Már nem tudom, mily éji menedéken járt át jövendőm viszkető heve. Billent az ég, csillag botolt az égen s az égszínkék lavorba hullt bele. Nyúltam felé. . . De ujjam közt kisiklott, elszállt a szép piros hasú keszeg. S vörös zsidók rőt szakálla virított, amint fenték a kést bölcsőm felett. Minden tótágast állt! Lett furcsa, ferde! Bekopogott a hal az ablakon, fütyült a ló, az ölyv leszállt kezemre, táncolt a fa. S elszállt gyerekkorom. Volt-életem macesszal száritották, elvakitotta gyertyák sugara, s támasza volt a parancsolat-táblák kinyithatatlan kettős ajtaja. A zsidó kárpit páva-forma dísze, a zsidó tej savanykás, furcsa íze, apám botja, anyám viselete, mind rámmordult: - Gazember-kölyke, te! - S csak éjjelente, párnámon nyugodva nem dúlta szét a szakáll csendemet, míg kint a víz rézgaras-hangot adva a konyhacsapból lassan csepegett. Aztán elcsorgott. Felhő lett az égen. Aztán a véres pengét mosta le. - Hát mit gondolsz, e gyors folyású létben zsidó hitetlenségem bízik-e? A fedél - mondták - mindig is fedél lesz. A padló vert agyag, a szék lötyög. A fő, hogy láss, hogy értsél és hogy érezz, asztal a világ, rakd rá könyököd. De már ott vájt ez élet oszlopában a férgek óramívű serege. - Hát mit gondolsz, az állandó világban zsidó hitetlenségem bízik-e? S a nők ? - Hajfürtjeikben csupa tetvek. Kulcscsontjaik görbén előmerednek. Képük ragyás. Halszagú valahány, s az ív a nyakukon, mint ló nyakán. Apám? Anyám? - Homályban robotoltak. Gorombák voltak és kegyetlenek. A rőt zsidók mikor belém botoltak, belém verték rőt szőrű öklüket. Az ajtót tedd be már! - Ringott az ágon a csillagoktól senyvedő falomb, füstölt a hold a piszkos pocsolyákon, s a varjú sírt, nem vélt bennem rokont. S a szerelem, mely már felém világolt s apáimból az ős izgágaság, s a gyertyafény, mely éjjelente lángolt, s minden fa-kés, mely szőrös arcba vág, mind-mind megállt az utamon keresztbe, bár mellük roncs tüdő bélelte ki: - Te nyomorult! Menj és batyúdba tedd be a megvetést, az átkot! Vágj neki! - Elvész az ágy, az asztal is vele. - Menjek? Megyek ! Sebaj ! Köpök bele!
Akikkel tegnap még a tóban együtt - gordonkacsípők, bronztálszép hasak, napramosoly dinnye s szőlőfürthegyü emlők, édes cicik eltűntek, mint a vándormadarak, a villanydróton indulóban fecskék sorjáznak, napszítta szárítócsipeszek alól ellobbannak a könnyü kelmék, voltam, s egyszerre én sem itt leszek.
Csak egy utolsót, még a legutolsót! fönt sötét szárnyak, lent a fényes autók fény-árnyjátéka tűnik át s tovább, táguló résben sző a keresztespók, s szememben melankóliát ez a takarodás, és megrémít hogy magamra maradtam, végemre járhat lesre a sirály.
Hét fehér viziszellem közelít, méltóságos és elijeszthetetlen, akárha ülne, mégis ideért, mintha nem volnék, vonulnak mellettem, hét fehér hattyú, hét ledér személy alábillenve kancsóhosszú nyakkal az őszülő távolból töltekeznek, hét! columbusi gályák! merre mentek?
vannak vidékek gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül szavak sarjadnak rétjein gyopárként sziklás bércein szavak kapaszkodnak szavak véremmel rokon a patak szívemmel rokon a patak szívemben csörgedez csobog télen hogy védjem befagyok páncélom alatt cincogat jeget-pengető hangokat tavaszok nyarak őszeim maradékaim s őseim vannak vidékek viselem akár a bőrt a testemen meggyötörten is gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül
Jó mélyre lecsúsztam, hajlékom alig van. Ez a végzetes város, Antiochia felzabálta minden pénzemet: a végzetes város és benne a drága élet.
De fiatal vagyok, friss egészségben, erőben. Tudok görögül, csodálatosan (ismerem, nagyon is jól Arisztotelészt, Plátónt vagy bárkit is mondj, költőket, szónokokat). Van némi fogalmam a hadvezetésről, s a zsoldoscsapatok vezérei közt nem egy cimborám van. Az ügykezeléshez értek úgy, mint a többi. Hat hónapot töltöttem tavaly Alexandriában, egy kicsit ismerem (s ez is hasznos) az ottani dolgokat: Rossztét Ptolemeosz nézeteit, gaztetteit - s a többi.
Ezért azt gondolom, hogy minden tekintetben megértem rá, hogy szolgáljam azt a földet, édes hazámat, a szép Szíriát.
Bármily állást kínálnak majd, iparkodom, hogy hasznossá tegyem magam. Szándékom ez. Viszont ha mesterkedésük elgáncsolná tervemet - ismerjük ezeket a mocskokat - róluk mondjak-e többet? ha elgáncsolnak, az is csak nekik rossz.
Zavinaszhoz fordulok legelőször, s ha az a hülye nem becsül meg, hát jó! megyek ellenfeléhez, Potrohoshoz. S ha az az aljas fickó nem fog pártul, indulok máris Yrkanoszhoz. A három közül egyik majd csak felfogad.
