arra az éjszakára emlékszel-e még drága annyi konyakmeggyet faltunk hogy berúgtunk emlékszel még és néha bódulsz nosztalgiába nemrég még szerelemről lihegő kamasznyi dívák árva barátném nemrég még fogszabályzót hordtunk az ég olyan közel volt és a föld íze édes s a jóféle férfiakról tudtuk hogy mind miénk lesz és pofozkodtunk és egymás ruháit kölcsönbe véve szédítettük a hozzánk korban illőt nem illőt s a viccet félretéve: mi a franc van mivélünk főzni tanulunk s mellé találgatjuk mikor lesz gyerekünk s mihez kezdjünk ha minden férfi disznó ne mondja nekem senki mert nem veszem be hogy így jó esedékessé válik osztálytalálkozóra járni s rádöbbenni hogy pár év múlva jöhet a ránckrém ha régen írt levélre bukkanok csak mosolygok ez már a vég barátném? Mert ez agyrém ez agyrém itt állok megfürödve és huszonévesen még pedig kislánynak hívnak szomszédok ismerősök hirtelen ébredek fel gyakorta éjszakánként s töprengek merre potyogtak tejfogaim no lám arra az éjszakára emlékszel-e még s drágám elhiszed-e hogy egyszer majd nagymamák leszünk a csuda életbe mondjuk milyen ifjú bolondok voltunk mi egykor s aztán jóízűt kacagunk hozzá és a föld íze édes és a konyakmeggy bódít és a szerelem könnyű mint könnyű a halál és tizenhat se múltam bár senki el nem hinné kurva banalitás - rá se ránts holnapra úgy kelünk fel kerek a világ és persze hogy mi vagyunk középen mi vagyunk középen hogy is lehetne másként
Együtt ültünk a sátán parazsában. Ott voltunk mindahárman. Lángolt a sík. Ki tudja, hány koronás fő hullt le a láthatárról aznap. Szóltál: „Külön-külön reménytelen. A megjelöltek együtt utaznak."
Kaktuszok és pálmák között rázódtunk, kijelölten. Szemben a láthatatlan berberek hátunk mögött fekete-sárga zsoldos hadoszlop kanyargó zászlóiban a magaslati szél. „Meddig?" - kérdeztem ingerülten, s szóltál: „A lejtőig soha."
Hát nem adatott meg a békítő zuhanás. Csak az ütés, a pörkölődés, a próbák, a végtelenség-érzések sora, a malom- kavargás, a duzzadó vizek, dzsungel-fuldoklás alján a növényi hideg, a pusztíthatatlan halálverejték, csak a visszatérő esték, s a körkörös
mozgásban énünk folytonosan vonallá testesült háromszöge: Kiindulópont, Végpont, Akadály, bárhonnét néztem, bármiféle szerkezetből, a meg- és feloldhatatlan elrendezés, mint a kaleidoszkopikus gyermekjátékban, mindig idetérült,
elébb feltételeztük s kívántuk egymást végül, tiltó táblát az erdő, erdőtüzet a tábla, évezredek gyulladtak a történet húsába, szegycsontok ritmusa a gyantás végtelenbe: „Olvad a festék, eltűnünk jeltelen" - ne válaszolj. Nem kérdeztem, hogy merre.
A szürkület történni képtelen. A lélek visszaég, félútján a parázsnak. Alakzatok közt útja átfeszül, holnap lesz-e a másnap : „Hidd el" - mondják a felvilági kódok. Hiszem, mert hihetetlen, s mert így adódott.
Oidipusz fiai, és Ábel és te Káin! Hány vérpad lett vörös a múlt testvér-vitáin! Csaták! - ó, fekete lobogók! szemfedők! Ó, síroknak sötét nyílta idő előtt! Mikor fogjuk, nagy ég! a halált látni halva? Ó, szent béke kora! A háború, e szajha, a véletlen ágyán gyalázatos rima. A kontár Tamerlán s a barbár Attila a szeretői; únt, ocsmány, kegyet nekik vet; tömegsírt ás nekünk s minden reményeinknek, ledöfi a tavaszt, tapos az örömön, s mert ő a gyűlölet, nagy ég! hogy gyűlölöm! Benned bízom, kit rejt a sötétség nagy odva, Jövendő! Különös rejtelmekkel vivódva, vak labirintusunk mélyén száz oldalon veszély és csapda vár, váratlan borzalom; de a titkos fonál mindig kezünkbe lesz, és bár vad párbajt vivott Átreusz és Thüesztész, bár Behemót felett győzött Leviatán, - én hiszem: jő a perc, s nyitva lesz a talány. Nem hullhat örök árny az emberek szivére. Nem! az emberiség nem arra van itélve, hogy tehetetlenül üljön a sír fagyos szélén, mint Ombosban a zordon Jeromos, vagy mint Argoszban a jajveszéklő Elektra.
Egy nap, én, aki nem adok a fantomokra, megnéztem Waterloo oroszlánját. A sík mezők között az út egy vízmosásba vitt; körül a szürkület utáni fény derengett; csak mentem egyenest az árnyakfedte hegynek. Zaklatott szívvel, mert a vér, kard és halál diadala nekem mindig új borzadály. A néma sík fölé kiugrott az oroszlán; lentről merengtem el homályló magas ormán; moccanatlan dacolt a végtelen fölött; s úgy éreztem, hogy ott, egekbe számüzött magányában, a kék, gőggéfagyott magasban az emlék iszonyát hordozza lankadatlan. A szégyen tanuja itt állt merőn s vadon. S míg mentem, nőttön nőtt árnyéka arcomon. S roppant talpáig így nehezen elvergődve, szóltam: azt várja csak, hogy álom száll a földre, de hajthatatlan; és, mikor leszáll a nap, e bronzból biztosan rekedt bőgés riad; s az emberek e rém-látástól menekülve, nem tudják, hogy a szörny, vagy tán a menny , üvölt-e. Lassan, óvatosan így mentem közel én. . . Villámot vártam és - egy dal csendült felém. E szörnyű szájból egy lágy hang csengett szerényen.
