Az álarcom tesz mássá, mint a többit. A bronzgyapjútól izzadt férfitestem. A kettős fejszék templomában élek. Pasziphaétól, a Fénylőtől születtem. Egy lélek sincs ebben a parti házban. Egy lélek sem moccan ebben a csendben. A tenger fénye szempár indigója, Ha titkos hódolóját éri tetten.
Egy lélek sincs ebben a parti házban. Itt minden nap vasárnap délelőtt. Körül tücskök, cikádák és kabócák, Hamuszürke aszfodéloszmezők. Izzó mezőkön hallod, hogy dalolnak? Alszol? Belep a Nílus-parti gyász. Az egyedüllét még csak nem is furcsa. Illetve egy ideje megaláz.
A bejárat mellett fáklyák lobognak. Remeg a láng, és messze száll a korma. És görbe sarló a nappali Hold, Vagy égre festett tengeri uborka, Mit véres tajték sodort oda épp. Hallod, a Nílus partján hogy dalolnak? Vonyít a sokaság macskazenét, Lantszóra tegnapot temet a holnap.
Nem ismerem a csóvák gondnokát. Ha arra járok, sosincs senki ott. Falragasz élteti Mínósz királyt, S eszembe juttatja: apám vagyok. Nincsenek tükrök. Nem koptatja láb A tróntermet. Gipszlépcsők háza hív. Csatorna nélküli fürdőszobák. Balzsamozókádakban tetteid.
A falon színpompás lázálmaink. Felkínálom a holtak trónusát. Kecses mozdulattal elfogadom. Így kívánja a játék meg a láng. Kőéren cerkóf, zsurló-énekek, Delfinek, pávák és haláltusák. Alszol? Az útvesztőben félsz kering. Vörös fonál. Valaki erre járt.
Valaki jön, hogy eljátsszon velem. A néptelen nekropolisz urát Követi botladozva zegzugon, Koromszagú, sötét pincéken át. Hogy többre nem telt tőlem, megvisel. Szavak, szavak… Minden bújócska volt. Az önzetlen megrémített. Elég. A hullára tegyetek vadkaport.
A hold tükörképe - a szomjúságom, éhségem - őszi falevél, támaszom - eső-liliom, a hó - álmom, a viasz - nyugalmam. A szerelem is a magány egyik fajtája, elgyötört hallgatásom - feledés.
Pompejiben üregek lakják a köveket. Hajdan emberek élték, szerszámok, kutyák; láva perzselte valamennyit.
Halott férfit rejt minden kő-tojás, s megfoghatatlan kél ki belőle a semmi. Minden kőlapban egy lakodalmas ágy; egyiknek üressége az ara. Üregek, lebegő, le nem téphető gyümölcsök. Egy kuvasz üressége hever a meztelen gladiátor ürességének lábainál. Lábad a hiányzó falernumit tapossa, a víziórák ürességén lépdelsz, a szerdai nap ürességén, a sós levegő ürességén. Mindennek hangja van.
Hallod a lávában a szekrény nyöszörgését, a kulcs csörgését, az amfora kotyogását. Árnyak, láthatatlan árnyak nyüzsögnek mindenütt. Űrök. A szavakra lávaburok tapadt, az anyag megmerevítette a zenét, a halott hangok körmöt eresztettek és nő a hajuk. A repkényes, szőlőkutas házakon járunk. A szemedbe csapódó homokszemcse őrzi a kolibri kölyűjét, az uzsorás asztalán tallérok nyomára lépsz, s ha valaki rád törne, hogy ledöfjed, ne ijedj, s ne védekezz. lehet, benned keresik társukat a halott csecsemők meg a kertek, keresik a szebb kilátást, keresik emlékezőtehetségüket. Ahogy mi is kutatjuk magunkat a bennünket méhükben őrző vajúdó kövekben. Körülöttünk a dolgok muzsikáló üressége, és amikor a láva fölszippantja csontjaink meszét, láthatatlan körvonalakban létezünk tovább, igen, megmaradunk, megmaradunk, akár gyom, akár búza takar.
Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell. Lantot, hitet vígan szegre akasztok. Kicsit pirulok. Én és a Siker? Jöjjenek a tilinkós álparasztok, Jöjjenek a nyafogó ifju-vének, Jöjjenek a finom kultúrlegények. Nem is tudom, hogy mi történt velem, Hát sokat érne itt a győzelem? S én száz arcban is kínáltam magam, Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.
Ügyes kellner-had famulusa tán? Éhes szemben vörös, vadító posztó? Legyek neves hős kis kenyércsatán? Fussak kegyért én, született kegyosztó? Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni, Úri dölyffel megállni, mosolyogni, Míg tovább táncol kacsintva, híva A Siker, ez a nagy hisztérika. Nyomában cenkek. No, szép kis öröm. Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.
Én Kasszandra vagyok. Ez meg itt a városom hamu alatt. Ez meg itt próféta-botom és -pántlikám. Ez meg itt kételkedő fejem. Győztem, az igaz. Igazam tűzfényként csapott az égre. Csak a meg nem hallgatott próféták láthatnak ilyet. Csak azok, akik rosszul fogtak hozzá, és minden oly hamar beteljesülhetett, mintha nem lettek volna. Most tisztán látom magam előtt, láttomra hogy akadt torkukon a szó. Elhalt a nevetés. Szétváltak a kezek. A gyerekek anyjukhoz szaladtak. Nem is ismertem múlandó nevüket. Az a dal a zöld levelekről – senki sem fejezte be előttem. Szerettem őket. De a magasból. Az élet fölött. A jövőből. Mely mindig üres, és honnan mi sem könnyebb, mint meglátni a halált. Sajnálom, hogy kemény volt a hangom. A csillagokból nézzetek magatokra – kiabáltam – a csillagokból nézzetek magatokra. Meghallották, és lesütötték a szemüket. Az életben éltek. Széllelbélelten. Eleve elítélve. Születésüktől a temetési testben. De volt bennük valami nyirkos remény, saját hunyorgásával jóllakó láng. Tudták, mi az, hogy pillanat, legalább egy, akármilyen mielőtt – Igazam lett. Csak éppen semmi nem következik belőle. Ez meg itt tűztől kormos köntösöm. Ezek meg itt próféta-vackaim. Ez meg itt eltorzult arcom. Mely nem tudta, hogy szép is lehetett volna.