S az én lelkiismeretem nyugodt, akármelyikük lesz a pártfogó. Mind a három egyformán árt Szíriának.
De mit tegyen egy magamfajta rongyos? Veszett fejszének elkapom tán a nyelét. Bárcsak adnának a hatalmas istenek negyediket még, ha ez sem elég. Én hozzá is örömmel indulok.
Roppan az ég, anyám, őszre vált a lélek, formálódik már, jaj, az istenítélet! Még csak villanydrótok húrja hangolódik, pendül s a mély zöngés elver ablakodig, elver a szívemig, testem belerándul, anyám, a fiad se menthet a haláltól!
Pedig nem is tudod – kusza látomás ez, a meghasadt égen őszi vonulás lesz, kertedből is elpörögnek a virágok, mályvák, vérben forgó rózsák, tulipánok, elhagynak hűtlenül örömök, az álmok, üres lesz, felsikolt a szíved utánuk. Elhagylak hűtlenül, már csókod se csábít, elhagylak hűtlenül kéklángos mocsárért, süllyedek s felülről rád mégis én nézek, kínozlak s keresztre merevülök érted. Ez a rend? Nem lehet, kiálts rám! – Az ősznek
borzongását, lázát te csak a befőttek sustorgásán érzed: a rumos cseresznyék mint piros nyúlszemek kerekülnek s a kék szilvák: Zeppelinek, vídáman hajóznak, s Vörös Tengere forr a paradicsomszósznak, s a szálkás, zöld halak: ragyás kis uborkák sürögnek, üveghez nyomja mind az orrát.
Ez hát a rend, mint pala, elváltunk egymástól, te őrzől engemet, én őrízlek téged; fényes, tiszta a lelkem még a hasadástól, s rálehel az ősz párás, zavaros képet a boldogságról, halálról, rendről, szépről, s jaj; olvasni se tudsz többé te e képről! A vad áradásban életem kimértem, Sírnék is már érted, sírjál is már értem!
Az égre fölemeltelek, szállni tanultál kedvesem, levegő édes vándora, kisangyal, hol a szerelem? Nem is repülsz, de kergetett menyasszonyságod tova száll, becsavarja a fejedet, ökörnyál, őszi pókfonál.
Földön
Nyújtózz el szépen, drágaság, az őszi fűben pihegve, itt lész fehér, ha jön a dér, üt a körmödre, ínyedre. A szíved mellett térdelek, szomorún földiszítelek, borítnak vörös bélyegek, csók helyett meggyfalevelek.
Vízben
Fejed lökődik, hajadat emelgeti az áradat, mint holdsarló kihűlt a szád, szemedből pezsgő gyöngy fakad.
Bánlak nagyon, de nem sirok, a vizet nem is kavarom, talán még most is szeretlek, a partra horgad haragom.
Karomban
Levert a mindenség szele, mint őszi fának harmatát, megtudtad, hogy a két karom köre az egyetlen hazád. Halottak estjén gyertya közt magad a bűntől eloldod, rámjössz, rugdossa szívemet pünkösdirózsa-bocskorod.
Tüzes mennybolt, kemence-belső lesüllyedt sötétség fölött, Nap halálára gondolok, lombok feketednek, köpenyes árnyak lobognak fülkék körül, kagylóba küldöm szívem ideges dobaját, megvagy-e még? kérdez a szél,
életem egyetlen társa legyél,
A feneketlen szakadék közel túlságosan, túl a hegyen, valaki trombitál, indulok hozzád, arrafelé mérgeket kotyvasztanak, hasított patahegyen állva, tűz körül ráimbolyognak a kamrafalakra minden nap, széljelző alkonyatban, ég vörös lánya a szél,
életem egyetlen társa legyél,
pincéből fölcibált szüzeken innen, zsigereim vonzalma, májam, vesém nyugodalma, nem a két egymásmelletti fa, mely soha össze nem ér, s halotti gyertya világítja meg karinges águk közt az űrt, föltámad a szél,
életem egyetlen társa legyél,
hozzád indulok, ülő vándorok megvetett ágya, megfürdött rakodók patyolata, malac-álom jóllakott aratóknak, közelebb, közelebb jobban győzöm, bőröm alá nem fülelek, sem a szél,
életem egyetlen társa legyél,
te előbb hazaérsz, fonál gombolyodik lépted után, tüskére, szarvra, csipőre hiába fonódik a fonál, nem halhatok meg, mint az albérlők, idegenre hagyva dögöt, ideges szerveimet beleálmodom húsodba, szappanvirágod habossá kérődzi valaholi szél,
A Kedves utca csöppet se kedves. A Kedves utcán ne járj soha, kedves.
Házak, házak, házak, ridegek, csupa három-emelet, csupa négy-emelet: konokon vonúlnak előtted-utánad, csurog belőlük a kín meg a bánat. Minden házban büdös kis udvar és minden házban örök csörömpölés és tébécé, sárban-nyirokban úszva. Kedves utca a Kedves utca!
A Kedves utcában van temetkezési vállalat, szódavízüzem és mészárszék-kirakat, babaklinika babát, esernyős esernyőt javít. . . Mészároskés a kép, ahogy szemedbe hasít. A macskaköveken a mentőkocsi tülkölve szágúld, itt, a tizenháromban, felakasztotta magát a borbély: belegárgyúlt színészálmaiba, falta a rémregényeket, folyton szavalt és énekelt, a tenorja folyton recsegett.
