vannak rosszabb dolgok is mint a magány de évtizedek szükségesek hogy erre rájöjjünk és amikor sikerül felismerni őket már késő és tényleg nincs rosszabb mint amikor késő van.
Ha boszorkány lennék, akkor inkább fehér - nem fekete, vérbe merült vámpírlény, a Drakula bolond holdja alatt csapos lányként, de Menada sem, aki megőrült Bakhuszért.-
Amikor öledbe bújok, ajkaidba nem harapok, a párnák alatt nem rejtegetek éles szerszámot..., ha forró csókjaimmal inged kigombolnám, szíved hogy felfaljam nem kell áfonya mártás.
Kedvesebbek az éjnél a narancssárga nappalok. és ízesebbek számomra a vérnél a málnák a mulandóság százada elől szaladok
a kegyetlenség és a düh ósdi kártyáiból, amikor a játék és a tőr élével rám vadászol mint hóban az őzre, örök vadászó tigrisem.
Figyelj - szólt bele a telefonba Dana, részeg volt, mint általában, iszamós, dohányfátyolos mondatait egy-egy korty erejéig félbeszakította. Ilyenkor többnyire pucéran áztatta magát a kádban, kezében üveg pezsgőkkel. Ugye, tudod, mennyire beteges dolog, hogy nem beszélsz az anyádról?
Most halt meg - válaszoltam. De Dana nem kímélt. Épp azért, ki kell beszélned magadból, ismerd be, hogy sosem szeretted, hogy az anyád egy erőszakos despota volt, úgy tartott, akár egy rabszolgát... A kagylót kissé elemeltem a fülemtől, túlságosan elcsigázott voltam a veszekedéshez. Mit is tudhatsz te erről? Nem anya szült?
Hagyd békén az anyám, érted? - bátorodtam fel, azt hittem, megakasztom a szidalmakat, néha jól jön egy váratlan mondat, megijednek tőle, akár a kisgyerek, ha a kezére csapnak. Pofon váglak, hogy merészelsz? Tán ellágyul a hangja, gondoltam, és azt mondja, jól van, jól, nem bántalak.
Te mindenből kimenekülsz - lendült bele újra Dana, és hatalmas elánnal további monológokba kezdett. Ültem csak az üres lakásban, és farkasszemet néztem anyám fotójával a polcon. Mama arcára mosolyt varrtak a boncnokok, egészen a csontig süppedt a bőre. Kuncog a cérna, mama nem sír, elfolytak a nedvei.
Ne taposs meg, az anyám él. Én vagyok. És nem szeretem. Úgy ölelt, úgy csókolgatott, úgy védett meg, és úgy vert agyon. Drága mama, miért kell nekem mások szerint élnem? Milyen lehet gyerekként fogni az anyád kezét, és látni a tusát, ahogy egyszer csak felkorbácsolódnak a maradék erők, még pillanatra észhez tér, beszél, olyan, mintha élne, pedig akkor már nem, csak olyan. Rúg egyet, rándul, megremeg, és huss. Gyerek vagyok, lepkét kergetek a réten.
A múltkor odajött Nafi, és azt mondta, deformált vagyok, neki fontosabb a barátság, ő leszarja a családot, az ember nem választhatja meg, hova születik, ő például egy utálatos fészekaljba pottyant, és abszolút egészségtelennek látja, ahogy én mint majomkölyök ragaszkodom az enyimekhez, holott a szabad választás az, ami elvezet a nekünk való kapcsolatokhoz, a vérségi béklyó viszont megkötöz.
Látod, ezért kell - mondta nagyapám, és rám mutatott, anyám majd megfulladt, alig tudta titkolni a sírógörcsöt, befelé hüppögött, el akart válni, de nem mondta, csak nagyapám volt észnél, látod, ezért, és én voltam ez az ez. Elképzelem a sok millió gyereket, akikre rámutatnak. Családom, családom.
Állíts fel egy sorrendet, ezt mondta Dana. Nafinak első a barátság, utána a gyerek, még jó, hogy van neki. Néha fordítva, s csak aztán jöhet a pasi, a sor végén meg ott kullog a família. Dana más, neki első helyen a pasi virít, feltéve persze, hogy káprázatos szexpartner, vigyen le alfába, testen kívül, de legkevesebb, hogy ájulj el szeretkezés után. Lebegni mindenki tud, de ha elveszted az eszméleted, az már döfi. Danának nem volt gyereke, csak temérdek abortusza, amit sosem bocsátott meg az aktuális férfiaknak, a sorban tehát az anyja következett kis fenntartással, minden anyával van valami probléma, utána a barátok s végül az apja, aki nevelőfater csak, és az a bűne, hogy férfi. Férfi, férfi, de észrevette Danát, és tetszett neki, na.
Amikor Dana épp kiugrott a kádból, mert bekrepált az öngyújtója, maradt egy kis időm, hogy összeszedjem magam. - Nézd, Dana, itt zárjuk le a témát. Szeretem az anyám, és kész, olyan volt, amilyen, nincs rá szó, és nem is kell neki. Csak segíteni akartam - mondta -, szükséged van erre, most is tévúton jársz, becsapod magad, elbaszod az egész életed. Hányingerem lett, ahogy hallgattam és bűntudatom, hogy beengedtem az én legtitkosabb világomba, a szívem peremére valakit, hogy belelát, de fikarcnyit sem ért, minden mondat félremegy, az én igazságaim nem az ő igazságai, onnan nézve minden csak önös ő, olyan, ahogy belőle lehet gondolkodni, az ő privát megvertségeiből, abban a rendszerben, amit ő állított fel a világban, ahogy ő rendezte be, és én akkor azt éreztem, stoplis cipővel lyuggatják a lelkem, a jóból rossz lesz, a rossz a jóság álorcáját ölti, a szentjeim bulvárlapokon szégyenkeznek, az érinthetetlent és tikosat megrágja, bemocskolja valami idegen, nem odavaló. Takarodjatok! El a kezekkel anyámtól! Hiszen bennem van a temetője. Pusztuljanak a sírgyalázók! Mama, tente, mama!
A szavak megszégyenítenek, megátkoznak, megsértik a szentséget, kifecsegik a titkot, bekoszolnak, elbutítanak. Fogalmazz pontosan. Képtelen vagyok azonos lenni magammal. Vannak dolgok. Majd megírom még. Hallgass, sírd ki. Érted? Ki! Ki mondta azt a baromságot, hogy bárminek ki kell jönnie? Az a jó, nekem az a jó, ha bent marad, mert akkor él, akkor az enyém, egyébként a tiedé lesz meg a tiedé, nem akarom, hogy elvedd. Mindent el akarnak mások venni. Belőlem élnek, szívják a vérem, veszik az erőm. Azt mondják, nekem már nem kell az egó, de nekik még növeszteni kell, ezért kinyuvasztják az enyém. Azt sugallják, semmi, nulla, te nem is vagy, tudod? Te úgy vagy jól, ha nem ugrálsz sokat. Ha a lábaim előtt heversz, ha dicsérsz, ha a szolgám leszel
Legyen a halál a te szolgád, istenem.
Dana egyszer felhívott magához. Az asztal közepére boros üvegeket készített meg pezsgőt, karcsú metszett poharakkal, a hamutartóba alufóliát tett, tiszta csaj, aki vigyáz, nehogy valami bepiszkolódjon. Először csak könyvekről beszéltünk. És arra a jelenetre emlékszel? Amikor a könyv végén bejön a slusszpoén, hogy a nő, aki menekíti gyermekeit, és retteg a kísértetektől, egyszer csak rájön, hogy ő maga halott? Tényleg, fordítsuk meg. A túlvilág a túlvilág szemszögéből evilág, nekik az az élet, és mi halottak vagyunk. Vagy lehet, hogy ugyanolyan kínos, rettegéssel teli idegenséggel mondják a szót: élők. S ha valaki megszületik, elsiratják, vagy életre nevetik?
