Izzadó homok, tenyér, cserepesre száradt ajkak, savanykás testszagok, a kötélen száradó bugyik, a hőségtől remegő levegő az aszfalt fölött, a nyolcadik emeletről andalító zene csorog alá. Unalmas romantika. Eltökéltem, hogy világgá megyek. Átbújok a kötél alatt a száradó ruhák másik oldalára. Ott volt a remény.
Van társam, ifjú, virágzó és szép, velem él, egy lakásban, egy ágyban hálunk, egy fürdőszobában tisztálkodunk, egy szappant, egy fogkrémet használunk, ugyanabban a konyhában, ugyanannál az asztalnál eszünk, egy illemhelyre járunk, és közös a kassza is, de a pénzt ő osztja be, halk, szerény, tapintatos, és néha alig lehet szavát venni, legszívesebben csak a tekintetével, a mozdulataival beszélne, pedig nem buta vagy félénk, ellenkezőleg, okos, bátor, művelt, és mindenről van véleménye, érzékeny és élénk képzeletű, mint én, és a szavakkal se áll hadilábon, mert hozzám hasonlóan mellékesen verseket ír, és járatos az irodalomban, de nem kékharisnya, idegen tőle a szépelgés, az érzelgés, nagyon is éles szemű, szigorú bíró, ki az életet a művészet elé helyezi, törékeny testű, de nem gyenge, ingatag, belül erős, szívós, van gyakorlati érzéke is, és dolgos, főz, mos, mosogat, takarít, zokszó nélkül elvégez minden munkát, a házban éppúgy, mint a ház körül, kitartó, figyelmes és odaadó, ha leszakad a kabátom gombja, felvarrja, ha elpiszkolódik az ingem, kimossa, ha elmegyek otthonról, hazavár, ha ő van távol, felhív telefonon, ha megjön, ennivalót készít, ha én érkezem haza, étellel fogad, ha dolgozom, visszahúzódik, ha elfeledek valamit, eszembe juttatja, ha haragra gerjedek, lecsillapít, ha csüggedek, bátorít, ha bánt valami, vigasztal, ha rosszat álmodom, megsimogat, ha nem tudok aludni, velem virraszt, ha beteg vagyok, ápol, ha kérdem, mindezt miért, azt feleli, mert szeret, ha ellenvetem, hogy öreg vagyok hozzá, csak rázza fürtös fejét és mosolyog.
Negyven felé az ember már így dünnyög: na, öregem, csak húzd ki magad! Kisiklott telek után bámul, s tükörben nézi az ősz szálakat. Még hiúságból, persze, s kardot is ránt, s követi őrmester-léptekkel a nők rengő csípőjét, farát. Még költő, bárha röstellkedik is a derék, józan férfiak között, és rágombolja a télikabátot a szárnyára, a lapockája fölött. Hümmögve hallgat ily nagy szavakat: Emberiség, Szerelem, Halál! Tenyerét előre tartva tapogat, repül még, hogyne, lábujjhegyre áll. Szédül is, fulladozó tüdővel a sokadik cigarettára gyújt, ajtó rését nézi szivdobogva: villámlik a magnézium-út. Lehetne gyújtózsinór is! Mely nemcsak példának világít. Dehát ez álom, seholsincs sajgás fut a seholsincs aknákig. És nem hátra és nem is előre, a vad képzelgések helyett, visszatérve bőrébe szépen, maga elé néz s egy-egy jó napon mereng.
7. Az ablakkal szemközt, a tágas messzeségben az ég, csupán az ég, és egyéb semmi, semmi; és középütt, az égi távlat keretében egy magas, karcsú ciprus. Egyéb semmi, semmi. S akár derűs az ég, akár borong sötéten: kék örömében, viharában az a messzi ciprus ott áll, ott hajlong jobbra-balra szépen, nyugodtan, reménytelenül. Más semmi, semmi.
17. Mandula friss virágai a makacs tél szivében, s dühös hónap, juhászodón, ahogy lágy nap simul rád, fonjátok körös-körül, ó, föltárult, puszta sziklák s Athén ívelő hegyei, a szépség koszorúját. A hó a Parniszon olyan, akár a dús virágzás, a Koridalloszt álomi zöld simogatja félve, a szent sziklára mosolyog a Pendeli, s Imittosz bókolva figyel Faliron szerelmes énekére.
70. Mint most is, úgy szerettek épp az ősi Knosszosz földjén egykor, évezredekkel ezelőtt, éppígy szerettek április és május tavaszában férfiak, rózsák, fecskék és a nők. Mint most is, éppen úgy virult a művészet s a törvény, Mínósz trónolt, s ragyogtak bölcs agyak; és mint ma is, liliomot véstél, művész, a kőbe. Minden elmúlt. Virágod megmaradt.
