmod maradt csak tudom madarak daloltak édesen `fiat voluntas Tua` Uram ennyi lenne az életem amíg az angyalok kardala ringatja lelkem csendesen
II
láttalak az árnyékodba léptem és tán szerettelek ha nem is téged a pillanatot mi elém térdelt s az alázat hangján üdvözölt féltem a nap átsütött a hegygerincen nevetséges volt s ósdi hogy a fájdalomról nem tudok leszokni s egy nevető világ ege alatt láttam ahogy tovább suhannak a denevérek s a madarak
***
kelet felé hol a Kába-kő fényében kábultan megmossák arcukat s nem hagyják hogy árnyékot vessen rájuk a megfeszített gondolat
arra több a napfény és a rózsa illatos tőlük a kezed s a boldogság akár a homokóra homokja - átpereg Allah áttetsző üvegkezén s burjánzik tovább a lila átható illatot árasztó szerelem s romantika
III
Uram ma szél van és fagy a dombtetőn tán ez a fagyott álmok hava itt állok s nézlek még kérlelőn
hogy vigyél csak lassan és csendesen hol bérc van s nagy csendesség honol s a lelkek kék vérében fürödve egy álmatag gondolat bujdokol
`van fájdalom a gondolatban` a lelkek sebesek s tán kék a vérük ezt az emberek mondták odalent s a reggeli misén az arcéled minden gondolatban megjelent
tegnap volt mikor álmodott a tücsök zsolozsma szólt a réten át s az áldás hangja idáig hozta piros kenyerek illatát
Ó élet dele! Ünnepi idő! Ó nyári kertek! Nyugtalanság s öröm messzibe lesnek: barátokra várok, s nap napra jő. Hol maradtok? Jertek! Itt az idő!
Nem értetek öltött-e rózsadíszt a szürke gleccser? Rátok vár a patak, fellegeket ver vágyó szél magasba, s a kékben itt madártávlatból jöttötök lesik.
Terítettem nektek hegy magasán: – ki él a csillag ily közelében s ily mélyek kit hívnak? Van-e tágasabb, mint az én hazám? S ízlelte-e mézem valaki tán?
– Itt vagytok! – Jaj, de én nem az vagyok, akit ketestek! Tétováztok – ó jobb, aki neheztel! Kezem, arcom, léptem megváltozott? S ami vagyok – nektek nem az vagyok?
Más lettem? Magamra sem ismerek? s magam okoztam? Birkózó s magam legyőzője voltam? Kit önereje sokszor letepert s öngyőzelme ütött rajta sebet?
Ott éltem, hol a szél legélesebb? Tán ott lakoztam, hol senki más: a jegesmedve-honban? Feledtem istent, átkot s emberéletet? Lidércként járok gleccserek felett?
– Régi barátoki Borzad arcotok, s mégis szerettek! Menjetek! E hely nem való tinektek: jéghon s sziklák között a csúcsokon vadász légy és a zergével rokon.
Gonosz vadász lettem! – Milyen feszes, nézzétek, íjam! Mily nagy erő kellett, hogy megszorítsam –: de jaj! e nyíl nektek félelmetes, mint egy nyíl sem – fussatok, míg lehet!...
Elfordultok? – Ó szív, tűrtél sokat, s nem szűnt reményed: új barátoknak tárj ajtót s belépnek! Hagyd a régit! Az emlékrajokat! Ifjú voltál – s most ifjabb s okosabb!
Közös remény volt, mi összekötött – s nincs ki megértse, mit szeretet rótt idők szövetébe. Olyan, mint pergament, mit régidők barnítnak s széthullik kezed között.
Nem barátok már, csak – hogy mondjam ezt? – baráti árnyaki Szivem s ajtóm előtt az éjben állnak s szólnak: „barátok voltunk, nem hiszed?” Ó hervadt szó – illatod hova lett!