Megegyeztünk Danával, hogy akkor nyugszik el bennem a fájdalom, ha gyerekem lesz. Ha meghal az anyád, szülj gyorsan egy gyereket. A férfiaknak az apjuk halála után megnő a libidójuk, megkefélnék az összes nőt, hogy elfelejtsék a rettegést. Meg van például a háború. Szaporodjatok, a halott katonákat pótolni kell, a halott anyákat pótolni kell. Kérlek, te ne legyél az anyám. Nem szültem gyereket, mama valamiért nem engedi.
Nafi az anyám lett, meg Dana. Megrónak, számon kérnek, teljesítenem kell. Közben meg én az ő anyjuk, mert nekik nincsen, akkor sem, ha van, nekik nem jó, ami van. Válogatnak, engem találtak meg, félnek a haláltól, én meg ismerem. Álmomban mama feltámadt, nyitotta kulccsal az ajtót, és azt mondta, megjöttem. Mindenki örült, de nem volt ugyanaz. Nem beszélt, nem szólt hozzám soha. Egyszer csak kiabálni kezdtem, te nem élsz, hagyj engem, halott vagy, de könyörögtem is, hogy maradjon. Nem elment, hanem eltűnt. Egyszer csak nem volt, volt egy hely, ahol senki sem ült.
A szerelmi bánat is halál. Danának ilyenje volt, majdnem belehalt a fertelmes vágyakozásba, és hogy nem értette, nem tudta, mi ez. Mániákusan hajtogatta, kezében újabb és újabb pezsgőspohárral, hogy olyan neki a pasi, mint a kozmosz, valami fenenagy földöntúli erő vonzza, megérintette, mint a halottak szele, és nem szabadul. Én nyugodt voltam. Egyik éjszaka megöltem az anyám. Álmomban jött, beült a taxiba a hátsó ülésre, hiába mondtam neki, nem élsz, nem értette, és megint csak hallgatott. Ordítottam, mondj valamit, de semmi. Ráztam, hogy az isten szerelmére, legalább csinálj valamit, de csak ült. Ilyen volt mindig, ült, állt, jelen volt, néha lefeküdt, azt játszottuk, beássa magát a homokba, nekem meg ki kell kaparnom, gyorsan, nehogy megfulladjon. Ott ült mozdulatlanul, akár valami totem. Fogtam a kést, megöltem. Nem tiltakozott, nem sikoltott, nem védekezett, hagyta magát, mintha akarta volna, mintha a legnagyobb rendben lenne minden.
Hallgattam Danát, a titkait fecsegte szét, fenyegetett, ha bárkinek elmondom, megöl. Nem mondtam, vártam, megnyugszik-e végre. De nem bírta az én mozdulatlanságom, felpattant a székből, körözni kezdett a lakásban, a szeme elborult, tárcsázta a pasit, letette, majd újra, üvöltött, hogy mocsok szemét, dögölj meg, de nem békélt meg, folytatta. Az asztalon könyvek álltak, módszeresen tépte széjjel mind, az ablakhoz szaladt, szórta az udvarra a lapokat. Nesztek, átkozott kis szarok! Basszátok meg! Boldogok, apró szentek, pfuj! Azért sem leszek jó, gonosz leszek, ha addig élek is.
Szóltam párszor, hogy ebből elég, azonnal hagyja abba, ez sehová nem vezet, de újra tárcsázott, megvárta, míg beleszól valaki, nyilván nem a pasi, és nyilván volt ott is egy nagyapa, a család védőszentjei közül. Csak csüngött a kagyló alá, először zaklatott és egyre idegesebb hangokkal a torkában, majd az őrjítő sípolás. Megpofozzalak, a kurva életbe, azt akarod? Nem féltem, nem ijedtem meg, idegen volt minden, színjáték, amelyben nekem a néző szerepe jutott. De mi van, ha komoly? Ha mégis úgy kell venni? Ha kő kövön nem marad? El kell menekülnöm! Most mit állsz itt? - kérdezte egy pillanatra megtorpanva Dana - Szar vagy, betoji senki! Én megölöm magam. És nevetett. Őrült nevetés jött a gyomra mélyéről, de ott volt az alján valami gonosz. Undorító vagy, tudod? Hazamegyek - mondtam. Jó - szelídült meg a hangja -, akkor most utoljára látsz, nincs tovább. Ne legyen bűntudatod, menj el, menj már! Gyerünk!
Kettő lett belőlem. Az egyik, aki menekül, nem bírja, nem akarja. Félelmetes vagy! Csinálj, amit akarsz, ártó szellem, tombol benned a sátán! Beharap, megesz! Kapd be! Nem akarom, nem eresztem be, elszaladok, inal a gyáva, fuss, utol ne érjelek. A másik meg, aki lát, aki azt mondja, anyád picsája, hogy ezt megteszed, hogy ezt velem teszed. Na ez a másik lekevert Danának egy hatalmas pofont. Észhez térsz végre, idióta? Dana nevetett, eltorzult az arca, megremegett kicsit a pofontól, de új erőre kapott, kitépte a kaputelefont tőből, még aztán is rángatta, nem szakadt el rendesen minden zsinór. Megverjelek, ordítottam, de alig jött ki hang a torkomon, az egyik felem kiabált, a másik nyüszített, és azt morogta, itt sem vagyok. Az egyik félt, a másik gyűlölte őt. Ne játssz velem, hallod? Utolsó szemét! Dögölj meg, tudod, mit? Velem ne szórakozz!
Becsaptam az ajtót. Hívjam az anyád? Ezt kérdeztem még visszanézve, biztos, ami biztos. Ne merd! Meg ne merd, mert utánad megyek, fenyegetett a nagykéssel. Visszafussak? Mentőt hívjak? Nem. Van neki egy anyja, aki érti a nyelvét, aki megfogja a kezét, és ő megnyugszik. Azt súgja ringatva a fülébe, tente, baba, ne tovább. Nem minden vágyunk kell a világnak, nem mindnek van földi telje, édes lányom, aludj el, a halál nevét a szádra soha, ne vedd a szádra a rosszat, sirasd, ami nem lesz egyszer, az életet, a jövőt, a gyermeket, sirasd magad, add ki a mérged, amit látsz, az meg nem érthető, amit élsz, az ép ésszel fel nem fogható. Ilyen egy anya, nem? Ezt kell mondania neki. És a gyermek összegömbölyödik az ágyon. Nem fáj, mama, nem. Nem.
A pókháló kifeszítette tökéletességét egy zöld hajtás és az öreg faág közé. A gyenge és az erős most együtt tartják a szálakat. A világosság fennakadt a fonalakon, és most úgy hat ez a látvány, mint a napsütés fénycsíkjában a por egy egyszerű nyári délutánon. Pedig nem. A véletlen úgy teremti meg a maga tényeit, ahogy a tűz ringatja fényének kék és fehér szegélyét
a tüzes fej körül. Könnyűnek tűnik, akár a pókháló. Pedig nem. Éjjel ugyanez másnak látszana: mint kicsiny csontváz, szögre akasztott szárnnyal, mint hitehagyott angyal, aki úgy halt meg, ahogy meghalnak a férgek. A dolgok kicsúsznak az ellenőrzés alól: meggondolatlanul szerelmi viszonyba lépnek, hasonlatok áttetsző szövetébe bonyolódnak. A gyengédség hasonló a halálhoz: mindent mindennel összeköt.