Valami rémitő, irdatlan üregében egy vörösbegy rakott fészket; e sugaras kis jövevény, akit megáldott a tavasz, s ez érc-ajkak közé, e tátott fogsorokba rakta tojásait, cseppet meg nem riadva; s a komoly kis madár így énekelgetett. A tragikus orom, akár egy szirt, meredt a hajdan annyi könny- és vér-áztatta síkra; s ahogy tűnődtem ott, figyelmem nem lazítva, éreztem, hogy fölém egy mély szellem hajol, s megértettem, hogy - ó, népek ! - mi ott dalol, az a remény - a volt kétségbeesés szivébe; s a háború veszett szörny-torkában - a béke.
A hírek az actiumi csata kimeneteléről igazán váratlanul jöttek. De új okmányt fogalmazni ezért fölösleges. Csak a nevet kell átalakítani. Ehelyett ott az utolsó sorokban: „Megváltója a rómaiaknak a veszélyes Octaviustól, Ceasar torzképétől", ezt iktatjuk be: „Megváltója a rómaiaknak a veszélyes Antoniustól." Az egész szöveg remekül egybevág.
„Annak, aki diadalmas, fényhozó, páratlan minden hadműveletekben, aki az államvezetésben csodálatra méltó, akiért forrón imádkozott a község, mert uralkodását Antoniusnak . . ." Ide, mint fent: „Caesar uralkodását Zeusz legszebb adományának tekinti - aki a hellének erős védura, aki a görög szokásokat kegyesen tiszteli, akit imádnak minden görög tartományban, aki legméltóbbnak bizonyult minden magasztalásra s hogy tetteit a történetírás meg a költészet színezze, GÖRÖG NYELVEN, mely a dicsőség hordozója." És így tovább, és így tovább. Pompásan egybevág minden.
Úgy mondom néked, mint egy leckét, mert szeretném, hogy megtanuljad, ha felelnem kell egyszer érted, akkor te is, már vélem tudjad, hogy én csak tégedet szeretlek: meglestem a szomoruságot, nem magamért, de temiattad szövi-fonja körém e hálót.
És szivemet is rajtakaptam, engem elárult, a te lépted után fülel a jövendőben, miattad virraszt. Mondd, megérted ? Figyelj ide hát, példát mondok: ha fekszem álmatlan s képzelgek, félek valami szörnyű kórtól, nem magamat, téged képzellek . . .
A te tested retteg testemben, a te jövőd az én jövőmben, így élek én magam veszitve s téged kettőzve az időben. Az időben, az elfogyóban, mely nem örök, csak az istennek - tanuld meg hát, hogy tudjad vélem : én már csak tégedet szeretlek.
Az éj medencéihez többé nem indulok Nem szorongatom meghitt árnyak jeges kezét A reménytelenségtől nem szabadulhatok S nem szállok nagy vizekre sem melyek várnak fenségesen
Mégis e formátlan arcok felé megyek Vonagló vonalak felé melyek bebörtönöznek Szemem bizonytalanba elragadják Zilált tájak felé titokzatos napok felé Hol ittas idő lepleiben a szerelem oson E tárgytalan szerelem mely éjjel-nappal ég S lámpául hordja ahhoz is fáradt mellkasom Hogy visszafojtsa elhaló lélegzetét
Kék messzeség tűzforró táj fehér homok Aranyhengergető föveny hol sarjad a semmittevés Langyos móló s tengerészt elaltató Hízelgő víz mely becézgeti a sziklafalat A zöldet legelő falánk nap alatt Elcsitult gondok szemhunyorgatása Göndör-csigás könnyű emlék a homlokon Álomtalan nyugvás mélységes ágyakon Elnapolt erőlködés megereszkedése Egek tenyérbe sikamló nevetése
De a magány szomorúsága mindenek felett Nehéz szivem bezárt szivem óriás szivem A fájdalomhoz hozzászoknod nem lehet
Most, hogy bérbeadták a birtokot, kimondhatatlan csönd borult a házra. Az istállókból elmentek a marhák, egy tehén maradt a kis tarka bocijával, két ló az urának, hogy ne legyen beszorítva ebbe a fulladt házba s neki mi maradt? A gyöngytyúkok, meg a virágok. S az egyiptomi cigaretta, amelyet véghetetlen szívott, szívott, evett. Mint az árnyék járt le s fel a házban, semmi dolga nem volt. A birtokot zsidók vették ki s hallani sem mert róla. Odakint a tanyán nagy élet s nagy üzem indult, a bérlő egy kaliforniai zsidó, aki sok pénzzel s nagy üzleti zsenivel jött haza, valami országos dologba fogott az ő világtól s vasúttól távol eső kis birtokukon. Eddig ők maguk, gyerek nélkül, ketten az urával alig tudtak megélni a sovány homokból, amelyen alig lengett az árvakalász, most tizenkét erős, hatalmas kemény, dolgozó farmer uralkodott odakint s a parasztok százai nyomultak be a tanyába s a földekre, az isten tudja, mit csinálnak. Volt egy aranykalicka is a házban. Kanári kalitka. Vékony, sárga drótszálak finoman gömbölyegre fonva s két kis madár lakott ebben a parányi kastélyban. Egy hím s egy nőstény. Míg a hímecske egyedül volt, addig tele volt füttyel a lakás, most, hogy nőcske is jött a kalitkába, csöndesek voltak, csak néha csipogtak, mint a verebek, de sokkal édesebben. A bérlő azt tanácsolta, hogy válasszák el egymástól a két kis madarat, akkor majd énekelnek, ha szenvednek egymásért. De nem volt szíve hozzá, hogy megtegye, inkább lemondott a kanári csattogó trilláiról, ami pedig elkísérte a ház minden zugába s gyerektelen lakásuknak valami földöntúli édességet adott.