Ó ifjú vágy, nem értetted magad! Akikre vágytam, s hittem, rokonaim a változásban, megvénültek, s így mind messzeszakadt: – Ki változik – rokonom az marad.
Ó élet dele! Megifjult idő! Ó nyári kertek! Nyugtalanság s öröm messzibe lesnek! Barátokra várok, nap napra jő – új barátok, jertek! Itt az idő!
E dalnak vége – fájó szavú vágy elhalt a szájban: varázsló tette, barát, kire vártam, ne kérdjétek, ki, a déli barát, az egyből kettő lett – hogy délre járt...
Együtt győzünk s ünnepek ünnepét most üljük újra: vendégek vendége jött, Zarathustra! Nevet a föld s függönyét tépi szét, most mennyegzőt ül a fény s a sötét...
Itt felegyenesedett a király, és gyérülő haján megcsillant az aranyhímes föveg az ablakon beeső fénysugárban. "Azért adj nekem, ó én Uram Istenem, értő szívet, mondtam Jehovának, ki igazul ítél népeden, s igaz választást tesz jó és rossz között. Mert kicsoda ítélheti meg a te hatalmas népedet? Mondotta erre Isten: Mivelhogy ezt kérted tőlem, nem pedig hosszú életet, gazdagságot avagy ellenségeid vesztét, íme, bölcs és értő szívet adok neked, úgyannyira, hogy hozzád hasonló nem volt teelőtted, és nem támad teutánad."
Itt felállt a király, és fürkész pillantást vetett főembereire. De mivel látta, komoly és odaadó arccal hallgatják, elégedetten folytatta: "Sőt azt is, amit nem kértél, megadom neked, mondta Jehova, tudniillik gazdagságot és dicsőséget, hogy ne legyen hozzád fogható a királyok között a te idődben. És ha az utamon jársz, megtartod törvényeimet és parancsolataimat, miképpen atyád, Dávid, úgy hosszú élettel ajándékozlak meg." Sádok pap és Nátán próféta tapssal fejezte ki elragadtatását, az írnokok pedig, Elihóref és Ahija, Sisa fiai ámultan forgatták a szemüket. Jósafát ben Ahilud kancellár kijelentette: soha életében nem hallott ilyen nagyszerű álmot, sem arra alkalmasabbat, hogy a nép szívét-elméjét megindítsa. Benája ben Jójáda azonban makacsul hallgatott, s hatalmas állkapcsa úgy őrölt, mintha keserű gombócon rágódna. Salamon király lejött trónusáról, elém állt, vállamra tette tompa ujjú, kövérkés kezét, és azt kérdezte: "Nos?" A királyi álom valóságos ékszer a maga nemében, feleltem én. Szépsége páratlan, bővelkedik költői fordulatokban, gondolatokban, és mindezeken túl világos tanújele ama bensőséges és meghitt viszonynak, mely a királyt a mi Urunkhoz, Jehovához, valamint az ő kifürkészhetetlen terveihez és szándékaihoz fűzi. "Ez a költő válasza – mondta a király. – De mit szól a történettudó? Ezrabeli tisztségviselőimtől azt hallottam, Izrael népének krónikáján munkálkodsz." "Ó, királyok legbölcsebbike – hajoltam földig –, egy álom éppúgy válhat történelemformáló erővé, ahogy egy vízözön, egy hadsereg vagy Istennek átka, különösen akkor, ha ezt az álmot oly hitelt érdemlően és ragyogóan adják elő, mint a király a magáét." A király elbizonytalanodott, fürkészve nézett rám, majd széles mosolyra vonta ajkát. "Nem egy kardnyelőt, tűzevőt láttam már – mondta –, de soha senkit, aki oly ügyesen táncolt volna a penge élén, mint te. Mi a véleményed, Benája ben Jójáda?" "Szavak – mordult fel Benája. – Hány, de hány szót hallottam felséged apjának, Dávid királynak ideje óta, okos és jámbor, esdő és fenyegető, dicsekvő és hízelgő szavakat. De hol vannak ma, akik ezeket kimondták?" Salamon király arca elsötétült. Talán két bátyjára gondolt, Amnonra és Absolonra, vagy Uriás hadnagyra, anyja első férjére, vagy másokra, akiknek