Ezek a tűzvirágok hosszúra nyúlt szárakon nőnek, akárha napraforgómezőkről költöztek volna erre távoli őseik, a fal mellett állnak, az ablak alatt, rajta két széthúzott ráccsal, melybe gyerek kapaszkodik mindkét kezével, arca olyan, mint a gyerekhez hasonló férfi arca, szentnek lehetne mondani ebben a világban, amelyben minden fiatalabb, mint amilyennek kinéz. A magány hozzáadja a maga éveit.
Amikor az érettség nyomai a testen, amely egymagában fejlődik ki, amelynek nem volt alkalma megismerni más testeket, gondolva itt isten testére is, amely nem súrolta hozzá a vállát mások vállához, és nem fogott kezet, amely ellenállás nélkül él és vénül meg, nem hat rá semmi gravitáció, amikor a nyomok ezen a testen a vágyat a bánattal keltik fel, akkor kipróbáljuk majd a felejtés jeligéit, hogy ne szóljon ránk kijózanítóan az emlékezet, hogy még itt vagyunk.
Ha az égitesten, amely a kora hajnali égen távolabbinak látszik, mint ahol van valójában, vagy olyan mintha ott sem lenne, ha ott barlangokra lelnénk, melyekben majomemberek precízen leképezték az elejtett zsákmányt, akkor elképzelhetnénk, hogyan tenné keresztbe karját anyánk a mellén, átvetve egyiket a másikán, hogyan kapna bátyánk a fejéhez, felismerve a menekülő kisfiú hátsójában a gyermekét,
és asszonya szétnyílt csípejét. És bal szeme az ökör jobb szeménél, ahogy a botra rátűzve áll a fej. Arc arc mellett, vagy még közelebb, egymásba tapadva hallgatnak, mintha szólnának, kiabálnának ránk, kérnének vagy haragudnának. A családi megismerések a legnehezebbek. Csak az ismeretlen áldozat, riadt őz menekül könnyű lábon a messzeségbe, és elnyelik ismeretlen erdők, fehér nyírfaerdőkhöz kétségbeejtőn hasonlók.
Mindennapos vereségünk a test, e lyukas zsák, ahonnét elfolyik az élet, ha beborít a világvégi este, melyből vérivó denevérek vijjogása éled,
és a sok apró szájban a pokol fogsora hozza-viszi a hírt, a füstöt és az égett hús szagát, hogy eddig bármi volt is, többé már soha nem lesz más napszakod, csak éjszakád.
már nem én játszom veled Nika te édes csak a vénülő képzelet amíg szoknyád lehúzod én meg pofámról a bőrt no nem azért mert szégyen ért a húgomért aki azt mondja szebb vagyok ha megborotválkozom igaz te huszonéves lehetsz én meg úgy ötven mondom játszik veled a képzelet amely engem budára elvezet nézzük majd egymást s halkan beszélgetünk Feri bácsi jól vagy hát persze Nika te édes és akkor biztos tél lesz már van is lármásan csörömpölve szívemben is telel
Gyere Nika simogassuk meg Flórát a macskát
2.
megfigyeltem a macska szemét színe sárga és fekete kátrány Nika te édes ez a macska rémes két lábra áll az ölemben verset karmolna a szívembe előírásos utólagos pecséttel pedig állapotom szabályosan szabott szerb történelem hagyott rajta nyomot (s ma sem tudom eldönteni ki félelme volt a nagyobb) de szívem hangos akár a nagydob s félő hogy Budán az alkonyati félhomályban mielőtt házatokhoz érnék megijed a „Márványmenyasszony” elfut fényeivel ott állok majd a koromsötét hídon a sínek fölött és puha párnára gondolok
3.
„évek majdnem hiába tíz éve nem néztem virágra mint egy lázas barna majom banánfürtre vadászok a betonfalon”
Domonkos István
lopva nézlek lehunyt szemmel zuhanyozol az emlékképben melled feszes csípőd gyümölcs-boroskancsó lázam aligha van de akár a majom majszolom ami volt kérdezed Nika te édes egy érett ember hogy lehet ennyire szerelmes ne mondd hogy nem tudod s ne érints meg kérlek fegyverem még eldördülhet vérem forrhat akár a bor tisztességem biztosítja a kor nem nézlek virágnak csak nőnek kihullott fogaim helyén újak nem nőnek űzöm gondolatom hessegetem alázattal mert könnyen bedőlök akár öreg házfal nem nézlek tiltott virágnak s nem fogadlak el – hibának
4.
ne gyere ha hívlak Nika te édes ne gyere mert akkor biztosan tél lesz már van is testemben jég-vér göröngyök csont-gránit karjaimmal ölellek de akár macska az egérrel játszik az akarat a cselekvéssel játszik rög-szívem melegével s tudatom mindent gyorsan megelégel ne gyere ha hívlak mert csont-gránit szárnyaim teknőjébe takarlak megmeredt karjaim rabomnak akarnak
5.
szerbiában minden ötödik percben Nika te édes nem kell félned szerbiában minden rendben vigyáz ránk a JOG és a pártok szerbiában minden perben Nika te édes győzhet az előítélet de nem kell félned szerbiában minden ötödik percben csak verbálisan kefélnek s nem kell dugnod ha nem kívánod vagy megvernek vagy lelőnek azanyját – pedig szerettek nélkülözni kirúgni átverni főleg szerbiában minden ötödik percben Nika te édes nem kell félned te hős leszel egy költeményben
szerbiában minden századik másodpercben megáll az óra szükség van egy véradóra
6.
páfrány- jégvirág díszíti ablakom Nika te édes ma ismét didergő ének rezzen maradék énem újabb részét hantolom és nem tudom a folytatást hol is kezdjem ágyainkból kibújunk (mielőtt a medve) írtam már erről az Alla rinfusában és káoszt kiáltunk pedig csak rendre lenne szükség – mi történt – szerbia áll az idő fogsorában homok rögöket görgetek a bánáti lét trónja elé s mire odaérek már nem is élek Nika te édes homok rög elporlad szél felkapja idegen tájon lerakja így jár aki nem nyal okmány – bélyeget sem sebet sem segget páfrány – jégvirág micsoda egylet Nika te édes ugyan már – kérlek rajtam nincs – nem is volt nyílt seb
7.
éjfél múlott jajong az éjszaka nyalja sebeit a sötét barom erre megiszom fél deci borom s fogom a kalapom Feri bácsi nincs is kalapod mondod Nika te édes most hova mégy éjfél múlott szeretőd is kinyújtott lábakkal alszik egy szálloda szobában bort töltök még maradj veszteg Hazád szája habzik de te ne vessz meg simogat a lelkem itt mindig lesz egy pici telked és veszek neked kalapot kajlát és derűset maradj veszteg örömöm ne űzd el
milyen öröm vagyok én számodra mint marhára a bélyeget káosz pecsétjét szerbia rám nyomta és jön közeleg „a büszke nő a vén európa” Nika te édes mit gondolsz mit kezdhet velem a vén tarisznya
8.
Nika te édes melled oly érzékeny tested feszül mint a gitár húrja- szeretkezésünk lehet akár az áramszünet váratlan és romboló mert vágyunk egymásra kárhozón bántón bontom életem várfalát nem szerelmes vers bár lehetne – s lehetne akár, ám szerbiában a lét véres és nyers ateista igazhitűek gyanúval figyelnek s ügyelnek a szerb–magyar határon nem rejt e fegyvert húsz éves kabátom cipőmre már rá sem néznek nincs azon már felület a kefének ágról szakadt vajdasági magyar – mégis szittya itt a levegőt rontja – amott a tüzet szítja Nika te édes melled oly érzékeny tenyerem érdes mi értelme az írásnak magasba ível tested két part között mi értelme az ivásnak holnap ismét repedezett falakra okádom a festéket elmeszelem fáradtan az estéket szétkenem a napokat elmázolom a holnapokat
9.