4. Házak, sűrűn vagy szanaszét a hegyoldalra szórva, és ráhajolva szinte a kristályos vízű tóra, kis zöld és fehér házikók, egykettőre sötét lesz, töltsétek olajjal színig, gyújtsátok meg a mécsest. A szem keres majd titeket, s nem vesz ki a homályban, és aztán egyéb sem marad a fojtó éjszakában, nem marad - ó, ti boldogok! - belőletek egyéb sem, mint - elfojthatatlanul - egy kis derengés az éjben.
80. Tüzes hang vagyok, a nemes leszboszi múzsa hangja, ragyogtattam az ajkakat, a lírák lángja voltam, s rárögzítettem énekem a drága pergamenre, de jöttél, szerzetes barát, hogy kiirts engem onnan. És irtottál is, mint a bűnt, és száműztél a mélybe, szent himnuszok alá, miket aszkéta áhitat ró. De lám, most az aszkéta tűz hamujából kitörnek hamvadhatatlan lángjaim. Mert nem vagyok halandó.
Be szép volt és milyen fenséges, hogy ennyire félt a haláltól, ki látta szörnyű rettegését, láthatta milyen nagy és bátor! Láthatta vívni három éven keresztül iszonyú sebekben : három esztendeig nem bírta legyőzni a Legyőzhetetlen !
Be szép volt és milyen fenséges, hogy így vigyázta birodalmát: a lányok könnyét s a kötélen lógó gyilkos szederjes arcát, lepkék tántorgó repülését s a tollas fényeket az ágon . . . - ki őrzi őket, hogyha elmegy, ki félti és ki tartja számon?
Be szép volt és milyen fenséges!- Halljátok? Ordító szelekben és felhők lenge, lágy neszében hirdeti a Legyőzhetetlen: "Csonttestem s gyilkos ólomujjam sajog a körmétől, fogától, nem vívott így még senki vélem- mondjátok hát: Hős volt és bátor!"
A lányok a vadász utcába járnak: egy órakor gyakran találkozunk velük, tarkán sereglenek ki a körútra, vihognak és sugdolóznak. Copfjukon piros és kék pántlika fityeg, hárman-négyen összefogóznak, egymásba karolnak, az egyik halkan súgva mond valamit, hangosan kuncogni kezdenek. Ellenségesen és értetlenül és irigyen nézem őket, vajon miféle butaságokon nevetnek folyton? És mit sugdolóznak? Ha két lány összejön, mindjárt sugdolózni kezdenek, - ismeretlen dolgokon nevetnek, elkomolyodom és gyanakodva, rossz érzéssel húzom fel a szemöldököm -, valami profán, cinikus, tisztázatlan dolog van a világon; amiről csak ők tudnak, és mindig arról beszélnek; gúnyosan és alattomosan néznek rám, és elszaladnak. Vajon mi lehet az? Mert valamit tudnak, amit én nem tudok. Különben buták és tehetetlenek, növényt és bogarat nem gyűjtenek, bélyeget se. Leydeni palackot nem csinálnak, sem magdeburgi féltekét. Egyszer napfogyatkozás volt, a hold árnyéka áthaladt a napkorong előtt. Napokig készültem rá, üveget kormoztam, és dobogó szívvel vártam a csillagászok által kijelölt időpontot. Mikor a fényes tányérba beleharapott a fekete csorba, ujjongva és áhítattal kiabáltam - és kezemben a kormos üveggel kerestem valakit, akinek elmondjam, hogy milliárd kilométernyire mi történik odakünt. Csak két lányismerősöm volt a másik szobában, befutottam, és lelkendezve hívtam őket, hogy jöjjenek gyorsan, mert a pompás színjáték csak percekig tart. Nem lehetett rávenni egyiket se, hogy az utcai szobába átjöjjenek - valami butaságon vihogtak, csúfoltak engem, ugyan hagyj bennünket, mondták. Dühösen és gesztikulálva magyaráztam, hogy milyen nagy és ritka tüneményről van szó, és hogy mindjárt vége lesz, és hogy csak arról van szó, hogy átjöjjenek az utcai szobába, kiabáltam elkeseredve. Valami kétértelmű ostobaságot feleltek, egy szón megint vihogni kezdtek, nem jöttek át és nem nézték meg. De vajon mi lehet az - mert valami van velük. Valami van, amit mindenki tud, csak én nem, ami miatt úgy bánnak a lányokkal, mint valami kiváltságosokkal, és ők ezt tudják. Még egészen kicsike voltam, amikor a rokonaim ilyeneket mondtak nekem, "hát állva hagyod a kisasszonyt, és te leülsz? nem szégyelled magad? milyen gavallér lesz belőled?", és nekem fel kellett állni a kényelmes székből, hogy az a csipkébe öltözött kis majom leülhessen. Az arcom égett a szégyentől és a haragtól - miért? Micsoda ostoba, jogtalan, igaztalan előny? Ha pofon vágnám, leesne a székről. Dehát ő pofonvághat, megalázhat engem, csak azért, mert ő a gyengébb, és lovagiasságból nem üthetem