Amikor fiatalabb voltál, a családtagjaid vagy egy másik csoport tagjai piszkálhattak. Talán az egyik szülő nélkül nőttél fel, vagy ami még rosszabb, az egyikük gyalázkodó volt. Ilyen nehéz körülmények között, az egyik részed azt a következtetés vonta le, hogy sebezhetőnek lenni rossz, azt jelenti, hogy meg fogsz sérülni.
A kritika lép. Megpróbál megvédeni téged a sebezhetőségtől kétféle módon. Először, azt mondja, hogy megosztani bármit valaki mással rossz ötlet – csak tartsd meg magadnak.
Ha így teszel, egyedül maradsz a szenvedésben, és megfoszt attól az érzéstől, amit akkor érezhetsz amikor megosztasz valamit egy közeli barátoddal vagy egy szeretteddel.
Továbbá, a kritikád megpróbálja kikapcsolni a sebezhetőség érzését azzal, hogy hangos és agresszív öntámadásokat indít.
A félelem, hogy nem kedvelhetnek minket nagyon sebezhetővé tesz. Csak az az eszme, hogy szükségünk van arra, hogy a többi ember szeressen minket, viszont nem tudjuk irányítani az érzéseiket, a sebezhetőség érzését adja. Megosztani, hogy mi miatt vagyunk izgatottak és reménykedőek a reflektorfényben állás érzését adja. Megosztani az álmainkat és a vízióinkat, hogy mit akarunk tenni és miben reménykedünk rendkívül érzékeny és instabil érzés tud lenni.
Ez az érzékenység természetes és szükséges része egy egészséges, szerető személynek. De a kritikánk nem szereti ha sebezhetőek vagyunk.
A fent leírt ciklusban először történik egy támadás, majd egy védekezés, majd egy jobb, hevesebb támadás. Ez a körkörös önkritika önmagát táplálhatja vég nélkül. Minél jobban próbálsz harcolni ellene, annál erősebb és meggyőzőbb lesz.
Az Együttérzés Önmagaddal segíthet megtörni ezt a kört.
Megtalálni a Rejtett Sebezhetőséget
Ahogy megtanultad a kritikával való dialógus során, az öntámadás általában egy félelmünkre adott válasz, vagy valami kellemetlen érzékenységre, amit nem akarunk érezni.
A fent leírt képességek – a kritika kihívása, beszélgetés vele, vitatkozás vele, elfogadása – mind rendkívül hasznosak, és gyakorolni kell őket ha le akarjuk győzni a szociális szorongást.
Ugyanakkor néha azt érezheted, hogy vitatkozol magaddal és sehová sem jutsz. Amikor bármelyik válaszodra a kritikádnak van egy jobb, erőteljesebb, több bizonyítékra épülő válasza, amit nem tudsz legyőzni. Nem számít, hogy mennyi kérdést és bizonyítékot állítasz fel, úgy néz ki, a kritika lever.
Máskor meg csak annyira megviseltnek érzed magad, annyira fáradt vagy, levert vagy, hogy nincs energiád leírni a dialógusod vagy kihívni a belső kritikádat. Amikor ez történik, a leghasznosabb dolog amit tehetsz, hogy abbahagyod a harcot a kritikával. Ahelyett, hogy több erőfeszítést tennél abba ami nem működik, átirányíthatod a figyelmed arra, hogy feltétel nélküli együttérzést adj magadnak.
Ja, a pia. Gyakran mondogatom, az volt csak a "szerencsém", hogy a gyatra szervezetem egyszerűen nem bírta az alkoholt. Máskülönben már tutira hat lábbal a föld alá ittam volna magam.
Pedig nem kevesen mondták már, inkább innék, jót tenne a szorongás ellen, ahelyett hogy be-"kábítószerezem" magam az antidepresszánsokkal.
Van most egy srác, szintén depresszióval, és a hozzá alapjáraton tartozó szövődményekkel, ő is azt mondta, annyi a mákja, neki se bírja a szervezete az italt, különben tolta volna ezerrel.
Hm... Jó tudni, hogy akkor az eddig általában hosszan tartó szorongásom csak "trendiesítette" magát. :)
Mert mostanában egész nyugodalmas lenne a helyzet, ha nem ütötte volna föl a fejét ez a hirtelen megjelenő stresszelés, szívfelpörgéssel, levegőért kapkodással. Annyira asszem nem súlyos, az elég kellemetlen kategóriába elfér.