Det óra tizenkettőt üt, Azért kapunk új esztendőt. Új esztendő színbe várja, Vénnek az életét most szánja, Vajon órára szegezi, S éjfélkor elviszi? Egy új esztendű, mint egy virág, Örül neki az egísz világ. Egy új esztendőbe most vagyunk, Maguknak sok jót kívánunk. Legényeknek, leányaknak, bácsuknak, Nípnek, kölyöknek urálunk, Senkit nem felejtünk el, Azt tudjuk, hogy úgy is kell. Ki szereti, hozzan bort, Igyék, s oszt rugja a port, Leánynak egy szíp legényt, Legénynek leányt megint, Betegnek egíszséget, Mindenkinek békességet, Új esztendő magának, Jó szerencse házának, Szültüljetek legínyek, Örüljetek jó kedvnek, A háznak s a gazdának Sok esztendőt kívánunk! Szaporodjanak, mint a filesek, Kereztelésre én is ott leszek,, Mük az ablakból nem menünk, Meddig perecet nem kapunk, Azirt jöttünk hejgetni, Mi egy kis pénzt nyerni, Dorsa szegínyek vagyunk, Ennivalót nem kapunk, Félbemaradt az utunk, Az ablak alatt meghalunk, Ma nem érdemes meghalni, Van kedvünk még táncalni, Nektek hiu most tele puival, Váltsátok a régit újval, Font kalácsok az asztalon, Bor kacag a korsóban, Szép babák a tűzhelyen, Házba magánál nagy rend, Hejgetést nem bánunk, Sok esztendőt kívánunk! Soknak kívánunk sok esztendőt, Jamboron a hóba ledült, Minden háznál tisztelték, Azt hiszem, hogy megigézték Krapasztaltan kicsit látok, Házba is látok most fákat, Nem jöttünk mük kopogtatni, Eljöttünk csak hejgetni, Kivánunk sok egészséget, Házba soha betegséget, Az Isten adjon, el ne hordjon, Más időre det eljövünk, Jobbnál jobban megkapjuk, Teknőcskébe egy buba, Ne férjen a zsákba búza, Pincébe sok pujocska, Egy kívánság, nem pogocsa. Innen menünk, megfázunk, Sok esztendőt kívánunk!
Három szerelem az életem. Semmim sincs ezen kívül. Rád gondolok: évek rácsai közt az emlék elfeketül... Jaj, szívem, olyan sovány vagy, meg ne szánjon a halál! Homlokod mögött a világ elfehérült szájjal kiált. - Szótlanom, egyetlenem, tenyered tenyeremen.
Testednek tiszta menedék: a csók a léleknek nem elég. Nem elég három szerelem: három árvaság idebenn. Három homlok is kitaszít. Fehér a magány, mint az ing. Fehér az ing, fehér a halál. Csak az él, aki társra talál. Szótlanom, egyetlenem, tenyered tenyeremen.
Ebben a sűrű, otthonos homályban jól érzem magam. Az avarból előkotorhatom, mint megbarnult fényképeket, összegyűlt éveinket. Süppedő, langyos korhadék - a fekhely törött rugóival. Levélfoszlányok: elrongyolt bankjegyek - ebédpénz, lakbér, kiszámolt örömök: mozi, vacsora, cigaretta, bor. Fakéreg tiszta illata: hajadé? Összebújtunk egymás felé növő magányban. Ó, ez az erdő, ez az erdő! Fonnyadó délutáni fényben állok a fák között: eget markolnak vagy homályt csak - karjaid, milyen sok karcsú, védtelen, sovány karod! Ölelés-erdő, fázós, felhők-kesztyűit kereső, didergő, lombok kabátujjába, takaróm alá bújó, arcomat cirógató; szerető-erdő, feleség-erdő, megsokszorozott szerelmem erdeje, szavainkkal, leveleink soraival telerótt; levélerezet-erdő, ráncainké. Jó itt, ugye, milyen jó? itt nélküled is minden reád emlékeztet, terólad összegyűjtött hasonlatok erdeje ez. És nem viták, veszekedések, békülő, kényszeredett ölelések, visszanyelt szavak, megbánt szavak, szavak - szeretkezéshez hazudottak; őszinték, félig igazak, újra igazak, szavak erdeje? Szél jár - jó volna azt mondani, gyöngysorok csörrennek össze nyakadon, ha szél jár és verdesi az ágakat, esőt hoz, lassú, szemerkélő esőt, hazuggá vált jelszavak ritmusával, szorongást; újságok, könyvek, kérvények lapjaiként zizegve, földre hullva, tölgyek odvába, mint fiókba, gyűrve; szél jár, kopogtat, verítékezik ablakunkon, esőt hoz, idegen léptek kopogását a ház előtt, szívdobogást, ideges ujjaid dobolását az ágy szélén, a párnán. Végigver rajtad, erdő, végigver rajtad, szerelmem, szorongásom, hazám.
Ha így szólnék a kedves, fiatal kalauzhoz: - Kalauz úr, hogyha ma este hazamegy, ölelje meg nagyon a feleségét, dícsérje meg, ami épp rajta van, akár az ócska pongyoláját - Ha így szólnék - ugye... bolondnak tartanának?
Ha így szólnék a bottal kopogó nyugdíjas bácsihoz a boltban, mikor épp forintjait guberálja, végül levágat tíz dekát a „kicsit-hosszabb-lett" kenyérből: - Bácsi! Itt van ötszáz forint. Tegye el, kérem. Épp ma kaptam. Nem számítottam rá. Fölösleges. - Ugye, bolondnak tartanának?
Ha így szólnék az útkövezőkhöz: - Útkövezők! Én ezt a kis kavicsot elviszem, mert az erezetében lehorgadt Krisztus-fejet látok. Engedjék meg, hogy elvigyem! - Ugye, bolondnak tartanának?
Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz: - Gyere, fiam, üljünk le valahol, s te elmeséled, mitől nőtt vállig a hajad, mi ellen mered ez a tüske tejes arcod körül, s egyáltalán, mitől vagy te ilyen kérlelhetetlen? - Ugye, bolondnak tartanának?
Ha így szólnék padon sütkérező, újságpapírból eddegélő nénikéhez: - Néni, jöjjön velem, amit szeret, azt főzök vacsorára, puha ágyat vetek, előtte pedig mindent elbeszélhet, a menyasszonykorát, azt a szülést, a császármetszést is, és szegény jó ura szívszélhüdését, és hogy mivel ültette be a sírját, azt is, milyen a szomszédasszony, azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában, meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos. Mindent apróra elbeszélhet. Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban. De éjjel egyszer - maga úgyis sokszor fölébred - keljen fel, takarjon be engem, mert éjjel mindig lerúgom a takarómat... Ha így szólnék - ugye, bolondnak tartanának?
Ne csodáld, hogy a mosolyom, szavam szúrós-keserű, mint a rossz ecet, hogy nem tudom szeretni már magam és mást se, csak szeszélyből, keveset. Ne vádolj érte. Sorsomat okold s amin átbuktam, az ezer pokolt, a gőgös bálványt, ős Ostobaságot, kire fejjel rohantam s fejbevágott. Ha jobb a sorsom, jobb volnék bizonnyal, ha rámvillanna a szerencsepatkó, így rossz vagyok, gyűlölködő, gyanakvó és elbúvok, szívemben száz iszonnyal, elbúvok és gubbasztok egyedül, mint vendég, ki a sutba települ, hidegen szúrja fel a hideg ételt s a borra dörmög, mit csaló pecsételt. Most árva szívem, mint a sün, befordul tüskét feszítve, gubózkodva, zordul, mert fél a rossztól. Így is rossz, de szúrták, és csíptetővel csípték gyenge burkát és jót színlelve mérgezték titokban. Most elrejtem, ne lássák emberek, ne is sejthessék. Ajtón nem merek benyitni, annyi rossz ajtót nyitottam.