Nika te édes ablakod párkányán a veréb éhes az üveghez veri sérült szárnyát ébredj Nika te édes szórj eléje zabot és árpát de miért törődöm én egy budai verébbel hiszen ha akarom együtt élhetek a szerbiai kéjjel tágas nálunk a türelmi zóna elkurvulhatok virradóra
10.
elkentünk minden festéket Nika te édes és vagyunk már akár a csillagok díszítjük időnként az estéket tőled távol egyedül ballagok elbújom hiányod burkában mint nyers hús a rostélyon tehetetlen töprengek e fortélyon
11.
minap a kályha előtt elejtettem néhány verssort amikor begyújtáshoz készülődtem elfeledtem őket Nika te édes csak arra emlékszem azt gondoltam megírlak megírlak még egy versben csillagpor – bányának habitusom vágyának a költő olyan mint a kőfejtő izmai feszülnek – akár drótkötél idegei rezdülnek – mint húrok a gitár ölében s ha nem vigyáz gondolatai szállnak beisszák őket a falak akár a festéket és a családi kályhatűz átfesti elégeti a költői estéket e – sz – m – é – ket s ezt vajon miért kellett?
12.
játéka vagy a vágynak miattad mégsem esem betegágyba Nika te édes nem csókollak álmomban sem a valóban nyakadon ék – törik a fény kevélyen képzeletben barna mellbimbód szívom fehérre hasadra csókot lehelek estére s a szeméremdomb alatt ajkam az élet forrására tapasztom azután ki tudja Nika te édes jöhet a vég keményen vagy kezdődhet minden újra élőn hányingerrel vagy tiszta vággyal de félőn mert ismét tavasz van szerbiában és tudom hogy maradok ha bele is pusztulok
Valamely magányos parton, ahol a szél és a homok a végtelenségről szónokol,
viperák kúsztak elő a kövek alól, fagyottan és undorítóan, s a szívre nehezedtek.
Szóltam a viperáknak, a melegségre szomjazóknak: Vért vedeljetek. Hisz mi lenne a vérrel. a folyónyi szenvedéllyel. Ha sehova sem ömlene, s az értelem töltésénél fuldokolna.
S a szívet lessétek. Felesleges az én szívem. Felesleges, amint szétolvad a jégben, ahogy síró csillagok olvadnak szét a folyó vizében.
Faljátok fel a szívet. És tekeredjetek fagyos csomókban keblem üregébe, hogy ne lássam már az örvényekből fakadó csillagsírást vágyakozásukat a fényes lépcsők után, mit a kéklő ég bársonyában hagytak.
Faljátok fel a szívet és forró vért lefetyeljetek, ti fagyos, undorító viperák.
Mindent szabad a csupasz fövenyen, ahol a homok és hullám a végtelenségről meditál, csak a szívet kell kitépni és a mohó kígyópofákba vetni.
Ne nézz engem. Szemeidet nem szeretem. Más szemek merednek rám. Nyugodtak, mint egy törött gótikus ablak.
A nap tüzelt rá. Az öntelt nap. Ezer nyílvesszővel lőtte át azokat.
Csillagok döfték át őket a hosszú süket éjjeleken vékony tőrrel. Éles, fényes hegyek táncoltak a hatalmas, mozdulatlan szemek előtt. A hold arca feltárulkozott: mint megvilágított üregek ásítottak ajkai egyet, kövér kövek röhejével telten.
És a szent nők haldokolni kezdtek hosszúkás, áttetsző ábrázattal. A fehér angyalok szárnyai átlőtten csüngtek le.
És a világ virrasztó, szűk szeme becsukódott. Fényes hideg halál állt meg a csillagfények hegyén. A hold részeges nevetése a semmibe bukfencezett.
Ne nézz engem. Más szemek merednek rám. Szűk. Üres. Halotti. Szomorú szemek.
E hang, mi számlál, létezik, napjaidat számlálja, kimérten számlál állatot és embert egyformán s körülötted mindent, mindent, miről hiszed, hogy miattad jött e világra és eleven, kicsiny koponyák fehéren gördülnek a világon át, megszámlálni, megszámlálni, rendnek kell lenni, rendnek kell lenni.
Nem tudod, hogy eláll a szél, hogy kiszáradnak a fák, nem tudod, hogy minden mit látsz, csak félig-meddig éldegél? A nagyvilág mezején minden egyre csendesebb, de egyre hangosabb a suttogó számlálás és tudod, hogy egy reggelen magad is meg leszel számlálva, megszámlálni, megszámlálni, rendnek kell lenni, rendnek kell lenni.
Ó, fekete a halál magva, mikor a világra jössz, ó, fehér a születés magva, mikor ismét elhagyod azt, és amikor megszámlál téged onnan, a sötétből, talán majd mindenre rájössz, vagy talán mégse, talán egy pillanat alatt, talán ezer év se lesz elég, megszámlálni, megszámlálni rendnek kell lenni, rendnek kell lenni.
Mióta megváltoztunk melóztunk tekeregtünk sírtunk s vizeltünk együtt reggel úgy ébredek fel hogy szememben az álom de te New Yorkba mentél bár nem feledsz el engem szeretlek és szeretlek és bolond bátyáidnak részegségét se bánom
Túl régóta vagyok már egyedül Túl régóta fekszem le úgy az ágyba hogy senkinek a térdéhez sem érhetek, nő vagy férfi már azt se bánom, én szeretni akarok arra születtem légy velem Óceánjárók füstölnek a tengeren Félbemaradt felhőkarcolók finom acélvázai A kormányozható dörgés elhal Lakehurst fölött Hat meztelen táncosnő egy vörös színpadon Párizsban most minden fa lombja csupa zöld Két hónap és otthon vagyok és a szemed közé nézek.
Az álarcom tesz mássá, mint a többit. A bronzgyapjútól izzadt férfitestem. A kettős fejszék templomában élek. Pasziphaétól, a Fénylőtől születtem. Egy lélek sincs ebben a parti házban. Egy lélek sem moccan ebben a csendben. A tenger fénye szempár indigója, Ha titkos hódolóját éri tetten.
Egy lélek sincs ebben a parti házban. Itt minden nap vasárnap délelőtt. Körül tücskök, cikádák és kabócák, Hamuszürke aszfodéloszmezők. Izzó mezőkön hallod, hogy dalolnak? Alszol? Belep a Nílus-parti gyász. Az egyedüllét még csak nem is furcsa. Illetve egy ideje megaláz.
A bejárat mellett fáklyák lobognak. Remeg a láng, és messze száll a korma. És görbe sarló a nappali Hold, Vagy égre festett tengeri uborka, Mit véres tajték sodort oda épp. Hallod, a Nílus partján hogy dalolnak? Vonyít a sokaság macskazenét, Lantszóra tegnapot temet a holnap.
Nem ismerem a csóvák gondnokát. Ha arra járok, sosincs senki ott. Falragasz élteti Mínósz királyt, S eszembe juttatja: apám vagyok. Nincsenek tükrök. Nem koptatja láb A tróntermet. Gipszlépcsők háza hív. Csatorna nélküli fürdőszobák. Balzsamozókádakban tetteid.
A falon színpompás lázálmaink. Felkínálom a holtak trónusát. Kecses mozdulattal elfogadom. Így kívánja a játék meg a láng. Kőéren cerkóf, zsurló-énekek, Delfinek, pávák és haláltusák. Alszol? Az útvesztőben félsz kering. Vörös fonál. Valaki erre járt.
Valaki jön, hogy eljátsszon velem. A néptelen nekropolisz urát Követi botladozva zegzugon, Koromszagú, sötét pincéken át. Hogy többre nem telt tőlem, megvisel. Szavak, szavak… Minden bújócska volt. Az önzetlen megrémített. Elég. A hullára tegyetek vadkaport.