Vasárnap délután volt e percben. Milyen furcsa; mióta nincs birtok, nincs gazdálkodás, azóta néha hétfő van s néha szombat, vasárnap, nincs különbség a napok közt. Az udvar mindig tisztára seperve, az ebéd mindig rendesen elkészítve, az öreg szakácsné s a fiatal lányszolgáló úgy rendben tartanak mindent, neki semmi dolga a világon, ő teljesen fölösleges lény lett.
Ott ül a megszokott helyén, a hátsó tornácon, amelyet a vadszőlő oly vastagon benőtt, mint egy remetelakot, s nem is lehet miatta gondozni az épületet; a mennyezet deszkáiról lepattogott a festék, de nem lehet hozzá se nyúlni, mert Bertalan nem engedi. Büszke a kastélyára, s azt akarja, hogy úgy álljon a világ végéig, mint mikor húsz évvel ezelőtt megépítette, pedig ma már ódivatú s szegényes. Ma a szomszéd új urak mind fehérre lakkozott s csempés fürdőszobás házakat csinálnak a régi kúriákból. Csak az ő életük marad a régi s nem is bánja. Már csak akkor veszi észre, hogy dohos a szoba, ha vendég jön, de az is ritkán jön, mert Bertalan inkább maga megy el hazulról s még ez a legjobb, ha magában hagyja a sorvadó, szenvedő gondolataival. Az ujságot olvassa. Ezt szereti olvasni. Ez kinyitja az ablakot arra kifelé, a nagy világ felé. Itt falun az ujság valami csodatevő lámpás, amelynek a segítségével fel lehet idézni a multat s a soha nem látottat. El lehet menni az emberek közé s csodálatos tájakat és tengereket és a jövő vívmányait és a társaság híreit… Minden sor valami új szenzáció a léleknek, Aladin-lámpás, be lehet vele világítani a Mindenségbe. Mert nem azt olvassa, amit leírva lát, hanem azt látja, amit megüt a szívében, a hír, mint húrt a kalapács… Zongorahangok zendülnek benne, mint valami automata hangszeren, ahol csak egy hangot kell megérinteni, s egész harmónia orgonáz a nyomán.
Hirtelen mintha kocsizörgést hallott volna. A cigarettáját letette a kis kagylóba, kis tengeri kagyló rózsaszínű öblébe, s ment az ebédlő sötétjén keresztül a ház udvarára. Csakugyan kocsi. Két kis parasztlóval könnyű sárga bricska.
Nagy, szőke nő nevetett le rá, s szinte illetlen fürgeséggel perdült le a kocsiról. Ramocsaházyné volt. – Szervusz. – Szervusz. – Nahát, ez nagyon kedves. – Zavarlak? – Boldog vagyok, parancsolj. – Milyen szépen vagytok itt. – Hamar, hamar, odabent hűvösebb van. – Már el is égtem a napon. Őrült meleg. – Merre jöttetek? – Nagy kerülővel, mert a homokhegyen nem birtak a lovak. Kölcsönkért lovak, képzelheted… Kérem, Kéki uram, fogjon csak ki. Azazhogy, magadban vagy? – Mint mindig. Fogjon csak ki, majd az András mindjárt jön. Az istállók felé mutatott. Az istállók csöndesek voltak, a téglaíves ajtókat, ablakokat a pók szőtte be. Azért lesz ott annyi takarmány, hogy a vendégek lovai ropogtathassanak. – Milyen jó itt nálatok. Csönd van. – S nálatok? – Sajnos, nálunk is. Azt úntam el. Ebéd után egyedül maradtam s eszembe jutott, hogy eljövök már hozzád. – Milyen kedves vagy… Inkább a fák alá. Lementek a tornácról a kertbe s a nagy bükkfák alatt, melyek még a hajdani vizek idejéből mradtak itt, ezen a szigeten, egy régi erdőcske maradéka, a vastag deszkákból csinált asztalnál ültek le. Oly hűvös volt a perzselő meleg nyári délutánon, mintha a szél szűrve jött volna át a lombok közt. – Mit parancsolsz? – Egy jó cigarettet. Tudom, neked mindig van. Azért jöttem, egy jó kis cigarettért. Nevettek. Leültek. Sose voltak jóban. El is hallgattak, nem tudtak hirtelen szót találni. Ő lopva felnézett a magas, szőke asszonyra; milyen szép még ma is. De hogy tudja a haját ilyen szőkén megőrizni. Olyan, mint az arany, s ahogy a kis kalapot leteszi, kemény hullámokba sütve a fehér homlok fölött. A szemei is mily kékek s az arca milyen hervadt. – Hallom, ti is kiadtátok bérbe. – Igen. Bertalan beteg, nem tud gazdálkodni. – Ramocsaházy is beteg. Itt mindenki beteg, – nevetett a vendég, s az arcán keserű és mély ráncok vannak. Hallgatnak. – Mit csináljak. Megpróbáltam magam gazdálkodni, nem megy. Nem értek hozzá. Mit csináljak. Ketten nem tudtunk megélni a birtokból, most aztán nézhetem, hogy tizenketten megélnek belőle s még a bért is megfizetik. Mosolyogtak. – No, de csak hadd éljenek, mert ha ők jól élnek, akkor tudnak fizetni. – De gyönyörű ez a te óriási áloéd, hol telelteted? – Az üvegházban. Erről eszébe jutott a kertész s kiáltott neki. – András. András, kérem, menjen csak előre, vendégek vannak, gondoskodjon a lovakról. A kertész abbahagyta a nyári ciprus nyírását s a nagy ollóval a kezében, szó nélkül ment körül a házon. A kutyák csak most vették észre, hogy vendégek jöttek s nagy ugatással rohantak elő a kert végéből. – Honnan kapod a cigarettet? – Pestről hoztam, még abból tart egy ideig. A vendég megnézte a pléhdobozt s próbálta elolvasni a francia s az arab szöveget. De régen volt már az iskolában s azóta francia szót alig látott. – Hallottad, hogy Bikkfalvyék parcelláznak?