Elbúvok. Félek. Szokom a Halálhoz. Gyönyörködöm arcában szemmeresztve, amit sírkertek holdja besugároz és megvígasztal egy sötét rögeszme, hallgasd !
Ólomszín arcú ezer idegen, kik fáról függnek véres zsinegen, erdők alatt, ligetek hársain, ijesztő bábok, ők a társaim! Élők között társamra nem találtam, de rátok nyílt szemem egy vérivó vad éjszakán, torzarcú légió, testvéreim zsinegben és Halálban!
Kik zsupszalmán, csomóban alszanak, míg széngázt nyeldes a tátott ajak s a kékszárnyú Halál mellükre lép, testvéreim a füstmérgezte nép. Engem bús őszök gőze mérgezett, fullatag kelyhek, rothadó virágbél, jaj annak, ki mérgezve is tovább él s csak hajtja testét a csontgépezet.
Mind, aki vérét csepegteti széjjel sötét fejsebből, elvágott ütérrel, toronyból szédült, vonatból borult, útszélen összerogyó nyomorult s aki süppedve pusztult el a sásban, aki megégett, aki megfagyott, aki folyóba fúlt, aki halott, testvérem mind a szörnyű elbukásban.
Behunyom a szemem, mert a déli izzás már a végsőkig kínoz. Odakint a nyílt vízen, a látóhatár vonalán még éppen innen, áll egy hajó. Tompa-kékben, magányosan. Mint a fájdalom, mint a szüntelen menekülés, a sziklák éles peremét elérő hullámtörés, a csillogásba merülő sötét, vak kagylóhéj, a síkos iszap, a döglött halak sodródása, a partnál a hullámok egymásba robbanása, mint az utolsó pillantás a tengerre, és odébb a pálmafákra, a katedrális kékbe olvadó tornyára, úgy legyen... legyen elveszett és elvesztett minden. Lélegzet, szívdobbanás. Legyen az utolsó. Amikor a hajó elindul, hogy elhagyja Brazzaville-t, s a kalapomat a vízbe dobom, és később majd megint megbánom, gondolj rám. A tenger legyen az ágyunk, hol együtt fekhetünk, örökös távolságban, hiába csípte a só véresre a számat, akkor is az a víz ölel, mint téged. Zárt szemhéjam mögött az izzás visszfénye. Lüktető seb, azután holtomiglan-holtodiglan heg, mélyen a bőrömbe égve, az a túl-messzi pont, a puha alkonyatban, a hajó, amint elhagyja a szigetet. Elvégeztetett.
2
Most mindent magához ragad az éj, engem is magának zsákmányolt, és bársonnyal cirógat egyre, mielőtt széttép. Mert bokrok alján osonó gyilkos, nehéz virágillat űz ájulásba, kibontott hajjal vergődöm az ágyon, ó, bárcsak látnál! Sötét a bőröd. Előrehajoltál, és nyakad ívén néhány kis hajlat kínálta magát a csókra. Ha megérinthetnélek... Halk eső kopog a kertben, a terasz ajtaja nyitva maradt, sohasem, sohasem leszek szeretőd, nem láthatsz ruha nélkül az ágyon. Sötét a tenger. Ott lent, a kert végében, a vaskapun túl, lépcső fut le a homokig. Mezítláb mennék, mint a zarándokok, vagy mint az apáca, kit meglestem, hajnalban sétált a vízben, cipőjét kezében tartva, felhúzott szoknyával, s énekelt. Neki talán ennyi a bűn. Én azt képzelem, hogy magad alá tepersz. Vagy letéped rólam a harisnyát. Titokban felhívsz magadhoz, a régi házba, mely egy kis téren áll, cirádás keretű tükör van a folyosón, bámulom magam, míg felérek. Lopva ajtót nyitsz, látom, részeg vagy, de már késő. Dulakodunk, már a hálószobában, és végül a kétszárnyú szekrénybe löksz. Ponyvaregény. Mert a szekrényben szeretkezünk. Vagy csak félig jutunk, megzavarnak. Aztán felkapom a kabátom, s hazarohanok a parton. Sötét az ég. Felhők, mennydörgés. Így lenne, hidd el! Ha megérinthetnélek...
3
Pillantás a tengerre. Az ablakodból. Alkonyat ez is, idilli kép, esély, hogy szorosan melletted álljak. Hűvös, józanító levegő. De hiába. Fehér ing van rajtad, félregomboltad a sietségben, egyujjnyi csíkban belátok alá. Valamit magyarázol, aztán hirtelen abbahagyod. Ugyan, minek a beszéd. Mindent tudunk egymásról, mert mindig egyformán hazudunk. Így hát szótlanul várunk, odakint a nyílt vízen, a látóhatár vonalán még éppen innen, felbukkan egy hajó. A dallam egy idegen kikötőé. Mikor viszel a kikötőbe, kérdezném, de nem merem. Egyedül nem mehetek oda, túl veszélyes, s különben is, jól ismered, akár a katedrális környékét. Az erődben van egy könyvtár. Oda sem tehetem be a lábam, csak a bennszülötteket látják szívesen. Régi könyvek a szigetről, pergamentekercsek, szakadt térképek a polcokon, és Rod Wilkins távcsövei. „Don Rodrigo”, ahogy hívták, a nagyapád volt, okos és kegyetlen ember, a sziget első uralkodója. Utálta az európaikat. Csak az afrikai vérben hiszek, mondogatta, és egy tucat ágyast tartott maga körül. Mindet Párizsból hozatta. Néha felvette aranysujtásos kapitányi kabátját (lopta), s úgy ment a bordélyba, ha berúgott, törzsi nyelven beszélt, és ánizspálinkát öntött a lányok testére, aztán lenyalta. Te is jársz bordélyba, tudom, de erről nem beszélünk. Jobbára semmiről sem beszélünk, mi lényeges. Nincs igazam? A csönd vagyok, két hang közé bemetszve. Talán, ha öcsédbe szerettem volna bele, ő szelíd, mint egy lány... De most már késő. A gyerekkor s a hallgatás örökre összeköt.
4
Szeretnélek látni meztelenül. Egyszer a parton futottál, laza trikóban, mentem utánad, fent a dómnál, áthajoltam a mellvéden, nem vettél észre. Egyszer, csak egyszer, mondtam magamban, egyszer, csak egyszer, lehetne szerencsém... De nem lett. Pedig csak néznélek, nem túl közelről, érintéssel nem törném meg a varázst. Néznélek, mint az angyal szobrát a kis téren, hova ablakod nyílik. Szárnya csonka, és egyik kezét nyújtja az öböl felé. Arcát fürkészem, de nem jutok semmire, mosolytalanul mered a vízre. Iszonyú minden angyal. A szobor lábánál koldul egy ember, néha látom a székesegyháznál, pléhbögrével dobol a kövön, s az erőd ágyúi mellett alszik, vagy hajnalig rekedten énekel. Mit gondolsz, boldog? S fölötte az angyal? A legbujább talán most a temető. Sétáltam arra, öregasszonyok harsány színű rózsákat tépnek, csokorba kötik a margarétát, rendezgetik a sírokat. Nekem még mennyi időt szán az angyal? Behunyom a szemem, mert a déli izzás már végsőkig kínoz. Egyszer mondta egy lány, az iskola mosdójában vihogott egy másikkal, azt mondta, szeretném, ha hosszú, kibontott hajjal tennének a koporsóba. Én meg azt szeretném, ha elégetnének. Virágok, szájak. Vázak. Nálad vajon van otthon házioltár? Ó, nem a keresztre gondolok, hanem woodoo-babákra. Angyal és bábu: az lesz csak a játék. Gyöngyöt kapunk, és türkizt égve, kéken, belefulladva a tenger türkizébe, míg a látóhatár vonalán áll egy hajó. Ha majd elhagyja a gyerekkorunkat, mi elhagyjuk egymást. Azt mondják, a lengyel lány a szeretőd, a bordélyban, szép, vörösesszőke, a két melle között aranykereszt. Csak telik a sok lassú óra, füstölök, gyertyák égnek, és te az ágyán heversz.