vére Benája ben Jójáda kezéhez tapad. Ekkor közbelépett Jósafát ben Ahilud kancellár. Azért idéztük éppen Ethán ben Hósaját a király magasztos színe elé, mondta, mert köztudomásúan jól forgatja a szót. Nátán próféta pedig megintette Benáját, mondván, hogy egyesek kard által élnek, mások szó által, amiképpen állatot is többfélét teremtett az Úr, a mi Istenünk az ő határtalan bölcsességében, halakat és madarakat, erdei fenevadakat és a kezes birkát, ámde mindannyiok fölé helyezte az oroszlánt, mivel erős is, bölcs is. És itt fejet hajtott a király előtt. Mindazonáltal a kígyó volt az, aki az embert a kárhozat útjára vitte, jegyezte meg Sádok pap, miért is óvakodnunk kell a sima nyelvtől és a szépen csengő szavaktól. Ebből megértettem, hogy Salamon király udvarának nagyjai nincsenek mindenben egy véleményen, és a kívülálló jól teszi, ha felettébb óvatosan mozog körükben. Salamon király pedig visszatért trónusára, és helyet foglalt a kerubok között, kiknek orrát simogatva imigyen szólt hozzám: "Bizonyára tudod, Ethán ben Hósaja, hogy atyám, Dávid király tulajdon felséges szájával jelölt ki engem, szerette fiát utódjává, maga ültetett fel a királyi öszvérre és küldött el Gihonba, ahol is királlyá kenettem, halálos ágyán pedig fejet hajtott előttem, és arra kérte Jehovát, a mi Urunkat s Istenünket, tegye trónomat nagyobbá atyáménál." Csakugyan ismeretesek előttem mindeme tények, feleltem. És hittel hiszem: Jehova meghallgatta Dávid király utolsó imáját, s mindenben aszerint fog cselekedni. "Tehát ismerd el, Ethán: háromszorosan választattam ki. Elsőbben is kiválasztotta Jehova minden népek közül Izrael népét, másodjára kiválasztotta az én atyámat, Dávid királyt, hogy uralkodjék kiválasztott népén, végtére kiválasztott engem az én atyám, hogy helyette uralkodjam." Cáfolhatatlan okfejtés, siettem helyeselni, és hozzátettem, nyilvánvaló, hogy jobban nem is választhatott volna Jehova urunk és Dávid király. "Kétségkívül – felelte a király, sokatmondó pillantást vetve rám. – De bizonyára egyetértesz velem abban is, Ethán ben Hósaja, hogy a harmadik választás csak akkor érvényes, ha a második cáfolhatatlan hitelű." "Az a férfi, ki egy betlehemi juhnyáj pásztorából felküzdötte magát Jeruzsálem uralkodójává – vetette közbe ingerülten Benája ben Jójáda –, ki győzött minden ellenségén, és meghódoltatta városaikat, kinek akarata előtt nemcsak Moáb királya hajtott fejet, nemcsak a filiszteus királyok, hanem Izrael megátalkodott, konok nemzetségei is, az a férfi nem szorul pap, próféta és írnokok segítségére; rég bebizonyította ő maga, hogy Isten választottja." "De az a férfi halott! – Hirtelen fellobbanó harag színezte el a király orcáját. – És sokféle történet kering róla Izraelben, haszontalan, mi több, káros mesék is. Amiképpen templomot építek a mi Urunk Istenünknek, Jehovának, hogy többé ne imádkozzanak és ne áldozzanak minden halmon és dombon a községekben, hanem egységes tető alá kerüljön Isten és ember kapcsolata, azonképpen szükséges egy mértékadó és mindennemű tévelygést kizáró krónika is az én atyámról, Dávid királyról, ki engem szemelt ki utódjául, valamint atyám életéről, nagy műveiről és hősi tetteiről." Még Benája ben Jójáda is megriadt kissé a királyi harag fellobbanásától, ámbár annak idején főszerepet játszott Salamon kiválasztatásában atyja utódjául. A király pedig megparancsolta Jósafát ben Ahilud kancellárnak: beszéljen.