A hold tükörképe - a szomjúságom, éhségem - őszi falevél, támaszom - eső-liliom, a hó - álmom, a viasz - nyugalmam. A szerelem is a magány egyik fajtája, elgyötört hallgatásom - feledés.
Pompejiben üregek lakják a köveket. Hajdan emberek élték, szerszámok, kutyák; láva perzselte valamennyit.
Halott férfit rejt minden kő-tojás, s megfoghatatlan kél ki belőle a semmi. Minden kőlapban egy lakodalmas ágy; egyiknek üressége az ara. Üregek, lebegő, le nem téphető gyümölcsök. Egy kuvasz üressége hever a meztelen gladiátor ürességének lábainál. Lábad a hiányzó falernumit tapossa, a víziórák ürességén lépdelsz, a szerdai nap ürességén, a sós levegő ürességén. Mindennek hangja van.
Hallod a lávában a szekrény nyöszörgését, a kulcs csörgését, az amfora kotyogását. Árnyak, láthatatlan árnyak nyüzsögnek mindenütt. Űrök. A szavakra lávaburok tapadt, az anyag megmerevítette a zenét, a halott hangok körmöt eresztettek és nő a hajuk. A repkényes, szőlőkutas házakon járunk. A szemedbe csapódó homokszemcse őrzi a kolibri kölyűjét, az uzsorás asztalán tallérok nyomára lépsz, s ha valaki rád törne, hogy ledöfjed, ne ijedj, s ne védekezz. lehet, benned keresik társukat a halott csecsemők meg a kertek, keresik a szebb kilátást, keresik emlékezőtehetségüket. Ahogy mi is kutatjuk magunkat a bennünket méhükben őrző vajúdó kövekben. Körülöttünk a dolgok muzsikáló üressége, és amikor a láva fölszippantja csontjaink meszét, láthatatlan körvonalakban létezünk tovább, igen, megmaradunk, megmaradunk, akár gyom, akár búza takar.
Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell. Lantot, hitet vígan szegre akasztok. Kicsit pirulok. Én és a Siker? Jöjjenek a tilinkós álparasztok, Jöjjenek a nyafogó ifju-vének, Jöjjenek a finom kultúrlegények. Nem is tudom, hogy mi történt velem, Hát sokat érne itt a győzelem? S én száz arcban is kínáltam magam, Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.
Ügyes kellner-had famulusa tán? Éhes szemben vörös, vadító posztó? Legyek neves hős kis kenyércsatán? Fussak kegyért én, született kegyosztó? Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni, Úri dölyffel megállni, mosolyogni, Míg tovább táncol kacsintva, híva A Siker, ez a nagy hisztérika. Nyomában cenkek. No, szép kis öröm. Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.
Én Kasszandra vagyok. Ez meg itt a városom hamu alatt. Ez meg itt próféta-botom és -pántlikám. Ez meg itt kételkedő fejem. Győztem, az igaz. Igazam tűzfényként csapott az égre. Csak a meg nem hallgatott próféták láthatnak ilyet. Csak azok, akik rosszul fogtak hozzá, és minden oly hamar beteljesülhetett, mintha nem lettek volna. Most tisztán látom magam előtt, láttomra hogy akadt torkukon a szó. Elhalt a nevetés. Szétváltak a kezek. A gyerekek anyjukhoz szaladtak. Nem is ismertem múlandó nevüket. Az a dal a zöld levelekről – senki sem fejezte be előttem. Szerettem őket. De a magasból. Az élet fölött. A jövőből. Mely mindig üres, és honnan mi sem könnyebb, mint meglátni a halált. Sajnálom, hogy kemény volt a hangom. A csillagokból nézzetek magatokra – kiabáltam – a csillagokból nézzetek magatokra. Meghallották, és lesütötték a szemüket. Az életben éltek. Széllelbélelten. Eleve elítélve. Születésüktől a temetési testben. De volt bennük valami nyirkos remény, saját hunyorgásával jóllakó láng. Tudták, mi az, hogy pillanat, legalább egy, akármilyen mielőtt – Igazam lett. Csak éppen semmi nem következik belőle. Ez meg itt tűztől kormos köntösöm. Ezek meg itt próféta-vackaim. Ez meg itt eltorzult arcom. Mely nem tudta, hogy szép is lehetett volna.
Det óra tizenkettőt üt, Azért kapunk új esztendőt. Új esztendő színbe várja, Vénnek az életét most szánja, Vajon órára szegezi, S éjfélkor elviszi? Egy új esztendű, mint egy virág, Örül neki az egísz világ. Egy új esztendőbe most vagyunk, Maguknak sok jót kívánunk. Legényeknek, leányaknak, bácsuknak, Nípnek, kölyöknek urálunk, Senkit nem felejtünk el, Azt tudjuk, hogy úgy is kell. Ki szereti, hozzan bort, Igyék, s oszt rugja a port, Leánynak egy szíp legényt, Legénynek leányt megint, Betegnek egíszséget, Mindenkinek békességet, Új esztendő magának, Jó szerencse házának, Szültüljetek legínyek, Örüljetek jó kedvnek, A háznak s a gazdának Sok esztendőt kívánunk! Szaporodjanak, mint a filesek, Kereztelésre én is ott leszek,, Mük az ablakból nem menünk, Meddig perecet nem kapunk, Azirt jöttünk hejgetni, Mi egy kis pénzt nyerni, Dorsa szegínyek vagyunk, Ennivalót nem kapunk, Félbemaradt az utunk, Az ablak alatt meghalunk, Ma nem érdemes meghalni, Van kedvünk még táncalni, Nektek hiu most tele puival, Váltsátok a régit újval, Font kalácsok az asztalon, Bor kacag a korsóban, Szép babák a tűzhelyen, Házba magánál nagy rend, Hejgetést nem bánunk, Sok esztendőt kívánunk! Soknak kívánunk sok esztendőt, Jamboron a hóba ledült, Minden háznál tisztelték, Azt hiszem, hogy megigézték Krapasztaltan kicsit látok, Házba is látok most fákat, Nem jöttünk mük kopogtatni, Eljöttünk csak hejgetni, Kivánunk sok egészséget, Házba soha betegséget, Az Isten adjon, el ne hordjon, Más időre det eljövünk, Jobbnál jobban megkapjuk, Teknőcskébe egy buba, Ne férjen a zsákba búza, Pincébe sok pujocska, Egy kívánság, nem pogocsa. Innen menünk, megfázunk, Sok esztendőt kívánunk!
Három szerelem az életem. Semmim sincs ezen kívül. Rád gondolok: évek rácsai közt az emlék elfeketül... Jaj, szívem, olyan sovány vagy, meg ne szánjon a halál! Homlokod mögött a világ elfehérült szájjal kiált. - Szótlanom, egyetlenem, tenyered tenyeremen.
Testednek tiszta menedék: a csók a léleknek nem elég. Nem elég három szerelem: három árvaság idebenn. Három homlok is kitaszít. Fehér a magány, mint az ing. Fehér az ing, fehér a halál. Csak az él, aki társra talál. Szótlanom, egyetlenem, tenyered tenyeremen.