vissza? Hát nem látják, hogy ő tudja ezt és kinevet bennünket és kényelmesen elterpeszkedik? Miért? Miért? Mi lehet ez? A lányokat nem bántja senki. Taknyos másodista korukban már magázza őket a tanár, nem kapnak barackot se a fejükre, udvariasan beszélnek velük. A felsőbbistákat pláne kisasszonynak szólítják, az iskolában is. Fiatalabb tanárok előre köszönnek nekik az utcán - hallatlan! Szelídség, gyöngédség veszi körül őket - én meg tegnap olyan brusztflekket kaptam verekedés közben, hogy egész nap nehezen lélegezem. Ha elmondanám, azt felelnék, hogy úgy kell, miért nem vágtad pofon, nem szégyelled magad? Dehát ő kezdte, tanár úr! -- hát engem nem véd senki? Nem szégyelled magad? egy felnőtt fiút védeni kell -- micsoda katona lesz belőled? Az ám -- katonaság. Tornaórán, szabadgyakorlatokban, felvonulásokon készülünk rá. Hideg priccs, borjú a hátamon, puska és szurony. Hiszen szép, lelkes dolog, tudom és vágyom is rá-- dehát miért csak mi? A hazát meg kell védeni. Aki nem kockáztatja az életét a hazáért, az gyáva és becstelen. Hát ők? Ők miért nem gyávák és becstelenek? Eszükbe se jut kockáztatni az életüket -- ezek vihognak és pipiskednek: mégis senki se mondja, hogy ők gyávák és becstelenek, sőt! inkább eszményül állítják őket elénk. Meg kell védeni a nőket, a gyenge nőket! Királyért, a hazáért - és a nőkért! Hát a lányok királyok? Miért? Miért? Miért? Miért mindenütt és mindég ez a kivételezés, ez az extravurst, ez az elnézés - miért, miért? A villamosban fel kell állni nekik - a legjobb falattal őket kell megkínálni, ha leejtenek valamit, úgy állnak ott, hanyagul és kényelmesen, mintha a természet törvénye volna, hogy azért nekem le kell hajolni. Tizennyolc éves koruktól kezdve kezet csókolnak nekik, mint az öreg püspököknek, akik munkában és áldásban töltötték életüket. Jobboldalra kell engedni őket az utcán. De hát miért? Mit nyújtanak ők, mit tesznek, miért kell tisztelni őket? Hiszen műveletlenek és ostobák, lusták és dologtalanok. Mulatságokban nőnek fel, férjhez mennek -- attól kezdve férjük dolgozik helyettük hogy eltartsa őket. Szabadjegyet váltottak az életre azzal, hogy megszülettek -- míg nekünk véres verejtékkel kell kiverekedni minden percünket, újra és újra bebizonyítani, hogy jogunk van az élethez. Dehát miért, miért, miért? A fiúk valami szégyenletes és ostoba dologról fecsegnek, az iskolában. Nem, az képtelenség, ostobaság, nem lehet. Itt valami titok lappang, az bizonyos - de őrültség, az lehetetlen, hogy az legyen a titok. Hiszen ez egy buta vicc, egy gyerekes játék - hiszen ennél csak érdekesebb a Toricelli-féle űr, vagy Leclanché-elem? Miért? Miért? Érzem, hogy egy napon meg fogom érteni. Félek ettől a naptól -- ezen a napon keveredem majd el a nagy szürke tömegbe: ezen a napon jövök rá, hogy én is az vagyok, amik ezek itt, akik szembe jönnek velem az utcán. Ezen a napon el fogom felejteni az Osztályt, a Leclanché-elemet, a növénygyűjteményemet, és el fogom felejteni önmagamat.
Bokáján vendégszárnyak - a hősök már így járnak - így lép a terembe a hős, márvány-halált markol az ökle; minden szem rája rebben, lehellet eláll a teremben, mindenki csak ámul nyöszörögve.
Így lép a szobádba barátod és könyvet tesz le az asztalodra, virágot és már távozik is, még élve, de már halottan, és te ott maradsz egyedül, még élve, de már halottan és nem mered elforgatni a könyv ólom lapjait, vagy megérinteni a virágokat, pedig hunyorognak hívogatón rád kelyhük börtönében elzárva szunnyadnak az órák.
Húnyd le szemed: szemhéjad alatt Napok keringenek. Nyisd ki szemed, élettelenül a falon lóg tükröd, nézz bele: és száz szem lángol vissza reád; férfimosolyok, miket kivágtak fürge ollók, e tükörben teleltek át.
Mindig mindenhol megtalál, napfényben, csikorgó fagyban a vidám hős, markában lengeti Gorgó fejét. És ha magamra hagy, roppant kéz lóbálja fölém a napot s eldobja unottan: a nappalra bélpoklosok szürkésbarna leple terül. Kering, kering a földgolyó: őrült molylepke a fény körül.
Minden gyilkosnak adva lett a rés, hol vers tódul elő vagy konyhakés. Úgy döntöttem, hogy verselni fogok.
