„Agnus Dei, qui tollis peccata mundi”, zeng föl, hogy beleretten a szívem, ez a bűn és e bárány most akármit is jelentsen. „Mivel a halál létünk végcélja, én már évek óta meghitt viszonyban állok az emberiség e legigazibb, legjobb barátjával”, áll apádnak írt leveledben. Hittél-e a vallás szavában, honnan a zenéd kiszakadt, vagy csak a fájdalom vérezte át kottáidat? A gyász, amelytől az égig sötétül még a nappalunk is, és még feketébb, ha a Requiem egy este belezúg idegeinkbe, hogy gyönyör, kábulat s megállíthatatlan reszketés egész testünk, és kezdjük megint és befejezzük az örök temetést.
Lassú e vén világ. S hiába ostromoltam én is. Rest lett torzonborz füled. Oly lassan mozdulsz, mint az ősvilági szörnyek… álmosan Mozdítod nagy fejed, fordúlsz a törpe nép felé, ki Dárdáidat husodba döfte s bambán győzelmet kiált. Haki pedig odaállna füled mellé s énekelne néked S bár úgy dalolna lantja lázas pengetése közben, hogy majd megszakad… S szerelme bár pacsírtaként szökellne fel melléből s ki az égmezőkre s ott esengne mindhalálig: Semmit el nem érhet nálad, – ásitasz… Mindez mivégre van? Vagy én sem értem már az életet? Minek van hangom, nem tudod? Mint aki kincses zsákkal jár és folyvást elveszít belőle – s mindhiába… Senkinek se kell a kincs… így jártam én. Oh végtelen e lét és tárgytalan! S akármit mondanék, hatástalan! S ha átkozódom is, vagy ráznám ökleim, Ordítanék, hogy megbomoljatok… mindez hiába van! S ha majdan olvadott tűzcsepp gyanánt lehullok fenn a lázas firmamentumon… Ti mit tehettek arról is? ti nép! álomszuszékok, tisztességesek! – Oh nagy világ! Én bezzeg rosszul jártam itt!
Persze, nyugodtan tedd meg, amit csak akarsz. Jót, rosszat, közönyöst. Lucska rég egybemosódott s örvénylik körülötted. De néz benned valaki nagy türelemmel, kezét szájához kapva ijed, vagy ridegen elválaszt. Ahogyan kint s bent, úgy fehér vagy fekete. Azután magyarázkodhatsz. Elbódíthatod a világot. Végigfut mindeneken a szüntelen szakadás. Jár a finom kerekes át- tétel a csontkoponyában, s becsapódsz, mint egy előszobaajtó a huzatban: eddig ki-be surrant hussanva a hazugság. Most ledobta ruháit. Megroggyant. Magára bizonyított. Végül is kivétel nélkül minden születettnek meg kell vívnia állóháborúját, mint ama Jákóbnak azzal, akit Angyalnak nevezünk. Lesz, aki bámul csak. S ki lehajtja fejét.
Milyen elmúlt immár, hogy simogatja hátam, tarkóm. Elég egy pillantás, s a taposott fű közt, a szivárgó lében Egy új emlékezet sarával tűnik el, meggyújtva fényben a napot. Itt ülnek, állnak, mozgolódnak, mint Ensor-maszkokba kékült arcok. Nincs hiány, avagy csak hiány van. Miközben szép idő volt. Látod – mondom neki –, mi nem értünk egymáshoz, nem kezdtük el, Nem bolyongunk együtt közös évszakokban, nincs hozzá bizalmunk. Miért lenne? Amit szívünk kifőz külön múltjainkból, magunkban esszük. És ami szembejön még e derűs térben, azzal nem számolunk. Elég egy pillantás, hangok sokasága felel, rímel rá, szövi át egészen A mondott szót. Még gyötrőbb tőle, ami kimondatlanul elmúlt. Azaz mozdul a lombszőnyeg, erős illatával az őszi avar, régi hívások, Üzenetek, bontatlan levelek, mintegy kiterítve a közös úton, Amit átlépsz, amire rálépsz, amit se frissiben, se később el nem olvasol. Mint az ősznek való könyveket. Nem könnyű aztán félretenni őket. Sem elkerülni budai zöldvendéglők omladékait, semmisülését a térben, Az emlékezet szívtájékán, ahol éhes rozsda, erős légvonat pusztít. És gyönge emberi kezek. Elég gondolni, hogy minek. És nincsen már. Oly gyorsasággal foglal a salak, sziksó, gombák lemezes falanxa, Zöld nyálú vizek, mérges gőzök, hámrepesztő izzadások sodra, Nincs helyzet és kellő idő eszmélni rá. Aztán már minek? Miért? Milyen kérgesedés ez? Szaporázni csak a lépést, lépéseket. Honnan hogy szól egy szokhatatlan nóta, mihez sem illőn?
*
Tudhatod, az ősz halott. E földön többé sose látlak. Mennyi felelet, hogy ne felejtsek, el ne felejtselek. Nem érzed? Január hidege húz át a vénülő asszony védelmes ölén, A legmelengetőbb napfény áldotta ölén, már soha a tiéden, A te csípőd végképp a fagyos rögök között van. Ez a sírkert. Tenyérrel söpröm az avart. Autó hátán gesztenyék pattognak. Ki kopog? Egyet, kettőt, újra egyet, kettőt. Te lennél az? Lennél, ha volnál. Hogy így eltávolodtál, nem érhet el kezed. Velem való vénasszony nem lehetsz. Ha látod, minden megy tovább. Te még csak most haltál meg. Álmomban hangzott el, megjegyeztem. Az élet arányai nem változnak, még a halálban sem. Olyan szűk a hely. Minden most történik: míg tart a véráram, amíg a lakatban forog a csont, Működnek az áramkörök. Tart az angyali üdvözlet a szívben. Tárt sárga tenyér erén az apró pók megáll, előttem fut tovább földi éren, Amíg ellát. Hátra nem tekint. Nincs rá szerve, hát mögötte semmi sincs. Aranka-, fagyöngy-bogok a ködben, bizonytalan rajzú ágak közt talán Egy bizonytalan madár foltjából harsan rikoltás, diadalmas és talányos. Gyorsan szánt Hokusai vésője a fában, könnyedén bánik az ecsettel, Szabadon szárnyal tekintete a Fuji ködbe vesző ormáig, lelke megpihen. Az arányok, az arányok… néptelen síkon az őszi fű sárgállik, Halott szemen vörösbarna levelek libegnek a kútvízben, felhőzik, Keréknyomot húz maga után az idő, árkában megül az eső, És megmutatja változott arcodat, az őszben deresedve tükröző.