Ebben a sűrű, otthonos homályban jól érzem magam. Az avarból előkotorhatom, mint megbarnult fényképeket, összegyűlt éveinket. Süppedő, langyos korhadék - a fekhely törött rugóival. Levélfoszlányok: elrongyolt bankjegyek - ebédpénz, lakbér, kiszámolt örömök: mozi, vacsora, cigaretta, bor. Fakéreg tiszta illata: hajadé? Összebújtunk egymás felé növő magányban. Ó, ez az erdő, ez az erdő! Fonnyadó délutáni fényben állok a fák között: eget markolnak vagy homályt csak - karjaid, milyen sok karcsú, védtelen, sovány karod! Ölelés-erdő, fázós, felhők-kesztyűit kereső, didergő, lombok kabátujjába, takaróm alá bújó, arcomat cirógató; szerető-erdő, feleség-erdő, megsokszorozott szerelmem erdeje, szavainkkal, leveleink soraival telerótt; levélerezet-erdő, ráncainké. Jó itt, ugye, milyen jó? itt nélküled is minden reád emlékeztet, terólad összegyűjtött hasonlatok erdeje ez. És nem viták, veszekedések, békülő, kényszeredett ölelések, visszanyelt szavak, megbánt szavak, szavak - szeretkezéshez hazudottak; őszinték, félig igazak, újra igazak, szavak erdeje? Szél jár - jó volna azt mondani, gyöngysorok csörrennek össze nyakadon, ha szél jár és verdesi az ágakat, esőt hoz, lassú, szemerkélő esőt, hazuggá vált jelszavak ritmusával, szorongást; újságok, könyvek, kérvények lapjaiként zizegve, földre hullva, tölgyek odvába, mint fiókba, gyűrve; szél jár, kopogtat, verítékezik ablakunkon, esőt hoz, idegen léptek kopogását a ház előtt, szívdobogást, ideges ujjaid dobolását az ágy szélén, a párnán. Végigver rajtad, erdő, végigver rajtad, szerelmem, szorongásom, hazám.
Ha így szólnék a kedves, fiatal kalauzhoz: - Kalauz úr, hogyha ma este hazamegy, ölelje meg nagyon a feleségét, dícsérje meg, ami épp rajta van, akár az ócska pongyoláját - Ha így szólnék - ugye... bolondnak tartanának?
Ha így szólnék a bottal kopogó nyugdíjas bácsihoz a boltban, mikor épp forintjait guberálja, végül levágat tíz dekát a „kicsit-hosszabb-lett" kenyérből: - Bácsi! Itt van ötszáz forint. Tegye el, kérem. Épp ma kaptam. Nem számítottam rá. Fölösleges. - Ugye, bolondnak tartanának?
Ha így szólnék az útkövezőkhöz: - Útkövezők! Én ezt a kis kavicsot elviszem, mert az erezetében lehorgadt Krisztus-fejet látok. Engedjék meg, hogy elvigyem! - Ugye, bolondnak tartanának?
Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz: - Gyere, fiam, üljünk le valahol, s te elmeséled, mitől nőtt vállig a hajad, mi ellen mered ez a tüske tejes arcod körül, s egyáltalán, mitől vagy te ilyen kérlelhetetlen? - Ugye, bolondnak tartanának?
Ha így szólnék padon sütkérező, újságpapírból eddegélő nénikéhez: - Néni, jöjjön velem, amit szeret, azt főzök vacsorára, puha ágyat vetek, előtte pedig mindent elbeszélhet, a menyasszonykorát, azt a szülést, a császármetszést is, és szegény jó ura szívszélhüdését, és hogy mivel ültette be a sírját, azt is, milyen a szomszédasszony, azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában, meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos. Mindent apróra elbeszélhet. Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban. De éjjel egyszer - maga úgyis sokszor fölébred - keljen fel, takarjon be engem, mert éjjel mindig lerúgom a takarómat... Ha így szólnék - ugye, bolondnak tartanának?
Ne csodáld, hogy a mosolyom, szavam szúrós-keserű, mint a rossz ecet, hogy nem tudom szeretni már magam és mást se, csak szeszélyből, keveset. Ne vádolj érte. Sorsomat okold s amin átbuktam, az ezer pokolt, a gőgös bálványt, ős Ostobaságot, kire fejjel rohantam s fejbevágott. Ha jobb a sorsom, jobb volnék bizonnyal, ha rámvillanna a szerencsepatkó, így rossz vagyok, gyűlölködő, gyanakvó és elbúvok, szívemben száz iszonnyal, elbúvok és gubbasztok egyedül, mint vendég, ki a sutba települ, hidegen szúrja fel a hideg ételt s a borra dörmög, mit csaló pecsételt. Most árva szívem, mint a sün, befordul tüskét feszítve, gubózkodva, zordul, mert fél a rossztól. Így is rossz, de szúrták, és csíptetővel csípték gyenge burkát és jót színlelve mérgezték titokban. Most elrejtem, ne lássák emberek, ne is sejthessék. Ajtón nem merek benyitni, annyi rossz ajtót nyitottam.
Elbúvok. Félek. Szokom a Halálhoz. Gyönyörködöm arcában szemmeresztve, amit sírkertek holdja besugároz és megvígasztal egy sötét rögeszme, hallgasd !
Ólomszín arcú ezer idegen, kik fáról függnek véres zsinegen, erdők alatt, ligetek hársain, ijesztő bábok, ők a társaim! Élők között társamra nem találtam, de rátok nyílt szemem egy vérivó vad éjszakán, torzarcú légió, testvéreim zsinegben és Halálban!
Kik zsupszalmán, csomóban alszanak, míg széngázt nyeldes a tátott ajak s a kékszárnyú Halál mellükre lép, testvéreim a füstmérgezte nép. Engem bús őszök gőze mérgezett, fullatag kelyhek, rothadó virágbél, jaj annak, ki mérgezve is tovább él s csak hajtja testét a csontgépezet.
Mind, aki vérét csepegteti széjjel sötét fejsebből, elvágott ütérrel, toronyból szédült, vonatból borult, útszélen összerogyó nyomorult s aki süppedve pusztult el a sásban, aki megégett, aki megfagyott, aki folyóba fúlt, aki halott, testvérem mind a szörnyű elbukásban.
Behunyom a szemem, mert a déli izzás már a végsőkig kínoz. Odakint a nyílt vízen, a látóhatár vonalán még éppen innen, áll egy hajó. Tompa-kékben, magányosan. Mint a fájdalom, mint a szüntelen menekülés, a sziklák éles peremét elérő hullámtörés, a csillogásba merülő sötét, vak kagylóhéj, a síkos iszap, a döglött halak sodródása, a partnál a hullámok egymásba robbanása, mint az utolsó pillantás a tengerre, és odébb a pálmafákra, a katedrális kékbe olvadó tornyára, úgy legyen... legyen elveszett és elvesztett minden. Lélegzet, szívdobbanás. Legyen az utolsó. Amikor a hajó elindul, hogy elhagyja Brazzaville-t, s a kalapomat a vízbe dobom, és később majd megint megbánom, gondolj rám. A tenger legyen az ágyunk, hol együtt fekhetünk, örökös távolságban, hiába csípte a só véresre a számat, akkor is az a víz ölel, mint téged. Zárt szemhéjam mögött az izzás visszfénye. Lüktető seb, azután holtomiglan-holtodiglan heg, mélyen a bőrömbe égve, az a túl-messzi pont, a puha alkonyatban, a hajó, amint elhagyja a szigetet. Elvégeztetett.
