Hova t?nt a fájdalom Halál az ?szi hó alatt Hova t?nt a fájdalom Ki tudja ezt? Az a nyári fájdalom Virágzik ?szi hó alatt Ó mondd, ki érti ezt Ki érti, mondd meg ezt!
Hol a rét ahol te vagy A földre hol borulhatok Hol a rét ahol te vagy Ki tudja ezt? Az a rét ahol te vagy Virágzik ?szi hó alatt! Ó mondd, ki érti ezt, Ki érti, mondd meg ezt!
Hol a lépdel? gyerek Szívembe rejtettem szegényt Hol a lépdel? gyerek Ki tudja ezt? Az a lépdel? gyerek! Vörös az ég a hó felett!
Ó mondd, ki érti ezt: A vér a hó felett! Hova t?nt a sok diák A fegyverük ki ?rzi még Hol a fényes barikád Ki tudja ezt? Ó, az égi barikád Virágzik ?szi hó alatt Ó mondd, ki érti ezt, Ki érti, mondd meg ezt!
Itt a tél, hallgathatok Támad a szél, zokoghatok Itt a tél, hol alhatok Ki tudja ezt? Itt a tél, elalhatok Támad a szél, megállhatok! Ó mondd, ki érti ezt: Nagyisten, meghalok!
Én szerelmem nagyvilág Virágozzál a hó alatt Én szerelmem nagyvilág Te tudjad ezt! Ó, te hó alatt virág Mi lesz tavasszal, mondd mi lesz? Ó mondd, ki tudja ezt? Mi tudjuk, mondd meg ezt!
Templom a természet : él? oszlopai . id?nkint szavakat mormolnak összesúgva ; jelképek erdején át visz az ember útja s a vendéget szemük barátként figyeli.
Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak valami titkos és mély egység tengerén, mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény, egymásba csendül a szín és a hang s az illat.
Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok, oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák, - s mások, gy?zelmesek, romlottak, gazdagok,
melyek a végtelen kapuit nyitogatják, mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé : test s lélek mámora zeng bennük ég felé.
Aludtunk. Álmomban fa voltam, majd semmi, majd egy olyan kisgyerek, ki kopogtat egy felnőtt ajtaján.
Közben te is fa voltál. Gyerekszoknya. Nem ajtó. Kopogtatás. Kopogás. Együtt kopogtunk. Azt már nem tudom, hogy ugyanazon ajtón? Ami biztos: ilyen lehet egy kerub verdesése.
valami őrbódé volt semmi security vagy kamerás figyelés vagy egyenruha az udvarban kivénhedt kutya csaholt ember sehol odabenn az asztalon újságpapír a vérszínes címlapon két halott afgán gyerek felbontott tunakonzerv és morzsák az arcukon és szétcsöpögtetve a hal olajos leve
Szabad akarat...Mennyit küszködtem ezzel a fogalommal, kivált serdülőként. Emlékszem, a konfirmációs előkészítőn úgy vélekedtem: Isten nyilván aggódva figyelte, miként viszonyul az első emberpár a tiltott gyümölcshöz - mit tesznek majd. A tiszteletes szelíden leintett. Mostanában gyakran hallom ezt a két szót, de korántsem teológiai vagy etikai érvként, hanem a deviancia változatos jelenségeivel, a cigányproblémával, a hajléktalanokkal kapcsolatban. Utóbbiakból öt házból álló rövid utcánkban, ahol három bank várja az ügyfeleket, négynek van fekhelye a kövezeten. Szabad akarat! Hatékony gyógyszer, panacea magna, sőt maxima a netán aggályoskodva mocorgó lelkiismeret helyrebillentésére. Holott a probléma módfelett bonyolult, már Szent Ágoston is sokat bajlódott nagyjából ezerhatszáz esztendeje a kárhozatba taszító rossz akaratunktól függő választásával. Fiatalon a manicheus tan követőjeként a rosszat negatív isteni szubsztanciának, a világot a Fény és a Sötétség harcterének tartotta. Megtérése után is, úgyszólván mindvégig foglalkoztatta az önmagát elveszejtő ember. A Vallomásokban és főként A szabad akaratról írott művében újra meg újra felbukkan a gyötrelmes kérdés: az önszántunkból választott, pokolba taszító rossz hogyan egyeztethető össze a mindent előre látó isteni gondviseléssel. Ágoston mesterien oldja meg a fogas kérdést: "Isten mindenről tud, aminek ő az oka, de nem mindennek ő az oka, amiről tud." A világmindenség tökéletességének és rendjének egyik törvényéhez, az önmaga ellentétéhez eljutó fokozatossághoz a lelkek közti különbség is hozzátartozik, tehát azok a lelkek sem hiányozhatnak, amelyek önszántukból váltak szerencsétlenné - fejtegeti az őt faggató tanítványának. Nem hallgathatom el, hogy az ellentétet magába foglaló fokozatosságot én inkább vélem esztétikai követelménynek, mint ontológiainak. Fel is ötlenek a példák: az impresszionista festészet fény-árnyék váltakozása, vagy Victor Hugo óhaja a magasztos és a groteszk elegyéről az ábrázolásban. De kételyemet elsöpri Ágoston néhány szava az önmagukat kárhozatra juttatókról: "Szerencsétlenségük fájdalommal tölt el." Részvét az önmagukat kárhozatba taszítók iránt, ellentétben azzal az irgalmatlansággal párosult értetlenséggel, amellyel a társadalmi Mindenség fokozatosságát valló önelégültek a társadalom elkárhozottjai felett ítélkeznek. Megszívlelendő, hogy Ágoston a szerénységet - modestia - alapvető erénynek, a kevélységet a bűnök "primátusának" s a kapzsisághoz vivő útnak tartja. A szabad választás jó és rossz között hittudósok s a kultúra nagyjai számára korántsem oly egyszerű feladat, mint a bűnök "primátusában" leledző ítélkezőknek. A katolikus dogma elveti Kálvin predestináció tanát, de a katolicizmusban hosszú ideig nagy hatású irányzat volt a Janzen püspök fejtegetései nyomán kialakult janzenizmus, amely kétségbe vonja a minden emberre érvényes akaratszabadságot. A janzenizmus szerint kétfajta isteni kegyelem van, s akinek a magasabb rendű, a hatékony kegyelem nem adatott meg, az válságos helyzetben olyan akaratlanul zuhan a bűnbe, mint Racine Phaedrája. A janzenizmust tévtannak nyilvánította a pápa, XIV. Lajos lebontásra ítélte szellemi központjukat, Port Royalt, de az önszántunkból tett lépés vagy kényszermozgás problémájára adott