*
Küszöbnél meg nem állsz. Az őrző fölnéz, végigmér, de föl nem áll, Nincs rád ideje. Pedig van időd, nézelődni, várni egyvalamire, Vagy valami másra, úgyis más jön, mindig a más, halaszthatatlan. Benn fűtött meleg van, nézik, ki jön mögötted, néznek, várnak. Künn elül a szél, az ágak még rezegnek, felhő villog a bádogon. Hol lenne jobb? Ó, hol? Talán ott, te is? Dehogy, dehogy… Most az jön, hogy elhagyjuk egymást, véget vetünk neki, Aztán ha megjő az alázat, új cégtáblát szegezünk ki, bár régi az ajtó. Ha eljön majd, behúz résein a hó, ujjaid közén lepereg. Nedves karika az asztallapon. Egyre a napokat számolom. Hétfő lehet. Mint fázó utcaseprő bort forral odabenn, és felkattintja a rádiót, Éppúgy terv nélkül ülsz itten, és újra táncra pördülnek a falevelek. Jajong, busong a tájon. Amíg ki sem látni már az ablakon. Pedig valami súlyos, sötét, óriási test elzúg előtte most. Lám, a kutya lábra áll, kerül egyet, s helyére morogva visszaül. És meghőkölnek a szeretők. A függöny mögül, pálinkaszagban, Két gyerkőc leselkedik, mikor áll föl az öreg, teszi le poharát. Minden szó óramű-pontossággal hangzik el, záródnak ívek, Amit ha összeeszkábáltál, ledől a porba, és máris szétrugdossák. Hová kell lenni, míg végre lepöcköli egyencigarettád holt tere, Hóra hónap jár, észbe kapnál idő után, de lejárt a jegy, Lejárt fogadalom, minden egyre megy hűlt helyeddel. Jer Osszián ködös, homályos énekeddel!
*
Boom Boom. Egy megállónyira a végállomás, van hely bőven. Csak az ablakok festenek mást belülről, mint kívülről, itt a kérdés, És mellé a haladás. Belül még csak megvolnánk valahogy, A szakadatlan váltástól súroltan, lomboktól és falaktól. Azaz a sörgyár mellett végestelen-végig és tovább, tovább. Isten veletek, cimborák, szülők, szerelmek, rokonok, barátok. Hervadó virágok. Már szemerkél, szállong alá korai köd, álom, Járda menti koszt hajt reves szeled, kutyaszagú November. Milyen is ez a táj, áttűnésben? Szenvedő, szegényes, zárkózott, Mint rendesen a sínek menti világ. Nem győzi a tempót. Nem meggyőző, átmeneti, megyünk át, átmennek rajta, elhagyják, Elérik és elhagyják. Hát eszébe sincs kiadni magát, feltárulkozni, Ugyan miért és kinek? Ide tartanak ezért a száműzöttek. Gazos előkertben görnyedten munkálkodni, csípős avarfüstben, Kiáltozni az függönyzött konyhaajtó mögött napestig. Valami lerombolt szobor maradványai áznak a töltés tövében, Művirágroncsok, bizonytalan rendeltetésű alkatrészek. Megállók, fékezések, útkereszteződések, gondterhelt lények. Farkaskutya a leszálló közelében. Kattognak a megszokott képek, Belep az ismétlődés zsákvászon leple, viszket a bőröd tőle, Viszket az agyad. Igen, hosszúra nyúlt egyedülléted, nincs vége, Nem tudsz kikászálódni belőle a télbe fordult, komisz őszben. Nehézkesen mozdulnak a kénytelen leszálláshoz előtted.
*
Nem vezet se Hermész, se Vergil. Hová vezet utad? Sehova. Árnyak jönnek szembe, tanáraid, játszótársaid, egy egész család. Fakuló papírkép vagy a képtelenben, felhúzott szemöldök, Kóbor kutya az elektromos beléptetőben. Sípol a hideg. Elég egy pillantás, ügyetlenül rúgsz a gesztenyébe. Hát vége. Elegem van a kilátástalan telefonjaidból, gyengeségeidből. Nem lesz étvágyad tőle. Nem lesz nevethetnéked tőle. Nézném inkább bíbor vitorláid vízen vagy este a kikötőben, Sápadt szobrodat csillogva elmerülni az ágyneműkben. Moha- és fagyalkoszorút vetek most mécsesre, nézheted, Elment az utolsó metró, az utcák már baljósan néptelenek, Sokan hozzáfognak most, amit jó előre kiterveltek. Tobey or not Tobey, that is the question. Nekem Tobey. Különös őszi kavargásai, esőző szálkái a felületen, Mintha már a hó csilláma befonná az ecsethegy mozgását, Eltűnik benne mester és tanítvány, eltűnünk mind. Hozzászokik a szem, hogy csak a közöket, hiányokat lássa, Mind élesebben, súlyosabban a telt formák közötti űrt, Akin át hangok és madarak suhannak a kifürkészhetetlenbe. A konyha bezárt, már nincs kiszolgálás, mindjárt zárunk, Mondja T. S. Eliot, és sorban asztalra teszi a székeket, Rágyújt ráérősen, nézi a plafont, kendőjével lábszárát csapkodja. Nézed a légbe kalimpáló lábakat, a rétegesen süppedő füstöt. A küszöbön valami sír, nyiszorog, mint késél a kövön.
"Országok rongya! könyvtár a neved, De hát hol a könyv mely célhoz vezet? Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e A könyvek által a világ elébb?"
Ennyi év után mostanában én is egyre többet gondolok arra: van-e értelme ennek az egész "verselésnek"? És már egyáltalán nem vagyok arról meggyőződve, hogy a válasz: igen.:-(
E perctõl kezdve hallgatnunk kéne már mert a szavak ezentúl csak elválasztanak nem közvetítenek két romos szív között pedig a hajnal ma kivételesen szép A szõlõlevelek harmatosak A rózsák csendesek és a bogarak nyugodtan alszanak E perctõl kezdve már hallgatnunk kellene mégis arról beszélgetünk hogyha véletlenül nem találkozik két szív akkor céltudatosan nem érdemes nem érdemes keresni egymást még akkor sem ha élni csak szeretve jó
Amit meg lehetett tanulni tőle: az életszeretetét, az élet élvezni tudását, megragadását, birtoklását. Ars poeticája az életöröm volt. Dumák, viccek, nők, pia, kaja, sport. Napfényes sportuszodai délelőttök és füstös, fészekbeli vesézések. Hová tűnt mindez? Jó író volt, pontos, gondos, míves, szórakoztató, olvasmányos. Szellemes dumapartner és kifogyhatatlan tréfamester. Viccei sokszor durvák, tapintatlanok, a másik érzékenységét bántóan semmibe vevők. Neki megbocsátották mégis. Talán mert olyan jó kedéllyel, ártatlan pofával csinálta, hogy nem lehetett rá igazán haragudni. Ugyanakkor szemérmesen gátlásos, olykor gyerekesen felelőtlen ember volt. A tapintat közeli kapcsolataiból is sokszor fájón hiányzott. A szeretet nagyon mélyen bújt meg benne, és csak otrombán, esetlenül tudta kimutatni. Talán ezért tűnhetett olykor önzőnek és infantilisnak. Valami meghalt vele belőlem is. Még nem érzem, csak tudom: egyre jobban fog hiányozni.