5
Az imakönyvemben hordom a fényképed. Nem igaz, hazudok. Nincs is imakönyvem, csak egy titkos naplóm. Egyszer majd ellopod, a zsebkéseddel nyitod ki az iskolai szekrényemet, és magaddal viszed, amit rólad és neked írtam. Ügyesen megzsarolsz vele. Én talán pofon váglak. Éppen, mint egy elcsépelt fordulat bármilyen szép, szerelmes történetben. Képem sincs rólad, ugyan, honnan lenne? Amikor botrány tört ki a bordélyházban, és belekeveredtél egy verekedésbe, közölte a fényképedet a helyi újság. Kivágtam, őrizgettem. Angyal! Ó jer hát, szakítsd le az apróvirágú növényt. Emlékszel? Hétéves voltam, amikor megismertelek, te pedig kilenc, s már az első találkozásnál gúnyosan kinevettél. A folyosón álltam, odabent Madame Manuéla tartott balettórát, én küszködtem a ruhámmal, a cipőmmel, amikor felszaladt a lépcsőn az öcséd, loholtál a nyomában, és nevettél. Mindig előzd meg a búcsút, mintha a múltad volna... Délután szaladtam fel a lépcsőn a parton, megtorpantam a szomszéd kert végénél, micsoda rózsa, hatalmas kelyhek, fehér sziromtenger, ágaskodtam, hogy törjek belőle, hozzá ne nyúlj, kiabáltad a hátam mögött, te kis fehér kurva, kiabáltad a bennszülöttek nyelvén, azt hitted, nem értem. A hajnalok. Pirkadatkor keltem, és rohantam a vízhez. Csak az enyém volt ilyenkor a tenger, kavicsot és kagylót gyűjtöttem, verseket írtam a titkos füzetembe, a nevedet írtam a homokba, együtt remegtem a hullámokkal. A kalapomat dobáltam a parton, egyszer aztán elvétettem, s a kedvenc kalapomat elragadta a víz. Azon az újságból vett képen a lengyel lányt öleled. Féltékeny vagyok, dühömben ujjamba vágok a késsel.
6
A világítótorony a sziget túlsó sarkában áll. Már nem használják, egy öregember lakik ott a feleségével. Te ismered őket, néha elmész hozzájuk, megvendégelnek a maguk szerény módján. Szeretek arrafelé sétálni. Egyszer viharba kerültem, már alkonyodott, erősen zúgott a szél, az esőtől alig láttam, és féltem. A tengertől is félek, sosem merülök bele, inkább csak nézem a vizet a sziklákról. Nézem, és rabul ejt a szomorúság. Az öblöt figyelem mindig, ahonnan egymás után kifutnak a hajók, és elindulnak a főváros felé. A kék óra. Melyik árnyalata az igazi? A vízé, az égbolté, a felhőkön átütő derengésé? A lengyel lányt öleled, vagy egy másikat, vagy az összeset. Hogy mind fordulnának fel! Ők hozzád érhetnek bármikor. És látnak meztelenül. Nekem a kék óra jut a teraszon, a megbolondult jázminok és az óriás muskátlik orgiája, az egyhangúan kopogó eső, a konyhából felhallatszó zenefoszlányok, a szakácsnő rádiót hallgat, és a konyhalány a szeretőjéről mesél neki. Vacsorára haza kell érnem, utána többnyire olvasok, vagy csak figyelem a céltalanul keringő bogarakat a lámpa fénykörében. A ti kertetek a legszebb a szigeten, házatok valóságos palota, még nagyapád építtette, a főbejáratnál szökőkút áll, s azon is egy angyal. Irigylem a hatalmas kelyhű rózsákat, a bokrok fehér füzérét, ahogy az angyalt körülveszik. Kertmagány, mondtad egyszer, és valóban, bujaságukban is magányosak a kertek, magas falak őrzik a bódító virágözönt, a vendéget itt sosem hívják a zöldbe, csak leültetik odabent a házban. Nézd e rózsát íróasztalomon. Irigyled tőlem azt az egyetlen szálat, kiabáltál, hogy ne vegyem fel a földről, ha lehullott, sem érhetek hozzá. A mi rózsáink sötétek, ráhajlanak a kőkerítésre, a hasadékokból félénk gyíkok bújnak elő, napoznak. Aztán a nap lenyugszik lágyan, kinn a tengeren.
7
Oltsd ki szemem, én mégis látva látlak, viszlek tovább, vérem zuhatagában...
Ezt másoltam
a titkos füzetembe, algebraóra alatt. Szenvedek nagyon a lányiskolában, szemközt
a tiétekkel,
az ódon épület félreeső szárnyában, csak a könyvtárban találok magamra, ahol Monsieur Lapart
elém tornyozza a vastag, szamárfüles köteteket, s míg a finoman szálló port nézem
a napfényben,
fülelek, vajon bejössz-e aznap, vagy várnom kell heteket is talán, hogy közelről
halljam a jól
ismert hangot, és lopva figyeljem mozdulataid a másik teremből. Monsieur Lapart nagyon
megértő.
Félek, sejti a titkot, ő az egyetlen, ki nem hiszi, vad tudásszomj szögez a székhez,
és csak a tenger
csodálatáért olvasok egyre régi hajókról, mitikus szörnyről, ezüst szirénről, tűnt
szigetekről. Mert
olvasok folyton, a néptelen parton, cipőmet ledobom, és lábam elmerül a simogató
homokban,
szeretek mezítláb lenni, mint a törzsi emberek, fent a hegyekben. Egészen apró
kagylókat gyűjtök,
tele minden zsebem virágszirommal, fekete kaviccsal, anyám megőrül, minek ennyi
kacat, a
szolgálók csak nevetnek rajtam, Mademosielle est un tout petit peu bizarre, itt
kevésbé tiszta nyelvet
beszélnek a helyiek, mint Brazzaville-ben, afféle keveréknyelv, francia, portugál,
spanyol és angol
szavakat mondanak ötletszerűen, mulatságosán hadarnak. A zongoratanárnő
tökéletesen tud
franciául, depechez-vous, kopog az asztalon, ha elmélázom játék közben, nagy darab,
szénfekete
asszony, széles karimájú szalmakalapban ül velem szemben, madarak röpködnek szabadon
a házban, mert bolondja a papagájnak és a zebrapintynek. Varázsfüvekből főzött
teával kínál,
s beszél egy kicsi boltról, közel a kikötőhöz, hol kígyóméregből kotyvasztott
bűbáj-oldatot
vehetek. Hazafelé megyek a parton, a cipőm a kezemben, hónom alatt kották,
megbotlom egy
furcsa formájú kőben, vérzik az ujjam, s a vér kagylóra csepeg. Rontás van rajtam,
mosolygok
magamban, s hirtelen meglátlak, a sétányon állsz, messzebb, kék köpenyben a karcsú
férfi...