további válaszok irodalmi alkotásokban, filozófiai és pszichológiai művekben talán egy felhőkarcoló légterét is kitöltenék. Eltűnődhetünk...A francia romantika miért foglal állást általában az akarat szabadsága mellett - a Nyomorultak Jean Valjeanja, Dumas regényének hőse, gróf Monte Christo egyaránt az akarat diadalát példázza -. A német romantikában miért jelentős a determinizmus, a dráma miért kanyarodik viszsza a sorstragédia antik műfajához, mint Schiller Messinai menyasszonya, Zacharias Werner manapság krimiparódiának ható színműve, a vészthozó dátumot megörökítő Február huszonnegyedike, amelyben a fátumot valójában vadromantikus borzalomhalmaz helyettesíti. Az idős Ibsen alkotásai is igazi sorstragédiák, drámái arról vallanak, hogy a jelenünkre ráhömpölygő múlt foglyai vagyunk. Az egzisztencializmus a léttel szembesülő emberre az akarat korlátlan szabadságát bízta és rótta. Úgyszólván minden pillanatban temérdek lehetősége van, egyedül rajta múlik, melyiket választja. Sartre teremtményei jóformán egyebet sem tesznek, egyre-másra választanak, olykor megismétlődő helyzetekben. Meggyőződése az akarat szabadságáról oly szilárd, hogy szerinte az ember előtt még a megsemmisítő tábor gázkamrájában is ott a szabad választás lehetősége: tőle függ, miként fogadja, viseli el a halált. A XIX. század eltiport forradalmait és szabadságharcait követően az akarat szabadsága kétségessé vált. Erről korabeli irodalmunk is tanúskodik. Kemény Zsigmond regényeiben a tett elszakad végrehajtójától, visszájára fordul. "El van hibázva az életünk", mondja A rajongókbanPécsi Simon. Nem: elhibáztuk. Az elhibázottság állapot, léthelyzet Kemény Zsigmond regényeiben. Vörösmarty versében, az Előszóban a bánatában megőszült Isten "elborzadott" teremtett világának szörnyűségétől. És Arany János ...ő pontos látleletet ad a folyamatról.
Gonosz egy ló a tett, fölveszi gazdáját, Hagyja előbb fékkel igazitni száját, De neki-bogárzik minden kicsiségre: Viszi tűznek-víznek, lehajítja végre.
Eltűnődhetünk... De én még a gyerekekről akarok szólni, akik - a Ligetben Krimi címmel megírtam - a felvonóban elorozták pénztárcámat. A II. kerületi Rendőrkapitányság Zseblopási Alosztálya nemrég küldött Határozatában felsorolja a terhükre rótt bűncselekményeket, és arról értesít, "tekintettel, hogy tizennegyedik életévüket nem töltötték be, a büntethetőséget kizáró ok áll fenn". Az én zsebmetszőm az elkövetéskor tízéves volt. A károsultaktól öszszesen harminckilencezer forintot és húsz kanadai dollárt tulajdonított el. Mindegyik gyereknek törvényes képviselője az anyja volt. A tízéves fürgekezű fiúcska - miként a Zseblopási Alosztály Határozatából kiderül - négy nap alatt 30.500 forintot keresett? lopott? vitt haza? anyukájának. Az ő jövőbeli szabad akaratán tűnődöm. Gondolom, jelenleg nem rendelkezik teljes döntőképességgel, hiszen gyermekkorú, nem büntethető. Lesz neki idővel szabad akarata? Vagy nem lesz? ...Kemény Zsigmond szavait idézve: "helyzetében van sorsa és bűne". Ha megkérdezhetném a társadalmat, amelyben a gyermekkorú zsebmetsző él. Mindenkit. Feltéve, hogy van szabad akaratunk, mire fordítjuk? És mire megyünk vele?
(...) Az pedig máig tisztázatlan a történészek előtt, hogy a GT (Globozófiai Társaság) miért éppen P.-t bízta meg a stratégiai elképzelések kidolgozásával. P. fellépésekor már világszerte tapasztalható volt a GT és a globbi közötti ellentétek kiéleződése. Ám P. nemhogy GT-tagsággal nem rendelkezett, de többször is visszautasította az ilyen irányú felkéréseket. Beszédeiben és írásaiban csakúgy, mint befolyásos körökben hangoztatott véleményében elítélte a GT mindkét szélsőséges csoportját: a globofileket és ultraradikálisaikat, a globománokat éppúgy, mint az általa "fontolva szaladóknak" is csúfolt globofóbokat. Kétségtelen azonban, hogy a GT-nek tudomása volt arról, hogy P. kapcsolatokkal rendelkezik a globbi úgynevezett legfelsőbb köreiben. A GT-elnökség szívesen használta az "úgynevezett" jelzőt, mert - akárcsak az egész tagság - mélyen megvetettek mindenkit, akinek (GT-normák alapján) hiányos volt a klasszikus műveltsége. Ismeretes, hogy akkoriban a globbi már a sorozatos fúziók eredményeképpen két szárnyba tömörült. Az Északi Triász és a Déli Triász csúcstanácskozásain - melyek a globbi összes további, lokális döntését meghatározták - összesen három-három tag vett részt. A globbi hatalmának megdöntésére, de legalábbis a kikezdésére irányuló szándékok akkor öltöttek konkrét formát, amikor a globbi a mennydörgés privatizálása után hozzáfogott a Celsius-fokok privatizálásának előkészítéséhez. Noha a GT számos szakértője már korábban is jelezte ennek a lehetőségnek a veszélyét, senki nem figyelt a kétségbeesett felhívásokra. Már javában folytak a tárgyalások a Celsius-fokok elosztásáról, sőt újraelosztásáról (elhangzott egy nyilatkozat, miszerint a bortermelő cégek fúziója kifejezetten a pincehőmérséklet megszerzése érdekében ment végbe), amikor a GT észbekapott: titkos és rendkívüli ülések sorozatának eredményeképpen született meg a határozat, hogy cselekedni kell. A határozat konkrét kivitelezését P.-re bízta a Társaság. P.