… Igen… Egészen tönkrementek. Azt nem is lehet győzni, amit Malvin csinált. Télen a Riviéra, nyáron a dinomdánom. A nőegyleti bálon a főispánné egy kis szatinruhában jelent meg, ő pedig Párizsból hozatott ruhában. – Unta magát. – De a fene egye meg az unalmát, most aztán nem fogja unni magát, ha az ura dijnok lesz a biztositónál? Kárbecslő. Ránézett a szőke asszonyra s mosolygott. De fájt ez a mosoly. Eszébe jutott egy bál a vármegyeháza nagytermében, mikor ez az asszony egész éjjel úgy táncolt, mint egy tébolyodott. Ő akkor is csöndes volt és szótalan és ült az öregasszonyok közt. – A fiaid? A szőke asszony hirtelen valami csodálatos rázkódással felzokogott. – Ne kérdezd, ne kérdezd! Rémülten nézett rá. Az asszony nagy, kék szemei egy pillanat alatt tele lettek könnyel s a könny nagy cseppekben kezdett ömleni az arcára, a fehér, fáradt arcra, mint egy hegyi patak. – Az istenért. Az asszony intett, hogy hagyja egy kicsit. – Magda! – mondta aztán s a szót olyan kínosan buggyantotta ki. Magda?… Gálfiné… Nagyon szép, barna asszony. A télen találkozott vele egy hangversenyen a Zeneakadémián. Gyönyörű volt, hennázott rövid haja, – csak most vette észre, hogy Ramocsaházyné még ma sem nyiratta le nagy, szőke haját. – Magda?! – kérdezte erkölcsi felindulással. – Mindakettőt. – Hogyhogy? – Mindkét fiú bele van őrülve. Soha nincsenek itthon, mindig nála vannak, körülötte lebzselnek. Minden napra tud nekik programmot adni. Tudja ördög, egyszer halászás, máskor zsiványpecsenye, meg rummy, rummy… Mindennap éjfélutánig römiznek hármasban, ha más nincs. De ott van; mindig tele van vendégekkel. Az ura remekül gazdálkodik, s nem törődik vele, hogy az a nimfomániákus nő mit csinál. A parcellázást is ő csinálja, meg fog gazdagodni a Malvinék bukásán. S az a buta Malvin… annak az ura is… szóval, mindenki… Egy ilyen, egy ilyen… Ömlött a szájából a szó s ő csak hallgatva s kényelmetlenül ült mellette, maga elé nézett s már alig hallotta, mit beszél a barátnője, sorra fel-felvillant előtte a mult, eszébe villantak a pletykák a szép Ramocsaházynéről. – Az én szép, nagy fiaim, a kisebbik is magasabb már nálam s olyan mindakettő, mint a hajnal. Az a szép, szőke hajuk, kék szemük, olyan a válla, karja, mint az atlétáé, remek lovas mindakettő. Bélácska tizennyolcéves, Andráska huszonegy. Jaj, Istenem, hajnalban, öt órakor felkelek, – s megáll s kimeredt szemmel néz maga elé, – jaj, nem tudom elmondani, valami gyanus neszt hallottam, nem is értem, hogy lehetett felébredni, de úgy ahogy voltam, – az anyai szív, – kirohantam a tornácra, hát ott áll az én két szép fiam, az udvar közepén, egyik a gömbakác alatt, a másik a kútnál s szemben állanak és felhúzott fegyverrel szemben egymással. A lélekzete elállott és sokáig sírni sem bírt, csak lihegett és csuklott a visszafojtott zokogástól. – Egymással szemben. Töltött fegyverrel. Egymással szemben. Összekulcsolta ujjait s maga elé feszítette hatalmas karjait; a nyári ruha ujjából kiborultak a fehér karok, ezek oly üdék és fehérek, mint a frissen nyílt liliomok. – Odarohantam, közéjük vetettem magamat: ide lőjjetek! Rám lőjjetek, ti kutyák, ti gazemberek. – Leeresztették a fegyvert s elfordultak. – Odamentem hozzájuk s pofonvágtam előbb az Andráskát, azután a Bélácskát. Teljes erőből ütöttem pofon. És állotta. Nem fordította el a fejét. Ott állott előttem az én szép, szerelmes gyermekem s várta, hogy az édesanyja pofonüsse. Jaj… S az asszonyból kitört ismét a vihar, csaknem szétvetette az egész testét. – Most azért ültem kocsira. Oda akartam menni ahhoz az asszonyhoz. Ahhoz a bestiához akartam menni, hogy azt verjem pofon… A kutyát… Hogy széttépjem. Elindultam, mint egy fúria… Ha a kezem közé kapom… S a homokhegynél a kocsi nem bírt felmászni… És míg ott állottunk, megfordult bennem valami… Jaj! Nem mertem odamenni! Mert hátha ott vannak a fiaim… Csuklott, sírt. Vergődött, kínlódott. Iszonyú volt. – Együtt reggeliztünk, egész megbékéltek, mert látták a rettenetes szenvedésemet. Cirógattak, csókolgattak, egyik jobbfelől, másik balfelől, anyám, anyám, tréfa volt. Kirobbant belőle: – Nem tréfa. Nem volt az tréfa. Megérezte azt az én szívem. Álmomból iszonyodtam fel. Dehogy is volt az tréfa. Egy anyának látni, ahogy a fiai töltött fegyverrel állanak szemben egymással. – Délelőtt eltűntek. Mindaketten. Egy pillanat alatt. Lóháton mentek el. Senki se tudja, hova. Egyik ment északra, a másik délre. De én megéreztem a homokdomb alatt, hogy mindakettő ott van és nem mertem! Borzalmas volt, ahogy ebből a hatalmas, vad, temperamentumos asszonyból kitört minden fájdalom. A zsebkendőjét megette, míg a könnyét, verejtékét törölte vele. – Most mit csináljak, mit csináljak! És ő fájva és rémülettel s iszonyodva nézett az emberi fájdalomnak erre a borzalmas viharára a nyári tűzben. Felettük a bükkfák kemény levelüket megrázták, szél jött valahonnan, forró szél, nyíri homokkal s belevágott a lelkükbe a homokbuckák nyári vihara.