Ha történéseinket lefokozom az esemény szintjére, legelőször is vadlovakként vágtató villany- drótokat látok. Ezek több mérföldön át a lényegre törnek, dátum cikázik rajtuk és ige. Nyomukban repülőgép, taxi, merőlegesen lift, keresztül-kasul verebek, tányérsapkák, utcanők. Rács helyett ajtó. Ó, de zavarbaejtő. Itt volnánk hát, köztük, kik zenélnek, riszálnak, Zen-buddhizmusról beszélnek, isznak. Martinit legalább. A tükörben széttörik a nevetés-szilánk. Egy nő azt mondja: „rosseb". Nem tudja, mit jelent. A horpadtorrú kint cicáz a szélben, tarolja, döngöli a hegyoldalt, idebenn jó helyen vagyunk. A jazz, a rock a legsarokban szól, a rádióban, jól van, forró a kezed. Meghőmérőzzelek? A holdsarlót kiegyenesítem, csak még egy percig tartson meg az Isten, s a transz-ilyen, a transz-olyan vonat ne ragadjon el, mint a léghuzat. Ne még. A négy fal közt imázs, totem, tőlem ne félj, nincs fegyverem, nincs velem kard, és nincsen biblia, magam vagyok a tolerancia. Milyen járvány vitte el a fivéred? Mit bélyegeztek bordája ivére? Gót katedrális minden bordaív. Egyszer az enyém is viselt valamit. Jelek közt élünk. Kinek pénz a jel, kinek a hatalom, mit elvisel, s éjfél előtt, hogy mind elmállana, táncol a holdba épült szálloda. Hó horpadoz, csuhája léghuzat, hegyesszögben tarolja az utat, a hórihorgas árnyék, mint az óra, azt üti: „cum dignitate mori..." Maradj! Ez még csak percfogyatkozás! Csak lenn ketyeg a taxiállomás, hogy : tetszett volna másképp! hat gyerek! szalvétába lekvároskenyeret! nyáron muskátli! igazi karácsony! behűtött sör! „fiacskám, meg ne ártson" - késő: elmondták. A való oda. Szentenciák - írónak nincs kora -
gyerünk. A szöges holdárnyékokat elfödi sötét, őszülő hajad, nyitod az ajtót, most már ő is ott áll, képébe vágom egyszer majd, hogy voltál, hogy annyi kóbor esemény felett megtörtént, hogy a tükröd lehetek, s ahhoz, hogy meg tudjalak ölni, csak magamat kell összetörni.
Patrónusa a dalnak és a könnynek, ki széppé avatod az életet, ó, adj erőt míg napjaim lejárnak, le tudjam írni e pár éneket. Hozzád esdek mint régi lantos ősök, mert tört a szívem, tört a hegedűm, s az élet ízét inyem megutálta, kifordul számból, sósan, keserűn. Ó, adj segélyt roskadó kis erőmnek, hogy addig bírjam a toll nehezét, míg könnyűmből és vérem pirosából összerovom e végzetes regét, mely róla szól, ki fiam volt e földön, Miklósnak hívták és már messze ment, csak emlékét, e fénylő délibábot, és a fájdalmat hagyta idelent. E kincseket, nehéz szívemben őrzöm, és roskadok, ó, drága szent teher, szememből könnyek sós patakja gördül, és sír a szám és sírva énekel: ó, adj szárnyat én ólmos énekemnek, hogy élve-éljen benn a szent halott, hogy emlékét még fénybe glóriázza, mikor kezem már rég elporladott.
Mert minden ő volt; álom, ének, szépség, az én lelkem egy gyönge húr csupán, mely zengő lényét dalban visszazengte, s elámult rajta, mint egy szép csudán. Most fájdalomtól, kíntól dermedetten, úgy állok itt, mint Lót bús asszonya, kisírt szemem a végtelenbe réved, hol élő ember nem járt még soha.
Őt keresem a földön, vizen, égen, s ájult lelkem álomcsudára vár; hogy látom őt még élőn fölragyogni, midőn három nehéz napunk lejár. De addig is szivem minden verése övé legyen és minden énekem. Ki fájásnak és mély próbáltatásnak adatott immár, látom, énnekem. Övé legyen, ki fiam volt e létben, de messze ment, és azt mondják, halott. Csak lelkem síró mély harangja zengi: Föltámadott. . . bennem föltámadott!
Mikor nem vagyok köztetek, utólag mindig azt mondjátok: nem történt semmi különös. Így hát a csapatok mozgását, a harc alattomos drámáit a futár szenvedi, éli, akárhova térül, mélyebben, mint a vezérek.
Amikor számolatlan is újra idézitek a megtörtént valót, nem érzitek: a föltárt lelet hogy módosul. Sohasem ugyanegy a kép. Tükrünk is torzuló szemünkhöz idomul.
Ahogy elnézlek benneteket, Arcotok fölszínén nem látszik a sok belső omlás, törés. Nem látszik, ahogy folyton alakul az öntudat tektóniája.