Nem panaszkodásképp említem, mert már megszoktam, beláttam, hiába múlik valamelyik nyavaja, egy-kettő másik jön a helyére, akár heti szinten. Csak "vicces", hogy tartja a retek a "divatot"; hogy rohadna meg az egész, ahol van.
"Itt meg nem írnak fel benzot két hétnél hosszabb távra."
Pfff. Megvívtam a csatámat a Frontinnal, de annál is be kellett látnom, hogy döglődés van nélküle. A korábbinál kisebb dózis, de folyamatosan kell. Lehet, külföldön van korszerűbb készítmény, itthon ez az, ami nagyon kedvezményes (az új, modern gyógyszernek meg horror ára van - de ha kell, kell).
Fóbiáról eszembe jutott most, nem régen a helyi boltban azonnal rosszul lettem, mikor megláttam, üres a bevásárlókosár-tartó - azaz akár 20-an is lehetnek az üzletben. Még nem is mentem be, de már jött a pocsék érzés, végül össz. hárman voltak csak előttem a pénztárnál.
Szégyen, nem szégyen, az is sok volt, alig vártam, hogy kijussak.
Igen. Pontosan ùgy gondolom, ahogy az elsõ hàrom sorodban ìrod. Van sajnos szemèlyes tapasztalatom is ( ismerõs ). Vilàg èletèben csapongò èletet èlt, mentàlisan szinte zseni volt, magànèletileg felületes. Ez mèg az àtkosban volt, ès ugye a vège felè màr voltak elèg nagy különbsègek, anyagi tèren. Hiàba volt àtlag feletti agyilag,
a hentes haverja a ttìzszeresèt megkereste, ès ugye jöttek a pia meg a p na a pènzes maszek haverokkal, de gondolom, hogy frusztràlta az anyagi különbsèg, nem az szàmìtott, hàny nyelven beszèl, kèt diploma, hanem, ki tudja fizetni az èjszakàkat, ebben alulmaradt. Èvekig ez nem mehetett büntetlenül, A 40-es èvei elejèn megroppant,
kòrhàz, dili osztàly, kritikàtlan viselkedès majd depi. Bipolàris drpressziò lett a DG.
Lithium kezelès volt akkor erre. Eleinte szèpen betartotta, aztàn volt, hogy ràpiàlt, a lènyeg, hogy 10 èv mùlva telhesen szètesett, csalàdja is. Nem tudott kijönni belõle, Aztàn, jõtt a rendszervàltàs, nyugdìjas lett.
Kèsõbb, kicsit normalizàlòdott a helyzete, de agyilag kezdett leèpülni, ( vagy a fiatalkori èletmòdja, vagy egy màsik neurològiai betegsèg miatt,), majd teljesen leèpülve halt meg.
:( Lènyeg a lènyeg, nem tudott kijönni belõle, mire megnyugodott màr kèsõ volt.
Bàr, mindig büszkèn magyaràzta, hogy õ kèt vègèn ègeti a gyertyàt... :(
Tudom, hogy a “divatbetegek” fórumára gondoltál:). Teljes tünetmentesség szerintem sem érhető el soha, de jó szakember, megfelelő gyógyszeres és pszichoterápiás kezeléssel és szerencsével idővel az életminőség jelentősen javítható.