Aztán Cini temetése. Naplóbejegyzés, 1992. március 6., péntek Cini temetése. Szörnyen féltem tőle, háttérben akartam maradni, mintha nem is velem történne. Gyűlölöm a temetéseket. Hazugnak, álszentnek érzem az egészet, pofafürdőnek a részvétet és a nyilvánosságot. Mindenki önmagát siratja. Hát megúsztam, és nem is volt olyan rettenetes. Nagyon sokan voltak, és valahogy most őszintének tűntek. A legkülönfélébbek jöttek el, olyanok, akikkel régen nem volt már kapcsolata, mégis bennük élt, bennük él tovább. Cini sugárzó egyéniség volt, sokakat elbűvölt. Úgy látszik, hordozott magában valamit, amit a többiek látni akartak, kerestek, és megtalálni véltek benne. A gyerekkori barátok (már aki él még közülük: Somlyó, Huszár Klári, Vajna Márta, Szilágyi Jancsi, Monáth Laj) persze a gyerekkort, saját ifjúságukat siratják vele el. A vízilabdázók, Kárpáti Gyurival, a Fradi-szívet, a színháziak, Kállai Feri, Kerényi Imre, Lendvay Feri, Törőcsik Mari, Huszti Péter stb. a kedves szerzőt, dramaturgot, a jó dialógírót. Az írók a céh avatott mesterét. És a személyes környezete tanúi. Mennyi ember, mennyi megnyert csata, sikeres kapcsolat. Mi az, ami személyesen érint? A gyökér, a törzs elvesztése, amelyből eredek, amelyhez tartozom génjeimben, idegeimben, humorérzékemben, egész valómban. Ezt vesztettem el, illetve vagy tovább él, tovább hat bennem, vagy pedig menthetetlenül csonka maradok egy életen át. Elvesztettem valakit, akivel félszavakkal is értettük egymást, akivel nem kellett magyarázkodni, elég volt egy utalás, egy mozdulat, egy villanás, és mindketten értettünk mindent. Akivel ismertük egymást kívül-belül. Érteni véltük a világot. Valakit, akivel egy fából voltunk faragva. Annyi mindent magával vitt belőlem is, amit csak ő tudott, amit csak vele beszélhettem volna meg, amit csak ő tudott volna elmondani, átadni nekem. Amit mindketten olyan fájón elmulasztottunk az egymásra pergő napok zűrzavarában és közönyében. Csak morzsákat, töredékeket kaptam, az egész képet most már egyedül nekem kell a mozaikokból, rejtvényekből kisilabizálnom, összeraknom. Ez viszont már egy új ember, új történet. Ha összeáll valamivé,emlékekből és fantáziából, talán épp ez lehetek én, már egyesegyedül csakis én. Életem egy meghatározó része a mai nappal biztosan lezárult. A kapcsolatteremtő készségét, a gátlástalanságát irigyeltem a legjobban. A szeretetet, figyelmet, gondosan őrző tekintetét hiányoltam a leginkább. Néha-néha azért megérezlem a mélyben. Önzését, érzéketlenségét a más bajai iránt megértettem és elfogadtam olykor. Ismertem és éreztem őt, vitáztam és harcoltam nyomasztóan súlyos lényével. Gyűlöltem is néha. De nélküle nem léteznék én sem, egyénisége erősen meghatároz (sőt be is határol) engem is. Cinikém, nyugodj békében.
Karinthy Gábor a Szép Szóban így számol be apja haláláról. 1938
Azon a napon, amikor elment közülünk, borús, esős idő volt. Esteledett. A fehér bútorzatú panziószobácskában éppen öltözködött, s már félig készen volt, amikor egyszerre megtántorodott. A panzió londinerje, ki valami üzenettel lépett véletlenül a szobába, odaugrott, elkapta, nehogy a földre zuhanjon, és kiáltozni kezdett. Én, aki a kertben voltam, a közelben, berohantam, és együtt tettük fel az ágyra. Nekem úgy tűnt, mintha megmozdult volna,mintha segíteni akart volna. Aztán orvos után kiáltoztam az ajtóban. Hirtelen megtelt a szoba emberekkel. Az arca ekkor már sima volt és nyugodt Egyik szeme kissé felfelé fordult, s a szája szélére csöpp hab loccsant ki. Túl a szaggató fájdalmon, mely egész lelkemet betöltötte, ámulnom kellett, ahogy vonásainak szenvedő és nyugtalan fürgesége elsimult. Arca elrendeződött és megszépült. Szoborra kívánkozott apám megmerevedett arca. Olyan volt, mintha nagyon mélyen elgondolkozott volna, és nagyon sokáig. Álláig betakartuk. A következő negyedórában már úgy tűnt: bizonyos fokig megkisebbedve, kissé rózsaszínűn feküdt feje a párnán, mint egy idegen és nemes mívű faragvány, amely messzemessze van tőlünk, s már semmiféle vonatkozásban sincs velünk.
"20. Mert ember haragja Isten igazságát nem munkálja."
JAKAB APOSTOLNAK KÖZÖNSÉGES LEVELE 1.2.
1.
Miért a harc s miért nem az öröm, az egyszerű, derűs dolgok, a hűvös esők, a sápadt fények a ködön, miért a harc s a küzdés árnya üldöz,
mikor megannyi csoda vesz körül, miért a fájdalom és a csalódás vonz, legbelül miért dagad, feszül a céltalan harag és a mohó láz
a mindig álmatlan vak éjeken, miért a látomás s az idegen hideg fények s nem a megfogható tény,
miért az időtlenség léha vágya, s nem a pihegő perc, a béke ágya: örök miértek börtönébe értél.