Mert a méhek a húsra dongnak s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik: eljön a fekete katona.
Mert a rikító ponyvák alatt, patinás kupolák alatt is kan-kofa támadt annyi, hogy röhög a föld s mert a kofákra hallgat a sors is: eljön a fekete katona.
Mert a fekete vitorla már a Balatonnak nagyon hiányzik, s hegyek és fenyvesek fehér holtakért, holtak szagáért süvöltve zsolozsmáznak, mert e megőrlő Bakonynak bujdosó szerelmünk sose elég: eljön a fekete katona.
Mert a torony a galambot, galamb a fészke kovás ganaját elúnta, megutálta s a csendtől megőrült harangok bongni akarnak, noha lángban, hát majd viaszvirágként megolvadnak a fennkölt harangok, bronz-dizentéria befolyja a köveket, forró falakat – s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni: eljön a fekete katona.
Mert a vagonok lisztje nem akar keserű kenyér lenni, hát majd fekete sebeket hoz a vonat, mert a tej nem akar újra meg újra vizzé válni, hát majd hirtelen bevérzenek a tejüzemek – s a telepeken a deszkák nápolyiszelet-sorait, a pala-lapokat, csöveket porrá töri az égi kerék, mivel itt minden tiltakozik: eljön a fekete katona.
Eljön a fekete katona, óriás fekete-bársony denevér, duhogó lágy kupolák a szárnyai, szőrgatyás lábain óriás görkorcsolyáit előrerúgva leszáll a városba, megvakulunk, megvakul a naptár, a történelem, szerelmeim, a hosszú sörény, aranyfüggönye csípőtöknek pernyévé zsugorodik, s poklok tudója magam is tördelve kezeimet álmélkodom: nem hittem volna soha, nem hittem volna soha: hogy ti szűzek az ágyatokban hideg fegyverrel feküsztök, soha: hogy ti kölykek a tejfogatok hirtelen kipotyog s iszonyatos gyöngyvirág nyílik a kövezeten – végzetes vízszintesekkel elkészül a város címere újra, cirkalma lesz a füst és fohász, mert eljön a fekete katona, eljön a fekete katona.
A képzeletbeli sisak alatt arcéle zord s éppoly kérlelhetetlen, mint oldalán a kard. Kopár ligetben léptet rendíthetetlen a lovag. Az aljas és szemérmetlen sereg már körbefogta: bámul szolgaszemmel az Ördög, kétfelől kígyók merednek, a homokórával int az ősz öreg. Ki rád néz, tudja, vaslovag, tebenned nincsen hely gáncsnak, sápadt félelemnek. Sorsod kemény: parancsot és talán sebet kell osztanod. Vitéz vagy, német, s biztos lehetsz: méltó ellenfelének fogad majd el az Ördög s a Halál.
II
Két út nyílik. Az egyiken a gőgös vasember léptet, jó hitében bízva, a világ veszedelmes erejében, a rémek közt, míg körben mozdulatlan táncát járja az Ördög s a Halál; a másik út rövid: enyém. Mely elmúlt éjen vagy rég letűnt napon fedeztem föl ezt a képzelt hőstörténetet, a festő Dürer halhatatlan álmát, a hőst s az árnyak rút seregletét, kik lesnek rám, kutatnak s megtalálnak? Nem a vitézt, engem szólít az ősz öreg, kinek fején kígyók tanyáznak. A le nem pergő óra nem a bajnok örök percét, az én időmet méri. Én leszek hamu s én leszek sötétség, bár később indultam, mégis beérek a végső révbe, míg te, ki nem is vagy te, egyenes kardú, derék levente, tovább léptetsz a dermedt rengetegben, tovább, amíg csak ember él a földön, egykedvűen, képzelten, mindörökké.
Alighogy don Juan Hádészbe szállt a rémes vízre s Cháronnak ott már obulust adott, egy koldús, zordszemű s kevély, mint Antisthénes, két kézre evezőt vak dühhel ragadott.
Csüggő keblekkel és szétnyíló köntösökben vonagló nőcsapat kelt a vak ég alatt: nagy, áldozati nyáj, tolonganak egyre többen, s jajuk, mint bús uszály, a csónakkal haladt.
Röhögve Sganarelle bérért nyújtotta karját, míg don Luis a mély parton bolyongni húnyt lelkeknek reszkető ujjal mutatta sarját, fiát, ki dölyfösen szórt ősz fejére gúnyt.
A szűzi és sovány Elvira, fázva, gyászban, férjét, a hűtlent s a drágát, nézte még: búcsú-mosolyra várt, hol még a régi lázban szavalt első szavak szelíd visszfénye ég.
Egy roppant kőszobor, vad fegyverek vitéze, a kormányt nyomta le s oszolt az éjszín ár; ám hűs gőggel a hős, kardjára dőlve, nézte a felszántott vizet, - mást meg se látva már.
Bármikor, ha szilárdnak tűnt a szíved, elhitetted, el is hitted magadnak, semmi nincs, ami képes összezúzni, húztál széles, erős sáncot köréje, ott voltam bevetésre kész azonnal – Józsué Jerikó előtt a kürttel –, mert az isteneim kezembe adtak, végeztem veled. Egy szavamra szíved délceg védfala, pántja úgy hasadt, mint érctelér üregében fenn-nőtt kalcit gondatlan kalapácsütésre széjjel,
és vihettem a féltve őrzött kincset, nagy röhögve hasaltam lenn a völgyben, s hagytam, hadd szedegesd a sok szilánkot, építsd újra acélból, vasbetonból, úgyis mind, ami kívülről keménység, bentről csak lila, hervatag krizantém, s egy fújásra a szirmok szerteszállnak.