Igen, mintha csak állna fejünk fölött az ég. Megjönnek mindig ugyanúgy a lombok, madarak.
Pedig köröttünk szüntelen forog a lángos köszörűkő. És estetájt, ha jobban odanézünk, ahogy a parti hegyeket eléri, olyan ijesztő hirtelen tud lebukni a nap.
A szőlő már beért, piros gerezdek, bőrükön reszket az esti ég. Az őszibarack fényesül s felette a hegyeket belepte a hamvas szürkeség.
Mit vársz? Most menj némán hűvös szobádba és régi költők édes énekén tűnődj, ez az ősz fénylő lomhasága, élvezd, mert lassan lassan itt a tél.
Magadba járj, felmérve kint a partot, hogy apadt-e, vagy árad rnég a víz - az erdőben a jószagú harasztot morzsold ujjad közt, ne remélj, ne bízz.
Elért az ősznek ezüst közönye, nincs már többé ellenséged, barátod, de ismerősöd minden idelent: a hegy, folyó némán köszön, ha látod.
Elhagyott a vágy, s nem kell a vigasz, nem nézed, ha lányok szoknyája rebben s térdükön villog, játszik a tavasz - de mindent látsz, tisztán és szemközelben.
S mire megértesz mindent csendesen, néma leszel és olyan szenvtelen, akár a fák.
És közben, lassan, magad sem tudod, arra gondolsz, hogy mi lesz odaát.
Elég egy merev tekintet: és áttörsz mindenen. Elég egy odanézés. Elég két nyugodt szem. A gúnyba, az árulásba is, ahogy a gyermek a megunt játékra, úgy nézz, amit már alig vesz észre, de még hozzá tartozik... Elég, ha nézel, elég és kész. Férfi vagy: ha meguntad ezt vagy azt, hát meguntad, nincs magyarázat, ne fűzz hozzá kenyerező vagy keserű szavakat, Ne félj mások egykori szemébe nézni. Félni: szégyen és lopás. Félni: botrány és erőszak. Félni: magány és illúzió. Félni: árulás és annak nincsen vége. Félni: kiszolgáltatottság és öngyilkosság. Ne félj mások tartozó szemébe nézni: nekik is nehéz téged viszontszeretni.
Kint a tér nem tér, hanem tér-eszme: gondolod és érzed, hogy ilyen, mert emlékszel sok hasonló másra, csak ez az új, ez az emlék. A hídon egy vonat rajza. A mozgás félelem-vájta helyén darabokban halad át a vonat: az egyszer már látott szerelvény. A múlt tömény, mint egy név, amit már hallottál, akkor, amikor arca volt: mint valami titkos és ismeretlen cél, amihez lehetett volna közöd. Már nem tudsz eltévedni: az ablak egy játszótérre és Bizáncra néz.
a kapuról a zárat levenni, és a cserépre szerelni, a cserépből a virágot kiszedni, és a kútba ültetni, a kútból a vizet kimerni, és a kemencébe önteni, a kemencéből a kenyeret kiszedni, és a kutyaólba rakni, a kutyaólból a kutyát kihívni, és a házba engedni, a vázból az ágyat kihozni, és a padlásra vinni, a padlásról a darazsat lekergetni, és az istállóba űzni, az istállóból a tehenet kivezetni, és a fára akasztani, a fáról a körtét lerázni, és a hidasba tenni, a hidasból a disznót kihajtani, és a pincébe zárni, a pincéből a vajat kitenni, és az udvaron hagyni, az udvarról a tyúkot összefogni, és a trágyába dugni, a trágyából a gilisztát kibúzni, és a kapuba nyomkodni
Olyan volt, mintha virágház lett volna, de nem voltak benne virágok. Egyetlen hosszú folyosó; vályogfalak, de a föld melegével. A folyosó kiszélesült a végén, s világitott, mint egy monstrancia
R. M.
(Mint egy másik történetben, fokozott egyszerűséggel.) Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy magányos farkas. Magányosabb az angyaloknál.
Elvetődött egyszer egy faluba, és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette, a kőmüvesek simogatását, de az ablak megállította.
A szobában emberek ültek. Istenen kívül soha senki olyan szépnek nem látta őket, mint ez a tisztaszivü állat.
Éjszaka aztán be is ment a házba, megállt a szoba közepén, s nem mozdult onnan soha többé.
Nyitott szemmel állt egész éjszaka, s reggel is, mikor agyonverték.
Az egész zsidó népet elvitték rabszolgának. Nem kérdezősködtek azok, csak úgy elvitték, egész faluból elvitték a férfi lakosságot. Elhajtották az egész népet. Sok katonával mentek az ország szélin, aztán hajtották őket Babilonba. Ott dolgoztatták őket. Hetven évig voltak fogságban, hetven évig voltak a babilóniai fogságban. Az egész népet elvitték. Egy-kettő megmaradt közülük. Amikor visszatértek, újra fölépítették a templomot. Hetven év után még emlékeztek a régi templomra, mert azt mondták: - A régi szebb volt, mint az új.