2.
Örök miértek börtönébe értél, hiába rázod már a rácsokat, kisebb vagy itt a hulló porszemcséknél, léted maga a meghasadt tudat.
Mint hajnaloktól rettegő beteg fordulsz el a jelentől és a fénytől, hunyt szemed emlékekkel elfeded, bár ott, benn, millió titok dörömböl,
mint végképp elfelejtett tébolyult rab, lassú, kimért, halk léptekkel beméred, hova jutottál, néma birodalmad,
s a visszahozhatatlan veszteséget, sugár a rácsokon át, képözön, mindaz, mi immár vissza sose jön.
3.
Mindaz, mi immár vissza sose jön? Miért nincs erő visszahozni azt, mi kifoghat a kegyetlen időn, a leheletnyi halovány vigaszt?
Az emberi erő is csak olyan, mint látszatokba bénult hatalom, fáradtan tovahömpölygő folyam, mélye halál, felszíne nyugalom.
Fogalmakkal boncolgatod magad, de mindig az új miért-had marad, nem az, amit oly szomjasan kerestél.
Egy új »mégis« mégis életre kél, pezseg, s a kérlelhetetlen remény most mégis meglegyint, mint illanó szél.
4.
Most mégis meglegyint, mint illanó szél a fojtó párába fulladt holt fát, a boldogság, melytől oly messze estél, és millió irány út villan át,
sirályok röpte, dagadó vitorlák, laza hullámok fodros, lágy sora, a helyek, ahol őt követve jártál, mindaz, mit többé már nem látsz soha.
Némán, lógó karokkal ülsz a gondok kemény priccsén, zokog a bánat árnya, tán végvár e börtön, mely rád csukódott,
s e szomjban mentő vízcsepp e »hiába«, hisz a reménység szellője is itthagy, a forró vágy marad, robbanó csillag.
5.
A forró vágy marad, robbanó csillag, hát ennyi lett a fény, a szerelem, az önző csak s csak egyedül maradhat, önnön sorsában árva s idegen,
megértéstől és részvéttől távol, magába zárva puszta szigeten álmodik a mégisről, a továbbról, ne lássa önmagát így, vesztesen.
Ne vádolj senkit, te lökted el azt, ki magát feladva tényleg szeretett. És itt van a cél, az áhított semmi,
a pillanatonként mind kevesebb, a hely s idő, mikor nincs már mit tenni, a végső robbanás előtti csend.
6.
A végső robbanás előtti csend, legalább most lennél őszinte, tiszta, fonnád imára két fáradt kezed, legalább játszanád, tennél úgy, mintha
megtértél volna, vissza az egyetlen létező útra, hol valaki vár, de nem, nem, elmerülsz a sohasemben, és onnan is kaján átkot kiáltsz,
nem fordít meg a kín s a fájdalom sem, konokul küzdesz a mindenség ellen, felismerések űznek és hasítnak,
az önámítás látszata szemedben, állsz s vársz megalázva, véresre verten, átkot sziszegsz azért is, hogy vagy s itt vagy.
7.
Átkot sziszegsz azért is, hogy vagy s itt vagy, feledve élted minden örömét, embert, Istent, minden élőt, mert elhagy, s mert mindenedet adtad semmiért,
átkot sziszegsz tagadva a szerelmet, elvetve mindazt, miben hinni kell, összecsapnak a hullámok feletted, mocsárba süllyedsz, s ez sem érdekel.
Örjöngsz... Aztán megtorpansz hirtelen, lecsúszol a fal mellé csendesen, ijedten, magadnak se vallva meg,
hogy súlyos haragod is szétesett, remegő térdedre hajtod fejed, s titkon a közöny férge is kikezd.
8.
Titkon a közöny férge is kikezd, kapaszkodsz álmokba és emlékekbe, mindabba, mi már régen elveszett, de sodor az ár üresen, lebegve,
lassú túlélésre hangolt lélekkel, mint téveteg pihét a nyári szél, mind távolabb, e torz világ felett el, megállni az éj s a nap szélinél,
valahol egy közöttes nemben, létben, s eltűnni mindörökre észrevétlen, akár vándormadár a fagyos égen
remélve, bízva melegebb hazában, már szinte felszabadultan, vidáman, a hiány bomló univerzumában.
9.
A hiány bomló univerzumában lebegni, vágyni, amíg még lehet, csak kóborolni céltalan, hazátlan, lehelni a goliárd éneket,
zuhanni önsírató mély dalokba, melyek feloldják benned végre, és feledtetik azt, ki lehettél volna, s elmossák a babonás rettegést.
Az álmok fényei is elsuhannak. Fakó visszfénye maradt csak mindannak, mit álomnak mondunk. De ne fogadkozz,
ne remélj, ne sírasd többé a múltat, az emlékek eltorzultak, hazudnak, legalább itt, ember, térjél magadhoz.
10.
Legalább itt, ember, térjél magadhoz, verd agyon az álmot, mint orvvadász a fókát, az álmot, mely enyhülést hoz, másképp kiutat ebből nem találsz,
lassítsd, állítsd meg a lázas kavargást, maradj a feszes csendben tétlenül, kezdjed tanulni a fájó lemondást, elviselni, hogy két válladra ül
a felelősség, hogy mind nehezebb lesz beletörődni: mindhiába szenvedsz, a hiány sósava csontokká rágott,
rab vagy, zárd be te is külön világod, kezdj új, önfeláldozó, tiszta harchoz, az önféltés tisztára sohasem mos.
11.
Az önféltés tisztára sohasem mos, ezért vesd el és told rá a reteszt, fordulj mások felé, a tisztuláshoz, zárd el magad attól, mi nem ereszt.
Tényleg nincs bocsánat? Mindenki végül csak ide jut: felmérni mindenét, s a szebb jövő minden reménye nélkül kitart, bevárja ama néma éjt?
Mintha őszinteség lappangana félszeg, tétova, halkuló szavadban, mintha e pillanatban, torpanásban
nagyobb békét lelnél mint valaha, s megint a tükörbe mersz nézni hosszan, noha a szívedben csak árulás van.
12.
Noha a szívedben csak árulás van, te légy fegyelmezett, tárd fel magad: sosem bíztál se barátban, se társban, magányod íve is kettészakadt,
úgy vonzottad az állandó bukást, mint árny a fényt, mágnes a vasszemcséket, és ha volt békesség, az árulás tőrjével döfted le a békességet,
szorongva néztél ki a hajnali vad kavalkádba, gyűjtve reggelig, mit végül nem tudtál kimondani.