Jó esetben ritkán kell szóba állnom szeretteimmel. Megvisel, hogy kérdéseikre csak hazugságokkal felelhetek. Tanácsaik nélkül egyre jobban bízom abban, hogy majd, mint a vadludakat, délre visz az ösztön, bár igazán nem tudom, hol van az a Dél. Szavaimat kevésre tartom, pedig ezen a vidéken még ma is mesélik, a fény úgy lett: csak egy szót szólt valaki. Én persze beszélhetek, amit akarok, nem lesz világosság. Idáig jutottam: néha azt mondom, van kiút, és ettől mintha lenne. Persze nincs. Ez egyszerűen nem így működik. Pedig el tudnék szakadni bármitől, jó esetben egy-két szóval elengedem a fényt is. Halogatni kéne ezt még, mert például az őszt megírni könnyű. Olyankor bármihez hasonlítható bármi. Vagy csak nekem, mindenem. De most tavasz van. Jó esetben mindig egy kicsit hosszab- bak lesznek az éjszakák, mint a félelem.
PÉLDÁZAT az Gyógyító Miskulánciáról, azaz Medikámentomról s az írástudó Doktorokról
I. Vala pedig azon időben igen nagy Veszedelem, mind az egész országban, kit is neveznek bélpoklosságnak. 2. Kiben sokan gyötrődnek volna, gazdag és szegény egyaránt: mert nem tudják vala annak gyógyító írját. 3. Azért valának némelyek, kiknek az ő szemek megvakulna - és valának, kiknek az ő fülek megsiketülne -, és valának, kik nem szólhatnak vala, mivel az ő nyelvük megsebesedék. 4. És az ő testök lett volna nyílt sebekkel megkeményedve és az ő arcuk, mint a szikkadt föld nyáridőn és az ő szemök elfolyna, mint a folyó vizek. 5. Továbbá az ő jajgatásuk elvegyül vala a jajgatók panaszával és elpusztulnak vala, mivel senki nem segítene rajtok. 6. Annak okáért az ország népe a bélpoklosságtól megtizedelteték, s a bélpoklosok beteg gyermeket nemzenek vala, melyek bélpoklosságban találtatnak vala. 7. Vala pedig akkor sok írástudó Doktor, azaz Gyógyító, kik is Medikámentomokon eszmélkednek vala, s egyben kotyvasztának sokféle Miskulánciát, hogy azzal gyógyítanák a bélpoklosokat. 8. Melyek közzől vala olyik, hogy enyhülést szerezne egy napra, és vala olyik, hogy enyhülést szerezne két napra, és vala olyik, hogy enyhülést szerezne három napra; - de nem volna olyan, mely a bélpoklost meggyógyítaná. 9. S ekkor az Izráel nemzetségéből egy, ki is nevezé magát Becsületesnek, másszóval Ehrlich-nek: ki is kotyvasztá Miskulánciát, hogy azt a bélpoklosok bévennék. 1o. S látván látának akkor csudát: mert bizony ki is azt bévette volna, felkel és jára, és az ő sebei elolvadnak vala, mint a tavaszi hó. 11. S enyhülést szerez vala nem egy napra, nem két napra és nem három napra, hanem az egész életre. 12. S örvendezének a bélpoklosok, mivelhogy az ő panaszok meghallgattatik vala. 13. S meggyógyulának azok, s nem volna többé szükség Írástudó Doktorra, mivelhogy megvolna a Gyógyító Medikámentom. 14. És ekkor az Írástudó Doktorok bevádolák azt, ki ezt tevé: elmentek a bírákhoz s mondák: E' káromlást mível. 15. És bizony gonosz dolgot mível, mert méreggel éteti a bélpoklosokat. 16. S jövének kétezer Írástudók, s fennhangon kiáltozának, mondván: E' káromlást mível. 17. Azért idézé vala ama Becsületeset bírói széke elé Galeotto, a pontifex, s mondá neki: Ezek megbotránkoztak rajtad és a te cselekvéseden. 18. Mert micsodás Medikámentomot adtál a bélpoklosoknak, hogy azok felkelnek és járnak. Bizony, nagy dolog ez. 19. S felelé az : Te mondád. 20. Mert ímé, az én Medikámentomom meggyógyít vala kétezer bélpoklost, kik is meggyógyulván, gyermeket nemzenek vala, az ország dicsőségére és becsületére. Ám te lásd, kié az igazság. 21. A bíró pedig hordozá vala e szókat az ő elméjében, s nagy sokára felemelvén szavát, így szól vala fennhangon, mondván: 22. Nincs igazad, ó Becsületes Írástudó, mivel a te gondolatod végig nem gondoltad vala. 23. Mert nézz körül: íme, itt áll kétezer Írástudó, a kik nem tudnak egyebet, mint bélpoklosokat gyógyítani, az ő módjuk szerint, s ha nem lesznek bélpoklosok, mivelhogy te meggyógyítod azokat a te módod szerint, ezek itt elpusztulnak, s az ő magjok kihal. 24. Mivelhogy nem adhatnak kenyeret az ő asszonyuknak és az ő gyermekök meg sem születhetik. 25 . Mert bizony, kigyógyítottál kétezer bélpoklost, és született kétezer egészséges gyermek, de elvetted kétezer egészséges ember kenyerét, és nem születhetik meg kétezer egészséges gyermek. 26. Mivelhogy sokan vagynak a bélpoklosok, de ugyanannyian vagynak az Írástudók, a kik abbul élnek, hogy őket gyógyítják. 27. S ha meggyógyulnak a bélpoklosok, meghalnak az Írástudók. 28. Mert a mérleg nyelve mindenkor egyenesen áll, ha fel nem fordul a mérleg. 29. A kiknek szemeik vagynak, lássák, s a kiknek füleik vagynak, hallják.