Nálam kb. húsz éve jelentkeztek az első súlyos szocfóbos tünetek a húszas éveim elején, ami miatt egy év kihagyását latolgattam az egyetemen. Xanaxot és egy un. tricicklusos antidepresszánst, imipramint (Melipramin), amit a másik fórumon egyedül Antisystem szed, írt fel a pszichiáter tüneti kezelésre. Így utólag már tudom, hogy pechemre egy pár hónap múlva, mielőtt az imipramin el kezdhetett volna hatni (3-6 hónap), megjelentek a piacon a modernnek számító SSRI-k, és az imipramin helyett sertralint (Zoloft) kaptam, a xanax maradt, de csak akkor ha szükséges. Aztán mivel a sertralin nem hatott egy fél év elteltével sem, váltottunk egy másik SSRI-re, aztán megint egy másikra...egyik sem hatott, uccsi három a paroxatine (Seroxat), fluoxatine (Prozac) és végül escitalopram (Lexapro). Közben szépen teltek az évek, de mivel otthon az alprazolamot (Xanax) minden további nélkül felírják, annak a segítségével egészen jól átvészeltem, húsz évet... A problámák az utóbbi pár évben kezdődtek, mikor kihozták a rendelkezést, hogy az embernek nem lehet egyszerre két EU-s országban egészségügyi biztosítása, így megszűnt az otthoni xanax forrás, (vagyis nem teljesen, de ezt itt nem részletezném). Itt meg nem írnak fel benzot két hétnél hosszabb távra. Megengedhettem magamnak, hogy itthonról dolgozzak, de vásárolni, meg egyebeket intézni azért kellett. Ennek eredményeképpen a szocfóbom jól felerősítette saját magát. Akkor jött lassacskán az alkohol a képbe, mint egyetlen gátlásoldó legális lehetőség...és kicsit kifutott a kontrolom alól:( Aztán szerencsére tavaly egy alkoholdetox során a harmadik nap kaptam egy epilepsziás rohamot a pszichiátrián az alkoholdetoxnak megfelelő benzodiazepin adagolás mellett. Akkor megijedtek, ötszörösére emelték a benzoadagomat és a pszichiáter végre megértette a bajom, miután türelmesen végighallgatta a mizériámat a szocfóbbal, xanax-szal és az SSRI-kel, majd az alkohollal. Ismerte, hogy erős félelemérzet is kiválthat epilepsziás rohamot, anélkül, hogy valaki epilepsziás lenne, szocfóbosból pánikbeteggé avanzsált és clomipramint (Anafranil) írt fel, meg egy dömping benzót (oxazepam, diazepam) hosszú időre. A clomipramin úgy félévnyi szedés után elkezdett hatni, és már csak ritkán kell diazepámot mellé szednem, jól érzem magam. A clomipramin az imipramin rokona, tricicklusos antidepresszáns, amit húsz évvel ezelőtt szerencsétlenségemre nálam lecseréltek modern antidepresszánsokra… Ezért írtam az elején, hogy szerencse is kell. Megspórolhattak volna nekem húsz évet. A legtöbb amit vesztettem, az az alkoholfüggőség kialakulása és az esetlegesen, ennek következtében később kialakuló szomatikus problémák. De mindent megteszek, hogy ne váljon akuttá megint. Pszichiáterem van, pszichológus meg szerintük nem szükséges. Most, hogy stabil vagyok egyedül is tudom alkalmazni a kognitiv terápiát önsegítő könyvek segítségével.
Jó hosszú lett, köszi a türelmet annak, aki végigolvasta:)
Minden élethelyzet más. Nem szabad általánosítani. Akik pedig meggyógyultak, inkább nem fognak internetes fóromba írogatni a pánikbetegségről, inkább próbálják elfelejteni,
hogy egyáltalán volt ilyen, és mással foglalkozni.
"Ezért kell a szakember, aki először megtanítja az illető tudatos énjét."
Yessss. Szóval, ez lenne akkor a hiányzó láncszem.
"Szóval a tünetmentes itt nehezen értelmezhető."
Én konkrétan, a "pánikbetegek sirámai" c. topikra gondolok. Az ott szereplők többsége 20-40 éve küzd fóbiákkal, pánikbetegséggel. Ahogy olvasom, komoly támogatással (pszichológus, pszichiáter, gyógyszerek) odáig jutottak, hogy pár év, esetleg évtizedenként visszaesnek, nagyon komolyan. Ha van egy kis időd, olvass bele.
Saját erő: a fóbia legyőzése arról szól, hogy egy (vagy több) tudatos én tanítja a tudatalattit, hogy ne féljen. Valójában az illető saját tudatos énje tudja tanítani a saját tudatalattiját, a kérdés azt, hogy megvan-e a megfelelő tudása hozzá. Ezért kell a szakember, aki először megtanítja az illető tudatos énjét. De ha megvan az illető tudása, nem szükséges szakember sem.
Fóbia és nem fóbia között nincs éles határ. A szorongás és félelem az élet része, szóval senki sem tünetmentes.
Persze egy bizonyos mennyiség után fóbiának lehet nevezni a félelmek összességét, de a határ nem éles.
Szóval a tünetmentes itt nehezen értelmezhető. Viszont az lehetséges, hogy tartósan lemegy a szorongás szint egy normális szintre.