-t utólag sokan hasonlítják Oliver Cromwellhez vagy Cincinnatushoz, mások alakját a "nép fiaként" magasztalják. P. tornatanár volt, családos ember. Anyanyelvén kívül még két idegen nyelven olvasott. Olvasott. Ő vázolta fel az emmentali fogadalom néven elhíresült akciótervet, melynek részleteit az IRO* dolgozta ki. Az első IRO-kongresszus után "Kalasnyikov és dobostorta" címmel adták ki azt a dokumentumot, amely a P. elképzelései alapján tiltott listára kerülő szavakat, vagyis a márkaneveket tartalmazta. Mentességet élveztek a klaszszikus irodalomban akár csak egyszer is felbukkanó, köznevesült márkanevek. A klasszikus irodalom listáját az IRO állította össze. Ugyancsak az IRO rendezte azokat az összejöveteleket, ahol a résztvevőket kiképezték, hogyan színleljenek értetlenséget, ha egy hozzájuk intézett mondatban tiltott szó szerepel. A képzés lényege a meg nem értés taktikája volt: ezáltal akarták a tiltott szót értelmétől megfosztani. Eleinte sajnálatos félreértések is történtek, pl. egy szivar nevének ignorálása miatt majdnem lekerült a térképről egy főváros. Ennek ellenére mintegy másfél évszázados lankadatlan küzdelemmel hihetetlen mértékben megtépázta az IRO a globbi hatalmát. A meg nem értés gerillaharcát vállalók harmadik generációja már alig néhány márkanevet ismert, és ennek az lett a következménye, hogy a dolgokat a nevükön nevezték. Eleinte olyan, középen megbicsakló mondatok hangzottak el, mint: "Kérsz egy...inni? Később azonban elszaporodtak az olyan egyszerű mondatok, mint hogy: "Szomjas vagyok" (ezt ahelyett mondták az emberek, hogy mit kérnek inni, és ha az nincs, helyette mit). Más szempontból meg kellett erőltetni magukat, hogy a hozzájuk tartozó tárgyakról beszéljenek: meg kellett tanulni, hogy amikor ruhájukat vagy kocsijukat méltatják, akkor annak színéről, formájáról, szabásáról kell beszélni, máskülönben társuk nem értette volna meg, hogy a szóban forgó tárgy milyen. Sokan emiatt le is szoktak, hogy a hozzájuk tartozó vagy a boltban kapható tárgyakról beszélgessenek, inkább olyan témákat választottak - saját magukat, kapcsolataikat, vagy éppen beszélgetőtársukat -, ahol kisebb volt a veszélye egy-egy márkanév felbukkanásának. Külön problémát jelentettek a csak márkanévvel megnevezett dolgok, ahol a meg nem értés egyben azt is jelentette, hogy nemcsak a nevét kellett értelmen kívül helyezni, hanem magát a jelenséget is figyelmen kívül kell hagyni - így halt ki a gumimaci (feltehetően édeskés ízű, gumi állagú, ehető kicsiny medve) és a tamagocsi (semmiféle szótár vagy termékkatalógus segítségével nem lehet kideríteni, micsoda). A dinó-puzzle például háromszoros ignorancián esett keresztül: a dinoszauruszok kihalása után a fogadalmat tett meg nem értők a puzzle-t gyártó cég márkanevét is ignorálták, így maradt néhány száz furcsa formájú kartonlapocska, amiről ma már senki nem tudja, mire volt jó egykor. A globbi bértollnokai a nyelv útonállóinak nevezték az IRO-kat - hamarosan ugyanis három másik osztályt kellett létrehozni, mert P. jócskán alábecsülte a meg nem értendő szavak számát. A tollnokok PAX! néven békemozgalmat hirdettek, és a száműzött szavak visszafogadását követelték a nyelvbe, de az egyik szemfüles IRO hamarosan a PAX kifejezést is betiltotta mint márkanevet. Az Északi Triász egyik tagja fel akarta vásárolni Karl Popper gondolatát a tudományos visszavezetésről (Scientific Reduction and the Essential Incompleteness of All Science), hogy copyright-perrel fenyegethesse meg az IRO-kat. Hiába: P. ötlete olyan sikeresnek bizonyult, hogy néhány év múlva egyik korábbi, akkor megvalósíthatatlannak látszó, éppen ezért elvetett indítványát is alkotmányba foglalták. Ennek a javaslatnak az volt a lényege, hogy tizenkét óra pontban tizenkét órakor van. (...)
Emlékezni stratégiailag fontos. Pólusok hallgatnak ki szobádban, miért is őrölted fel annyira magadat a jó, a rossz gyötrelmes váltakozásában.
A megtörténteknek a csodás pí szám 3.14 szárnya lebeg, a nehézkeseknek a szabadesések öröme, a fényt keresőket lehúzzák az árnyvilág árnyékból levő szárnyai.
Ellentét ural itt mindent. Idősödve már önmagába zárul a fű, mind többet jelent, hogy zöld, még többet, hogy még láthatod, s a legtöbb, hogy még szereted a másoknak épülő világot
Anyám soha nem bocsátotta meg apámnak, hogy megölte magát, méghozzá pont akkor, ráadásul egy parkban, azon a tavaszon, amikor születésemre várt. Bezárta apám nevét szekrényének legmélyebb zugába és nem engedte ki, pedig én hallottam apám dörömbölését. Mikor a padlásról kezemben egy pasztell portréval jöttem le rajta keskeny ajkú idegen bátor bajusszal és mélybarna szemmel, anyám szó nélkül darabokra tépte és keményen pofon vágott. Még hatvannégy évesen is égeti arcomat.
A kezdetre emlékeztél ma este - az esős estre, mikor elhatároztad, valóra váltod a távoli, ismeretlen tájak iránt érzett vágyakozásod, mi csaknem megbénította életed.
Azt mondtuk, megkönyörülsz rajtunk, Úristen, képzeletbeli virágzás magva a meddő földben. Egész a csöndes könyörgésig összetörten egyszerű véget jósoltunk magunknak, a még-soha-nem-látott meglepetését. Forgass ki minket minden tudásból, csak add meg nekünk - sírtunk mélyen magunkban - a méltó harc után kijáró fáradalmat.
Eltökéltük: végigjárjuk a választott utat, s felkelünk, ha elesnénk. Ne adj minékünk gyakorlatias álmokat, ne ébressz vonzó örökségekre minket - de hajóorrokat, mik bukdácsolnak a tenger gödreiben. Névtelen törekvésekben tégy szabaddá, hadd kezdjük újra, ha elesnénk, test test elleni küzdelemben harcoljuk ki a győzedelmet.
Csendes művészetünkhöz illik ez az éjszaka a hepehupás víz színén. Emelkedünk, legyőzve a mélységet, rátaláltunk egy kiáltásra, s életet leheltünk belé egyszerű, indulattalan beszédben.
Messze, mélyen hallása sivatagában ki várja művészetünket, hogy az gazdagítsa? Ki gyűjti össze az elgyötört szárazföld diribdarabjait? Ki emelkedik föl, hogy megmérje a mélyt, tudatában, hogy veszni hagyja benne az egyszerűség virágát?