Hogy a Kedves utca ködében csavarogni mi, azt te nem, azt te nem tudod, kedvesem, mikor megzápúlt verseken és hajléktalan ábrándokon a szív zátonyra futott. . . Vagy tán - tudod? Nem fodrászlélek volt, angyal volt, igazi, az utca trambulinjáról emelték magasba a szárnyai, fehér szárnyakon repült s míg evezői égbe eveztek, minden udvar fölött ledobott egy tollat a hancurozó gyerekeknek: a kis kezek föl-földobálták a tollakat, a sötét égből angyalfehér hó szakadt. Emberek, emberek, esti emberek bandukoltak, igyekeztek haza már, elpusztult az angyal, a gyerekek szomorkodtak, és maradt a sár.
A Kedves utca felett éjjel minden csillag himlőkiütés. A Kedves utca éjjel maga a kétségbeesés. Sok bánatot láthatsz, kedves, a városban, sokat, ami megdöbbent, de itt, a Kedves utca tizenháromban, látod a legtöbbet.
Az alagsorban temetés. Nem jó dolog. A földszinten a fodrász özvegye zokog. Az első emeleten csőd, végrehajtó. A másodikon lúgkövét épp most itta ki a cseléd. A harmadik emeleten házkutatás: egyenruhák, detektívek. A negyediken a Varsói Kurirt olvassák: „Munkát keresek." Kétnapos csecsemője fejét a padláson egy lányanya összezúzta. Kedves utca a Kedves utca!
A Kedves utcában nincs zöld, nincs fa, egyetlen arasz a Kedves utca lakói - májusban - még nem tudják, hogy itt a tavasz, de a kopasz gázlámpák egész éven át támasztják fejükkel a temető falát.
Én ebbe az utcába, kedvesem, a lábamat be nem teszem. Ha szivem tehozzád rohan, a Kedves utcán akkor se megyek át: benne talán még felkötném magam!
Valaki énhelyettem ittmaradt. Elcseréltem vele a sorsomat. Futamoz álmosan a zongorán, temetőbe sétál ki délután, gyereket pólyáz, szekrényben matat. Valaki énhelyettem ittmaradt.
Az énnekem szánt sorsot pergeti. Ezt a kisutcát hagytam itt neki, ezt az ecetfát nyarai felett, hitvesi ágyat, dombos szigetet, halálig-biztos társat hagytam itt, ki ősszel rá meleg kendőt terít, keresztelőket, temetéseket, boros-toros, bő nevetéseket, víg névnapokat, apró gondokat, sereg rokont, derék utódokat, lángok-falta, vad esztendők helyett tisztes nyugalmú, hosszú életet, s csak néha egy névtelen sajdulást: ezt akarta - vagy mást? Valami mást?...
Valaki énhelyettem ittmaradt. Küszöbére csempésztem sorsomat. Ha tudna rólam, hogy gondolna rám? Nem merek benézni az ablakán.
a csönd mélyén vadon terem még a szeretet a csontokból már kiröppent a mész de ájulástól ájulásig komótosan dobban még a szív hallani is - visszhangzó földalatti tér a hulladékból bogár szalad a repedésbe hogy kipihenje rút vadászatát
és köröttünk a földerengő arcok serege
hová néznek meddig kristályosodnak hogy újra homályba lopja őket a szemünk? miért hisszük hogy két ránc között a fintor majd mosolyba vált? így vezeklünk - hittelenül vagy hittől rongyosan így szunnyad a csönd mélyén a megszelídült gyilkos indulat ---
Elszánt legyek. Az nem visel meg úgy. Még mást is mondott, és elég sokat beszélt. Sokkal többet, mint amennyit szokott. Hogy miket, arra már nem emlékszem. Vagy nem nagyon. Valami különbségről, ezt többször használta ezt a szót, és most úgy tűnik, mintha egy ideig csak azt hajtogatta volna, hogy különbség, különbség, csak ne hallgasson. Azután mégis egy ideig nem szólt. Hogy minden percben lehet egy kevés erőt gyüjteni. És hogy én erre szánjam el magam. A hangjára emlékszem. Vagyis emlékszem egy hangra. De hogy mély-e vagy magas, vagy milyen, azt nem tudom. Azt soha nem is tudtam. Kiment az ajtón, nem is intett, ott ültem tovább. Még sokáig vártam. Mert nem lehetett megmozdulni. Megittam a maradék bort. Tíz évig. Vagy tíz éve. Az ajtót nem csukta be. Este volt. Bámultam ki a résen.
Sétálnak, kiülnek a parkba, kijönnek, a nap, a nap felé fordítják az arcukat, leülnek, le- fekszenek a fűre, járkálnak a bokrok között halkan beszélgetnek, lassan mennek egymás mellett néha nevetnek is, valaki élesen nevet vagy ücsörögnek a padon, nézik a vizet azt a kis szelet a vizen, ahogy fodrozódik és megállnak a fák alatt, valami madárhang és micsoda erős illatok, hogy van-e Úr vagy hogyan legyen, hogy bűzös és piszkos és rohadt és végül is mindegy, hogy mivel játszotok, aztán a rügyeket vizsgálják, megtapogatják a fák törzsét, és ezekről beszélnek vagy hallgatnak, a fákról, a bokrokról, hogy az ott miféle fű, és a vízről és a napról és a szélről, ezekről.
Azt mondja aki él és fönn járkál, azt sem tudni, hogy meddig bírja. Talán fölírta valami kis papírra, és a zsebében hordja azt, aki
él, hogy meddig. Talán van, aki tudja, és remeg, mintha a szerelemtől. Talán ha kibírnánk, nem keresni és nem találni semmit. Azt mondja, akire süt a nap, Uram, rám süt a te napod, miránk süt
ez a nap. Vagy így hallgat tovább, és senkinek se szól. És akkor nem megy, megáll és néz, és nem is néz, csak hallgat. Nem látja micsoda fekete is az a nap.