Szerintem, egy fóbiát nem lehet saját erőből letenni, semmilyen módszerrel. Ahhoz mindenképp kell szakember segítsége. Tehát nem addikcióról, hanem fóbiáról írok. Csak a legegyszerűbbet vegyük, valaki irtózik vmilyen állattól (pl.pók). Nem tudom elképzelni azt, ha ez a fóbiás magában mondogatja, hogy nem félek a póktól, esetleg ki is írja a tükör mellé ezt, majd a nyakába dobok egy pókot, akkor nem kezd el sikítva ugrálni, hogy lerázza magáról a pók bácsit...
A fóbiás pánikbeteg nem tudja önmagát "meggyógyítani". Van itt egy másik topik, ha beleolvasol, lejön, hogy általában több évtizede küzdenek a problémáikkal, kipróbálva már minden gyógyszeres és pszichoterápiás segítséget és még mindig kemény problémáik vannak.
Amit viszont tapasztaltam a környezetemben, hogy még akkor is hullámzó az eredményesség, ha a beteg minden segítséget megkap, magyarul teljesen tünetmentesek SOHA nem lesznek.
Az alkoholizmust csak arra hoztam fel példaként, hogy van amikor az ember ösztönösen (is) tudja, hogy nagyon nem jó, amit csinál és még sem cselekszik helyesen. Az alkoholt vagy egyéb függést okozó szert valóban le kell tenni és kész. Egy fóbiát sajnos nem lehet csak úgy letenni. Egy fóbiás ember agyát átprogramozni jóval bonyolultabb és hosszadalmasabb feladat.
Észrevetted, amikor együtt érző voltál a kritikáddal, kezdett lenyugodni? Sokféle módon, ennek a sértett és önkritikus részünknek valójában dühkitörése van. Ez erőteljesnek és félelmetesnek tűnhet, de ez éppen olyan mint egy kisgyermek agresszív dühkitörése. Ha ezzel a részeddel tudsz maradni, meghallgatod, együtt érzel vele és nem hiszed el a történetét, megfigyelheted hogy lenyugszik egy kissé .
Szívből ajánlom, hogy írd le a saját dialógusodat rendszeresen. Néhány hónapig leírtam a dialógusaimat éjszakánként egy naplóba. Néha megtapasztaltam a belső béke és öröm legnagyszerűbb érzését, amikor a kritikámmal egyenesbe jöttünk egy hosszú beszélgetés után.
Amikor végre befejezzük a hadakozást önmagunkkal, valami mélységes megnyugvás történik az elménkben és a testünkben.
Az én hibám:) Nem fejeztem be a gondolatmenetem, hogy a kezdeti kör(ök)ből idővel úgy lesz felfelé haladó spirál, hogy a magának bedumált pozitív gondolatok által az illető, ha az elején nehezen is, esetleg gyógyszeres támogatással, másképpen fog viselkedni, vagyis cselekedni, ami más eseményeket fog eredményezni, ami várhatóan jobb érzéseket fog kiváltani a betegben, és ezáltal megerősíti a pozitív gondolatot. Minél többször tapasztalja meg ezt a beteg, annál inkább ösztönössé válik a pozitív gondolat, és javul a beteg életminősége.
Magam példáján, én mindig is lámpalázasnak ismertem magam. Gyerekként ez még el is fogadható, igyekeztem elkerülni a szereplős helyzeteket. Ez aztán annyira berögződött, hogy felnőttként, amikor már nem tudtam elkerülni, hogy előadásokat tartsak, ösztönösen rettegtem tőle, de muszáj volt. Ekkor jött jobb híján a Xanax. Pedig tudatosan teljesen tisztában voltam vele, hogy tökéletesen fel vagyok készülve, ráadásul jól is nézek ki és a kollégák még szeretnek is, vagyis semmi okom nincs félni, sőt, és mégis. Minden egyes alkalomat kihasznált az agyam, hogy az ösztönös beteges gondolatot megerősítse, pl. “látod neked ez is csak xanax-szal megy”. Például diák koromban a műegyetemen, mikor egy írásbeli vizsga után a tanár azt mondta mikor meglátott, hogy ilyen külsővel, hogy tud valaki hibátlan vizsgát produkálni, azt én nem bóknak vettem, hanem automatikusan elöntött a düh, hogy a marha szórakozzon már mással, azt gondolja, hogy a tükör előtt ültem két hétig, nem a könyv felett.
Az már egy másik dolog, hogy a szocfóbosok nagy része perfekcionista, ami nagyon megnehezíti az életet. Meg kell győzni magukat arról, amit persze józan ésszel tudnak, hogy lehet hibázni (bizonyos kereteken belül persze).