Számot vetettünk összeszorítva szívünk, olyannyira, hogy el sem fért benne egy hazányi jóság. Hányszor bontottunk vitorlát odahagyva kikötőket? Hányszor fogadkoztunk - ez az út az utolsó. Meséltük könnyedén, írtuk kínnal, keservvel: a kikötőket, a tenger kellős közepén a várakat s várkisasszonyokat a romantika éveiben a gorgónákat és művészeteket, elhallgatott szenvedélyek, elvirágzott jázminok, nem-létezők, bíbor és bársony tenyerünkben, mit repecskessé tett horgonylánc, hajókötél, és városokat, melyek számotokra ismeretlenek.
Ma este - azért, amit cselekedtünk annyi évig földarabolva ezt a térképet, pedig nem erre rendeltetett fölvérezve szívünket szüntelen keresésben elajándékozgatva érzelmeinket véletlen kikötőkben - ma este ki vár? Vár egyáltalán valaki minket? És nyer-e, ahogy mi, ezzel a várakozással? Míg végighallgatja mindezt, miről beszélünk - ezt a bolyongást - egy athéni kocsmazugban, mi, minden hétfőn megjelenő három barát?
Uram, egyszerű emberek vagyunk, szövettel kereskedünk (saját lelkünk volt a szövet, mely senkinek se kellett), Nem kalkuláltuk a szegélyt az árba, szabályszerű volt rőf és arasz, sose adtunk féláron maradékot, s lám, ez lett a bűnünk. Nem volt egyéb, csak minőségi árunk. Egy szűk sarok szolgálta napi létünk. A mi földünkön kis helyen elfér az érték. Most ugyanoly mércével mérj minket, ahogy mi mértünk: vagyonunk, lásd, nem gyarapítottuk. Rossz kereskedők voltunk, Uram.
Akihez szólnék, nem kíváncsi a kevésre, mit mondanék. Napjaimra ránőtt a tárgyi valóság: nincsen menedék. Nem indulok feléje eztán s nem címzek neki levelet. A telefont kikapcsolhatnám: nem csönget föl a szeretet. Lefekhetnék a kocsiútra, köthetném nyakam a kilincsre, tegnapot a másnapra húzva minek is krákogjak a nincsbe. Csak a levegőt kapom ingyen s a vámolatlan utakat. Biztosabb lenne a kilincsen: De talpamhoz remény tapad.
Szeplős tőlük az arc, a homlok, a váll, a halánték, S ütköznek szaporán mindkét kézfejen is. Lisztharmat lepi ily szívós-gonoszul a gyümölcsöt! Honnan e sok csunya folt rajtam, e barna ragya? S mért ez az irtózás, mely láttukon újra el-elfog, S borzaszt másokat is, kik rajtam felfedezik? Jaj, nem légypiszok ez, sem a rámszállt éjjeli lepkék Nyomjelző ürüléke: a Szárnyas Idő jegye ez. Megváltódni csupán vedlés árán ha lehetne: Mert mi lemoshatná, nincs oly apolloni ír.
Adelphophobia
Torzonborz géták, ebcsimbók hajzatu népek, Szőrzetetekbe buvó szarmata szörnyetegek! Mint a bagolyköpet, oly rútak vagytok ti szememben: Undorkeltés tán legfőbb fegyveretek? Vígan vagytok, lám, egymás nyüzsgő zsivajában, Zárva előlem imígy szép, buja lányaitok. Csimpolya, réztányér, üstdob, duda, kerge kereplők Zűr-zaja rettentőbb, mint dárdás fapalánk! Sátortáborotok jobb bölcsen messzekerülnöm S küzdeni tar-kopaszon szúnyogok ezreivel: Ez még istenes így és messze sem oly megalázó, Mint a kitiltottság törzsetek üdveiből.
Resignatio
Aljas számüzetés már egymaga minden öregség, Nem kell ahhoz gyötrő tengeri vagy gyalog út Messzire mindentől, ami életkedvet adó volt: Exiliumba sodor már az Idő maga is! Durva Mulandóság, te, ki mint hibbant agyu cézár, Rém-diadalkapukat emberi csontból emelsz: Esdeklő levelet bűnbánó, gyáva igékkel Tőlem mégse remélj: megvetem udvarodat. Volt-e babérkoszorúm? S most az zizeg átal a távol Síkjain – így üzened: tépdesi szörnyü kezed? Vagy magamat túlélt, révült jós, hallom előre, Hogy vihorászik a szél összetiport siromon.
vannak rosszabb dolgok is mint a magány de évtizedek szükségesek hogy erre rájöjjünk és amikor sikerül felismerni őket már késő és tényleg nincs rosszabb mint amikor késő van.
Ha boszorkány lennék, akkor inkább fehér - nem fekete, vérbe merült vámpírlény, a Drakula bolond holdja alatt csapos lányként, de Menada sem, aki megőrült Bakhuszért.-
Amikor öledbe bújok, ajkaidba nem harapok, a párnák alatt nem rejtegetek éles szerszámot..., ha forró csókjaimmal inged kigombolnám, szíved hogy felfaljam nem kell áfonya mártás.
Kedvesebbek az éjnél a narancssárga nappalok. és ízesebbek számomra a vérnél a málnák a mulandóság százada elől szaladok
a kegyetlenség és a düh ósdi kártyáiból, amikor a játék és a tőr élével rám vadászol mint hóban az őzre, örök vadászó tigrisem.
Figyelj - szólt bele a telefonba Dana, részeg volt, mint általában, iszamós, dohányfátyolos mondatait egy-egy korty erejéig félbeszakította. Ilyenkor többnyire pucéran áztatta magát a kádban, kezében üveg pezsgőkkel. Ugye, tudod, mennyire beteges dolog, hogy nem beszélsz az anyádról?
Most halt meg - válaszoltam. De Dana nem kímélt. Épp azért, ki kell beszélned magadból, ismerd be, hogy sosem szeretted, hogy az anyád egy erőszakos despota volt, úgy tartott, akár egy rabszolgát... A kagylót kissé elemeltem a fülemtől, túlságosan elcsigázott voltam a veszekedéshez. Mit is tudhatsz te erről? Nem anya szült?
Hagyd békén az anyám, érted? - bátorodtam fel, azt hittem, megakasztom a szidalmakat, néha jól jön egy váratlan mondat, megijednek tőle, akár a kisgyerek, ha a kezére csapnak. Pofon váglak, hogy merészelsz? Tán ellágyul a hangja, gondoltam, és azt mondja, jól van, jól, nem bántalak.
Te mindenből kimenekülsz - lendült bele újra Dana, és hatalmas elánnal további monológokba kezdett. Ültem csak az üres lakásban, és farkasszemet néztem anyám fotójával a polcon. Mama arcára mosolyt varrtak a boncnokok, egészen a csontig süppedt a bőre. Kuncog a cérna, mama nem sír, elfolytak a nedvei.