2
Most mindent magához ragad az éj, engem is magának zsákmányolt, és bársonnyal cirógat egyre, mielőtt széttép. Mert bokrok alján osonó gyilkos, nehéz virágillat űz ájulásba, kibontott hajjal vergődöm az ágyon, ó, bárcsak látnál! Sötét a bőröd. Előrehajoltál, és nyakad ívén néhány kis hajlat kínálta magát a csókra. Ha megérinthetnélek... Halk eső kopog a kertben, a terasz ajtaja nyitva maradt, sohasem, sohasem leszek szeretőd, nem láthatsz ruha nélkül az ágyon. Sötét a tenger. Ott lent, a kert végében, a vaskapun túl, lépcső fut le a homokig. Mezítláb mennék, mint a zarándokok, vagy mint az apáca, kit meglestem, hajnalban sétált a vízben, cipőjét kezében tartva, felhúzott szoknyával, s énekelt. Neki talán ennyi a bűn. Én azt képzelem, hogy magad alá tepersz. Vagy letéped rólam a harisnyát. Titokban felhívsz magadhoz, a régi házba, mely egy kis téren áll, cirádás keretű tükör van a folyosón, bámulom magam, míg felérek. Lopva ajtót nyitsz, látom, részeg vagy, de már késő. Dulakodunk, már a hálószobában, és végül a kétszárnyú szekrénybe löksz. Ponyvaregény. Mert a szekrényben szeretkezünk. Vagy csak félig jutunk, megzavarnak. Aztán felkapom a kabátom, s hazarohanok a parton. Sötét az ég. Felhők, mennydörgés. Így lenne, hidd el! Ha megérinthetnélek...
3
Pillantás a tengerre. Az ablakodból. Alkonyat ez is, idilli kép, esély, hogy szorosan melletted álljak. Hűvös, józanító levegő. De hiába. Fehér ing van rajtad, félregomboltad a sietségben, egyujjnyi csíkban belátok alá. Valamit magyarázol, aztán hirtelen abbahagyod. Ugyan, minek a beszéd. Mindent tudunk egymásról, mert mindig egyformán hazudunk. Így hát szótlanul várunk, odakint a nyílt vízen, a látóhatár vonalán még éppen innen, felbukkan egy hajó. A dallam egy idegen kikötőé. Mikor viszel a kikötőbe, kérdezném, de nem merem. Egyedül nem mehetek oda, túl veszélyes, s különben is, jól ismered, akár a katedrális környékét. Az erődben van egy könyvtár. Oda sem tehetem be a lábam, csak a bennszülötteket látják szívesen. Régi könyvek a szigetről, pergamentekercsek, szakadt térképek a polcokon, és Rod Wilkins távcsövei. „Don Rodrigo”, ahogy hívták, a nagyapád volt, okos és kegyetlen ember, a sziget első uralkodója. Utálta az európaikat. Csak az afrikai vérben hiszek, mondogatta, és egy tucat ágyast tartott maga körül. Mindet Párizsból hozatta. Néha felvette aranysujtásos kapitányi kabátját (lopta), s úgy ment a bordélyba, ha berúgott, törzsi nyelven beszélt, és ánizspálinkát öntött a lányok testére, aztán lenyalta. Te is jársz bordélyba, tudom, de erről nem beszélünk. Jobbára semmiről sem beszélünk, mi lényeges. Nincs igazam? A csönd vagyok, két hang közé bemetszve. Talán, ha öcsédbe szerettem volna bele, ő szelíd, mint egy lány... De most már késő. A gyerekkor s a hallgatás örökre összeköt.
4
Szeretnélek látni meztelenül. Egyszer a parton futottál, laza trikóban, mentem utánad, fent a dómnál, áthajoltam a mellvéden, nem vettél észre. Egyszer, csak egyszer, mondtam magamban, egyszer, csak egyszer, lehetne szerencsém... De nem lett. Pedig csak néznélek, nem túl közelről, érintéssel nem törném meg a varázst. Néznélek, mint az angyal szobrát a kis téren, hova ablakod nyílik. Szárnya csonka, és egyik kezét nyújtja az öböl felé. Arcát fürkészem, de nem jutok semmire, mosolytalanul mered a vízre. Iszonyú minden angyal. A szobor lábánál koldul egy ember, néha látom a székesegyháznál, pléhbögrével dobol a kövön, s az erőd ágyúi mellett alszik, vagy hajnalig rekedten énekel. Mit gondolsz, boldog? S fölötte az angyal? A legbujább talán most a temető. Sétáltam arra, öregasszonyok harsány színű rózsákat tépnek, csokorba kötik a margarétát, rendezgetik a sírokat. Nekem még mennyi időt szán az angyal? Behunyom a szemem, mert a déli izzás már végsőkig kínoz. Egyszer mondta egy lány, az iskola mosdójában vihogott egy másikkal, azt mondta, szeretném, ha hosszú, kibontott hajjal tennének a koporsóba. Én meg azt szeretném, ha elégetnének. Virágok, szájak. Vázak. Nálad vajon van otthon házioltár? Ó, nem a keresztre gondolok, hanem woodoo-babákra. Angyal és bábu: az lesz csak a játék. Gyöngyöt kapunk, és türkizt égve, kéken, belefulladva a tenger türkizébe, míg a látóhatár vonalán áll egy hajó. Ha majd elhagyja a gyerekkorunkat, mi elhagyjuk egymást. Azt mondják, a lengyel lány a szeretőd, a bordélyban, szép, vörösesszőke, a két melle között aranykereszt. Csak telik a sok lassú óra, füstölök, gyertyák égnek, és te az ágyán heversz.
5
Az imakönyvemben hordom a fényképed. Nem igaz, hazudok. Nincs is imakönyvem, csak egy titkos naplóm. Egyszer majd ellopod, a zsebkéseddel nyitod ki az iskolai szekrényemet, és magaddal viszed, amit rólad és neked írtam. Ügyesen megzsarolsz vele. Én talán pofon váglak. Éppen, mint egy elcsépelt fordulat bármilyen szép, szerelmes történetben. Képem sincs rólad, ugyan, honnan lenne? Amikor botrány tört ki a bordélyházban, és belekeveredtél egy verekedésbe, közölte a fényképedet a helyi újság. Kivágtam, őrizgettem. Angyal! Ó jer hát, szakítsd le az apróvirágú növényt. Emlékszel? Hétéves voltam, amikor megismertelek, te pedig kilenc, s már az első találkozásnál gúnyosan kinevettél. A folyosón álltam, odabent Madame Manuéla tartott balettórát, én küszködtem a ruhámmal, a cipőmmel, amikor felszaladt a lépcsőn az öcséd, loholtál a nyomában, és nevettél. Mindig előzd meg a búcsút, mintha a múltad volna... Délután szaladtam fel a lépcsőn a parton, megtorpantam a szomszéd kert végénél, micsoda rózsa, hatalmas kelyhek, fehér sziromtenger, ágaskodtam, hogy törjek belőle, hozzá ne nyúlj, kiabáltad a hátam mögött, te kis fehér kurva, kiabáltad a bennszülöttek nyelvén, azt hitted, nem értem. A hajnalok. Pirkadatkor keltem, és rohantam a vízhez. Csak az enyém volt ilyenkor a tenger, kavicsot és kagylót gyűjtöttem, verseket írtam a titkos füzetembe, a nevedet írtam a homokba, együtt remegtem a hullámokkal. A kalapomat dobáltam a parton, egyszer aztán elvétettem, s a kedvenc kalapomat elragadta a víz. Azon az újságból vett képen a lengyel lányt öleled. Féltékeny vagyok, dühömben ujjamba vágok a késsel.