A végzetes hallgatás elborít, elalszik benned minden pisla kétség, magába szív a villogó sötétség.
13.
Magába szív a villogó sötétség, aludni lesz jó fény és álmok nélkül, odabenn az öncsaló bűn, a vétség fátyolfelhő foszlányokká fehérül,
aludni, akár jó munka után az önmagával végképp megbékélt munkás, feledni mindazt, mire nem volt válasz, s aki voltál - merő látszat s hazugság.
A tört értékrend visszájára fordul, az ösztön önzőn biztossága széthull, de fölötted az Ige mécse ég még:
sugár lehetnél e sűrű, vak éjben! Eljött hozzád, lehajolt, és te mégsem, nem érezted megváltó érintését.
14.
Nem érezted megváltó érintését, elvakított az őrült küzdelem, miközben melletted, akár a szélvész zúgott el az élet s a szerelem.
Próbálod összefoglalni a nincset, ne tagadd, benned volt a győzelem, s győztél? Mit ér a diadal, az ihlet, ha embere üres s istentelen?
mutathatod megostorzott magad, de a kérdés, az csak kérdés marad: miért a harc s miért nem az öröm?
15. (Mesterszonett)
Miért a harc s miért nem az öröm? Örök miértek börtönébe értél. Mindaz, mi immár vissza sose jön, most mégis meglegyint, mint illanó szél.
A forró vágy marad, robbanó csillag, a végső robbanás előtti csend, s átkot sziszegsz azért is, hogy vagy s itt vagy, s titkon a közöny férge is kikezd.
A hiány bomló univerzumában, legalább itt, ember, térjél magadhoz, az önféltés tisztára sohasem mos,
noha a szívedben csak árulás van. Magába szív a villogó sötétség. S nem érezted megváltó érintését!
Hova t?nt a fájdalom Halál az ?szi hó alatt Hova t?nt a fájdalom Ki tudja ezt? Az a nyári fájdalom Virágzik ?szi hó alatt Ó mondd, ki érti ezt Ki érti, mondd meg ezt!
Hol a rét ahol te vagy A földre hol borulhatok Hol a rét ahol te vagy Ki tudja ezt? Az a rét ahol te vagy Virágzik ?szi hó alatt! Ó mondd, ki érti ezt, Ki érti, mondd meg ezt!
Hol a lépdel? gyerek Szívembe rejtettem szegényt Hol a lépdel? gyerek Ki tudja ezt? Az a lépdel? gyerek! Vörös az ég a hó felett!
Ó mondd, ki érti ezt: A vér a hó felett! Hova t?nt a sok diák A fegyverük ki ?rzi még Hol a fényes barikád Ki tudja ezt? Ó, az égi barikád Virágzik ?szi hó alatt Ó mondd, ki érti ezt, Ki érti, mondd meg ezt!
Itt a tél, hallgathatok Támad a szél, zokoghatok Itt a tél, hol alhatok Ki tudja ezt? Itt a tél, elalhatok Támad a szél, megállhatok! Ó mondd, ki érti ezt: Nagyisten, meghalok!
Én szerelmem nagyvilág Virágozzál a hó alatt Én szerelmem nagyvilág Te tudjad ezt! Ó, te hó alatt virág Mi lesz tavasszal, mondd mi lesz? Ó mondd, ki tudja ezt? Mi tudjuk, mondd meg ezt!
Templom a természet : él? oszlopai . id?nkint szavakat mormolnak összesúgva ; jelképek erdején át visz az ember útja s a vendéget szemük barátként figyeli.
Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak valami titkos és mély egység tengerén, mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény, egymásba csendül a szín és a hang s az illat.
Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok, oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák, - s mások, gy?zelmesek, romlottak, gazdagok,
melyek a végtelen kapuit nyitogatják, mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé : test s lélek mámora zeng bennük ég felé.
Aludtunk. Álmomban fa voltam, majd semmi, majd egy olyan kisgyerek, ki kopogtat egy felnőtt ajtaján.
Közben te is fa voltál. Gyerekszoknya. Nem ajtó. Kopogtatás. Kopogás. Együtt kopogtunk. Azt már nem tudom, hogy ugyanazon ajtón? Ami biztos: ilyen lehet egy kerub verdesése.
valami őrbódé volt semmi security vagy kamerás figyelés vagy egyenruha az udvarban kivénhedt kutya csaholt ember sehol odabenn az asztalon újságpapír a vérszínes címlapon két halott afgán gyerek felbontott tunakonzerv és morzsák az arcukon és szétcsöpögtetve a hal olajos leve
Szabad akarat...Mennyit küszködtem ezzel a fogalommal, kivált serdülőként. Emlékszem, a konfirmációs előkészítőn úgy vélekedtem: Isten nyilván aggódva figyelte, miként viszonyul az első emberpár a tiltott gyümölcshöz - mit tesznek majd. A tiszteletes szelíden leintett. Mostanában gyakran hallom ezt a két szót, de korántsem teológiai vagy etikai érvként, hanem a deviancia változatos jelenségeivel, a cigányproblémával, a hajléktalanokkal kapcsolatban. Utóbbiakból öt házból álló rövid utcánkban, ahol három bank várja az ügyfeleket, négynek van fekhelye a kövezeten. Szabad akarat! Hatékony gyógyszer, panacea magna, sőt maxima a netán aggályoskodva mocorgó lelkiismeret helyrebillentésére. Holott a probléma módfelett bonyolult, már Szent Ágoston is sokat bajlódott nagyjából ezerhatszáz esztendeje a kárhozatba taszító rossz akaratunktól függő választásával. Fiatalon a manicheus tan követőjeként a rosszat negatív isteni szubsztanciának, a világot a Fény és a Sötétség harcterének tartotta. Megtérése után is, úgyszólván mindvégig foglalkoztatta az önmagát elveszejtő ember. A Vallomásokban és főként A szabad akaratról írott művében újra meg újra felbukkan a gyötrelmes kérdés: az önszántunkból választott, pokolba taszító rossz hogyan egyeztethető össze a mindent előre látó isteni gondviseléssel. Ágoston mesterien oldja meg a fogas