Ne taposs meg, az anyám él. Én vagyok. És nem szeretem. Úgy ölelt, úgy csókolgatott, úgy védett meg, és úgy vert agyon. Drága mama, miért kell nekem mások szerint élnem? Milyen lehet gyerekként fogni az anyád kezét, és látni a tusát, ahogy egyszer csak felkorbácsolódnak a maradék erők, még pillanatra észhez tér, beszél, olyan, mintha élne, pedig akkor már nem, csak olyan. Rúg egyet, rándul, megremeg, és huss. Gyerek vagyok, lepkét kergetek a réten.
A múltkor odajött Nafi, és azt mondta, deformált vagyok, neki fontosabb a barátság, ő leszarja a családot, az ember nem választhatja meg, hova születik, ő például egy utálatos fészekaljba pottyant, és abszolút egészségtelennek látja, ahogy én mint majomkölyök ragaszkodom az enyimekhez, holott a szabad választás az, ami elvezet a nekünk való kapcsolatokhoz, a vérségi béklyó viszont megkötöz.
Látod, ezért kell - mondta nagyapám, és rám mutatott, anyám majd megfulladt, alig tudta titkolni a sírógörcsöt, befelé hüppögött, el akart válni, de nem mondta, csak nagyapám volt észnél, látod, ezért, és én voltam ez az ez. Elképzelem a sok millió gyereket, akikre rámutatnak. Családom, családom.
Állíts fel egy sorrendet, ezt mondta Dana. Nafinak első a barátság, utána a gyerek, még jó, hogy van neki. Néha fordítva, s csak aztán jöhet a pasi, a sor végén meg ott kullog a família. Dana más, neki első helyen a pasi virít, feltéve persze, hogy káprázatos szexpartner, vigyen le alfába, testen kívül, de legkevesebb, hogy ájulj el szeretkezés után. Lebegni mindenki tud, de ha elveszted az eszméleted, az már döfi. Danának nem volt gyereke, csak temérdek abortusza, amit sosem bocsátott meg az aktuális férfiaknak, a sorban tehát az anyja következett kis fenntartással, minden anyával van valami probléma, utána a barátok s végül az apja, aki nevelőfater csak, és az a bűne, hogy férfi. Férfi, férfi, de észrevette Danát, és tetszett neki, na.
Amikor Dana épp kiugrott a kádból, mert bekrepált az öngyújtója, maradt egy kis időm, hogy összeszedjem magam. - Nézd, Dana, itt zárjuk le a témát. Szeretem az anyám, és kész, olyan volt, amilyen, nincs rá szó, és nem is kell neki. Csak segíteni akartam - mondta -, szükséged van erre, most is tévúton jársz, becsapod magad, elbaszod az egész életed. Hányingerem lett, ahogy hallgattam és bűntudatom, hogy beengedtem az én legtitkosabb világomba, a szívem peremére valakit, hogy belelát, de fikarcnyit sem ért, minden mondat félremegy, az én igazságaim nem az ő igazságai, onnan nézve minden csak önös ő, olyan, ahogy belőle lehet gondolkodni, az ő privát megvertségeiből, abban a rendszerben, amit ő állított fel a világban, ahogy ő rendezte be, és én akkor azt éreztem, stoplis cipővel lyuggatják a lelkem, a jóból rossz lesz, a rossz a jóság álorcáját ölti, a szentjeim bulvárlapokon szégyenkeznek, az érinthetetlent és tikosat megrágja, bemocskolja valami idegen, nem odavaló. Takarodjatok! El a kezekkel anyámtól! Hiszen bennem van a temetője. Pusztuljanak a sírgyalázók! Mama, tente, mama!
A szavak megszégyenítenek, megátkoznak, megsértik a szentséget, kifecsegik a titkot, bekoszolnak, elbutítanak. Fogalmazz pontosan. Képtelen vagyok azonos lenni magammal. Vannak dolgok. Majd megírom még. Hallgass, sírd ki. Érted? Ki! Ki mondta azt a baromságot, hogy bárminek ki kell jönnie? Az a jó, nekem az a jó, ha bent marad, mert akkor él, akkor az enyém, egyébként a tiedé lesz meg a tiedé, nem akarom, hogy elvedd. Mindent el akarnak mások venni. Belőlem élnek, szívják a vérem, veszik az erőm. Azt mondják, nekem már nem kell az egó, de nekik még növeszteni kell, ezért kinyuvasztják az enyém. Azt sugallják, semmi, nulla, te nem is vagy, tudod? Te úgy vagy jól, ha nem ugrálsz sokat. Ha a lábaim előtt heversz, ha dicsérsz, ha a szolgám leszel
Legyen a halál a te szolgád, istenem.
Dana egyszer felhívott magához. Az asztal közepére boros üvegeket készített meg pezsgőt, karcsú metszett poharakkal, a hamutartóba alufóliát tett, tiszta csaj, aki vigyáz, nehogy valami bepiszkolódjon. Először csak könyvekről beszéltünk. És arra a jelenetre emlékszel? Amikor a könyv végén bejön a slusszpoén, hogy a nő, aki menekíti gyermekeit, és retteg a kísértetektől, egyszer csak rájön, hogy ő maga halott? Tényleg, fordítsuk meg. A túlvilág a túlvilág szemszögéből evilág, nekik az az élet, és mi halottak vagyunk. Vagy lehet, hogy ugyanolyan kínos, rettegéssel teli idegenséggel mondják a szót: élők. S ha valaki megszületik, elsiratják, vagy életre nevetik?
Megegyeztünk Danával, hogy akkor nyugszik el bennem a fájdalom, ha gyerekem lesz. Ha meghal az anyád, szülj gyorsan egy gyereket. A férfiaknak az apjuk halála után megnő a libidójuk, megkefélnék az összes nőt, hogy elfelejtsék a rettegést. Meg van például a háború. Szaporodjatok, a halott katonákat pótolni kell, a halott anyákat pótolni kell. Kérlek, te ne legyél az anyám. Nem szültem gyereket, mama valamiért nem engedi.
Nafi az anyám lett, meg Dana. Megrónak, számon kérnek, teljesítenem kell. Közben meg én az ő anyjuk, mert nekik nincsen, akkor sem, ha van, nekik nem jó, ami van. Válogatnak, engem találtak meg, félnek a haláltól, én meg ismerem. Álmomban mama feltámadt, nyitotta kulccsal az ajtót, és azt mondta, megjöttem. Mindenki örült, de nem volt ugyanaz. Nem beszélt, nem szólt hozzám soha. Egyszer csak kiabálni kezdtem, te nem élsz, hagyj engem, halott vagy, de könyörögtem is, hogy maradjon. Nem elment, hanem eltűnt. Egyszer csak nem volt, volt egy hely, ahol senki sem ült.