Azt mondja aki él, hogy lenni csak, egy kicsit is lenni, azt nem lehet. Az élők, ahogy vannak, lépkednek csak, mint a gép. És lépnek, úgy, mint a gép. Mint a gép, Uram.
„Agnus Dei, qui tollis peccata mundi”, zeng föl, hogy beleretten a szívem, ez a bűn és e bárány most akármit is jelentsen. „Mivel a halál létünk végcélja, én már évek óta meghitt viszonyban állok az emberiség e legigazibb, legjobb barátjával”, áll apádnak írt leveledben. Hittél-e a vallás szavában, honnan a zenéd kiszakadt, vagy csak a fájdalom vérezte át kottáidat? A gyász, amelytől az égig sötétül még a nappalunk is, és még feketébb, ha a Requiem egy este belezúg idegeinkbe, hogy gyönyör, kábulat s megállíthatatlan reszketés egész testünk, és kezdjük megint és befejezzük az örök temetést.
Lassú e vén világ. S hiába ostromoltam én is. Rest lett torzonborz füled. Oly lassan mozdulsz, mint az ősvilági szörnyek… álmosan Mozdítod nagy fejed, fordúlsz a törpe nép felé, ki Dárdáidat husodba döfte s bambán győzelmet kiált. Haki pedig odaállna füled mellé s énekelne néked S bár úgy dalolna lantja lázas pengetése közben, hogy majd megszakad… S szerelme bár pacsírtaként szökellne fel melléből s ki az égmezőkre s ott esengne mindhalálig: Semmit el nem érhet nálad, – ásitasz… Mindez mivégre van? Vagy én sem értem már az életet? Minek van hangom, nem tudod? Mint aki kincses zsákkal jár és folyvást elveszít belőle – s mindhiába… Senkinek se kell a kincs… így jártam én. Oh végtelen e lét és tárgytalan! S akármit mondanék, hatástalan! S ha átkozódom is, vagy ráznám ökleim, Ordítanék, hogy megbomoljatok… mindez hiába van! S ha majdan olvadott tűzcsepp gyanánt lehullok fenn a lázas firmamentumon… Ti mit tehettek arról is? ti nép! álomszuszékok, tisztességesek! – Oh nagy világ! Én bezzeg rosszul jártam itt!
Persze, nyugodtan tedd meg, amit csak akarsz. Jót, rosszat, közönyöst. Lucska rég egybemosódott s örvénylik körülötted. De néz benned valaki nagy türelemmel, kezét szájához kapva ijed, vagy ridegen elválaszt. Ahogyan kint s bent, úgy fehér vagy fekete. Azután magyarázkodhatsz. Elbódíthatod a világot. Végigfut mindeneken a szüntelen szakadás. Jár a finom kerekes át- tétel a csontkoponyában, s becsapódsz, mint egy előszobaajtó a huzatban: eddig ki-be surrant hussanva a hazugság. Most ledobta ruháit. Megroggyant. Magára bizonyított. Végül is kivétel nélkül minden születettnek meg kell vívnia állóháborúját, mint ama Jákóbnak azzal, akit Angyalnak nevezünk. Lesz, aki bámul csak. S ki lehajtja fejét.
Milyen elmúlt immár, hogy simogatja hátam, tarkóm. Elég egy pillantás, s a taposott fű közt, a szivárgó lében Egy új emlékezet sarával tűnik el, meggyújtva fényben a napot. Itt ülnek, állnak, mozgolódnak, mint Ensor-maszkokba kékült arcok. Nincs hiány, avagy csak hiány van. Miközben szép idő volt. Látod – mondom neki –, mi nem értünk egymáshoz, nem kezdtük el, Nem bolyongunk együtt közös évszakokban, nincs hozzá bizalmunk. Miért lenne? Amit szívünk kifőz külön múltjainkból, magunkban esszük. És ami szembejön még e derűs térben, azzal nem számolunk. Elég egy pillantás, hangok sokasága felel, rímel rá, szövi át egészen A mondott szót. Még gyötrőbb tőle, ami kimondatlanul elmúlt. Azaz mozdul a lombszőnyeg, erős illatával az őszi avar, régi hívások, Üzenetek, bontatlan levelek, mintegy kiterítve a közös úton, Amit átlépsz, amire rálépsz, amit se frissiben, se később el nem olvasol. Mint az ősznek való könyveket. Nem könnyű aztán félretenni őket. Sem elkerülni budai zöldvendéglők omladékait, semmisülését a térben, Az emlékezet szívtájékán, ahol éhes rozsda, erős légvonat pusztít. És gyönge emberi kezek. Elég gondolni, hogy minek. És nincsen már. Oly gyorsasággal foglal a salak, sziksó, gombák lemezes falanxa, Zöld nyálú vizek, mérges gőzök, hámrepesztő izzadások sodra, Nincs helyzet és kellő idő eszmélni rá. Aztán már minek? Miért? Milyen kérgesedés ez? Szaporázni csak a lépést, lépéseket. Honnan hogy szól egy szokhatatlan nóta, mihez sem illőn?