Amikor a stoplámpa fényes gombját megnyomtam és vártam türelmesen hogy vörösről reményzöldre váltson végre másodpercekbe passzírozottan rengeteg időt loptam és persze megint rád gondoltam nyájas emberiség nyilván nem az összevissza barangoló nyájra hanem csakis a sajátomra
mert emberiségből ugyebár tetű sok volt a múltban jórészük már fenn a magasságosban mások a pokol fenekén és szanaszét nyakig érő bűzös gondban bizonyisten rád gondoltam és a meglepetésre ami csakis akkor érne amikor szobrot állítanék neked és akkor abban a lámpaváltó hosszú pillanatban ismeretlen arcod kifaragtam drága barátom és így igazzá szépültél mindörökre
az élethű szobor így szólt bajban voltál melléd álltam szépreményben izzott szavad miközben észrevétlen magamról mintáztalak s mert időm volt bőven egyre másra faragtam a szobrokat minden útkereszteződésben kifaragtam sietve kapkodva apám anyám testvérem mindenféle jóságanyagból lelki márványból kifaragtam félelem‑életem kiszenvedett társát reám ragyogtatott tündöklő csillagvágyból barackvirágból krispány* illatából szemfedőmagasra kúszó cédrusfából szívbemarkolások lajstromából szerelem hangzavarából hálából és halálból reám hagyott holdtalan éjszakákból megannyi észrevétlenül mélyülő ráncból világomvége beteges lázból berozsdásodott téphetetlen láncból
amikor aztán azt hittem se időm se erőm nincs már másra s hogy vörösből sohasem vált át a tilalomfa‑lámpa faragtam tovább Michelangelo módra fájdalmam‑ magasította emlékoszlopokba maradtunk aztán táncba szemeltek minket láncba történhet ez mással is
Látnak-e téged Karthágóban, Kaulóniában vagy lenn, Szürakuszaiban? Hisz útra sose kelsz, hogy kedved és életed teljen új városok szép neveiben… Mondják: mindennek csak az ízét érinted, szavaknak, hasonlatoknak, hajnali köveknek, az asszonyi kéz könnyû melankoliájának… Mi lesz velünk így, barátom? Mert elmondhatatlan a lakozás itt, legyen bár a nyelv oly tûnékeny és sebes, mint a kaméleon kíméletlen irhája, amikor ártalmatlan prédára les… A barátaiddal mi lesz? Több arc - barát és ellenség vegyesen, konkoly és pipacs… Ki tart éjszaka néma faladhoz lángot? Hord-e tálakba ételt nappal a lélek?…
Idegen földbõl ha végül kitakarnak, Karthágóban vagy Kaulónia vidékén, zengjenek angyalok fölötted, ismeretlen, ki ily hosszú földi útakra sose térsz!…
- Egy helyütt azt írja : „. . . a líra minél inkább líra kíván lenni, annál kevésbé tűri meg az alapok bonyolultságát." Ezért van-e, hogy életműve - hangjában, tárgyában - egyetlen szigorúan, mondhatnánk, makacsul meghatározott úton jár? Nem tart-e attól, hogy ez az út összeszűkülhet, lezárulhat?
- Ez a széles út - keskeny út problémája. Tudjuk, széles út vezet a kárhozatra és keskeny az üdvösségre. A jó művész kötéltáncos. Egyedül a szűk út kényszeríti mindig előre a széles ismeretlenbe.
- Költészetének jellemzőit - hangsúlyozott dísztelenségét, szűkszavúságát - alkatinak tartja-e? Versei, nyelvi formájukat tekintve is, az eszköztelenségig egyszerűek. Hogyan, milyen háttérből alakul ki költői nyelve?
- Ha megkérdeznék, mi is az én költői nyelvem, igazság szerint azt kellene válaszolnom : valamiféle nyelvnélküliség, valamiféle nyelvi szegénység. Az anyanyelvet édesanyám szerencsétlenül járt beteg nővérétől tanultam, aki alig jutott túl a gyermeki dadogáson. Ez nem sok. Persze a világ ehhez hozzátett ezt-azt, teljesen találomra, véletlenül, nagyon különböző műhelyekből. Ezt kaptam. S mivel az anyanyelvben épp az a szép, hogy kapjuk, nem is akarunk hozzátenni semmit. Ezt sérelmesnek éreznénk. Olyan lenne, mint szépíteni származásunkat. Viszont a művészetben az ilyen szegény nyelv is - ezt a szegények büszkeségével kell hogy mondjam - megváltódhat. A művészetben a süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák járnak, minden fogyatékosság teremtő és magasrendű erővé válhat.
- A Trapéz és korlát megjelenésének éve, úgy vélem, elkerülhetetlenül meghatározta a verseket kialakító élményanyagot. Alaptényezője volt ennek a háborúval s annak „békés", front mögötti arcával, a náci koncentrációs táborokkal való találkozása. A téma húsz év után újra felmerül a Rekviem-ben és a Sötét mennyország-ban. Hogyan került személyes élményei közé a koncentrációs tábor; mi az egyetemes üzenet a nyers répáért meghaló francia fogoly látványában?
- A háború szárnomra valóban meghatározó élmény volt. Túl a tragikumán, megvolt a maga kegyelmi gesztusa is. Azt a didergő molekulát, aki voltam, belekényszerítette a nagy, rettenetes és testvéri masszába. Első, individuálisnak nevezhető korszakom mezítelensége tulajdonképpen csak előkészítette ennek a beöltözésnek tragikumában is megváltó pillanatát. Ugyanekkor súlyos igazságra ébresztett rá. Arra, hogy a művészet legfőbb tárgya a tragikum, a jóvátehetetlen. A múlt, a lezártság végleges közegében kell megtennie a művésznek az „első valódi, reménykeltő lépést". Túl a humánumon s a legnemesebb szándékú pedagógián, ebben vélem fölfedezni a művészet eleve transzcendentális jellegét.