A szerelmi bánat is halál. Danának ilyenje volt, majdnem belehalt a fertelmes vágyakozásba, és hogy nem értette, nem tudta, mi ez. Mániákusan hajtogatta, kezében újabb és újabb pezsgőspohárral, hogy olyan neki a pasi, mint a kozmosz, valami fenenagy földöntúli erő vonzza, megérintette, mint a halottak szele, és nem szabadul. Én nyugodt voltam. Egyik éjszaka megöltem az anyám. Álmomban jött, beült a taxiba a hátsó ülésre, hiába mondtam neki, nem élsz, nem értette, és megint csak hallgatott. Ordítottam, mondj valamit, de semmi. Ráztam, hogy az isten szerelmére, legalább csinálj valamit, de csak ült. Ilyen volt mindig, ült, állt, jelen volt, néha lefeküdt, azt játszottuk, beássa magát a homokba, nekem meg ki kell kaparnom, gyorsan, nehogy megfulladjon. Ott ült mozdulatlanul, akár valami totem. Fogtam a kést, megöltem. Nem tiltakozott, nem sikoltott, nem védekezett, hagyta magát, mintha akarta volna, mintha a legnagyobb rendben lenne minden.
Hallgattam Danát, a titkait fecsegte szét, fenyegetett, ha bárkinek elmondom, megöl. Nem mondtam, vártam, megnyugszik-e végre. De nem bírta az én mozdulatlanságom, felpattant a székből, körözni kezdett a lakásban, a szeme elborult, tárcsázta a pasit, letette, majd újra, üvöltött, hogy mocsok szemét, dögölj meg, de nem békélt meg, folytatta. Az asztalon könyvek álltak, módszeresen tépte széjjel mind, az ablakhoz szaladt, szórta az udvarra a lapokat. Nesztek, átkozott kis szarok! Basszátok meg! Boldogok, apró szentek, pfuj! Azért sem leszek jó, gonosz leszek, ha addig élek is.
Szóltam párszor, hogy ebből elég, azonnal hagyja abba, ez sehová nem vezet, de újra tárcsázott, megvárta, míg beleszól valaki, nyilván nem a pasi, és nyilván volt ott is egy nagyapa, a család védőszentjei közül. Csak csüngött a kagyló alá, először zaklatott és egyre idegesebb hangokkal a torkában, majd az őrjítő sípolás. Megpofozzalak, a kurva életbe, azt akarod? Nem féltem, nem ijedtem meg, idegen volt minden, színjáték, amelyben nekem a néző szerepe jutott. De mi van, ha komoly? Ha mégis úgy kell venni? Ha kő kövön nem marad? El kell menekülnöm! Most mit állsz itt? - kérdezte egy pillanatra megtorpanva Dana - Szar vagy, betoji senki! Én megölöm magam. És nevetett. Őrült nevetés jött a gyomra mélyéről, de ott volt az alján valami gonosz. Undorító vagy, tudod? Hazamegyek - mondtam. Jó - szelídült meg a hangja -, akkor most utoljára látsz, nincs tovább. Ne legyen bűntudatod, menj el, menj már! Gyerünk!
Kettő lett belőlem. Az egyik, aki menekül, nem bírja, nem akarja. Félelmetes vagy! Csinálj, amit akarsz, ártó szellem, tombol benned a sátán! Beharap, megesz! Kapd be! Nem akarom, nem eresztem be, elszaladok, inal a gyáva, fuss, utol ne érjelek. A másik meg, aki lát, aki azt mondja, anyád picsája, hogy ezt megteszed, hogy ezt velem teszed. Na ez a másik lekevert Danának egy hatalmas pofont. Észhez térsz végre, idióta? Dana nevetett, eltorzult az arca, megremegett kicsit a pofontól, de új erőre kapott, kitépte a kaputelefont tőből, még aztán is rángatta, nem szakadt el rendesen minden zsinór. Megverjelek, ordítottam, de alig jött ki hang a torkomon, az egyik felem kiabált, a másik nyüszített, és azt morogta, itt sem vagyok. Az egyik félt, a másik gyűlölte őt. Ne játssz velem, hallod? Utolsó szemét! Dögölj meg, tudod, mit? Velem ne szórakozz!
Becsaptam az ajtót. Hívjam az anyád? Ezt kérdeztem még visszanézve, biztos, ami biztos. Ne merd! Meg ne merd, mert utánad megyek, fenyegetett a nagykéssel. Visszafussak? Mentőt hívjak? Nem. Van neki egy anyja, aki érti a nyelvét, aki megfogja a kezét, és ő megnyugszik. Azt súgja ringatva a fülébe, tente, baba, ne tovább. Nem minden vágyunk kell a világnak, nem mindnek van földi telje, édes lányom, aludj el, a halál nevét a szádra soha, ne vedd a szádra a rosszat, sirasd, ami nem lesz egyszer, az életet, a jövőt, a gyermeket, sirasd magad, add ki a mérged, amit látsz, az meg nem érthető, amit élsz, az ép ésszel fel nem fogható. Ilyen egy anya, nem? Ezt kell mondania neki. És a gyermek összegömbölyödik az ágyon. Nem fáj, mama, nem. Nem.
A pókháló kifeszítette tökéletességét egy zöld hajtás és az öreg faág közé. A gyenge és az erős most együtt tartják a szálakat. A világosság fennakadt a fonalakon, és most úgy hat ez a látvány, mint a napsütés fénycsíkjában a por egy egyszerű nyári délutánon. Pedig nem. A véletlen úgy teremti meg a maga tényeit, ahogy a tűz ringatja fényének kék és fehér szegélyét
a tüzes fej körül. Könnyűnek tűnik, akár a pókháló. Pedig nem. Éjjel ugyanez másnak látszana: mint kicsiny csontváz, szögre akasztott szárnnyal, mint hitehagyott angyal, aki úgy halt meg, ahogy meghalnak a férgek. A dolgok kicsúsznak az ellenőrzés alól: meggondolatlanul szerelmi viszonyba lépnek, hasonlatok áttetsző szövetébe bonyolódnak. A gyengédség hasonló a halálhoz: mindent mindennel összeköt.
Ezek a tűzvirágok hosszúra nyúlt szárakon nőnek, akárha napraforgómezőkről költöztek volna erre távoli őseik, a fal mellett állnak, az ablak alatt, rajta két széthúzott ráccsal, melybe gyerek kapaszkodik mindkét kezével, arca olyan, mint a gyerekhez hasonló férfi arca, szentnek lehetne mondani ebben a világban, amelyben minden fiatalabb, mint amilyennek kinéz. A magány hozzáadja a maga éveit.