A gimnasztikázás, dzsiggelés, cselgáncsozás és balegyenesezés mellett még labdajátékokkal is foglalkoztak. Mindennap majd' egy óra hosszat baseballoztak vagy kosárlabdáztak. A baseballt az amerikai nagy nemzeti játéknak is szokás nevezni, és deltoid alakú pályán, az úgynevezett gyémánton játsszák. Igen hazafias és nevelő hatású játék, egy ütővel játsszák, egy labdával, négy alapvonallal és tizenhét emberrel plusz Yossariannal, egy kilenctagú csapatra osztva, meg egy nyolctagúra, plusz Yossarianra. A játék menete: megsomni a labdát az ütővel, és az alapvonalak határolta négyszöget közben többször körülszaladni, mint az ellenfél. Yossarian szemében ez elég nagy butaságnak tűnt, mivel nem egyébért játszottak, mint a győzelem öröméért. És amit megnyertek, amikor győztek, az nem volt egyéb, mint a győzelem öröme. És a győzelem nem jelentett egyebet, mint azt, hogy a győztes csapat többször szaladta körül a pályát, mint egy csapatra való másik ember. Ha egyéb pláne is volt mindabban a tekintélyes erőfeszítésben, ami egy baseball-mérkőzéssel jár, Yossariannak nem sikerült fölfognia. Mikor csapattársai körében fölvetette a kérdést, azt felelték, hogy a győzelem azt bizonyítja, hogy mi vagyunk a jobbak. Mikor fölvetette a kérdést: - Miben? -, kiderült, hogy mindössze egy deltoid alakú pálya körülszaladgálásában. Yossariannak nem ment a fejébe, és Yossarian csapattársainak nem ment a fejébe, hogy mi nem megy Yossarian fejébe. Amikor úgy-ahogy kiismerte magát a baseballpályán, eldöntötte, hogy örökké jobbszélső lesz, mert megfigyelte, hogy annak van a legkevesebb dolga. Pozícióját soha nem adta föl. Mikor az ő csapata ütött, lehasalt a fűbe a jobbszélen és pitypanggal az ajka közt megpróbált kapcsolatot teremteni az ellentél jobbszélsőjével, ám az óvatosan arrébb és még arrébb araszolt, és végül már a középpályások helyére került, miközben igyekezett meggyőzni magát, hogy igazából nincs is ott a jobbszélen Yossarian, pitypanggal a szájában, és nem duruzsol megbotránkoztatóan eretnek nézeteket a baseball értelmét illetően. Ütőhöz nyúlni nem volt hajlandó Yossarian. Első játéka alkalmával ugyanis egy triplásat ütött, és tudta, hogy ha még egy triplásat ütne, akkor aztán újra körülszaladgálhatná a pályát, márpedig futni, az nem jó mulatság. Történt pedig egy nap, hogy az ellenfél jobbszélsője úgy döntött, hogy a baseball, az nem jó mulatság, és megtagadta a játékban való részvételt. Nem szaladt a labda után, amely pedig éppen feléje gurult két fedezet között, hanem teljes erőből elhajította bőrből való baseballkesztyűjét, és egész testében reszketve futásnak eredt a hajítópont felé. - Nem játszom soha többet - szipogta, vadul mutogatva Yossarian felé -, amíg ő ott van - folytatta, és sírva fakadt. - Miatta van, hogy hülyének érzem magam, valahányszor utánaeredek annak a hülye labdának! Yossarian, ha tehette, elsündörgött a pályáról, emberfölénybe