kérdést: "Isten mindenről tud, aminek ő az oka, de nem mindennek ő az oka, amiről tud." A világmindenség tökéletességének és rendjének egyik törvényéhez, az önmaga ellentétéhez eljutó fokozatossághoz a lelkek közti különbség is hozzátartozik, tehát azok a lelkek sem hiányozhatnak, amelyek önszántukból váltak szerencsétlenné - fejtegeti az őt faggató tanítványának. Nem hallgathatom el, hogy az ellentétet magába foglaló fokozatosságot én inkább vélem esztétikai követelménynek, mint ontológiainak. Fel is ötlenek a példák: az impresszionista festészet fény-árnyék váltakozása, vagy Victor Hugo óhaja a magasztos és a groteszk elegyéről az ábrázolásban. De kételyemet elsöpri Ágoston néhány szava az önmagukat kárhozatra juttatókról: "Szerencsétlenségük fájdalommal tölt el." Részvét az önmagukat kárhozatba taszítók iránt, ellentétben azzal az irgalmatlansággal párosult értetlenséggel, amellyel a társadalmi Mindenség fokozatosságát valló önelégültek a társadalom elkárhozottjai felett ítélkeznek. Megszívlelendő, hogy Ágoston a szerénységet - modestia - alapvető erénynek, a kevélységet a bűnök "primátusának" s a kapzsisághoz vivő útnak tartja. A szabad választás jó és rossz között hittudósok s a kultúra nagyjai számára korántsem oly egyszerű feladat, mint a bűnök "primátusában" leledző ítélkezőknek. A katolikus dogma elveti Kálvin predestináció tanát, de a katolicizmusban hosszú ideig nagy hatású irányzat volt a Janzen püspök fejtegetései nyomán kialakult janzenizmus, amely kétségbe vonja a minden emberre érvényes akaratszabadságot. A janzenizmus szerint kétfajta isteni kegyelem van, s akinek a magasabb rendű, a hatékony kegyelem nem adatott meg, az válságos helyzetben olyan akaratlanul zuhan a bűnbe, mint Racine Phaedrája. A janzenizmust tévtannak nyilvánította a pápa, XIV. Lajos lebontásra ítélte szellemi központjukat, Port Royalt, de az önszántunkból tett lépés vagy kényszermozgás problémájára adott további válaszok irodalmi alkotásokban, filozófiai és pszichológiai művekben talán egy felhőkarcoló légterét is kitöltenék. Eltűnődhetünk...A francia romantika miért foglal állást általában az akarat szabadsága mellett - a Nyomorultak Jean Valjeanja, Dumas regényének hőse, gróf Monte Christo egyaránt az akarat diadalát példázza -. A német romantikában miért jelentős a determinizmus, a dráma miért kanyarodik viszsza a sorstragédia antik műfajához, mint Schiller Messinai menyasszonya, Zacharias Werner manapság krimiparódiának ható színműve, a vészthozó dátumot megörökítő Február huszonnegyedike, amelyben a fátumot valójában vadromantikus borzalomhalmaz helyettesíti. Az idős Ibsen alkotásai is igazi sorstragédiák, drámái arról vallanak, hogy a jelenünkre ráhömpölygő múlt foglyai vagyunk. Az egzisztencializmus a léttel szembesülő emberre az akarat korlátlan szabadságát bízta és rótta. Úgyszólván minden pillanatban temérdek lehetősége van, egyedül rajta múlik, melyiket választja. Sartre teremtményei jóformán egyebet sem tesznek, egyre-másra választanak, olykor megismétlődő helyzetekben. Meggyőződése az akarat szabadságáról oly szilárd, hogy szerinte az ember előtt még a megsemmisítő tábor gázkamrájában is ott a szabad választás lehetősége: tőle függ, miként fogadja, viseli el a halált. A XIX. század eltiport forradalmait és szabadságharcait követően az akarat szabadsága kétségessé vált. Erről korabeli irodalmunk is tanúskodik. Kemény Zsigmond regényeiben a tett elszakad végrehajtójától, visszájára fordul. "El van hibázva az életünk", mondja A rajongókbanPécsi Simon. Nem: elhibáztuk. Az elhibázottság állapot, léthelyzet Kemény Zsigmond regényeiben. Vörösmarty versében, az Előszóban a bánatában megőszült Isten "elborzadott" teremtett világának szörnyűségétől. És Arany János ...ő pontos látleletet ad a folyamatról.
Gonosz egy ló a tett, fölveszi gazdáját, Hagyja előbb fékkel igazitni száját, De neki-bogárzik minden kicsiségre: Viszi tűznek-víznek, lehajítja végre.
Eltűnődhetünk... De én még a gyerekekről akarok szólni, akik - a Ligetben Krimi címmel megírtam - a felvonóban elorozták pénztárcámat. A II. kerületi Rendőrkapitányság Zseblopási Alosztálya nemrég küldött Határozatában felsorolja a terhükre rótt bűncselekményeket, és arról értesít, "tekintettel, hogy tizennegyedik életévüket nem töltötték be, a büntethetőséget kizáró ok áll fenn". Az én zsebmetszőm az elkövetéskor tízéves volt. A károsultaktól öszszesen harminckilencezer forintot és húsz kanadai dollárt tulajdonított el. Mindegyik gyereknek törvényes képviselője az anyja volt. A tízéves fürgekezű fiúcska - miként a Zseblopási Alosztály Határozatából kiderül - négy nap alatt 30.500 forintot keresett? lopott? vitt haza? anyukájának. Az ő jövőbeli szabad akaratán tűnődöm. Gondolom, jelenleg nem rendelkezik teljes döntőképességgel, hiszen gyermekkorú, nem büntethető. Lesz neki idővel szabad akarata? Vagy nem lesz? ...Kemény Zsigmond szavait idézve: "helyzetében van sorsa és bűne". Ha megkérdezhetném a társadalmat, amelyben a gyermekkorú zsebmetsző él. Mindenkit. Feltéve, hogy van szabad akaratunk, mire fordítjuk? És mire megyünk vele?