Amikor az érettség nyomai a testen, amely egymagában fejlődik ki, amelynek nem volt alkalma megismerni más testeket, gondolva itt isten testére is, amely nem súrolta hozzá a vállát mások vállához, és nem fogott kezet, amely ellenállás nélkül él és vénül meg, nem hat rá semmi gravitáció, amikor a nyomok ezen a testen a vágyat a bánattal keltik fel, akkor kipróbáljuk majd a felejtés jeligéit, hogy ne szóljon ránk kijózanítóan az emlékezet, hogy még itt vagyunk.
Ha az égitesten, amely a kora hajnali égen távolabbinak látszik, mint ahol van valójában, vagy olyan mintha ott sem lenne, ha ott barlangokra lelnénk, melyekben majomemberek precízen leképezték az elejtett zsákmányt, akkor elképzelhetnénk, hogyan tenné keresztbe karját anyánk a mellén, átvetve egyiket a másikán, hogyan kapna bátyánk a fejéhez, felismerve a menekülő kisfiú hátsójában a gyermekét,
és asszonya szétnyílt csípejét. És bal szeme az ökör jobb szeménél, ahogy a botra rátűzve áll a fej. Arc arc mellett, vagy még közelebb, egymásba tapadva hallgatnak, mintha szólnának, kiabálnának ránk, kérnének vagy haragudnának. A családi megismerések a legnehezebbek. Csak az ismeretlen áldozat, riadt őz menekül könnyű lábon a messzeségbe, és elnyelik ismeretlen erdők, fehér nyírfaerdőkhöz kétségbeejtőn hasonlók.
Mindennapos vereségünk a test, e lyukas zsák, ahonnét elfolyik az élet, ha beborít a világvégi este, melyből vérivó denevérek vijjogása éled,
és a sok apró szájban a pokol fogsora hozza-viszi a hírt, a füstöt és az égett hús szagát, hogy eddig bármi volt is, többé már soha nem lesz más napszakod, csak éjszakád.
már nem én játszom veled Nika te édes csak a vénülő képzelet amíg szoknyád lehúzod én meg pofámról a bőrt no nem azért mert szégyen ért a húgomért aki azt mondja szebb vagyok ha megborotválkozom igaz te huszonéves lehetsz én meg úgy ötven mondom játszik veled a képzelet amely engem budára elvezet nézzük majd egymást s halkan beszélgetünk Feri bácsi jól vagy hát persze Nika te édes és akkor biztos tél lesz már van is lármásan csörömpölve szívemben is telel
Gyere Nika simogassuk meg Flórát a macskát
2.
megfigyeltem a macska szemét színe sárga és fekete kátrány Nika te édes ez a macska rémes két lábra áll az ölemben verset karmolna a szívembe előírásos utólagos pecséttel pedig állapotom szabályosan szabott szerb történelem hagyott rajta nyomot (s ma sem tudom eldönteni ki félelme volt a nagyobb) de szívem hangos akár a nagydob s félő hogy Budán az alkonyati félhomályban mielőtt házatokhoz érnék megijed a „Márványmenyasszony” elfut fényeivel ott állok majd a koromsötét hídon a sínek fölött és puha párnára gondolok
3.
„évek majdnem hiába tíz éve nem néztem virágra mint egy lázas barna majom banánfürtre vadászok a betonfalon”
Domonkos István
lopva nézlek lehunyt szemmel zuhanyozol az emlékképben melled feszes csípőd gyümölcs-boroskancsó lázam aligha van de akár a majom majszolom ami volt kérdezed Nika te édes egy érett ember hogy lehet ennyire szerelmes ne mondd hogy nem tudod s ne érints meg kérlek fegyverem még eldördülhet vérem forrhat akár a bor tisztességem biztosítja a kor nem nézlek virágnak csak nőnek kihullott fogaim helyén újak nem nőnek űzöm gondolatom hessegetem alázattal mert könnyen bedőlök akár öreg házfal nem nézlek tiltott virágnak s nem fogadlak el – hibának
4.
ne gyere ha hívlak Nika te édes ne gyere mert akkor biztosan tél lesz már van is testemben jég-vér göröngyök csont-gránit karjaimmal ölellek de akár macska az egérrel játszik az akarat a cselekvéssel játszik rög-szívem melegével s tudatom mindent gyorsan megelégel ne gyere ha hívlak mert csont-gránit szárnyaim teknőjébe takarlak megmeredt karjaim rabomnak akarnak
5.
szerbiában minden ötödik percben Nika te édes nem kell félned szerbiában minden rendben vigyáz ránk a JOG és a pártok szerbiában minden perben Nika te édes győzhet az előítélet de nem kell félned szerbiában minden ötödik percben csak verbálisan kefélnek s nem kell dugnod ha nem kívánod vagy megvernek vagy lelőnek azanyját – pedig szerettek nélkülözni kirúgni átverni főleg szerbiában minden ötödik percben Nika te édes nem kell félned te hős leszel egy költeményben
szerbiában minden századik másodpercben megáll az óra szükség van egy véradóra
6.
páfrány- jégvirág díszíti ablakom Nika te édes ma ismét didergő ének rezzen maradék énem újabb részét hantolom és nem tudom a folytatást hol is kezdjem ágyainkból kibújunk (mielőtt a medve) írtam már erről az Alla rinfusában és káoszt kiáltunk pedig csak rendre lenne szükség – mi történt – szerbia áll az idő fogsorában homok rögöket görgetek a bánáti lét trónja elé s mire odaérek már nem is élek Nika te édes homok rög elporlad szél felkapja idegen tájon lerakja így jár aki nem nyal okmány – bélyeget sem sebet sem segget páfrány – jégvirág micsoda egylet Nika te édes ugyan már – kérlek rajtam nincs – nem is volt nyílt seb
7.
éjfél múlott jajong az éjszaka nyalja sebeit a sötét barom erre megiszom fél deci borom s fogom a kalapom Feri bácsi nincs is kalapod mondod Nika te édes most hova mégy éjfél múlott szeretőd is kinyújtott lábakkal alszik egy szálloda szobában bort töltök még maradj veszteg Hazád szája habzik de te ne vessz meg simogat a lelkem itt mindig lesz egy pici telked és veszek neked kalapot kajlát és derűset maradj veszteg örömöm ne űzd el
milyen öröm vagyok én számodra mint marhára a bélyeget káosz pecsétjét szerbia rám nyomta és jön közeleg „a büszke nő a vén európa” Nika te édes mit gondolsz mit kezdhet velem a vén tarisznya
8.