“Viszont, ha magammal "megbeszélem", nekem mi lenne a jó, akkor ebből következik, hogy tudom a megoldást (ellenkező esetben, nem tudnék tanácsokat adni, saját magamnak). Ha viszont ösztönösen tudom mit kell tennem, akkor minek a kis intermezzo, miért nem cselekszem helyesen alapból?”
Ha ez így lenne, akkor az elmúlt pár évben nem ittam volna annyit. Gondolod, hogy nem tudtam, hogy mivel játszom, és mégis:(
“Vagy arra gondolsz, hogy olyan utasításokat adsz magadnak, melyeket vagy szakember tanácsol, vagy az általad megismert információk alapján (szubjektíve) hasznosnak és eredményre vezetőnek gondolsz? (Mert az utóbbit én nem tartom magam és magam közötti interakciónak.)”
Nem hiszek ebben. Persze, ez nem jelent semmit, attól még működhet. Viszont, ha magammal "megbeszélem", nekem mi lenne a jó, akkor ebből következik, hogy tudom a megoldást (ellenkező esetben, nem tudnék tanácsokat adni, saját magamnak). Ha viszont ösztönösen tudom mit kell tennem, akkor minek a kis intermezzo, miért nem cselekszem helyesen alapból?
Vagy arra gondolsz, hogy olyan utasításokat adsz magadnak, melyeket vagy szakember tanácsol, vagy az általad megismert információk alapján (szubjektíve) hasznosnak és eredményre vezetőnek gondolsz? (Mert az utóbbit én nem tartom magam és magam közötti interakciónak.)
“Beszélgethet-e valaki önmagával úgy, hogy nem multiplex személyiség?”
Igen. Sőt. Elnyomni, elfojtani nem lehet a több éven át berögződött hibás gondolkodási, és ezáltal cselekvési sémákat. Az legfeljebb elkerülő magatartást vált ki, ami által a probléma nem csak hogy megmarad, de egyre súlyosabbnak is tűnik a betegnek.
Egy magunkkal való párbeszéd során felismerjük és elismerjük a hibás gondolkodási sémát. Analizálni tudjuk, hogy egy esemény milyen gondolatokat, a gondolatok milyen érzéseket váltanak ki belőlünk, erre válaszul hogyan cselekszünk, és az milyen következményekkel jár. A felismert negatív gondolkodási sémát pozitív, reális gondolatokkal helyettesítjük. Ezeket célszerű nem csak "gondolni", de hangosan kimondani, sőt le is írni egy cetlire, ami mindig velünk van, vagy egyéb helyre, ahol gyakran látjuk (nálam a tükör), hogy minél könnyebben bevésődjenek a gondolkodásunkba. Ez a kognitív viselkedés terápia alapja, a magaddal való beszélgetés. Kitartóan gyakorolva hatásos.
Beszélgethet-e valaki önmagával úgy, hogy nem multiplex személyiség? A multiplex személyiség egyik része ráébresztheti (taníthatja) a másik részét az optimálisnak tartott cselekvési formákra, hogy végül egészsége eggyé váljanak? Ha az egyik rész "normális", miért nem tud felülkerekedni az "abnormális" részen? Nem egyszerűbb-e olyan "hagyományos" kezelés, mely az "abnormális" személyiség elnyomására törekszik, a valójában nem megvalósítható öngyógyítás erőltetése helyett?
Válasz: Úgy néz ki tényleg meg vagy erről győződve. Egyetértek abban, hogy ne akarjunk ellökni másokat magunktól azáltal, hogy túl beszédesek vagyunk, de úgy gondolom meg kell próbáljam önmagamat adni és bízni az emberekben, hogy szeretni fognak azért aki vagyok, akár izgatott, fáradt vagy bármi más vagyok közben. Nem lehetek tökéletes mindig.
Ugyanis, a síelős téma tényleg fontos volt nekem. Tényleg nagyon kedveljük a síelést, nem?
Kritika: Ja, azt hiszem.
Válasz: Szóval, tudnál egy kicsit együttérzőbb lenni? Egy kicsit türelmesebb? Tudnál bátorítani egy kicsit jobban? Ez segítene, hogy megkapjuk amit szeretnénk. Talán kockáztathatnánk, aztán meglátjuk. Meglátjuk, hogy akarnak-e majd velünk lenni újra.