(...) Az pedig máig tisztázatlan a történészek előtt, hogy a GT (Globozófiai Társaság) miért éppen P.-t bízta meg a stratégiai elképzelések kidolgozásával. P. fellépésekor már világszerte tapasztalható volt a GT és a globbi közötti ellentétek kiéleződése. Ám P. nemhogy GT-tagsággal nem rendelkezett, de többször is visszautasította az ilyen irányú felkéréseket. Beszédeiben és írásaiban csakúgy, mint befolyásos körökben hangoztatott véleményében elítélte a GT mindkét szélsőséges csoportját: a globofileket és ultraradikálisaikat, a globománokat éppúgy, mint az általa "fontolva szaladóknak" is csúfolt globofóbokat. Kétségtelen azonban, hogy a GT-nek tudomása volt arról, hogy P. kapcsolatokkal rendelkezik a globbi úgynevezett legfelsőbb köreiben. A GT-elnökség szívesen használta az "úgynevezett" jelzőt, mert - akárcsak az egész tagság - mélyen megvetettek mindenkit, akinek (GT-normák alapján) hiányos volt a klasszikus műveltsége. Ismeretes, hogy akkoriban a globbi már a sorozatos fúziók eredményeképpen két szárnyba tömörült. Az Északi Triász és a Déli Triász csúcstanácskozásain - melyek a globbi összes további, lokális döntését meghatározták - összesen három-három tag vett részt. A globbi hatalmának megdöntésére, de legalábbis a kikezdésére irányuló szándékok akkor öltöttek konkrét formát, amikor a globbi a mennydörgés privatizálása után hozzáfogott a Celsius-fokok privatizálásának előkészítéséhez. Noha a GT számos szakértője már korábban is jelezte ennek a lehetőségnek a veszélyét, senki nem figyelt a kétségbeesett felhívásokra. Már javában folytak a tárgyalások a Celsius-fokok elosztásáról, sőt újraelosztásáról (elhangzott egy nyilatkozat, miszerint a bortermelő cégek fúziója kifejezetten a pincehőmérséklet megszerzése érdekében ment végbe), amikor a GT észbekapott: titkos és rendkívüli ülések sorozatának eredményeképpen született meg a határozat, hogy cselekedni kell. A határozat konkrét kivitelezését P.-re bízta a Társaság. P.-t utólag sokan hasonlítják Oliver Cromwellhez vagy Cincinnatushoz, mások alakját a "nép fiaként" magasztalják. P. tornatanár volt, családos ember. Anyanyelvén kívül még két idegen nyelven olvasott. Olvasott. Ő vázolta fel az emmentali fogadalom néven elhíresült akciótervet, melynek részleteit az IRO* dolgozta ki. Az első IRO-kongresszus után "Kalasnyikov és dobostorta" címmel adták ki azt a dokumentumot, amely a P. elképzelései alapján tiltott listára kerülő szavakat, vagyis a márkaneveket tartalmazta. Mentességet élveztek a klaszszikus irodalomban akár csak egyszer is felbukkanó, köznevesült márkanevek. A klasszikus irodalom listáját az IRO állította össze. Ugyancsak az IRO rendezte azokat az összejöveteleket, ahol a résztvevőket kiképezték, hogyan színleljenek értetlenséget, ha egy hozzájuk intézett mondatban tiltott szó szerepel. A képzés lényege a meg nem értés taktikája volt: ezáltal akarták a tiltott szót értelmétől megfosztani. Eleinte sajnálatos félreértések is történtek, pl. egy szivar nevének ignorálása miatt majdnem lekerült a térképről egy főváros. Ennek ellenére mintegy másfél évszázados lankadatlan küzdelemmel hihetetlen mértékben megtépázta az IRO a globbi hatalmát. A meg nem értés gerillaharcát vállalók harmadik generációja már alig néhány márkanevet ismert, és ennek az lett a következménye, hogy a dolgokat a nevükön nevezték. Eleinte olyan, középen megbicsakló mondatok hangzottak el, mint: "Kérsz egy...inni? Később azonban elszaporodtak az olyan egyszerű mondatok, mint hogy: "Szomjas vagyok" (ezt ahelyett mondták az emberek, hogy mit kérnek inni, és ha az nincs, helyette mit). Más szempontból meg kellett erőltetni magukat, hogy a hozzájuk tartozó tárgyakról beszéljenek: meg kellett tanulni, hogy amikor ruhájukat vagy kocsijukat méltatják, akkor annak színéről, formájáról, szabásáról kell beszélni, máskülönben társuk nem értette volna meg, hogy a szóban forgó tárgy milyen. Sokan emiatt le is szoktak, hogy a hozzájuk tartozó vagy a boltban kapható tárgyakról beszélgessenek, inkább olyan témákat választottak - saját magukat, kapcsolataikat, vagy éppen beszélgetőtársukat -, ahol kisebb volt a veszélye egy-egy márkanév felbukkanásának. Külön problémát jelentettek a csak márkanévvel megnevezett dolgok, ahol a meg nem értés egyben azt is jelentette, hogy nemcsak a nevét kellett értelmen kívül helyezni, hanem magát a jelenséget is figyelmen kívül kell hagyni - így halt ki a gumimaci (feltehetően édeskés ízű, gumi állagú, ehető kicsiny medve) és a tamagocsi (semmiféle szótár vagy termékkatalógus segítségével nem lehet kideríteni, micsoda). A dinó-puzzle például háromszoros ignorancián esett keresztül: a dinoszauruszok kihalása után a fogadalmat tett meg nem értők a puzzle-t gyártó cég márkanevét is ignorálták, így maradt néhány száz furcsa formájú kartonlapocska, amiről ma már senki nem tudja, mire volt jó egykor. A globbi bértollnokai a nyelv útonállóinak nevezték az IRO-kat - hamarosan ugyanis három másik osztályt kellett létrehozni, mert P. jócskán alábecsülte a meg nem értendő szavak számát. A tollnokok PAX! néven békemozgalmat hirdettek, és a száműzött szavak visszafogadását követelték a nyelvbe, de az egyik szemfüles IRO hamarosan a PAX kifejezést is betiltotta mint márkanevet. Az Északi Triász egyik tagja fel akarta vásárolni Karl Popper gondolatát a tudományos visszavezetésről (Scientific Reduction and the Essential Incompleteness of All Science), hogy copyright-perrel fenyegethesse meg az IRO-kat. Hiába: P. ötlete olyan sikeresnek bizonyult, hogy néhány év múlva egyik korábbi, akkor megvalósíthatatlannak látszó, éppen ezért elvetett indítványát is alkotmányba foglalták. Ennek a javaslatnak az volt a lényege, hogy tizenkét óra pontban tizenkét órakor van. (...)
Emlékezni stratégiailag fontos. Pólusok hallgatnak ki szobádban, miért is őrölted fel annyira magadat a jó, a rossz gyötrelmes váltakozásában.
A megtörténteknek a csodás pí szám 3.14 szárnya lebeg, a nehézkeseknek a szabadesések öröme, a fényt keresőket lehúzzák az árnyvilág árnyékból levő szárnyai.