A próféta és az öregasszony olaja
Szárazság volt, olyan ínség volt már, hogy nem volt amit egyenek. Az egyik próféta, Jeremiás, vándorolt. Egy öregasszonynak egy kőkorsóban volt egy kevés olaja, s bement hozzá a próféta, kért ennivalót. Adott az öregasszony, s azt mondta neki Jeremiás: - Jutalmul azt mondom neked, hogy ebből a korsóból sohase fogyjon ki az olaj.
Jeremiás látomása
Jeremiás egyik látomásában sok csontot látott a földön. És egyszer csak látta, hogy minden csont megtalálta az ő maga hozzátartozóját a földeken, majd bőrré növekedett, és emberek lettek belüle.
A világ vége
Jeremiás próféta úgy jövendőlte; hogy a világ vége előtt negyven évvel nem születik ember. A nap elsötétedik, a csillagok le fognak hullni az égről, és akkor hatalmas nagy sötétség támad, akkor fog eljönni a világ vége. Feltámadnak akkor az emberek, s az Úr Jézus megjelenik akkor a felhők közt nagy hatalommal és dicsőséggel, és a jókat állítja a jobbik oldalára, a rosszokot meg a bal oldalára. És akkor kimondja az ítéletet: - Ti, akik jól viselkedtetek, jöttök a mennyországba, uraljátok a mennyországot, s ti rosszak, mentek az örök kárhozatra.
Az oroszlányok verme
Dánielnek jó esze volt. Az irigyei valami cigányságot fogtak rá, cigányságot hazudtak rá, árulkodtak rá. S a királ beledobatta az oroszlányok vermébe, s azt gondolták, hogy az oroszlányok fölfallák. De az oroszlányok nem falták föl. S a királ rágyütt arra, hogy Dániel ártatlan. Alig várta, hogy reggel legyen, hogy megnézze: biztos elpusztult. S akkor látta, hogy az oroszlányok feküdtek mind. S akkor azt az egész családot, aki ráárulta, azt a királ beledobatta a verembe, s mihelt leértek, azonnal szétmarcangolták az oroszlányok.
A tüzes kemence
Dániel zsidó volt. A mezopotámiai király kiadta a parancsot, hogy nem szabad a zsidó Istent tisztelni. De ő meg a három társával mindig reggel kelet felé fordult, és elmondta az imádságot. Pedig Dániel igen bevágódott ember volt. Akkor a többiek, akik irigykedtek, bevádolták a királynál, hogy Dániel meg három társa nem tartják be a parancsot. Akkor a király berakatta őket a tüzes kemencébe. De nem égtek meg! A király egész éjszaka nem aludt, reggel ment, hogy megnézze őket. Hát Dániel ott ül, meg a három társa. Nagyon megörült, kiszabadította őket. Aztán kérte, hogy ne csináljanak ilyet. De ők csak tovább csinálták, és a király bedobatta őket az oroszlánverembe, az oroszlánok közé. Másnap megy a király, hát ott ülnek, körülöttük az oroszlánok, és ők simogatják azokat. Na és aztán Dániel nagy ember lett a királynál, mert nem hallgatott azokra az árulkodókra.
Jónás Ninivébe megy
Jónás próféta volt. És az Úr elküldte őt egyszer Ninive városába, hogy menjen, ott a népeknek prédikáljon. De Jónás ezt nem akarta tudomásul venni, azért elindult, de egy olyan hajóra szállt fel, ami nem Ninive felé ment, hanem máshová. Mikor mentek a tengeren, nagy vihar támadt. A hajó parancsnoka észrevette, hogy ez a vihar büntetés. És ez a büntetés csak azért lehet, hogy a hajón olyan ember van, aki az Úr szemébe nem jó. Nem az Úr parancsolata szerint cselekszik. Addig vizsgálódtak, addig vizsgálódtak, míg rákerült a sor, hogy ez csak Jónás lehet. S Jónást kidobták a hajóról, be a tengerbe. Ott pedig egy cethal volt, ami Jónást el is kapta. De a cethalnak a torkán Jónás nem tudott lejutni a gyomrába. Három napig tartotta a cethal Jónást a szájában, míg végül megunta, s kiúszott a partra, a part felé, s ott a partra dobta Jónást. Jónás életben maradt. S ekkor tudta, hogy ez az Úr büntetése volt. Elhatározta Jónás, hogy most már az Úr parancsolata szerint cselekszik, és olyan hajóra szállt föl, amellik elvitte őt Ninive városába.
Híd hajol meg így a súly alatt, ahogy belül görnyeszt a szenvedés: már nem elég a betevő szó, falat, már minden dac és hallgatás kevés.
Alattunk áradat viszi, mi elhordozható, fejfát, cipőt, könyvet, zsákokat. Imánk sem kapja meg a Mindenható, a levél tűzön ég el, mint a kárhozott.