8
Aztán meg mintha csak lépte követte volna a lépcsőn s lengő köpenye. Az jutott eszembe
akkor, míg eltűntél a szürkületben, vajon meghalnál-e értem, belefulladnál a tengerbe?
Emlékszel? Ki az, aki engem úgy szeret? Gyerekek voltunk, mikor a vízbe estem, nemrég
kerültem a szigetre, nem ismertem a tenger rettentő erejét és kiszámíthatatlanságát,
azt
hittem, elérem könnyen a kalapot, mit a szél arrébb s arrébb sodort, észre sem vettem,
már vitt
vele a hullám, könnyemet nyeltem, de nem kiabáltam, Tékozlás volt, cikázott át rajtam,
csupán tékozlás volt, amennyit eddig éltem, néhány átlátszó év a Semmi
fénykörében,
oszladozó pára a hajnali kikötő felett, esőcsepp, ahogy a lombról lepereg, hét-nyolc
odadobott
kavics az örök fövenyen... Ki az, aki engem úgy szeret, hogy jobban, mint életét?
Tengerbe
hal értem, s életet, életet ád, hogy holt kő helyett legyek hús, mint elébb. Jóval később majd,
ott a parton, te kérdezed: hát nem lenne nagy kaland, ha meghalnék veled? És akkor
arra gondolok,
rögvest beugrottal utánam, a partra húztál, s mikor magamhoz tértem, csak annyit
mondtál, bolond
kis fehér kurva. Ó, hogy gyűlöltelek! Kalapom sajnáltam, hogy elúszott. De egy
pillanat múltán
már boldog voltam, hogy imént a karodba vettél, és néztem utánad, míg egykedvűen,
lassan baktattál a
házatok felé. Egy halászbárka vesztegelt átellenben, az öbölnél, narancs-bárka,
szakadt vitorlákkal,
aztán nekilódult, követett egy lomha testű hajót. Otthon egész délután zongoráztam,
szilajul vertem
a billentyűket, míg anyám megelégelte, s rám parancsolt, kíméljem a hangszert. Akkor
éreztem
először a vágyat, fejem, hasam megfájdult, hányinger gyötört, úgy vágytam utánad,
ártatlan
gyerekkor, jaj, nevetséges, magam előtt szégyelltem legjobban magam. Fivéreim a
verandán sakkoztak,
bátyám időnként fel-felnézett, fanyar félmosollyal, alighanem tudta okát a
hisztériának, felállt
egyszer csak, hajam simogatta, ne szenvedj, súgta, nyár zsong, érezd a tikkasztó
jázmin-illatot.
******
/sajnos a tördelés nem az eredeti, mert annyira bonyolult, hogy nem volt energiám végigcsinálni.:-(/
Én annyi mindent mondanék Magának, Oly régóta fáj Önre a fogam. Csak egyet int’ne Ön, s mit is tagadjam, Robognék már karjába boldogan.
Ágyában én melegvizes palack, És vermutjában jég lennék. Akarja? Portörlő rongy sok régi, kedves tárgynak, Mit birtokol. No, miért jön így zavarba.
Egy hölgytől ily szavak? Csak hagyjuk ezt. Majd megszeret, kóstol belém, s reám un. Kicsit haragszik is majd, hogy pityergek. Rajtam hibát lel, mint bazári árun.
Mégis inkább csöndben viseljen el. Hordjon hát úgy, mint foltos, rossz zsakettet. Engedjen észrevétlen Önt imádnom, Feledjen el, ha tud. Ez lesz a kezdet.
Most kacagok majd lágyan, hogy ne féljen. Én annyi mindent mondanék Magának. No, mosolyogjon. Látja, máris könnyebb. Szívem kezében. Tegye el kabalának.
arra az éjszakára emlékszel-e még drága annyi konyakmeggyet faltunk hogy berúgtunk emlékszel még és néha bódulsz nosztalgiába nemrég még szerelemről lihegő kamasznyi dívák árva barátném nemrég még fogszabályzót hordtunk az ég olyan közel volt és a föld íze édes s a jóféle férfiakról tudtuk hogy mind miénk lesz és pofozkodtunk és egymás ruháit kölcsönbe véve szédítettük a hozzánk korban illőt nem illőt s a viccet félretéve: mi a franc van mivélünk főzni tanulunk s mellé találgatjuk mikor lesz gyerekünk s mihez kezdjünk ha minden férfi disznó ne mondja nekem senki mert nem veszem be hogy így jó esedékessé válik osztálytalálkozóra járni s rádöbbenni hogy pár év múlva jöhet a ránckrém ha régen írt levélre bukkanok csak mosolygok ez már a vég barátném? Mert ez agyrém ez agyrém itt állok megfürödve és huszonévesen még pedig kislánynak hívnak szomszédok ismerősök hirtelen ébredek fel gyakorta éjszakánként s töprengek merre potyogtak tejfogaim no lám arra az éjszakára emlékszel-e még s drágám elhiszed-e hogy egyszer majd nagymamák leszünk a csuda életbe mondjuk milyen ifjú bolondok voltunk mi egykor s aztán jóízűt kacagunk hozzá és a föld íze édes és a konyakmeggy bódít és a szerelem könnyű mint könnyű a halál és tizenhat se múltam bár senki el nem hinné kurva banalitás - rá se ránts holnapra úgy kelünk fel kerek a világ és persze hogy mi vagyunk középen mi vagyunk középen hogy is lehetne másként
Együtt ültünk a sátán parazsában. Ott voltunk mindahárman. Lángolt a sík. Ki tudja, hány koronás fő hullt le a láthatárról aznap. Szóltál: „Külön-külön reménytelen. A megjelöltek együtt utaznak."
Kaktuszok és pálmák között rázódtunk, kijelölten. Szemben a láthatatlan berberek hátunk mögött fekete-sárga zsoldos hadoszlop kanyargó zászlóiban a magaslati szél. „Meddig?" - kérdeztem ingerülten, s szóltál: „A lejtőig soha."