*
Tudhatod, az ősz halott. E földön többé sose látlak. Mennyi felelet, hogy ne felejtsek, el ne felejtselek. Nem érzed? Január hidege húz át a vénülő asszony védelmes ölén, A legmelengetőbb napfény áldotta ölén, már soha a tiéden, A te csípőd végképp a fagyos rögök között van. Ez a sírkert. Tenyérrel söpröm az avart. Autó hátán gesztenyék pattognak. Ki kopog? Egyet, kettőt, újra egyet, kettőt. Te lennél az? Lennél, ha volnál. Hogy így eltávolodtál, nem érhet el kezed. Velem való vénasszony nem lehetsz. Ha látod, minden megy tovább. Te még csak most haltál meg. Álmomban hangzott el, megjegyeztem. Az élet arányai nem változnak, még a halálban sem. Olyan szűk a hely. Minden most történik: míg tart a véráram, amíg a lakatban forog a csont, Működnek az áramkörök. Tart az angyali üdvözlet a szívben. Tárt sárga tenyér erén az apró pók megáll, előttem fut tovább földi éren, Amíg ellát. Hátra nem tekint. Nincs rá szerve, hát mögötte semmi sincs. Aranka-, fagyöngy-bogok a ködben, bizonytalan rajzú ágak közt talán Egy bizonytalan madár foltjából harsan rikoltás, diadalmas és talányos. Gyorsan szánt Hokusai vésője a fában, könnyedén bánik az ecsettel, Szabadon szárnyal tekintete a Fuji ködbe vesző ormáig, lelke megpihen. Az arányok, az arányok… néptelen síkon az őszi fű sárgállik, Halott szemen vörösbarna levelek libegnek a kútvízben, felhőzik, Keréknyomot húz maga után az idő, árkában megül az eső, És megmutatja változott arcodat, az őszben deresedve tükröző.
*
Küszöbnél meg nem állsz. Az őrző fölnéz, végigmér, de föl nem áll, Nincs rád ideje. Pedig van időd, nézelődni, várni egyvalamire, Vagy valami másra, úgyis más jön, mindig a más, halaszthatatlan. Benn fűtött meleg van, nézik, ki jön mögötted, néznek, várnak. Künn elül a szél, az ágak még rezegnek, felhő villog a bádogon. Hol lenne jobb? Ó, hol? Talán ott, te is? Dehogy, dehogy… Most az jön, hogy elhagyjuk egymást, véget vetünk neki, Aztán ha megjő az alázat, új cégtáblát szegezünk ki, bár régi az ajtó. Ha eljön majd, behúz résein a hó, ujjaid közén lepereg. Nedves karika az asztallapon. Egyre a napokat számolom. Hétfő lehet. Mint fázó utcaseprő bort forral odabenn, és felkattintja a rádiót, Éppúgy terv nélkül ülsz itten, és újra táncra pördülnek a falevelek. Jajong, busong a tájon. Amíg ki sem látni már az ablakon. Pedig valami súlyos, sötét, óriási test elzúg előtte most. Lám, a kutya lábra áll, kerül egyet, s helyére morogva visszaül. És meghőkölnek a szeretők. A függöny mögül, pálinkaszagban, Két gyerkőc leselkedik, mikor áll föl az öreg, teszi le poharát. Minden szó óramű-pontossággal hangzik el, záródnak ívek, Amit ha összeeszkábáltál, ledől a porba, és máris szétrugdossák. Hová kell lenni, míg végre lepöcköli egyencigarettád holt tere, Hóra hónap jár, észbe kapnál idő után, de lejárt a jegy, Lejárt fogadalom, minden egyre megy hűlt helyeddel. Jer Osszián ködös, homályos énekeddel!
*
Boom Boom. Egy megállónyira a végállomás, van hely bőven. Csak az ablakok festenek mást belülről, mint kívülről, itt a kérdés, És mellé a haladás. Belül még csak megvolnánk valahogy, A szakadatlan váltástól súroltan, lomboktól és falaktól. Azaz a sörgyár mellett végestelen-végig és tovább, tovább. Isten veletek, cimborák, szülők, szerelmek, rokonok, barátok. Hervadó virágok. Már szemerkél, szállong alá korai köd, álom, Járda menti koszt hajt reves szeled, kutyaszagú November. Milyen is ez a táj, áttűnésben? Szenvedő, szegényes, zárkózott, Mint rendesen a sínek menti világ. Nem győzi a tempót. Nem meggyőző, átmeneti, megyünk át, átmennek rajta, elhagyják, Elérik és elhagyják. Hát eszébe sincs kiadni magát, feltárulkozni, Ugyan miért és kinek? Ide tartanak ezért a száműzöttek. Gazos előkertben görnyedten munkálkodni, csípős avarfüstben, Kiáltozni az függönyzött konyhaajtó mögött napestig. Valami lerombolt szobor maradványai áznak a töltés tövében, Művirágroncsok, bizonytalan rendeltetésű alkatrészek. Megállók, fékezések, útkereszteződések, gondterhelt lények. Farkaskutya a leszálló közelében. Kattognak a megszokott képek, Belep az ismétlődés zsákvászon leple, viszket a bőröd tőle, Viszket az agyad. Igen, hosszúra nyúlt egyedülléted, nincs vége, Nem tudsz kikászálódni belőle a télbe fordult, komisz őszben. Nehézkesen mozdulnak a kénytelen leszálláshoz előtted.