A gyermek cukrot, mesét kunyerál; titkos földrengésben leng a lámpa, mocskos vizet köhög a csap, kint-bent szél fúj, söpri-rázza a hidat, muskátlit, a gerlét a mélybe, lecsap.
Életveszélyes évszak, csontig fázott nyaram, fényes vizet bont, zászlóját lengeti: sekélyes sors ragályát az Úr mért engedi?!
- Hogy csupasz szóval, kézzel is, állj föl. Védd magad.
Én már elviselem menetrend nélkül is, csöndben az életet, tyúkok és emsék között eszméletlen meghúzódnék. Kerítést foltoznék, tört cserepet cserélnék újra, s örülnék, ha a zsenge tök virágzik.
Ambicióm annyi se, mint a síri holtnak, kit bizgatnak a kukacok és haló pora fölé nem romló sírkövet álmodik. Eleget éltem, láttam. Kurta időm a csikkes, összeköpködött váróteremben eltöltöm a horpadt bőröndön nyugtatva zúgó fejem, nyitott szemmel. Újság, dohány, dühítőital nélkül is.
Zsebemben van még görbe cigaretta, lesz ragacsos likőr elhányt üvegben. Tüzet is ad egy kóbor, s magamra húzom rossz álmaim a hatalomról, erőszakról. Álmomban fényesszőrű rendőrkutya leszek.
Merő értelemmé omolva baj nem érhet. Csak a megsavanyodott Tejút üszkösíti fölsebzett szellemtalpam. Míg az ember a styxi révbe jut.
Ebből a tavaszból kimaradtak az orgonaágak, a csikónyakú nárciszok, meg a kékselyem íriszek, meg a hóbortos papagáj-tulipánok Ebből a tavaszból kidőltek a bokrok, a fák, ebből a tavaszból kizuhant az egész rügyező világ.
Ebből a tavaszból kihulltak az emberi arcok, csupán hangok hasítottak. Karok nyúltak ki belőle, óvtak, vagy eltaszitottak.
Bontott ágy naphosszat összevissza dobálva. A széken kés, a földön párna. Mosatlan edények, kivégzett versek, lefejezettek. Az évek visszafelé csak pillanatok. De évek előre a percek. Abból a tavaszból, odakintről, ijedten lesnek be az orgonaágak. Egy messzi világból halványan idezöldel a kertem. Hajdani hangomat keresik a csikónyakú nárciszok, kékselyem íriszek, hóbortos papagáj-tulipánok.
És szólt a Romlás: lassan, egyre lassan morzsollak, darabokra téged, Élet: a virágvázán néma, megfoghatatlan vékony karcolás. Nekem elég ez.
És szólt a Romlás : lassan, egyre lassan morzsollak darabokra téged, Élet; hullámok ölelkezése mozdulatlan tengerpartokon. Nekem elég ez.
És szólt a Romlás: lassan, egyre lassan morzsollak darabokra téged, Élet; márványon, s mind, ami szilárd, szétzúzhatatlan egy vízcseppecske. Nekem elég ez.
Oly nagyon akarom a pusztulásod, amilyen nagy minden örömed : tudom, hogy a parányi kis szúrások ejtik a nagy, halálos sebeket.
Itt járt megint caplató csizmáiban az a megcsalatott szemű kisfiú. Köszönés nélkül nyitott be hozzám. Zsebéből nagyfejű szögek potyogtak ki padlómra hangosan. „Mik ezek?" -kérdeztem tőle hamis szigorral az ablakon beáradó napsütésben -: „Elkábított, kék madarak vagy halott gyerekek, kiket nekem kell majd egyenkint eltemetnem?"
Oldalról lestem: figyel-e rám és játszik-e velem, ahogy valamikor még játszott? S fölszáll-e tekintete, mint lámpagyújtáskor éjjeli lepkék? Bátorításul dobolni kezdtem a szekrényajtón: dram-dram, dra-da-da-dam.
A feszes ablaküveg recegve visszhangozta a deszkát, de a véremből való fiú csak állt s nézett rám idegenül, mintha először látna. - „Azt se tudod már, kid vagyok?" Szeme se moccant. Szájára légy szállt oda, de az is lehet, hogy seb volt, fekete seb. Vártam, hogy az ajtókilincsből láng csap elő, akkorka csak, mint lábujjhegyre álló, őszi kikerics, és a sötéten izzó fiú föloldódik a nyűg alól s hozzám szalad: apa, apa, veled akarok lakni, valahol itt a tuskószék alatt, mert innen vonatot, kutyát s vadkacsatalpat is látni meg lassú havazást is. De a kilincs csak fénylett tompán, mint hideg ereklye. Megmarkoltam és vadul rázni kezdtem a rezet, törjön le tőből! Valaki erre fölsikoltott a falban: „Átkozott, ez még álmában is ölni tudna a csodáért! Ölni asszonyt, gyereket, Istent!" Megzavarodott szemmel a fiút kerestem: hallhatta-e a vádat? De a fiú nem volt már sehol. S a padlón szögek se voltak. A nyitva maradt ajtó egyenesen az égre és egy szakadékra nyilott.