Hát nem adatott meg a békítő zuhanás. Csak az ütés, a pörkölődés, a próbák, a végtelenség-érzések sora, a malom- kavargás, a duzzadó vizek, dzsungel-fuldoklás alján a növényi hideg, a pusztíthatatlan halálverejték, csak a visszatérő esték, s a körkörös
mozgásban énünk folytonosan vonallá testesült háromszöge: Kiindulópont, Végpont, Akadály, bárhonnét néztem, bármiféle szerkezetből, a meg- és feloldhatatlan elrendezés, mint a kaleidoszkopikus gyermekjátékban, mindig idetérült,
elébb feltételeztük s kívántuk egymást végül, tiltó táblát az erdő, erdőtüzet a tábla, évezredek gyulladtak a történet húsába, szegycsontok ritmusa a gyantás végtelenbe: „Olvad a festék, eltűnünk jeltelen" - ne válaszolj. Nem kérdeztem, hogy merre.
A szürkület történni képtelen. A lélek visszaég, félútján a parázsnak. Alakzatok közt útja átfeszül, holnap lesz-e a másnap : „Hidd el" - mondják a felvilági kódok. Hiszem, mert hihetetlen, s mert így adódott.
Oidipusz fiai, és Ábel és te Káin! Hány vérpad lett vörös a múlt testvér-vitáin! Csaták! - ó, fekete lobogók! szemfedők! Ó, síroknak sötét nyílta idő előtt! Mikor fogjuk, nagy ég! a halált látni halva? Ó, szent béke kora! A háború, e szajha, a véletlen ágyán gyalázatos rima. A kontár Tamerlán s a barbár Attila a szeretői; únt, ocsmány, kegyet nekik vet; tömegsírt ás nekünk s minden reményeinknek, ledöfi a tavaszt, tapos az örömön, s mert ő a gyűlölet, nagy ég! hogy gyűlölöm! Benned bízom, kit rejt a sötétség nagy odva, Jövendő! Különös rejtelmekkel vivódva, vak labirintusunk mélyén száz oldalon veszély és csapda vár, váratlan borzalom; de a titkos fonál mindig kezünkbe lesz, és bár vad párbajt vivott Átreusz és Thüesztész, bár Behemót felett győzött Leviatán, - én hiszem: jő a perc, s nyitva lesz a talány. Nem hullhat örök árny az emberek szivére. Nem! az emberiség nem arra van itélve, hogy tehetetlenül üljön a sír fagyos szélén, mint Ombosban a zordon Jeromos, vagy mint Argoszban a jajveszéklő Elektra.
Egy nap, én, aki nem adok a fantomokra, megnéztem Waterloo oroszlánját. A sík mezők között az út egy vízmosásba vitt; körül a szürkület utáni fény derengett; csak mentem egyenest az árnyakfedte hegynek. Zaklatott szívvel, mert a vér, kard és halál diadala nekem mindig új borzadály. A néma sík fölé kiugrott az oroszlán; lentről merengtem el homályló magas ormán; moccanatlan dacolt a végtelen fölött; s úgy éreztem, hogy ott, egekbe számüzött magányában, a kék, gőggéfagyott magasban az emlék iszonyát hordozza lankadatlan. A szégyen tanuja itt állt merőn s vadon. S míg mentem, nőttön nőtt árnyéka arcomon. S roppant talpáig így nehezen elvergődve, szóltam: azt várja csak, hogy álom száll a földre, de hajthatatlan; és, mikor leszáll a nap, e bronzból biztosan rekedt bőgés riad; s az emberek e rém-látástól menekülve, nem tudják, hogy a szörny, vagy tán a menny , üvölt-e. Lassan, óvatosan így mentem közel én. . . Villámot vártam és - egy dal csendült felém. E szörnyű szájból egy lágy hang csengett szerényen.
Valami rémitő, irdatlan üregében egy vörösbegy rakott fészket; e sugaras kis jövevény, akit megáldott a tavasz, s ez érc-ajkak közé, e tátott fogsorokba rakta tojásait, cseppet meg nem riadva; s a komoly kis madár így énekelgetett. A tragikus orom, akár egy szirt, meredt a hajdan annyi könny- és vér-áztatta síkra; s ahogy tűnődtem ott, figyelmem nem lazítva, éreztem, hogy fölém egy mély szellem hajol, s megértettem, hogy - ó, népek ! - mi ott dalol, az a remény - a volt kétségbeesés szivébe; s a háború veszett szörny-torkában - a béke.
A hírek az actiumi csata kimeneteléről igazán váratlanul jöttek. De új okmányt fogalmazni ezért fölösleges. Csak a nevet kell átalakítani. Ehelyett ott az utolsó sorokban: „Megváltója a rómaiaknak a veszélyes Octaviustól, Ceasar torzképétől", ezt iktatjuk be: „Megváltója a rómaiaknak a veszélyes Antoniustól." Az egész szöveg remekül egybevág.
„Annak, aki diadalmas, fényhozó, páratlan minden hadműveletekben, aki az államvezetésben csodálatra méltó, akiért forrón imádkozott a község, mert uralkodását Antoniusnak . . ." Ide, mint fent: „Caesar uralkodását Zeusz legszebb adományának tekinti - aki a hellének erős védura, aki a görög szokásokat kegyesen tiszteli, akit imádnak minden görög tartományban, aki legméltóbbnak bizonyult minden magasztalásra s hogy tetteit a történetírás meg a költészet színezze, GÖRÖG NYELVEN, mely a dicsőség hordozója." És így tovább, és így tovább. Pompásan egybevág minden.
Úgy mondom néked, mint egy leckét, mert szeretném, hogy megtanuljad, ha felelnem kell egyszer érted, akkor te is, már vélem tudjad, hogy én csak tégedet szeretlek: meglestem a szomoruságot, nem magamért, de temiattad szövi-fonja körém e hálót.
És szivemet is rajtakaptam, engem elárult, a te lépted után fülel a jövendőben, miattad virraszt. Mondd, megérted ? Figyelj ide hát, példát mondok: ha fekszem álmatlan s képzelgek, félek valami szörnyű kórtól, nem magamat, téged képzellek . . .
A te tested retteg testemben, a te jövőd az én jövőmben, így élek én magam veszitve s téged kettőzve az időben. Az időben, az elfogyóban, mely nem örök, csak az istennek - tanuld meg hát, hogy tudjad vélem : én már csak tégedet szeretlek.