Kritika: Oké.
Mit vettél észre, miközben olvastad a dialógust? Mit tanultál arról, hogyan beszélj a saját kritikáddal? Milyen félelmek ólálkodnak a kritika támadása mögött?
Kritika: Ja, de hát, nem fogod megkapni ezeket a dolgokat, ha unalmas vagy.
Válasz: Ó, szóval azon aggódsz, hogy ha untatom az embereket, akkor nem fogok partnert találni vagy senki sem akar találkozni velem. Ez az ami miatt aggódsz?
Kritika: Ja. Úgy gondolom tényleg figyelned kell erre. Egyébként senki sem akar majd velünk lenni.
Válasz: Értem. Úgy hangzik, meg vagy ijedve. Úgy tűnik tényleg azt akarod, hogy képesek legyünk egy párkapcsolatra és hogy találjunk partnert.
Kritika: Igen, ezt akarom.
Válasz: Nos, én is ezt akarom. De a mód ahogyan ezt akarod, nem tesz engem magabiztossá. Ettől túlságosan rémült leszek hogy elmenjek partikra vagy találkozókra, mert utána kikapok tőled. Szeretném ha lenne egy jobb módja annak, ahogyan lehet válaszolni ezekre a szituációkra. így fel tudnám építeni az önbizalmamat és jól érezném magam a saját bőrömben.
Kritika: Ja, de ha magadra hagylak, akkor csak ez az idegesítő, beszédes személy leszel, és senki sem akar majd velünk lenni.
Kritika: Bizonyára, beszélhetsz arról ami izgat, de Tina éppen a semmibe meredt, mivel annyira unalmas vagy. Mindenki azt gondolja, hogy unalmas vagy.
Válasz: Mindenki? Tényleg igaz ez? Úgy értem, úgy tűnt vannak néhányan akik érdekesnek találtak. Tényleg nem hiszem, hogy általánosítanom kellene Tinaról mindenkire.
Kritika: Hát igen. Attól tartok így igaz. Csak annyira unalmas vagy és idegesítő… Utállak.
Válasz: Wow, ez úgy hangzik, hogy felhúztalak. Úgy hangzik mintha mérges lennél valami miatt. Miért vagy rám dühös?
Kritika: Dühös vagyok rád, mert azok az emberek nem kedvelnek és ez felidegesít. Azt akarom hogy más legyél, azt akarom hogy jobb legyél.
Válasz: Oké, tényleg felhúztad magad. Azt akarod, hogy más legyek mint ami vagyok. Ez úgy hangzik mintha meg lennél ijedve vagy valami hasonló.
Kritika: Nem vagyok megijedve, csak nem kedvellek. Úgy gondolom bénázol.
Válasz: Oké, nyilvánvalóan tényleg felhúztad magad. Mit akarsz tőlem? Úgy hangzik, hogy azt akarod más legyek. Min kellene változtatnom, hogy más legyek?
Kritika: Nos, azt szeretném ha magabiztos lennél, és azt akarom hogy kedveljenek. Azt akarom, hogy képes legyél randizni, legyen egy párkapcsolatod és minden ilyen dolgot.
Válasz: Wow, nem tudtam hogy ilyen dolgokat szeretnél. Én is szeretném ezeket.
Kritika: Óh istenem, ez annyira ostoba volt. Annyira kínos voltál. Túl sokat beszéltél.
Válasz: Nos, nagyon szeretek síelni menni. Néha nagyon belelkesülök.
Kritika: Ez nem vicces téma. Valójában idegesítő. Bosszantottad a többieket.
Válasz: Nem tudom, hogy ez teljesen igaz-e. Nem úgy nézett ki, hogy bosszankodtak volna. Úgy tűnt, hogy Carl és Jeff figyeltek és érdeklődtek. A legnagyobb részében ez egy normális beszélgetés volt. Megosztottam valamit, ami iránt érdeklődöm.
Kritika: Hát ez bullshit, mert Jim azzal viccelődött, hogy ilyen izgatott lettél, Tina pedig másfelé nézett, miközben beszéltél.
Válasz: Igaz, Jim mondott néhány viccet és úgy tűnt Tina másfelé nézett. Mit gondolsz, mit jelent az, hogy Jim viccelődött?
Kritika: Azt hiszem azt jelenti, hogy azt gondolja egy idióta és túl izgatott vagy, egy vicc vagy.