hozva az ellenfelet. A kosárlabdát sokkal jobban szerette, mint a baseballt. A kosárlabdát egy igen nagy, fölfújt labdával játsszák, kilenc ember plusz Yossarian, egy ötfős csapatra osztva, meg egy négyfősre, plusz Yossarianra. Nem annyira hazafias játék, mint a baseball, de Yossariannak úgy tűnt, hogy sokkal értelmesebb. A játéknak az a lényege, hogy a fölfújt nagy labdát át kell dobni egy vízszintes karikán: a karika függőleges fatáblára van szerelve, magasan a játékosok feje fölött. Az a csapat lesz a győztes csapat, amelyik a labdát többször dobja át a karikán. Ám a győztes csapat itt sem nyer egyebet, mint a győzelem jól ismert örömét, és Yossarian ennek megint csak nem látta értelmét. A kosárlabdázást azért tartotta mégis értelmesebb játéknak a baseballozásnál, mert a labdát átdobni a karikán, az korántsem tűnt olyan illetlennek, mint szaladgálni a pálya körül, továbbá jócskán kevesebb csapatmunkát igényelt. Játszani pedig azért szerette, mert nagyon könnyen meg tudta akasztani. Úgy akasztotta meg, hogy valahányszor kezébe került a labda, elhajította messze a fenébe, és amíg valaki vissza nem hozta, nyugodtan lehetett álldogálni. Történt egy nap, hogy Rogoff odasprintelt a kosárlabdapálya széléhez, és azt firtatta, miért álldogál, és nem tesz semmit ez a kilenc ember. Yossarian a tizediknek az irányába bökött, aki valahol a látóhatáron túl kergette már a labdát. Az imént hajította el neki. - Nahát, nekem csak ne álldogáljanak itt addig se. Csináljanak addig fekvőtámaszt . Az lett a vége, hogy Yossariannak végképp elege lett a gimnasztikából, a cselgáncsból, a balegyenesből, a baseballból meg a kosárlabdából. Lehet, hogy életet mentenek, gondolta, na de milyen rettenetes nagy áron! Azon az áron, hogy az embert megvetendő állati szintre, a buzgómócsing szintjére züllesztik. Elhatározása reggel fogant meg, és délután, mikor a többiek kirajzottak gimnasztikázni, fogta magát, és végigfeküdt ágyán a legénységi körlet emeleti hálótermében. A boldogságos beteljesülés állapotában, hanyatt pozitúrában heverészett, gatyában és pólótrikóban, és a lazítást gyakorolta Rogoff törzsőrmester feszesgégéjű hangjára, aki éppen az épület előtt gyakorlatoztatta a többieket. Ám egyszer csak elhallgatott, és nyomban fölharsant a két segéd, és Yossarian hallhatta, amint Rogoff léptei futva közelednek, és már a lépcsőn dübögnek fölfelé. Mikor berontott a lépcsőházhól, és meglátta az ágyán fekvő Yossariant. Yossarian fölhagyott a kéjelgéssel, és nyöszörögni kezdett. Rogoff azon nyomban lefékezett, arcára együttérző kifejezés ült ki, és lábujjhegyen közeledett tovább. - Miért nem gimnasztikázik? - kérdezte kíváncsian, tiszteletteljes tartásban állva Yossarian ágyánál. - Rosszul vagyok. - Akkor miért nem ment el a gyengélkedőre? - Mert olyan gyönge vagyok. Biztosan a vakbelem. - Telefonáljak a mentőért? - Ne. Nem tudom. Nem hinném. - De talán