*
Nem vezet se Hermész, se Vergil. Hová vezet utad? Sehova. Árnyak jönnek szembe, tanáraid, játszótársaid, egy egész család. Fakuló papírkép vagy a képtelenben, felhúzott szemöldök, Kóbor kutya az elektromos beléptetőben. Sípol a hideg. Elég egy pillantás, ügyetlenül rúgsz a gesztenyébe. Hát vége. Elegem van a kilátástalan telefonjaidból, gyengeségeidből. Nem lesz étvágyad tőle. Nem lesz nevethetnéked tőle. Nézném inkább bíbor vitorláid vízen vagy este a kikötőben, Sápadt szobrodat csillogva elmerülni az ágyneműkben. Moha- és fagyalkoszorút vetek most mécsesre, nézheted, Elment az utolsó metró, az utcák már baljósan néptelenek, Sokan hozzáfognak most, amit jó előre kiterveltek. Tobey or not Tobey, that is the question. Nekem Tobey. Különös őszi kavargásai, esőző szálkái a felületen, Mintha már a hó csilláma befonná az ecsethegy mozgását, Eltűnik benne mester és tanítvány, eltűnünk mind. Hozzászokik a szem, hogy csak a közöket, hiányokat lássa, Mind élesebben, súlyosabban a telt formák közötti űrt, Akin át hangok és madarak suhannak a kifürkészhetetlenbe. A konyha bezárt, már nincs kiszolgálás, mindjárt zárunk, Mondja T. S. Eliot, és sorban asztalra teszi a székeket, Rágyújt ráérősen, nézi a plafont, kendőjével lábszárát csapkodja. Nézed a légbe kalimpáló lábakat, a rétegesen süppedő füstöt. A küszöbön valami sír, nyiszorog, mint késél a kövön.
"Országok rongya! könyvtár a neved, De hát hol a könyv mely célhoz vezet? Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e A könyvek által a világ elébb?"
Ennyi év után mostanában én is egyre többet gondolok arra: van-e értelme ennek az egész "verselésnek"? És már egyáltalán nem vagyok arról meggyőződve, hogy a válasz: igen.:-(
E perctõl kezdve hallgatnunk kéne már mert a szavak ezentúl csak elválasztanak nem közvetítenek két romos szív között pedig a hajnal ma kivételesen szép A szõlõlevelek harmatosak A rózsák csendesek és a bogarak nyugodtan alszanak E perctõl kezdve már hallgatnunk kellene mégis arról beszélgetünk hogyha véletlenül nem találkozik két szív akkor céltudatosan nem érdemes nem érdemes keresni egymást még akkor sem ha élni csak szeretve jó
Amit meg lehetett tanulni tőle: az életszeretetét, az élet élvezni tudását, megragadását, birtoklását. Ars poeticája az életöröm volt. Dumák, viccek, nők, pia, kaja, sport. Napfényes sportuszodai délelőttök és füstös, fészekbeli vesézések. Hová tűnt mindez? Jó író volt, pontos, gondos, míves, szórakoztató, olvasmányos. Szellemes dumapartner és kifogyhatatlan tréfamester. Viccei sokszor durvák, tapintatlanok, a másik érzékenységét bántóan semmibe vevők. Neki megbocsátották mégis. Talán mert olyan jó kedéllyel, ártatlan pofával csinálta, hogy nem lehetett rá igazán haragudni. Ugyanakkor szemérmesen gátlásos, olykor gyerekesen felelőtlen ember volt. A tapintat közeli kapcsolataiból is sokszor fájón hiányzott. A szeretet nagyon mélyen bújt meg benne, és csak otrombán, esetlenül tudta kimutatni. Talán ezért tűnhetett olykor önzőnek és infantilisnak. Valami meghalt vele belőlem is. Még nem érzem, csak tudom: egyre jobban fog hiányozni.
Aztán Cini temetése. Naplóbejegyzés, 1992. március 6., péntek Cini temetése. Szörnyen féltem tőle, háttérben akartam maradni, mintha nem is velem történne. Gyűlölöm a temetéseket. Hazugnak, álszentnek érzem az egészet, pofafürdőnek a részvétet és a nyilvánosságot. Mindenki önmagát siratja. Hát megúsztam, és nem is volt olyan rettenetes. Nagyon sokan voltak, és valahogy most őszintének tűntek. A legkülönfélébbek jöttek el, olyanok, akikkel régen nem volt már kapcsolata, mégis bennük élt, bennük él tovább. Cini sugárzó egyéniség volt, sokakat elbűvölt. Úgy látszik, hordozott magában valamit, amit a többiek látni akartak, kerestek, és megtalálni véltek benne. A gyerekkori barátok (már aki él még közülük: Somlyó, Huszár Klári, Vajna Márta, Szilágyi Jancsi, Monáth Laj) persze a gyerekkort, saját ifjúságukat siratják vele el. A vízilabdázók, Kárpáti Gyurival, a Fradi-szívet, a színháziak, Kállai Feri, Kerényi Imre, Lendvay Feri, Törőcsik Mari, Huszti Péter stb. a kedves szerzőt, dramaturgot, a jó dialógírót. Az írók a céh avatott mesterét. És a személyes környezete tanúi. Mennyi ember, mennyi megnyert csata, sikeres kapcsolat. Mi az, ami személyesen érint? A gyökér, a törzs elvesztése, amelyből eredek, amelyhez tartozom génjeimben, idegeimben, humorérzékemben, egész valómban. Ezt vesztettem el, illetve vagy tovább él, tovább hat bennem, vagy pedig menthetetlenül csonka maradok egy életen át. Elvesztettem valakit, akivel félszavakkal is értettük egymást, akivel nem kellett magyarázkodni, elég volt egy utalás, egy mozdulat, egy villanás, és mindketten értettünk mindent. Akivel ismertük egymást kívül-belül. Érteni véltük a világot. Valakit, akivel egy fából voltunk faragva. Annyi mindent magával vitt belőlem is, amit csak ő tudott, amit csak vele beszélhettem volna meg, amit csak ő tudott volna elmondani, átadni nekem. Amit mindketten olyan fájón elmulasztottunk az egymásra pergő napok zűrzavarában és közönyében. Csak morzsákat, töredékeket kaptam, az egész képet most már egyedül nekem kell a mozaikokból, rejtvényekből kisilabizálnom, összeraknom. Ez viszont már egy új ember, új történet. Ha összeáll valamivé,emlékekből és fantáziából, talán épp ez lehetek én, már egyesegyedül csakis én. Életem egy meghatározó része a mai nappal biztosan lezárult. A kapcsolatteremtő készségét, a gátlástalanságát irigyeltem a legjobban. A szeretetet, figyelmet, gondosan őrző tekintetét hiányoltam a leginkább. Néha-néha azért megérezlem a mélyben. Önzését, érzéketlenségét a más bajai iránt megértettem és elfogadtam olykor. Ismertem és éreztem őt, vitáztam és harcoltam nyomasztóan súlyos lényével. Gyűlöltem is néha. De nélküle nem léteznék én sem, egyénisége erősen meghatároz (sőt be is határol) engem is. Cinikém, nyugodj békében.
