Verskedvelők klubja.
Ha szereted a verseket olvasgass, lehet megtalálod itt kedvencedet, esetleg újabb kedvenceidre lelsz.
Ha kedved tartja, hozd ide kedves költőid, kedvenc verseit!
Érezd jól magad!
kezdetben észrevétlenül lazulnak a ragaszkodás eresztékei de amikor kapkodva beütöd a megszokás durva szegeit már sejted egyenes út vezet innen a legyen hát közönyéig amiből előbb vagy utóbb kiviláglik a magad előtt is titkolni próbált cserbenhagyás igazolásul a gyalázatra a szembefordulás megtervezett és kézenfekvő zárlat lesz a kés végsőkig kéjes megforgatása a gondatlanságból ejtett sebekben
Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy. Elküldelek s követlek: újra elhagy kalóz kedvem, s hiányod visszaszív. Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma vonások, gyors madárban röpte célja, kút mélyén tiszta víz.
Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek, vágyad tündér játékát őrizem meg, szemedből a tekintetet, bőröd meleg színéből, szád ízéből, ölelésedből, csípőd halk ívéből újrateremtelek.
Mély álmomban csókodra ébredek fel, minden nap újra és új értelemmel fogalmazlak meg: így élsz igazán! A szélbe rajzollak, s kilépsz a szélből, ha arcom lengeti a víz, színéről szemed néz vissza rám.
Mint tükörben a tükör tükörképe: végtelen arc fonódik egy füzérbe: melyik vagy te? És én melyik vagyok? Én adok fényt neked, te fénylesz bennem, s bennünk a világ. Vagy a végtelenben valami még nagyobb.
a férfi seb, vagy forradás, hősies ölelő géz számára a női test kitartó és szívós mint a halál sokáig csak közeleg de keveset vár a pulzusa folyton lüktető őrjárat néha ragadozó máskor óvó vadállat
a nő tavasz, kihajt, szárba szökken megtalálom a fű között bújó ködökben fodrozódó körök egy pohár vörösborban homloka még büszke de a válla roppan nekem készült, kértem, férfias ajándék ajka mellkasomon öle szelíd árnyék
a férfi csend a nő vihar a nő kér a férfi fal a férfi a nő a
Tizenötévesen katonának vittek, Nyolcvan is elmúltam, hogy hazaengedtek. Szorongva kérdem falum elején: enyéim közül még ki él?
Az ott a házad – A kutyaólnál vadnyulak tanyáznak, a fenyők nőnek, a sírok süppednek, a gerendák közt fácánok röpkednek. Az udvaron vadon kinőtt a rizs. Papsajt tenyész a kút körül is.
Török egy kis rizst; szedek a marok papsajtot, levest abból habarok. Rizs is, leves is egy-kettőre megvan. De hol akárki, hogy vele megosszam? Kelet felé tekintek; köntösöm elejét könnyel öntözöm.
Hogyha a szerelem elkerül, többé nincs hova menned, a látszat muszlinfüggönyei kőfallá merevednek. Rád bogozódva a ráncaid is, vénasszonyra a kendő, ébred a szörnyed, utánad ered, az árnya mögötted megnő.
Hogyha a szerelem elkerül, ronggyá bénul a lábad, úgy bújsz önmagad árkaiba, mint vackára az állat. Vedleni vágysz, de a bőröd alatt nincs, ami képes az újra, vergődsz csak, de törött üvegen, felsebzed magad újra.
Hogyha a szerelem elkerül, a napok rád kövesednek, fűrészporral az éjszaka jön, kínálgat: nesze, edd meg! Néz a tükörből a maszkod, az arc, nincs aki már leszeresse, hogyha a szerelem elkerül, hóval vagy betemetve.
Nem úgy fakad a vers, ahogy Ti gondoljátok, nagy véres harcok árán,... bús, könnyes csókok árán: nem úgy fakad a vers.
A vers csak születik, mint ahogyan születik a szél. Vagy a virág. Vagy a falevél.
Szellő a vers, s én azt hiszem, a Végtelen küldi vele nekünk Világ-virágok bűvös illatát, s amint szívünkön lopva illan át lepergeti az érzés-szirmokat.
(Alkony felé egymásnak furcsa kékes titkokat hegyek üzennek így.)
Mikor a vers fakad, egy pillanatra minden más megáll. Csak alig-alig dobban a szívünk, mint patak, akit a tél mederbe zár.
Egy pillanat...s a lelkünkön lábujjhegyen megy át egy messziről jött csöndes idegen. Tavaszi szél oson át néha így az alvó ligeten.
Szeretlek Vaszilíj Kandinszkíj, mert szép vagy, ha hülyeségeket is beszélsz.
Ahogy fog a rókában, ahogy bennünk a kétely, úgy a tárgy a tárgyban, oly sajátosan. Élessé tettél minket. A lélek az, amit a kezeddel láttál, és mi más a lélek, ha nem tiszta hódítás?
Mi van benne, hogy közben láthatatlan – hogy van a nyom, a szín, mitől bukik alá a forrás, éjjel a bozótban?
Míg növekszel, lenn a fehér dologban, (nincs jelentésed, de van benned értelem), valaki belép a gyors egyidejűségbe, az érthetetlen, zsíros disznóba.
Minden mozdulattal tágul valami, belélegez, kilélegez, sistergő gyufaházat alkot a lélekből, végképp elhasznált, utolsó helyiséget.
Benne ülök, körülvéve élek, hallgatok és suttogok a tárgytalannak: – milyen lehetsz, szűk menedék, a legfehérebb zombi, aki várja, hogy eljöjjön a maga ideje –
Háromszor olvastam el Frank O’Hara Lunch Poemsét, majd aranykígyót melengettem a keblemen, teát szürcsöltem szemüregéből, jól megégette a nyelvem, mert a tea forró volt, én meg türelmetlen. Szólt a kígyó: te kretén, hogyan gondolhat az égett hús ennyit! Benne valami mély államellenesség sajog! Napokig hordtam körbe azt a hideg labdát – mikor mindent megittam, és bentről megállíthatatlanul ömleni kezdett a sötétség, elengedtem, és bezártam a kávézót. Többet nem jöttem vissza. Kétszer olvastam el a Lunch Poemset; az elejétől a végéig, összevissza kétszer, nem számítva az egyes verseket! A három csak a há miatt volt! És mi köze mindennek a tárgyakhoz, és ki bírja el még mindezt!
mikor majd nem találkozunk akkor is este lesz és a part kövein békák énekelnek te mosolyogva nem kérdezed melyik királyfi vagyok és én sem fogok válaszolni mert éppen elutaztam felejthetetlen este lesz melyre nem fogunk emlékezni és hat hónap múlva te sem dörömbölsz ajtómon és nem üvöltöd hogy tőlem vársz gyereket
Wass Albert 