Az éj medencéihez többé nem indulok Nem szorongatom meghitt árnyak jeges kezét A reménytelenségtől nem szabadulhatok S nem szállok nagy vizekre sem melyek várnak fenségesen
Mégis e formátlan arcok felé megyek Vonagló vonalak felé melyek bebörtönöznek Szemem bizonytalanba elragadják Zilált tájak felé titokzatos napok felé Hol ittas idő lepleiben a szerelem oson E tárgytalan szerelem mely éjjel-nappal ég S lámpául hordja ahhoz is fáradt mellkasom Hogy visszafojtsa elhaló lélegzetét
Kék messzeség tűzforró táj fehér homok Aranyhengergető föveny hol sarjad a semmittevés Langyos móló s tengerészt elaltató Hízelgő víz mely becézgeti a sziklafalat A zöldet legelő falánk nap alatt Elcsitult gondok szemhunyorgatása Göndör-csigás könnyű emlék a homlokon Álomtalan nyugvás mélységes ágyakon Elnapolt erőlködés megereszkedése Egek tenyérbe sikamló nevetése
De a magány szomorúsága mindenek felett Nehéz szivem bezárt szivem óriás szivem A fájdalomhoz hozzászoknod nem lehet
Most, hogy bérbeadták a birtokot, kimondhatatlan csönd borult a házra. Az istállókból elmentek a marhák, egy tehén maradt a kis tarka bocijával, két ló az urának, hogy ne legyen beszorítva ebbe a fulladt házba s neki mi maradt? A gyöngytyúkok, meg a virágok. S az egyiptomi cigaretta, amelyet véghetetlen szívott, szívott, evett. Mint az árnyék járt le s fel a házban, semmi dolga nem volt. A birtokot zsidók vették ki s hallani sem mert róla. Odakint a tanyán nagy élet s nagy üzem indult, a bérlő egy kaliforniai zsidó, aki sok pénzzel s nagy üzleti zsenivel jött haza, valami országos dologba fogott az ő világtól s vasúttól távol eső kis birtokukon. Eddig ők maguk, gyerek nélkül, ketten az urával alig tudtak megélni a sovány homokból, amelyen alig lengett az árvakalász, most tizenkét erős, hatalmas kemény, dolgozó farmer uralkodott odakint s a parasztok százai nyomultak be a tanyába s a földekre, az isten tudja, mit csinálnak. Volt egy aranykalicka is a házban. Kanári kalitka. Vékony, sárga drótszálak finoman gömbölyegre fonva s két kis madár lakott ebben a parányi kastélyban. Egy hím s egy nőstény. Míg a hímecske egyedül volt, addig tele volt füttyel a lakás, most, hogy nőcske is jött a kalitkába, csöndesek voltak, csak néha csipogtak, mint a verebek, de sokkal édesebben. A bérlő azt tanácsolta, hogy válasszák el egymástól a két kis madarat, akkor majd énekelnek, ha szenvednek egymásért. De nem volt szíve hozzá, hogy megtegye, inkább lemondott a kanári csattogó trilláiról, ami pedig elkísérte a ház minden zugába s gyerektelen lakásuknak valami földöntúli édességet adott.
Vasárnap délután volt e percben. Milyen furcsa; mióta nincs birtok, nincs gazdálkodás, azóta néha hétfő van s néha szombat, vasárnap, nincs különbség a napok közt. Az udvar mindig tisztára seperve, az ebéd mindig rendesen elkészítve, az öreg szakácsné s a fiatal lányszolgáló úgy rendben tartanak mindent, neki semmi dolga a világon, ő teljesen fölösleges lény lett.
Ott ül a megszokott helyén, a hátsó tornácon, amelyet a vadszőlő oly vastagon benőtt, mint egy remetelakot, s nem is lehet miatta gondozni az épületet; a mennyezet deszkáiról lepattogott a festék, de nem lehet hozzá se nyúlni, mert Bertalan nem engedi. Büszke a kastélyára, s azt akarja, hogy úgy álljon a világ végéig, mint mikor húsz évvel ezelőtt megépítette, pedig ma már ódivatú s szegényes. Ma a szomszéd új urak mind fehérre lakkozott s csempés fürdőszobás házakat csinálnak a régi kúriákból. Csak az ő életük marad a régi s nem is bánja. Már csak akkor veszi észre, hogy dohos a szoba, ha vendég jön, de az is ritkán jön, mert Bertalan inkább maga megy el hazulról s még ez a legjobb, ha magában hagyja a sorvadó, szenvedő gondolataival. Az ujságot olvassa. Ezt szereti olvasni. Ez kinyitja az ablakot arra kifelé, a nagy világ felé. Itt falun az ujság valami csodatevő lámpás, amelynek a segítségével fel lehet idézni a multat s a soha nem látottat. El lehet menni az emberek közé s csodálatos tájakat és tengereket és a jövő vívmányait és a társaság híreit… Minden sor valami új szenzáció a léleknek, Aladin-lámpás, be lehet vele világítani a Mindenségbe. Mert nem azt olvassa, amit leírva lát, hanem azt látja, amit megüt a szívében, a hír, mint húrt a kalapács… Zongorahangok zendülnek benne, mint valami automata hangszeren, ahol csak egy hangot kell megérinteni, s egész harmónia orgonáz a nyomán.
Hirtelen mintha kocsizörgést hallott volna. A cigarettáját letette a kis kagylóba, kis tengeri kagyló rózsaszínű öblébe, s ment az ebédlő sötétjén keresztül a ház udvarára. Csakugyan kocsi. Két kis parasztlóval könnyű sárga bricska.
Nagy, szőke nő nevetett le rá, s szinte illetlen fürgeséggel perdült le a kocsiról. Ramocsaházyné volt. – Szervusz. – Szervusz. – Nahát, ez nagyon kedves. – Zavarlak? – Boldog vagyok, parancsolj. – Milyen szépen vagytok itt. – Hamar, hamar, odabent hűvösebb van. – Már el is égtem a napon. Őrült meleg. – Merre jöttetek? – Nagy kerülővel, mert a homokhegyen nem birtak a lovak. Kölcsönkért lovak, képzelheted… Kérem, Kéki uram, fogjon csak ki. Azazhogy, magadban vagy? – Mint mindig. Fogjon csak ki, majd az András mindjárt jön. Az istállók felé mutatott. Az istállók csöndesek voltak, a téglaíves ajtókat, ablakokat a pók szőtte be. Azért lesz ott annyi takarmány, hogy a vendégek lovai ropogtathassanak. – Milyen jó itt nálatok. Csönd van. – S nálatok? – Sajnos, nálunk is. Azt úntam el. Ebéd után egyedül maradtam s eszembe jutott, hogy eljövök már hozzád. – Milyen kedves vagy… Inkább a fák alá. Lementek a tornácról a kertbe s a nagy bükkfák alatt, melyek még a hajdani vizek idejéből mradtak itt, ezen a szigeten, egy régi erdőcske maradéka, a vastag deszkákból csinált asztalnál ültek le. Oly hűvös volt a perzselő meleg nyári délutánon, mintha a szél szűrve jött volna át a lombok közt. – Mit parancsolsz? – Egy jó cigarettet. Tudom, neked mindig van. Azért jöttem, egy jó kis cigarettért. Nevettek. Leültek. Sose voltak jóban. El is hallgattak, nem tudtak hirtelen szót találni. Ő lopva felnézett a magas, szőke asszonyra; milyen szép még ma is. De hogy tudja a haját ilyen szőkén megőrizni. Olyan, mint az arany, s ahogy a kis kalapot leteszi, kemény hullámokba sütve