Karinthy Gábor a Szép Szóban így számol be apja haláláról. 1938
Azon a napon, amikor elment közülünk, borús, esős idő volt. Esteledett. A fehér bútorzatú panziószobácskában éppen öltözködött, s már félig készen volt, amikor egyszerre megtántorodott. A panzió londinerje, ki valami üzenettel lépett véletlenül a szobába, odaugrott, elkapta, nehogy a földre zuhanjon, és kiáltozni kezdett. Én, aki a kertben voltam, a közelben, berohantam, és együtt tettük fel az ágyra. Nekem úgy tűnt, mintha megmozdult volna,mintha segíteni akart volna. Aztán orvos után kiáltoztam az ajtóban. Hirtelen megtelt a szoba emberekkel. Az arca ekkor már sima volt és nyugodt Egyik szeme kissé felfelé fordult, s a szája szélére csöpp hab loccsant ki. Túl a szaggató fájdalmon, mely egész lelkemet betöltötte, ámulnom kellett, ahogy vonásainak szenvedő és nyugtalan fürgesége elsimult. Arca elrendeződött és megszépült. Szoborra kívánkozott apám megmerevedett arca. Olyan volt, mintha nagyon mélyen elgondolkozott volna, és nagyon sokáig. Álláig betakartuk. A következő negyedórában már úgy tűnt: bizonyos fokig megkisebbedve, kissé rózsaszínűn feküdt feje a párnán, mint egy idegen és nemes mívű faragvány, amely messzemessze van tőlünk, s már semmiféle vonatkozásban sincs velünk.
"20. Mert ember haragja Isten igazságát nem munkálja."
JAKAB APOSTOLNAK KÖZÖNSÉGES LEVELE 1.2.
1.
Miért a harc s miért nem az öröm, az egyszerű, derűs dolgok, a hűvös esők, a sápadt fények a ködön, miért a harc s a küzdés árnya üldöz,
mikor megannyi csoda vesz körül, miért a fájdalom és a csalódás vonz, legbelül miért dagad, feszül a céltalan harag és a mohó láz
a mindig álmatlan vak éjeken, miért a látomás s az idegen hideg fények s nem a megfogható tény,
miért az időtlenség léha vágya, s nem a pihegő perc, a béke ágya: örök miértek börtönébe értél.
2.
Örök miértek börtönébe értél, hiába rázod már a rácsokat, kisebb vagy itt a hulló porszemcséknél, léted maga a meghasadt tudat.
Mint hajnaloktól rettegő beteg fordulsz el a jelentől és a fénytől, hunyt szemed emlékekkel elfeded, bár ott, benn, millió titok dörömböl,
mint végképp elfelejtett tébolyult rab, lassú, kimért, halk léptekkel beméred, hova jutottál, néma birodalmad,
s a visszahozhatatlan veszteséget, sugár a rácsokon át, képözön, mindaz, mi immár vissza sose jön.
3.
Mindaz, mi immár vissza sose jön? Miért nincs erő visszahozni azt, mi kifoghat a kegyetlen időn, a leheletnyi halovány vigaszt?
Az emberi erő is csak olyan, mint látszatokba bénult hatalom, fáradtan tovahömpölygő folyam, mélye halál, felszíne nyugalom.
Fogalmakkal boncolgatod magad, de mindig az új miért-had marad, nem az, amit oly szomjasan kerestél.
Egy új »mégis« mégis életre kél, pezseg, s a kérlelhetetlen remény most mégis meglegyint, mint illanó szél.
4.
Most mégis meglegyint, mint illanó szél a fojtó párába fulladt holt fát, a boldogság, melytől oly messze estél, és millió irány út villan át,
sirályok röpte, dagadó vitorlák, laza hullámok fodros, lágy sora, a helyek, ahol őt követve jártál, mindaz, mit többé már nem látsz soha.
Némán, lógó karokkal ülsz a gondok kemény priccsén, zokog a bánat árnya, tán végvár e börtön, mely rád csukódott,
s e szomjban mentő vízcsepp e »hiába«, hisz a reménység szellője is itthagy, a forró vágy marad, robbanó csillag.
5.
A forró vágy marad, robbanó csillag, hát ennyi lett a fény, a szerelem, az önző csak s csak egyedül maradhat, önnön sorsában árva s idegen,
megértéstől és részvéttől távol, magába zárva puszta szigeten álmodik a mégisről, a továbbról, ne lássa önmagát így, vesztesen.
Ne vádolj senkit, te lökted el azt, ki magát feladva tényleg szeretett. És itt van a cél, az áhított semmi,
a pillanatonként mind kevesebb, a hely s idő, mikor nincs már mit tenni, a végső robbanás előtti csend.
6.