mégis. Majd a gyengélkedőn ágyba teszik, fekhet egész nap. Ez a lehetőség eddig nem járta meg Yossarian eszét. - Kérem szépen, telefonáljon. - Máris. Megyek, és... te jó isten, nem elfelejtettem?! Rémülten sarkon fordult, és csúcssebességgel rohanva végig a nyiszorgós hajópadlón, föltépte a teremvégi ajtót, és kirontott a fából való kis erkélyre. Yossariant elfogta a kíváncsiság; fölült, hogy átlásson az ágytámla fölött. Rogoff föl és alá szökdécselt a parányi erkélyen, és feje fölött összeütögette a tenyerét. - Egy, két, hár, négy! - sivította az odalentieknek, gyötrelmes falzettbe sikló hangján. - Egy, két, hár, négy! Hurá, hurá. - Hurá, hurá, hurá, hurá - szállt föl a mélyből a rokon érzelmű kórus dünnyögése, és szárnyalt mindaddig, amíg Rogoff, mint egy karikatúrába illő közlekedési rendőr, föltartott kezével el nem csitította. - Ez az, fiúk! - rikkantotta le, egy kurta, helyeslő biccentés kíséretében. - Na most, néhány térdhajlítást... Kész? Kezeket csípőre... rajta! - Rogoff maga is csípőre vágta a kezét, és merev nyakkal-háttal, virgoncan végrehajtotta az első ütemet. - Egy, két, hár, négy, egy, két, hár, négy! Akkor fölpattant, újfent megpenderült, be a hálóterembe, elzúgott Yossarian mellett, rávetve egy röpke, fölvetett állú, bátorító pillantást, és már dübörgött is le a lépcsőn. Vagy tíz perccel később újra fölfelé trappolt, barázdált ábrázata már nem is vörös, hanem céklalila, elzúgott Yossarian mellett, rávetve egy fölvetett állú, röpke, bátorító pillantást, s végignyargalva az épület teljes hosszát, kibukott az erkélyre, kirángatta embereit a térdhajlítgatásból, néhány másodpercre meghuráhuráztatta őket, és aztán jött a bakugrás. Mire visszatért Yossarianhoz, már mutatkoztak rajta a súlyos megerőltetés tünetei. Inas-szikár melle görcsösen zihált, ahogy a fuldokló tüdő mohón nyelte a levegőt; homlokán kövér verejtékcsöppek ütöttek ki. - Kis idő... Jaj, nem kapok levegőt! Kis idő még, mire ideér a mentő - pihegte - Át kell hajtaniuk a földeken. Te jó ég, még mindig nem kapok! - Akkor' bizony várnom kell - mondta bátran Yossarian. Rogoff végre visszanyerte a lélegzetét. - Ne feküdjön itt nekem tétlenül, amíg a mentőre vár. Végezzen fekvőtámaszokat! - Ha ez fekvőtámaszt bír csinálni - mondta az egyik betegvivő, mikor végre befutottak -, akkor járni is bír. - Éppenhogy a fekvőtámasz ad neki erőt a járáshoz - magyarázta hivatásos éleselméjűséggel Rogoff. - Nincs erőm a fekvőtámaszhoz - mondta Yossarian. - Járni sincs erőm. Sajátos, suta szótlanság lett úrrá Rogoffon, mikor Yossariant hordágyra tették, és elérkezett a búcsúzás pillanata. Hogy őszintén együttérzett Yossariannal, az kétségtelen. Szívből sajnálta, és mikor Yossarian erre rájött, szívből megsajnálta Rogoffot. - Izé - mondta Rogoff, gyöngéden integetve, és akkor végre ráakadt a tapintatos búcsúszóra: - Hurá, hurá. - Hurá, hurá magának is - viszonozta Yossarian.