a fehér homlok fölött. A szemei is mily kékek s az arca milyen hervadt. – Hallom, ti is kiadtátok bérbe. – Igen. Bertalan beteg, nem tud gazdálkodni. – Ramocsaházy is beteg. Itt mindenki beteg, – nevetett a vendég, s az arcán keserű és mély ráncok vannak. Hallgatnak. – Mit csináljak. Megpróbáltam magam gazdálkodni, nem megy. Nem értek hozzá. Mit csináljak. Ketten nem tudtunk megélni a birtokból, most aztán nézhetem, hogy tizenketten megélnek belőle s még a bért is megfizetik. Mosolyogtak. – No, de csak hadd éljenek, mert ha ők jól élnek, akkor tudnak fizetni. – De gyönyörű ez a te óriási áloéd, hol telelteted? – Az üvegházban. Erről eszébe jutott a kertész s kiáltott neki. – András. András, kérem, menjen csak előre, vendégek vannak, gondoskodjon a lovakról. A kertész abbahagyta a nyári ciprus nyírását s a nagy ollóval a kezében, szó nélkül ment körül a házon. A kutyák csak most vették észre, hogy vendégek jöttek s nagy ugatással rohantak elő a kert végéből. – Honnan kapod a cigarettet? – Pestről hoztam, még abból tart egy ideig. A vendég megnézte a pléhdobozt s próbálta elolvasni a francia s az arab szöveget. De régen volt már az iskolában s azóta francia szót alig látott. – Hallottad, hogy Bikkfalvyék parcelláznak?… Igen… Egészen tönkrementek. Azt nem is lehet győzni, amit Malvin csinált. Télen a Riviéra, nyáron a dinomdánom. A nőegyleti bálon a főispánné egy kis szatinruhában jelent meg, ő pedig Párizsból hozatott ruhában. – Unta magát. – De a fene egye meg az unalmát, most aztán nem fogja unni magát, ha az ura dijnok lesz a biztositónál? Kárbecslő. Ránézett a szőke asszonyra s mosolygott. De fájt ez a mosoly. Eszébe jutott egy bál a vármegyeháza nagytermében, mikor ez az asszony egész éjjel úgy táncolt, mint egy tébolyodott. Ő akkor is csöndes volt és szótalan és ült az öregasszonyok közt. – A fiaid? A szőke asszony hirtelen valami csodálatos rázkódással felzokogott. – Ne kérdezd, ne kérdezd! Rémülten nézett rá. Az asszony nagy, kék szemei egy pillanat alatt tele lettek könnyel s a könny nagy cseppekben kezdett ömleni az arcára, a fehér, fáradt arcra, mint egy hegyi patak. – Az istenért. Az asszony intett, hogy hagyja egy kicsit. – Magda! – mondta aztán s a szót olyan kínosan buggyantotta ki. Magda?… Gálfiné… Nagyon szép, barna asszony. A télen találkozott vele egy hangversenyen a Zeneakadémián. Gyönyörű volt, hennázott rövid haja, – csak most vette észre, hogy Ramocsaházyné még ma sem nyiratta le nagy, szőke haját. – Magda?! – kérdezte erkölcsi felindulással. – Mindakettőt. – Hogyhogy? – Mindkét fiú bele van őrülve. Soha nincsenek itthon, mindig nála vannak, körülötte lebzselnek. Minden napra tud nekik programmot adni. Tudja ördög, egyszer halászás, máskor zsiványpecsenye, meg rummy, rummy… Mindennap éjfélutánig römiznek hármasban, ha más nincs. De ott van; mindig tele van vendégekkel. Az ura remekül gazdálkodik, s nem törődik vele, hogy az a nimfomániákus nő mit csinál. A parcellázást is ő csinálja, meg fog gazdagodni a Malvinék bukásán. S az a buta Malvin… annak az ura is… szóval, mindenki… Egy ilyen, egy ilyen… Ömlött a szájából a szó s ő csak hallgatva s kényelmetlenül ült mellette, maga elé nézett s már alig hallotta, mit beszél a barátnője, sorra fel-felvillant előtte a mult, eszébe villantak a pletykák a szép Ramocsaházynéről. – Az én szép, nagy fiaim, a kisebbik is magasabb már nálam s olyan mindakettő, mint a hajnal. Az a szép, szőke hajuk, kék szemük, olyan a válla, karja, mint az atlétáé, remek lovas mindakettő. Bélácska tizennyolcéves, Andráska huszonegy. Jaj, Istenem, hajnalban, öt órakor felkelek, – s megáll s kimeredt szemmel néz maga elé, – jaj, nem tudom elmondani, valami gyanus neszt hallottam, nem is értem, hogy lehetett felébredni, de úgy ahogy voltam, – az anyai szív, – kirohantam a tornácra, hát ott áll az én két szép fiam, az udvar közepén, egyik a gömbakác alatt, a másik a kútnál s szemben állanak és felhúzott fegyverrel szemben egymással. A lélekzete elállott és sokáig sírni sem bírt, csak lihegett és csuklott a visszafojtott zokogástól. – Egymással szemben. Töltött fegyverrel. Egymással szemben. Összekulcsolta ujjait s maga elé feszítette hatalmas karjait; a nyári ruha ujjából kiborultak a fehér karok, ezek oly üdék és fehérek, mint a frissen nyílt liliomok. – Odarohantam, közéjük vetettem magamat: ide lőjjetek! Rám lőjjetek, ti kutyák, ti gazemberek. – Leeresztették a fegyvert s elfordultak. – Odamentem hozzájuk s pofonvágtam előbb az Andráskát, azután a Bélácskát. Teljes erőből ütöttem pofon. És állotta. Nem fordította el a fejét. Ott állott előttem az én szép, szerelmes gyermekem s várta, hogy az édesanyja pofonüsse. Jaj… S az asszonyból kitört ismét a vihar, csaknem szétvetette az egész testét. – Most azért ültem kocsira. Oda akartam menni ahhoz az asszonyhoz. Ahhoz a bestiához akartam menni, hogy azt verjem pofon… A kutyát… Hogy széttépjem. Elindultam, mint egy fúria… Ha a kezem közé kapom… S a homokhegynél a kocsi nem bírt felmászni… És míg ott állottunk, megfordult bennem valami… Jaj! Nem mertem odamenni! Mert hátha ott vannak a fiaim… Csuklott, sírt. Vergődött, kínlódott. Iszonyú volt. – Együtt reggeliztünk, egész megbékéltek, mert látták a rettenetes szenvedésemet. Cirógattak, csókolgattak, egyik jobbfelől, másik balfelől, anyám, anyám, tréfa volt. Kirobbant belőle: – Nem tréfa. Nem volt az tréfa. Megérezte azt az én szívem. Álmomból iszonyodtam fel. Dehogy is volt az tréfa. Egy anyának látni, ahogy a fiai töltött fegyverrel állanak szemben egymással. – Délelőtt eltűntek. Mindaketten. Egy pillanat alatt. Lóháton mentek el. Senki se tudja, hova. Egyik ment északra, a másik délre. De én megéreztem a homokdomb alatt, hogy mindakettő ott van és nem mertem! Borzalmas volt, ahogy ebből a hatalmas, vad, temperamentumos asszonyból kitört minden fájdalom. A zsebkendőjét megette, míg a könnyét, verejtékét törölte vele. – Most mit csináljak, mit csináljak! És ő fájva és rémülettel s iszonyodva nézett az emberi fájdalomnak erre a borzalmas viharára a nyári tűzben. Felettük a bükkfák kemény levelüket megrázták, szél jött valahonnan, forró szél, nyíri homokkal s belevágott a lelkükbe a homokbuckák nyári vihara.