Ellentét ural itt mindent. Idősödve már önmagába zárul a fű, mind többet jelent, hogy zöld, még többet, hogy még láthatod, s a legtöbb, hogy még szereted a másoknak épülő világot
Anyám soha nem bocsátotta meg apámnak, hogy megölte magát, méghozzá pont akkor, ráadásul egy parkban, azon a tavaszon, amikor születésemre várt. Bezárta apám nevét szekrényének legmélyebb zugába és nem engedte ki, pedig én hallottam apám dörömbölését. Mikor a padlásról kezemben egy pasztell portréval jöttem le rajta keskeny ajkú idegen bátor bajusszal és mélybarna szemmel, anyám szó nélkül darabokra tépte és keményen pofon vágott. Még hatvannégy évesen is égeti arcomat.
A kezdetre emlékeztél ma este - az esős estre, mikor elhatároztad, valóra váltod a távoli, ismeretlen tájak iránt érzett vágyakozásod, mi csaknem megbénította életed.
Azt mondtuk, megkönyörülsz rajtunk, Úristen, képzeletbeli virágzás magva a meddő földben. Egész a csöndes könyörgésig összetörten egyszerű véget jósoltunk magunknak, a még-soha-nem-látott meglepetését. Forgass ki minket minden tudásból, csak add meg nekünk - sírtunk mélyen magunkban - a méltó harc után kijáró fáradalmat.
Eltökéltük: végigjárjuk a választott utat, s felkelünk, ha elesnénk. Ne adj minékünk gyakorlatias álmokat, ne ébressz vonzó örökségekre minket - de hajóorrokat, mik bukdácsolnak a tenger gödreiben. Névtelen törekvésekben tégy szabaddá, hadd kezdjük újra, ha elesnénk, test test elleni küzdelemben harcoljuk ki a győzedelmet.
Csendes művészetünkhöz illik ez az éjszaka a hepehupás víz színén. Emelkedünk, legyőzve a mélységet, rátaláltunk egy kiáltásra, s életet leheltünk belé egyszerű, indulattalan beszédben.
Messze, mélyen hallása sivatagában ki várja művészetünket, hogy az gazdagítsa? Ki gyűjti össze az elgyötört szárazföld diribdarabjait? Ki emelkedik föl, hogy megmérje a mélyt, tudatában, hogy veszni hagyja benne az egyszerűség virágát?
Számot vetettünk összeszorítva szívünk, olyannyira, hogy el sem fért benne egy hazányi jóság. Hányszor bontottunk vitorlát odahagyva kikötőket? Hányszor fogadkoztunk - ez az út az utolsó. Meséltük könnyedén, írtuk kínnal, keservvel: a kikötőket, a tenger kellős közepén a várakat s várkisasszonyokat a romantika éveiben a gorgónákat és művészeteket, elhallgatott szenvedélyek, elvirágzott jázminok, nem-létezők, bíbor és bársony tenyerünkben, mit repecskessé tett horgonylánc, hajókötél, és városokat, melyek számotokra ismeretlenek.
Ma este - azért, amit cselekedtünk annyi évig földarabolva ezt a térképet, pedig nem erre rendeltetett fölvérezve szívünket szüntelen keresésben elajándékozgatva érzelmeinket véletlen kikötőkben - ma este ki vár? Vár egyáltalán valaki minket? És nyer-e, ahogy mi, ezzel a várakozással? Míg végighallgatja mindezt, miről beszélünk - ezt a bolyongást - egy athéni kocsmazugban, mi, minden hétfőn megjelenő három barát?
Uram, egyszerű emberek vagyunk, szövettel kereskedünk (saját lelkünk volt a szövet, mely senkinek se kellett), Nem kalkuláltuk a szegélyt az árba, szabályszerű volt rőf és arasz, sose adtunk féláron maradékot, s lám, ez lett a bűnünk. Nem volt egyéb, csak minőségi árunk. Egy szűk sarok szolgálta napi létünk. A mi földünkön kis helyen elfér az érték. Most ugyanoly mércével mérj minket, ahogy mi mértünk: vagyonunk, lásd, nem gyarapítottuk. Rossz kereskedők voltunk, Uram.
Akihez szólnék, nem kíváncsi a kevésre, mit mondanék. Napjaimra ránőtt a tárgyi valóság: nincsen menedék. Nem indulok feléje eztán s nem címzek neki levelet. A telefont kikapcsolhatnám: nem csönget föl a szeretet. Lefekhetnék a kocsiútra, köthetném nyakam a kilincsre, tegnapot a másnapra húzva minek is krákogjak a nincsbe. Csak a levegőt kapom ingyen s a vámolatlan utakat. Biztosabb lenne a kilincsen: De talpamhoz remény tapad.
Szeplős tőlük az arc, a homlok, a váll, a halánték, S ütköznek szaporán mindkét kézfejen is. Lisztharmat lepi ily szívós-gonoszul a gyümölcsöt! Honnan e sok csunya folt rajtam, e barna ragya? S mért ez az irtózás, mely láttukon újra el-elfog, S borzaszt másokat is, kik rajtam felfedezik? Jaj, nem légypiszok ez, sem a rámszállt éjjeli lepkék Nyomjelző ürüléke: a Szárnyas Idő jegye ez. Megváltódni csupán vedlés árán ha lehetne: Mert mi lemoshatná, nincs oly apolloni ír.
Adelphophobia
Torzonborz géták, ebcsimbók hajzatu népek, Szőrzetetekbe buvó szarmata szörnyetegek! Mint a bagolyköpet, oly rútak vagytok ti szememben: Undorkeltés tán legfőbb fegyveretek? Vígan vagytok, lám, egymás nyüzsgő zsivajában, Zárva előlem imígy szép, buja lányaitok. Csimpolya, réztányér, üstdob, duda, kerge kereplők Zűr-zaja rettentőbb, mint dárdás fapalánk! Sátortáborotok jobb bölcsen messzekerülnöm S küzdeni tar-kopaszon szúnyogok ezreivel: Ez még istenes így és messze sem oly megalázó, Mint a kitiltottság törzsetek üdveiből.
Resignatio
Aljas számüzetés már egymaga minden öregség, Nem kell ahhoz gyötrő tengeri vagy gyalog út Messzire mindentől, ami életkedvet adó volt: Exiliumba sodor már az Idő maga is! Durva Mulandóság, te, ki mint hibbant agyu cézár, Rém-diadalkapukat emberi csontból emelsz: Esdeklő levelet bűnbánó, gyáva igékkel Tőlem mégse remélj: megvetem udvarodat. Volt-e babérkoszorúm? S most az zizeg átal a távol Síkjain – így üzened: tépdesi szörnyü kezed? Vagy magamat túlélt, révült jós, hallom előre, Hogy vihorászik a szél összetiport siromon.