- Tűnés - mondta az orvos Yossariannak a gyengélkedőn. - He? - mondta Yossarian. - Azt mondtam, tűnés. - He? - Nekem ne mondja folyton, hogy he. - Nekem ne mondja folyton, hogy tűnés. - Nem mondhatja neki, hogy tűnés - szólt közbe egy tizedes. - Új parancs jött ki. - He? - mondta az orvos. - Minden altesti panaszost öt napra megfigyelés alatt kell tartanunk. mert túl sokan haltak meg azok közül, akiknek azt mondtuk, tűnés. - Aha - morogta a doktor. - Akkor figyeljétek öt napig, aztán rúgjátok ki. - Nem vizsgálja meg? - kérdezte a tizedes. - Nem én. Yossariantól elvették a ruháit, pizsamát kapott, ágyba dugták a kórteremben, ahol is nagyon boldog volt, már amikor a horkolósok békén hagyták, és eltűnődött, milyen szép is lenne, ha itt futhatná be katonai pályáját. Végtére, ez se értelmetlenebb módja az életben maradásnak, mint a többi. - Hurá, hurá - mondta elégedetten.
A gyakorlat és odaadással forgatott könyv engedelmességével nyílik ki a rácsos kertkapu s a tekintetnek odabent meg se kell állapodnia a dolgokon, már rég megrögződtek az emlékezetben. Ismerem itt a járást és a lelket és azt a közös tolvajnyelvet, amit minden kis csoport kitalál magának. Nincs szükség nagy szavakra, felvágni ezzel-azzal; itt mindenki jól ismer körülöttem, ismerik gyarlóságaim, gátlásaim. Ez a legtöbb, amit elérhetünk, ami talán lehozhatja a Mennyet: nem a csodálat, nem a diadal, csak az, hogy egyszerűen elfogadnak a tagadhatatlan Valóság részéül, mint a köveket vagy a fákat.
Ha hihetném: most rám vársz, meglehet, rád várnék magam is, vagy csak a rád-várás nem szűnését várnám, és nem: hamar-elmúlását még-meg-nem-jöttödig.
Ha tudnám, hogy most mást vársz, meglehet mást várnék magam is, vagy csak a rád-nem várás nem szűnését várnám, és nem: hamar-elmúlását talán váratlan megérkeztedig.
* Ha hihetném: karodban hiányommal forgolódsz ágyadon, most hiányodat ölelném át én is - hiányaként kétegy-hiányunknak -, oly szorosan, hogy hátad hiányán karkeresztöltéssel már magamat is, oly szorosan, hogy hiányomat karátöltve, helyetted a hiányomat ölelném át újra.
Miután lejöttem a hegyről, Uram… Hol is Veled beszéltem a csendben ott, ki vagy a Jóság! – Ők tobzódtak odalenn. – El nem mondhatom, mi volt. Várakat épített fel magának hamisságból a nép, S még az inge szövetét is csalafintaságból szövé. Nem bíztam én ott semmiben, – nem a gyerekben, aki megfogant… (S már ahogy megnéztek engem a nők, kőtáblákat cipelő öreget, Egy haragra is erőtlen aggastyánt, aki valék… –) De minden egyéb is, ami ott élt, vagy sarjadozott a messzi mezőn, A gyűlölettől volt annak förtelmes ereje. S egy világ épült fel így, világod ellen, míg távol volt a szemem S megdönthetetlen állt előttem, mint az éjszaka. Meg kellett hát törnöm, Uram, – így adatott, – már öreg is voltam én! A világ négy sarkát kellett vón’ vállaimmal kiemelnem újra, mint egyetlenegyszer azelőtt S jajonganom megint, mint a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát… S ehhez bizony akkor nem is volt már erőm. S így törtem hát el szegény kőtábláidat. S az igéret földét is majd így nem láthatom.
Alusznak bent. A kert felett lobog a szél, akárha flotta repülne - száll a lombvitorla; száz evezőként integet a fák levele, hull, pereg. Evez a nyírfa és juharfa, alusznak bent állig takarva, akár a szendergő gyerek.
Fagott sír, vészharang remeg. Alusznak bent a nyaralóban. Egyhangú dal zúg, tompa szólam. Szakad a zápor, eltemet vad ostromként a fergeteg. Esik. Lobog a lombvitorla. Két fiam alszik andalodva akár a szendergő gyerek.