Nika te édes melled oly érzékeny tested feszül mint a gitár húrja- szeretkezésünk lehet akár az áramszünet váratlan és romboló mert vágyunk egymásra kárhozón bántón bontom életem várfalát nem szerelmes vers bár lehetne – s lehetne akár, ám szerbiában a lét véres és nyers ateista igazhitűek gyanúval figyelnek s ügyelnek a szerb–magyar határon nem rejt e fegyvert húsz éves kabátom cipőmre már rá sem néznek nincs azon már felület a kefének ágról szakadt vajdasági magyar – mégis szittya itt a levegőt rontja – amott a tüzet szítja Nika te édes melled oly érzékeny tenyerem érdes mi értelme az írásnak magasba ível tested két part között mi értelme az ivásnak holnap ismét repedezett falakra okádom a festéket elmeszelem fáradtan az estéket szétkenem a napokat elmázolom a holnapokat
9.
Nika te édes ablakod párkányán a veréb éhes az üveghez veri sérült szárnyát ébredj Nika te édes szórj eléje zabot és árpát de miért törődöm én egy budai verébbel hiszen ha akarom együtt élhetek a szerbiai kéjjel tágas nálunk a türelmi zóna elkurvulhatok virradóra
10.
elkentünk minden festéket Nika te édes és vagyunk már akár a csillagok díszítjük időnként az estéket tőled távol egyedül ballagok elbújom hiányod burkában mint nyers hús a rostélyon tehetetlen töprengek e fortélyon
11.
minap a kályha előtt elejtettem néhány verssort amikor begyújtáshoz készülődtem elfeledtem őket Nika te édes csak arra emlékszem azt gondoltam megírlak megírlak még egy versben csillagpor – bányának habitusom vágyának a költő olyan mint a kőfejtő izmai feszülnek – akár drótkötél idegei rezdülnek – mint húrok a gitár ölében s ha nem vigyáz gondolatai szállnak beisszák őket a falak akár a festéket és a családi kályhatűz átfesti elégeti a költői estéket e – sz – m – é – ket s ezt vajon miért kellett?
12.
játéka vagy a vágynak miattad mégsem esem betegágyba Nika te édes nem csókollak álmomban sem a valóban nyakadon ék – törik a fény kevélyen képzeletben barna mellbimbód szívom fehérre hasadra csókot lehelek estére s a szeméremdomb alatt ajkam az élet forrására tapasztom azután ki tudja Nika te édes jöhet a vég keményen vagy kezdődhet minden újra élőn hányingerrel vagy tiszta vággyal de félőn mert ismét tavasz van szerbiában és tudom hogy maradok ha bele is pusztulok
Valamely magányos parton, ahol a szél és a homok a végtelenségről szónokol,
viperák kúsztak elő a kövek alól, fagyottan és undorítóan, s a szívre nehezedtek.
Szóltam a viperáknak, a melegségre szomjazóknak: Vért vedeljetek. Hisz mi lenne a vérrel. a folyónyi szenvedéllyel. Ha sehova sem ömlene, s az értelem töltésénél fuldokolna.
S a szívet lessétek. Felesleges az én szívem. Felesleges, amint szétolvad a jégben, ahogy síró csillagok olvadnak szét a folyó vizében.
Faljátok fel a szívet. És tekeredjetek fagyos csomókban keblem üregébe, hogy ne lássam már az örvényekből fakadó csillagsírást vágyakozásukat a fényes lépcsők után, mit a kéklő ég bársonyában hagytak.
Faljátok fel a szívet és forró vért lefetyeljetek, ti fagyos, undorító viperák.
Mindent szabad a csupasz fövenyen, ahol a homok és hullám a végtelenségről meditál, csak a szívet kell kitépni és a mohó kígyópofákba vetni.
Ne nézz engem. Szemeidet nem szeretem. Más szemek merednek rám. Nyugodtak, mint egy törött gótikus ablak.
A nap tüzelt rá. Az öntelt nap. Ezer nyílvesszővel lőtte át azokat.
Csillagok döfték át őket a hosszú süket éjjeleken vékony tőrrel. Éles, fényes hegyek táncoltak a hatalmas, mozdulatlan szemek előtt. A hold arca feltárulkozott: mint megvilágított üregek ásítottak ajkai egyet, kövér kövek röhejével telten.
És a szent nők haldokolni kezdtek hosszúkás, áttetsző ábrázattal. A fehér angyalok szárnyai átlőtten csüngtek le.
És a világ virrasztó, szűk szeme becsukódott. Fényes hideg halál állt meg a csillagfények hegyén. A hold részeges nevetése a semmibe bukfencezett.
Ne nézz engem. Más szemek merednek rám. Szűk. Üres. Halotti. Szomorú szemek.
E hang, mi számlál, létezik, napjaidat számlálja, kimérten számlál állatot és embert egyformán s körülötted mindent, mindent, miről hiszed, hogy miattad jött e világra és eleven, kicsiny koponyák fehéren gördülnek a világon át, megszámlálni, megszámlálni, rendnek kell lenni, rendnek kell lenni.
Nem tudod, hogy eláll a szél, hogy kiszáradnak a fák, nem tudod, hogy minden mit látsz, csak félig-meddig éldegél? A nagyvilág mezején minden egyre csendesebb, de egyre hangosabb a suttogó számlálás és tudod, hogy egy reggelen magad is meg leszel számlálva, megszámlálni, megszámlálni, rendnek kell lenni, rendnek kell lenni.
Ó, fekete a halál magva, mikor a világra jössz, ó, fehér a születés magva, mikor ismét elhagyod azt, és amikor megszámlál téged onnan, a sötétből, talán majd mindenre rájössz, vagy talán mégse, talán egy pillanat alatt, talán ezer év se lesz elég, megszámlálni, megszámlálni rendnek kell lenni, rendnek kell lenni.
Mióta megváltoztunk melóztunk tekeregtünk sírtunk s vizeltünk együtt reggel úgy ébredek fel hogy szememben az álom de te New Yorkba mentél bár nem feledsz el engem szeretlek és szeretlek és bolond bátyáidnak részegségét se bánom
Túl régóta vagyok már egyedül Túl régóta fekszem le úgy az ágyba hogy senkinek a térdéhez sem érhetek, nő vagy férfi már azt se bánom, én szeretni akarok arra születtem légy velem Óceánjárók füstölnek a tengeren Félbemaradt felhőkarcolók finom acélvázai A kormányozható dörgés elhal Lakehurst fölött Hat meztelen táncosnő egy vörös színpadon Párizsban most minden fa lombja csupa zöld Két hónap és otthon vagyok és a szemed közé nézek.