Válasz: (nevetés) Nos, ez tényleg extrém. Jim eléggé barátságosnak tűnt. Nem hiszem, hogy ilyen durva, kritikus gondolatai lettek volna. Nem hiszem, hogy pont azt gondolta amit mondasz. Tényleg nem tudom, hogy van-e bizonyítékom arra, hogy Jim ebben hisz. Mindemellett, izgatott voltam és úgy gondolom rendben van, ha arról beszélek ami izgat.
Nézzünk egy példa dialógust egy személy és a kritikája között. Amikor saját magad csinálod ezt a gyakorlatot, leírhatod a dialógust ehhez hasonlóan. Az egyik fő célkitűzés, hogy jobban megértsd a kritikádat. Bizonyos szinten ő ijedt és dühös. Mitől fél a kritikád? Mit akar tőled?
Van arra valamilyen módszer, hogy lenyugtasd a kritikádat addig a pontig, amitől együtt fog működni veled, nem pedig ellened?
A következő jegyzet a fenti példán alapul (a Jim és Tina közti interakcióról).
Figyeld még és azonosítsd, hogy a beszélő mikor alkalmazza a háromféle stratégiát – a védekezést, a kérdezést és az elfogadást. Szintén megfigyelheted, hogy a dialógus célja növelni a megértést, a kapcsolódást és a kooperációt ezen két különböző részed között.
A következő módszer pedig az, amikor együtt úszol a támadással és megtalálod az igazság morzsáit benne. Ez az elfogadásnak egy erőteljes formája, ami lehetővé teszi, hogy elismerd a hibádat vagy a hiányosságod, anélkül a jelentés nélkül, hogy te ettől rossz ember lennél.
Az elfogadás mögötti általános hozzáállás:
„Igen, vannak hibáim és hiányosságaim, de ettől még jó ember vagyok és érdemes vagyok a szeretetre és a kötődésre.”
Háromféle módon tudsz a kritikádnak válaszolni, melyeket különösen hatékonynak találhatsz: védekezően, kérdezően és elfogadóan. Az első módszer alapján közvetlenül kihívod a kritikád, valami ilyesmivel: „Nem értek egyet. Ez extrémnek tűnik. Nem vagyok benne biztos, hogy igaz.” A második módszer, hogy kérdezel tőle, ami megvilágítja a logikáját. Specifikus dolgokat is kérdezhetsz, amikor homályos és extrém állításokat tesz.
Például:
Kritika: Senki sem kedvel.
Én: Senki? Úgy érted egyáltalán senki, vagy csak ez a személy?
Az önmagaddal való beszélgetés ötlete egy kicsit furcsának tűnhet elsőre. Ugyanakkor, miután többet tanultál erről és tudod hogyan segíthet neked, sokkal természetesebbnek fogod találni. Mindemellett, amikor a kritikád szónokol hozzád, akkor már magaddal beszélgetsz. Csinálhatod mindezt tudatosan is, és kontrollálhatod a folyamatot.
Amikor beszélsz a kritikádhoz, hihetetlenül hasznos, ha a folyamatot kihozod a fejedből, akár úgy, hogy leírod egy papírra, vagy dolgozhatsz egy segítővel, vagy megkérheted az egyik közeli barátodat, hogy játssza el a kritikád szerepét, így hangos párbeszédet tudsz folytatni.
Miután láttad és hallottad a dialógust, felismered majd, hogy milyen extrém, irreális és sokszor még röhejes is tud lenni a kritikád.
Azonosítanod kell és ki kell hívnod a kritikádat, mielőtt eléred a szociális magabiztosságot.
Amíg a szembeszállás a kritikáddal egy erőteljes módja, hogy szabadabban érezhesd magad, ez néha fárasztó csata lehet. Néha hosszú vitákba kerülsz az elmédben, mintha egy ügyész és egy ügyvéd vitatkozna arról, hogy vajon jó ember vagy-e vagy nem. Néha úgy érezheted, mintha hadilábon állnál magaddal ami még több szenvedést okoz.
Noha durván és élesen szólhat, a kritikád valójában egy nagyon ijedt, sebezhető része önmagadnak. Habár a kritikád okosnak tűnhet, esélyes hogy meg van rémülve valami kudarctól vagy visszautasítástól. Együttvéve, gyakorolni egy dialógust a kritikáddal nagyon erőteljes segítség lehet a béke és integritás elérésének érdekében.