6
A világítótorony a sziget túlsó sarkában áll. Már nem használják, egy öregember lakik ott a feleségével. Te ismered őket, néha elmész hozzájuk, megvendégelnek a maguk szerény módján. Szeretek arrafelé sétálni. Egyszer viharba kerültem, már alkonyodott, erősen zúgott a szél, az esőtől alig láttam, és féltem. A tengertől is félek, sosem merülök bele, inkább csak nézem a vizet a sziklákról. Nézem, és rabul ejt a szomorúság. Az öblöt figyelem mindig, ahonnan egymás után kifutnak a hajók, és elindulnak a főváros felé. A kék óra. Melyik árnyalata az igazi? A vízé, az égbolté, a felhőkön átütő derengésé? A lengyel lányt öleled, vagy egy másikat, vagy az összeset. Hogy mind fordulnának fel! Ők hozzád érhetnek bármikor. És látnak meztelenül. Nekem a kék óra jut a teraszon, a megbolondult jázminok és az óriás muskátlik orgiája, az egyhangúan kopogó eső, a konyhából felhallatszó zenefoszlányok, a szakácsnő rádiót hallgat, és a konyhalány a szeretőjéről mesél neki. Vacsorára haza kell érnem, utána többnyire olvasok, vagy csak figyelem a céltalanul keringő bogarakat a lámpa fénykörében. A ti kertetek a legszebb a szigeten, házatok valóságos palota, még nagyapád építtette, a főbejáratnál szökőkút áll, s azon is egy angyal. Irigylem a hatalmas kelyhű rózsákat, a bokrok fehér füzérét, ahogy az angyalt körülveszik. Kertmagány, mondtad egyszer, és valóban, bujaságukban is magányosak a kertek, magas falak őrzik a bódító virágözönt, a vendéget itt sosem hívják a zöldbe, csak leültetik odabent a házban. Nézd e rózsát íróasztalomon. Irigyled tőlem azt az egyetlen szálat, kiabáltál, hogy ne vegyem fel a földről, ha lehullott, sem érhetek hozzá. A mi rózsáink sötétek, ráhajlanak a kőkerítésre, a hasadékokból félénk gyíkok bújnak elő, napoznak. Aztán a nap lenyugszik lágyan, kinn a tengeren.
7
Oltsd ki szemem, én mégis látva látlak, viszlek tovább, vérem zuhatagában...
Ezt másoltam
a titkos füzetembe, algebraóra alatt. Szenvedek nagyon a lányiskolában, szemközt
a tiétekkel,
az ódon épület félreeső szárnyában, csak a könyvtárban találok magamra, ahol Monsieur Lapart
elém tornyozza a vastag, szamárfüles köteteket, s míg a finoman szálló port nézem
a napfényben,
fülelek, vajon bejössz-e aznap, vagy várnom kell heteket is talán, hogy közelről
halljam a jól
ismert hangot, és lopva figyeljem mozdulataid a másik teremből. Monsieur Lapart nagyon
megértő.
Félek, sejti a titkot, ő az egyetlen, ki nem hiszi, vad tudásszomj szögez a székhez,
és csak a tenger
csodálatáért olvasok egyre régi hajókról, mitikus szörnyről, ezüst szirénről, tűnt
szigetekről. Mert
olvasok folyton, a néptelen parton, cipőmet ledobom, és lábam elmerül a simogató
homokban,
szeretek mezítláb lenni, mint a törzsi emberek, fent a hegyekben. Egészen apró
kagylókat gyűjtök,
tele minden zsebem virágszirommal, fekete kaviccsal, anyám megőrül, minek ennyi
kacat, a
szolgálók csak nevetnek rajtam, Mademosielle est un tout petit peu bizarre, itt
kevésbé tiszta nyelvet
beszélnek a helyiek, mint Brazzaville-ben, afféle keveréknyelv, francia, portugál,
spanyol és angol
szavakat mondanak ötletszerűen, mulatságosán hadarnak. A zongoratanárnő
tökéletesen tud
franciául, depechez-vous, kopog az asztalon, ha elmélázom játék közben, nagy darab,
szénfekete
asszony, széles karimájú szalmakalapban ül velem szemben, madarak röpködnek szabadon
a házban, mert bolondja a papagájnak és a zebrapintynek. Varázsfüvekből főzött
teával kínál,
s beszél egy kicsi boltról, közel a kikötőhöz, hol kígyóméregből kotyvasztott
bűbáj-oldatot
vehetek. Hazafelé megyek a parton, a cipőm a kezemben, hónom alatt kották,
megbotlom egy
furcsa formájú kőben, vérzik az ujjam, s a vér kagylóra csepeg. Rontás van rajtam,
mosolygok
magamban, s hirtelen meglátlak, a sétányon állsz, messzebb, kék köpenyben a karcsú
férfi...
8
Aztán meg mintha csak lépte követte volna a lépcsőn s lengő köpenye. Az jutott eszembe
akkor, míg eltűntél a szürkületben, vajon meghalnál-e értem, belefulladnál a tengerbe?
Emlékszel? Ki az, aki engem úgy szeret? Gyerekek voltunk, mikor a vízbe estem, nemrég
kerültem a szigetre, nem ismertem a tenger rettentő erejét és kiszámíthatatlanságát,
azt
hittem, elérem könnyen a kalapot, mit a szél arrébb s arrébb sodort, észre sem vettem,
már vitt
vele a hullám, könnyemet nyeltem, de nem kiabáltam, Tékozlás volt, cikázott át rajtam,
csupán tékozlás volt, amennyit eddig éltem, néhány átlátszó év a Semmi
fénykörében,
oszladozó pára a hajnali kikötő felett, esőcsepp, ahogy a lombról lepereg, hét-nyolc
odadobott
kavics az örök fövenyen... Ki az, aki engem úgy szeret, hogy jobban, mint életét?
Tengerbe
hal értem, s életet, életet ád, hogy holt kő helyett legyek hús, mint elébb. Jóval később majd,
ott a parton, te kérdezed: hát nem lenne nagy kaland, ha meghalnék veled? És akkor
arra gondolok,
rögvest beugrottal utánam, a partra húztál, s mikor magamhoz tértem, csak annyit
mondtál, bolond
kis fehér kurva. Ó, hogy gyűlöltelek! Kalapom sajnáltam, hogy elúszott. De egy
pillanat múltán
már boldog voltam, hogy imént a karodba vettél, és néztem utánad, míg egykedvűen,
lassan baktattál a
házatok felé. Egy halászbárka vesztegelt átellenben, az öbölnél, narancs-bárka,
szakadt vitorlákkal,
aztán nekilódult, követett egy lomha testű hajót. Otthon egész délután zongoráztam,
szilajul vertem
a billentyűket, míg anyám megelégelte, s rám parancsolt, kíméljem a hangszert. Akkor
éreztem
először a vágyat, fejem, hasam megfájdult, hányinger gyötört, úgy vágytam utánad,
ártatlan
gyerekkor, jaj, nevetséges, magam előtt szégyelltem legjobban magam. Fivéreim a
verandán sakkoztak,
bátyám időnként fel-felnézett, fanyar félmosollyal, alighanem tudta okát a
hisztériának, felállt
egyszer csak, hajam simogatta, ne szenvedj, súgta, nyár zsong, érezd a tikkasztó
jázmin-illatot.
******
/sajnos a tördelés nem az eredeti, mert annyira bonyolult, hogy nem volt energiám végigcsinálni.:-(/
Én annyi mindent mondanék Magának, Oly régóta fáj Önre a fogam. Csak egyet int’ne Ön, s mit is tagadjam, Robognék már karjába boldogan.
Ágyában én melegvizes palack, És vermutjában jég lennék. Akarja? Portörlő rongy sok régi, kedves tárgynak, Mit birtokol. No, miért jön így zavarba.
Egy hölgytől ily szavak? Csak hagyjuk ezt. Majd megszeret, kóstol belém, s reám un. Kicsit haragszik is majd, hogy pityergek. Rajtam hibát lel, mint bazári árun.
Mégis inkább csöndben viseljen el. Hordjon hát úgy, mint foltos, rossz zsakettet. Engedjen észrevétlen Önt imádnom, Feledjen el, ha tud. Ez lesz a kezdet.
Most kacagok majd lágyan, hogy ne féljen. Én annyi mindent mondanék Magának. No, mosolyogjon. Látja, máris könnyebb. Szívem kezében. Tegye el kabalának.