- Hadd vessek itt közbe egy kérdést. A dolog életrajzi vonatkozásai valamennyi olvasóját érdeklik. Hogyan került - fizikailag - az élmény közelébe?
- Mint katona kerültem ki negyvennnégy őszén Németországba. Itt egyrészt olyan méretű esszenciális ürességet és hazátlanságot kellett tapasztalnom, mintha József Attila szkizofrén világhiánya objektiválódott volna egyetemes fokon. Másrészt az emberi közösségnek és összetartozásnak eddig nem is gyanított élménye várt rám. Földnek, világnak, embernek olyan gyengesége, ami utoljára talán csak a „nagy" irodalmakban, az őseposzok vagy a görög sorstragédiák idején volt birtokunkban, s amit az újkori irodalmakban elfelejtettünk. Ismét megtanultuk, mit jelent éhezni és enni adni; mi a szomjúság és mi a mezítelenség. A könyörület. A hazátlanság és a megérkezés. Nem tudom, kellően tudtuk-e kamatoztatni vagy sietve hagytuk feledésbe merülni a „nagy irodalmaknak" ezt a ritka újrakezdési lehetőségét, amit az ember soha önként nem választ, de ha egyszer „megkapja", legalább olyan ereje van, mint a mindennapos szegénységnek, amiből a népköltészet született.
/Lengyel Péter Élet és Irodalom 1969.október 11/
Majd elnézem
Majd elnézem ahogy a víz csorog, a tétova és gyöngéd utakat, a fájdalom és véletlen közös betűvetését, hosszú-hosszú rajzait - halott köveken, élő arcokon -
Eccellenza - bár csöppet sincs inyére, hogy osztrákokba csíp tucatnyi versem s gazságaik rímes leleplezése nem kíméli a tekintélyeket sem -, hallgassa meg, hogy Milánóba érve az egyik reggel merre tévelyedtem? Szent Ambrus templomába vitt a lábam, elfáradtam, mire odataláltam.
Egy ifjú volt velem, kinek az apja egyike a veszélyt rejtő fejeknek, keresztségben a Sandro nevet kapta, s nagy regényének címe JEGYESEK lett… Nem hallott róla? Ugyan már! Ne adja a tudatlant! Vagy talán a kegyelmed agyában oly sok gond, nagy eszme fészkel, hogy hívságokra időt nem fecsérel?
Beléptem s benn hadfiakat találtam, földünkre mind északabbról jutottak, csehek voltak s horvátok általában, idehozták őket szőlőkaróknak, most is - akár díszszemlén - katonásan, hegyes póznák módjára sorakoztak, Isten házában is glédában állva szőrős, mord képpel strázsált mindahánya.
A háttérben maradtam, mert bevallom: ha egészen e csordáig megyek föl, az undortól meg kellett volna halnom - önt magas posztja megkíméli ettől. Bűz terhe ült minden könnyű fuvalmon, és - nézze el nekem, nagyúri rendőr - azt kellett hinnem: minden faggyuból van a gyertyáktól az oltárig e dómban.
Ám amikor a pap szentelni kezdte az úrvacsorához szükséges ostyát, váratlan édesség csendült fülembe: a lomha csenden banda harsogott át és harci trombiták hangján bezengte epekedőn a templom hűs hajóját, letört népségnek volt e hang a hangja, amely elvesztett édenét siratja.
Az égre szállt a kórus, amit fújtak a Lombardokból (Verdi operája), ezt: "Ó, Urunk, érted vágtunk az útnak" - nemrég e dal keblünk gyújtotta lángra. Mérgem feledve húzódtam a bús, vad katonákhoz, velük vegyülni vágyva, úgy éreztem: sajátjaimra leltem a kardalunkkal sóvárgó seregben.
Nos, kell-e több, uram? Szép volt a dallam, és a miénk! Játszották rendesen, ahol művészet, fennkölt gondolat van, elvakult indulat ott nem terem. Ám végetért a zene - s újra harcban állott háborgó szívemmel eszem, midőn - minthogyha csitítani vágyna - a bakáknak énekre nyílt a szája.
Lassan-lassan szállt fel a német ének, sötéten szállt a fények Istenéhez, hangot adván tenger keserűségnek: komor fohász volt, súlyos, ünnepélyes. És bennem ámulóra vált a lélek: de szép, hogy ily nemes fájdalmat érez e sok-sok báb, faragatlan fajankó! Himnusszá lett ajkukon a panasz-szó,
melyben édes-bús emlék derengett fel, melódia, mely kedves volt a szívnek, kiskoromban, otthon tanultam egyszer, borús napokban mindig felderített, anyám dalolta nékem szeretettel és énekétől minden halk, szelíd lett - a régi dallam most is elvarázsol s már magamat látom száműzve, távol.
Elhalt a dal - s én eltünődve álltam, agyamban hő gondolatok cikáztak: ezek, szegények, mint mi mindahányan, szolgái egy tőlünk tartó királynak, aki miatt itt mindőjük hazátlan, s aki rabokat rabokkal vigyáztat; áttelelnek nálunk a cseh, a horvát bakák, akár a Maremmán a csordák.
Nélkülözve, vaskemény fegyelemben állomásoznak, gúnyt, bojkottot állva, vakon szolgálnak s nem vetnek ügyet sem az őket is kijátszó praktikákra, a lombard s német közti gyűlöletben önnön valós javát egyik se látja, csupán azét, ki népeket megosztva uralkodik, mert így szilárd a trónja.
Hazavágyó, szerencsétlen bakák, megvetve, árván tengődtök minálunk, éltetve népeink legfőbb urát, kit lelkünk mélyén mind pokolra szánunk! De menni kell. Nem maradok tovább, mert szívem űz végül velem csunyán gúnyt s megölelek egy mogyorófa-bottal strázsáló nyársatnyelt káplárt bizonnyal!