Az atlétatrikók, a kombinék, a tapadós blúzok, kinyúlt vagy összement pulóver, szúrós gyapjúmellény, megannyi elhibázott alkalmi vétel, a könnyen gyűrődő szoknya, a megázott kirándulócipő, melyhez feltört sarkamból mindig új adag vér tapadt, papírzsebkendők egy kockás zsebben, egy kádbaejtett Updike széthízott lapjai, tintafolt, zsírfolt, szívfolt az elhányt rongyokon. „A Lorca-fordítások poétikai megközelítése" nyolcvanhét külön- lenyomatban. Piszokszegéllyel, mint gyászjelentés, egy fehér nyakkendő. Rossz szerzők, másodpéldányok, ki nem váltott receptek, ezüst betűkkel NAPLÓ felirat egy üres vonalasfüzeten, gyerek-fürdőlepedők, hetvenháromból egy heti ebédjegy, kiszáradt tollbetét, mellyel leírva áll a rettentő tanulság: fénykorom búcsúzik itt. Ülök a szekrény tárt homloka előtt, amíg a szerelők a lakást szétverik, az elmúlt húsz év előttem lepereg. A fölfújható medence bár összeragadva már, kinőve régen az olasz tornadressz, s a napszívott farmertáska selyem füléből egy kórházi zárójelentés kihull (ab. incompl.) s a homlok május e napját idézve elborul. Göröngyök hullnak mint vakolatdarabok a felújítandó lakásban. Ülök magamba' mint sírkamrába' benn, s az elmúlt őszök penészes szőlőfürtjét szemezgetem. És hallom, jönnek szomszédok, de nem kel át senki a törmelék- hegyen. Száll a por, bejön az ajtóréseken. Ha féltem, hogy bemásznak hozzám e kicsi férgek, sűrű lábaiktól már kevésbé félek. Elvagyok az omlás hangjai között. A még ki sem szabott, de máris elszúrt ruhák csattognak a jövő szárítókötelén. Izzasztó műanyag szandálok gyötörnek. Az előhívatlan filmtekercseken egyre elszántabban nevetek. Címjegyzékek gyűlnek, ismeretlen telefonszámok feszítik szét a holnapi noteszt. S az becsúszik egy fiók mögé, és többé nem találom, csak papírhab üt ki az elkínzott fiókszájon. Hogy törpék voltunk Lilliputban, mi ez az évezredekhez képest? - Csak teljes életünk. Félpár kezünk érzelgős szívünkön matat. Cipőként befűzött Magritte- lábfejünk beengedésre vár a titkos kapu előtt. A használattól megrepedt szemünkből aláhull egy-egy kő vagy könnydarab az összeöltött, panasz nélküli szájra. Gyűrött selyemnyakak zizegnek a föltámadt szélben. Csipkés, megereszkedett mell lepkeként száll egy szálkás, hajdani vállra. Vérük egy parfőmös üvegben tűz volt. Még mindent újra kezdhetek - írta a hosszan fuldokló keze a távolodó part napjárta vonalára. Rég volt e Nap. Ha sikerül a nemlét a tápláló föld alatt, talán megbocsátok.
Ott állnak háttal, kosztümben, kabátban és ballonban, rángatja őket a szél, fejükön kendő, kalap vagy várnak hajadonfőtt és fáznak. Egy szertartás zajlik előttük, ismerik a szabályait, mégis sírnak, látni a felhajtott gallérok fölött fejük rezgését; hallgatják a pap sírbeszédét, de nem ismernek rá belőle a halottra. Lehámlik róluk az idő, amit együtt töltöttek vele, hintázik kéregként a földön, elsodorja lábuk elől a szél, figyelemmel fordulnak és némán előre. A naptárak beteltek, elmúltak a kereszttel jelzett születés-, ünnep- és névnapok, el a családi összejövetelek a konyhabútorszerű lakótelepen, az erdei úton, egy vonat kiöntött üdítőtől ragacsos műanyag ülésein, vége a nyári utazásnak: a háttámlák felett a felvételeken szerelőcsarnokok sötétlettek és légypiszkos óvodák vagy emelődaruk. A muskátlis állomáson nem szállnak le többé; a lapok kiszakadtak, az oldalok beteltek, a naptárak jelentése ez: lehullnak a ceruza és tintakeresztek, a napok koronái, nincs zöld levél kőrózsák szárain. Az én keresztem ez: felhajtott gallérok merednek, eltakarják előlem a vállak, hátak, kendők és fejek - bár legelöl állok - a szertartás értelmét és vígaszát. Tanúim vagytok mind, hogy arcom megrepedt a hangyatalpak nyomása alatt. Kézről-kézre adtok mint egy vakot, és ölelésről ölelésre.
