Szépen terített asztal körül ülnek a gyerekek, Az arcok olyan merevek, A szájak szélén mosoly, a szemekben könnyek, Legbelül kicsit összetörtek, Hazugság már a kérdés is, nincsen jó válasz, S te mégis azt mondod: Válassz! Szürkül a szoba, felhők gomolyognak, A fájdalomtól a szívek összeszorulnak, S ők csak ülnek ott csendben, magukra hagyva, És mosolyognak, mintha minden rendben volna.
Ha gyerekem van, ez azt jelenti, hogy az emberre szavazok. Ha gyerekem van, ezzel mintha azt mondanám a világnak: megszülettem, kipróbáltam az életet, és olyan jónak találtam, hogy úgy döntöttem: érdemes megismételni.
Azt mondta a zöldkabátos: tudod, hogy születik a gyermek? A nap süt át a fákon. A lombokon keresztülsüt a nap, keresztül tör rajtuk. És aki szereti egymást, két ember, azokra süt. Az asszony szemébe süt, és az asszony szemében születik meg a gyermek, s a férfi szemében nézi őt. Ott ahol annyira nézte, keletkezik egy fény-pötty, egy kis fény, embernyi fény. És tűz és víz keletkezik ott és gömbölyödik. S amikor megvan, egy könny hullik ki az asszony szeméből, egy könny, s ahogy lehullik, emberré válik, mire földre ér. Így születik a gyermek.
Esténkint - régi keresztény szokás volt - Számot vetek a lelkiismerettel: Mit tettél ember, mit vétettél ember? És mit nem tettél ember, most felelj?
Csordultig mindig a szív, e nagy kehely. Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman És álmosan, mert minden áldott reggel A régi vágy von: kelni napkelettel. Azután mentél, mert az élet: menni, Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.
És mit vétettél ember? Ember voltál S embernek lenni: siralmas való már És dicsőséges. Mint a csillag csillag S a rög csak rög, az ember is csak ember. Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel, Amíg az élet mégis tűrhető, Míg ébredésre kedv van és erő. S ha csókokat nem is csókolhat ajkad, De új igét még mondhat és ha lankadt Szegény karod az ölelésre, lelked Ölelni tud jövőt, világot, embert.
Más voltam én már mint gyerek, Mást láttam mint a többiek, S ha marta szívem vágy s panasz, Nem volt egyszerű tavasz, Nekem már akkor más habú Forrásokon buggyant a bú, Lelkem más dalra volt vidám S szerelmem is – merő magány. Mert zordon sorsom hajnalán Már megszállott a vad Talány, Mely lappang Jó és Rossz mögött, S amely, ma is még, gyúzsba köt: Izente zúgó és folyam, A szirt, mely mint a vér, olyan, S ha szeptemberi aranyat Hömpölygetett körém a Nap, S a villám, mely az éjszakát Előttem hasította át, Az orkán és a vak dörej S a szörnyű felleg is, amely (Kék volt a fél menny, csupa fény) Démon képében jött felém.
Néha szavak nélkül kell megbocsátani. Érteni a szavakban ki nem fejezett bánat és a jóvátételre igyekvő szándék apró jeleit, s jelekkel felelni a jelekre. Felejteni ott, ahol feledésre van szükség, megróni máskor azt, akinek szüksége van a megrovásra. Az igazi megbocsátás, mint a szeretet általában, intelligens és leleményes. És alázatos is, legfőképpen talán alázatos. Jelenits István
A pitvaron a tengeri nevet a nap piros tüzére, de sárga árnyát elveri a paprikák piros füzére. Száll-száll a lelkem kergetőzve a mustszagú, világos őszbe, mint szélbe csörgő papiros, fölötte a halál és élet a sárga és piros.