S megölel, ahogy ébredek számon tart környező világom. Igen, veletek élek, látom lobogni jegenyéitek. Esik. Ó, mért is nem lehet oly tiszta minden, mint a zápor. . . De alszom ismét igazából, akár a szendergő gyerek.
Esik. Vad álom húz, vezet pokolra, hol csak bűn tenyészik gyötrik az ifju nőt a nénik, asszonykorukban gyermekek. Esik. Egy óriás mered álmomban rám, hogy leckét adjon. Sarat gyúrok. Zsivajban alszom, akár a szendergő gyerek.
Virrad. A fürdő-gőz lebeg. A balkonunk úszó dereglye. Tutajoz apró bokrok pelyhe, a palánkon vízgyöngy remeg. (Láttam vagy ötször szemedet.) Aludj rege, a hosszú éjben, aludj, ballada, monda szépen, akár a szendergő gyerek.
A nők olyan távoliak. Lepedőik jó éjt lehelnek. A kenyeret az asztalra tették, hogy hijával ne legyünk. S akkor eszünkbe jut a bűnünk. Felkelünk ültünkből s megszólalunk: „Ma nagyon elfáradhattál", vagy: „Hagyd, majd én gyújtok vílágot."
S mire felemeltük a gyufát, ő már fordul is, és megmagyarázhatatlan vonzalmával megint a konyha felé indul. A válla keserű kis domb, mely annyi halottat takar - a család halottait, az ő halottait és a tiéidet. -
Hallgatod a rozoga padlón reccsenő lépteit; hallgatod a tányértartóban síró tányérokat, aztán idehallod a vonatot, amely katonákkal rakva a frontra robog.
Versben bújdosó haramia vagy, fohászból, gondból rádszabott sorsból hírhedett erdőt meg iszalagos bozótot teremtesz magad köré, vele fekete éjt, hol fehér inged is rebegő selyemlidérc, alkohol szélverte lángja csak, versben bújdosó haramia vagy, szemed, a szemed is tünedező levelek rése ahogy tágul, ahogy szűkül, de mindig másutt, szűntelen célzó, de célozhatatlan, kintről ordasi tűz s fegyelem, belül piros őzike-csillag - belül véredtől, véred vasától hártyáid azúr ablakai közt káprázatos világ a vemhed s vétked, mert ott ragyog igazi nap, versben bújdosó haramia vagy, megáldott szakállas anyaság, partizán-anyaság, lomb-koronás, hogy az éterben cirkáló öklök ünnepén eleven dob ne lehess, hogy léted értelmét el ne vetéld a halál dögönyöző bábáitól és csipesz-kezek nehogy kiszedjék érzékeid tündéri. villámait s kötözzék csokorba. tükör elé, megfagyna minden, ha lélegező ingedbe kő-cölöp öltözne föl, koszorúzd lombbal és tartsd meg magad, versben bújdosó haramia vagy, az vagy: mert égi és földi körök lángolnak s hamuként lehull a madár, mert gyászban megtébolyodva forog aki a kereket hozta világra és sír a propelleres juharfa-mag, mi lett a róla-vett ős-ideából, s mert nem éden az ég, ahol ejtőernyők nyílnak: a halál margarétái s bezárul a lét - mert az áldás is zagyva, ha manna és puskapor keveredik, mert fénykaszáknak fordítva hátat megrémült kisded az anyai kaput üti ököllel, s döbbenetükben futnának a fehérje-Iáncolatok óriás hegygerinc-csordái vissza elbújni a bátor, pici ős-sejtbe vissza a fölgyújtott holdak alatt - versben bújdosó haramia vagy, moha-csizma rajtad és hangya-telep és izzasz a nyugtalanság mérgeitől és ítélsz a hűség tövisei közt és holtig a hűségtől nem menekülsz, versben bújdosó haramia vagy, kesztyűdet: ötujjú liliomodat kidobod a szimatoló ebek elé, vallatják, szivárog belőle a vér.