A végső robbanás előtti csend, legalább most lennél őszinte, tiszta, fonnád imára két fáradt kezed, legalább játszanád, tennél úgy, mintha
megtértél volna, vissza az egyetlen létező útra, hol valaki vár, de nem, nem, elmerülsz a sohasemben, és onnan is kaján átkot kiáltsz,
nem fordít meg a kín s a fájdalom sem, konokul küzdesz a mindenség ellen, felismerések űznek és hasítnak,
az önámítás látszata szemedben, állsz s vársz megalázva, véresre verten, átkot sziszegsz azért is, hogy vagy s itt vagy.
7.
Átkot sziszegsz azért is, hogy vagy s itt vagy, feledve élted minden örömét, embert, Istent, minden élőt, mert elhagy, s mert mindenedet adtad semmiért,
átkot sziszegsz tagadva a szerelmet, elvetve mindazt, miben hinni kell, összecsapnak a hullámok feletted, mocsárba süllyedsz, s ez sem érdekel.
Örjöngsz... Aztán megtorpansz hirtelen, lecsúszol a fal mellé csendesen, ijedten, magadnak se vallva meg,
hogy súlyos haragod is szétesett, remegő térdedre hajtod fejed, s titkon a közöny férge is kikezd.
8.
Titkon a közöny férge is kikezd, kapaszkodsz álmokba és emlékekbe, mindabba, mi már régen elveszett, de sodor az ár üresen, lebegve,
lassú túlélésre hangolt lélekkel, mint téveteg pihét a nyári szél, mind távolabb, e torz világ felett el, megállni az éj s a nap szélinél,
valahol egy közöttes nemben, létben, s eltűnni mindörökre észrevétlen, akár vándormadár a fagyos égen
remélve, bízva melegebb hazában, már szinte felszabadultan, vidáman, a hiány bomló univerzumában.
9.
A hiány bomló univerzumában lebegni, vágyni, amíg még lehet, csak kóborolni céltalan, hazátlan, lehelni a goliárd éneket,
zuhanni önsírató mély dalokba, melyek feloldják benned végre, és feledtetik azt, ki lehettél volna, s elmossák a babonás rettegést.
Az álmok fényei is elsuhannak. Fakó visszfénye maradt csak mindannak, mit álomnak mondunk. De ne fogadkozz,
ne remélj, ne sírasd többé a múltat, az emlékek eltorzultak, hazudnak, legalább itt, ember, térjél magadhoz.
10.
Legalább itt, ember, térjél magadhoz, verd agyon az álmot, mint orvvadász a fókát, az álmot, mely enyhülést hoz, másképp kiutat ebből nem találsz,
lassítsd, állítsd meg a lázas kavargást, maradj a feszes csendben tétlenül, kezdjed tanulni a fájó lemondást, elviselni, hogy két válladra ül
a felelősség, hogy mind nehezebb lesz beletörődni: mindhiába szenvedsz, a hiány sósava csontokká rágott,
rab vagy, zárd be te is külön világod, kezdj új, önfeláldozó, tiszta harchoz, az önféltés tisztára sohasem mos.
11.
Az önféltés tisztára sohasem mos, ezért vesd el és told rá a reteszt, fordulj mások felé, a tisztuláshoz, zárd el magad attól, mi nem ereszt.
Tényleg nincs bocsánat? Mindenki végül csak ide jut: felmérni mindenét, s a szebb jövő minden reménye nélkül kitart, bevárja ama néma éjt?
Mintha őszinteség lappangana félszeg, tétova, halkuló szavadban, mintha e pillanatban, torpanásban
nagyobb békét lelnél mint valaha, s megint a tükörbe mersz nézni hosszan, noha a szívedben csak árulás van.
12.
Noha a szívedben csak árulás van, te légy fegyelmezett, tárd fel magad: sosem bíztál se barátban, se társban, magányod íve is kettészakadt,
úgy vonzottad az állandó bukást, mint árny a fényt, mágnes a vasszemcséket, és ha volt békesség, az árulás tőrjével döfted le a békességet,
szorongva néztél ki a hajnali vad kavalkádba, gyűjtve reggelig, mit végül nem tudtál kimondani.
A végzetes hallgatás elborít, elalszik benned minden pisla kétség, magába szív a villogó sötétség.
13.
Magába szív a villogó sötétség, aludni lesz jó fény és álmok nélkül, odabenn az öncsaló bűn, a vétség fátyolfelhő foszlányokká fehérül,
aludni, akár jó munka után az önmagával végképp megbékélt munkás, feledni mindazt, mire nem volt válasz, s aki voltál - merő látszat s hazugság.
A tört értékrend visszájára fordul, az ösztön önzőn biztossága széthull, de fölötted az Ige mécse ég még:
sugár lehetnél e sűrű, vak éjben! Eljött hozzád, lehajolt, és te mégsem, nem érezted megváltó érintését.
14.
Nem érezted megváltó érintését, elvakított az őrült küzdelem, miközben melletted, akár a szélvész zúgott el az élet s a szerelem.
Próbálod összefoglalni a nincset, ne tagadd, benned volt a győzelem, s győztél? Mit ér a diadal, az ihlet, ha embere üres s istentelen?
mutathatod megostorzott magad, de a kérdés, az csak kérdés marad: miért a harc s miért nem az öröm?
15. (Mesterszonett)
Miért a harc s miért nem az öröm? Örök miértek börtönébe értél. Mindaz, mi immár vissza sose jön, most mégis meglegyint, mint illanó szél.
A forró vágy marad, robbanó csillag, a végső robbanás előtti csend, s átkot sziszegsz azért is, hogy vagy s itt vagy, s titkon a közöny férge is kikezd.
A hiány bomló univerzumában, legalább itt, ember, térjél magadhoz, az önféltés tisztára sohasem mos,
noha a szívedben csak árulás van. Magába szív a villogó sötétség. S nem érezted megváltó érintését!
