Ami érték volt bennem : rádaggattam. Legyen arcod: cifráztalak magamban. Elárultál: mentséget fabrikáltam. Most segíts: mert eltűnsz, s leszek hazátlan.
Mindig légy: amim lesz is, neked adtam, amim volt, beleöltözz, megtagadtam, és mindeneddé vetkeztem a vágyban. Most segíts: hiányolj halálra váltan.
Segíts most : légy az űr, melyben zuhanok. Most segíts: hihessem, nélküled könnyebb. Segíts most: értsd magad, mert te vagyok.
Most segíts : már ne szeresselek többet. Segíts most : segítség nélkül ellegyek. Segíts: ha nem muszáj, ne gyűlöljelek.
Nemrégiben a Magyar Hírlapban Ady Endréről írván, versei természetének megállapítása során a következőket is kifejtettem:
„…Ez a csupa értelem-ember ritkán ír olyan verseket, melynek pontosan kipécézhető értelme volna. Ezért, hál istennek, nem muszáj megérteni, s nem is fontos, hogy megértsék. Ez különben is csak a tudományban fontos. A költészetben az értelem számára való foglalat csak egy az ezer adalék közül, mellyel a költő együttvéve mesterkedi ki azt, hogy a papirosra olyasmit szegezzen le, ami az olvasót ugyanolyan állapotba ejtse, mint aminő őbenne nyugtalankodott volt kifejeztetés után. A versnek értelme semmivel sem fontosabb, mint az, hogy hány ú betű fordul benne elő s az egyes szók milyen sorrendben következnek benne egymásra – jobban mondva: ez mind éppoly fontos, mint az értelem, sőt összetartozik az értelemmel, sőt, néha, költője válogatja, ezeken át fejeződik ki az értelem. Ezért nem mindegy, hogy valamely vers magyarul vagy németül van-e megírva, alexandrinusban-e vagy szonettformában. Ezért pallérmunka az olyan ház, mely tegnap barokk volt s ma szecessziósra lehet átvakolni, s ezért mestermunka a párizsi Sainte Chapelle, a francia királyok egyhajós kis gót kápolnája, melynek néhány pillérfala csak odalehelt kifogás arra, hogy üvegfestésű ablakokat illeszthessenek közbe; a kápolna voltaképp nem maga az épület, hanem az a színözön, mely az ablakokon át mélyen és félhomályosan beleömlik, s amint leszáll a nap, vége a kápolnának. A vers szavakból áll. Minden szónak van valami külön értelme. Van egyéb fogalmakat eszünkbe juttató ereje. Van olyan lehetősége, hogy erősebb szó mellett gyengébben, gyengébb mellett erősebben hasson, hogy egy más szóra ráütve, valósággal, mint a muzsika, a fülemen át hasson át az érzésemre. Van költő, aki egyik erejét hasznosítja. Van, aki valamennyinek ura s még ezenfelül olyan újakat csal ki belőle, amikre előtte nem gondoltak. Lehet-e ebben különbséget tenni egyebet, mint legfeljebb azt, hogy a formát kívülről húzták-e, mint e kesztyűt, az előre kimódolt tartalomra, vagy mint a bőr, egy test az izmával s a vérével? Ezek az egy test versek az igazi versek, költőik az igazi költők. Az igazi költők közt vannak egyhúrú költők és százhúrú költők, viszont vannak, akik egy húron százat tudnak elmondani, s vannak, akik száz húron mind csak egyet mondanak. Ady Endrének sokféle a mondanivalója – körülbelül minden, ami egy embert nyugtalanít, egy férfit felver, egy művelt lelket megkap, s egy mai magyart megkínoz, megráz vagy lesújt. Sokféleképp is mondja el, csak abban egyforma, hogy értelmedhez inkább a füleden át beszél, mint az eszeden át. Hogy igaza van-e, hogy joga van-e hozzá? Bolond kérdés; meg tudja csinálni, tehát igaza van és joga van hozzá. „Bolond hangszer: sír, nyerít és búg. Fusson akinek nincs bora. Ez a fekete zongora. Vak mestere tépi, cibálja, ez az Élet melódiája. Ez a fekete zongora. Fejem zúgása, szemem könnye, Tornázó vágyaim tora, Ez mind, mind: ez a zongora. Boros, bolond szívemnek vére Kiömlik az ő ütemére, Ez a fekete zongora.” Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű.”
Író, sőt versíró körökben, úgy veszem észre, fennakadtak e kifejtésen. Palotai Hugó kollegám ajánlkozik, hogy saját verseimen bizonyítja be, mennyire nincs igazam, lévén ezeknek s minden soruknak pontosan meghatározható értelmük. Azt kell következtetnem, hogy prózában nem vagyok ennyire szerencsés, ha íme ily kevéssé tudtam – pedig lám nem fekete zongorán s nem a fülekhez szólva, hanem száraz szavakkal s egyenest az értelemhez fordulva – megértetni, mire gondolok, s ha szavaimból olyasmit lehet kiérteni, hogy hitem szerint a versnek nem szabad értelmének lenni, s ami értelme mégiscsak van, azt nem szabad pontosan kifejtenie. Ez szakasztott oly barbárság volna, mintha megfordítottját követelném: hogy a versnek határozott értelmének kell lenni s azt pontosan ki kell fejeznie. Igazában s valóságos hitem szerint – s ezt nem sikerült, úgy látom, világossá tennem – ez vagy amaz, vagy bárminő, magát esztétikainak vélő ilyen szabadságosztás vagy tilalomállítás semmivel sem kisebb tolakodás, mint amit, jogi vagy erkölcsi vagy politikai kötelességeknek a költői munkára való ráerőltetését, ma már közönségesen ennek ítélnek.
Lehetséges, sőt máris látni nyomát, hogy az utánzás éppúgy nekiesik majd Ady Endrének, mint ahogy nem kímélte volt sem Petőfit, sem Aranyt, sem Kiss Józsefet, Reviczky Gyulát vagy Heltai Jenőt. Maga Ady Endre sem teljesen példa és előzetesség nélkül való jelenség, s ami benne egyéni, az egyben tipikus is a manapi intellektuális emberre. Az intellektus lassanként mindent áthat s mindenbe belevegyíti a maga mellékízét. Az intellektuális hajlandóság, érdeklődés, világnézet lassanként családi közösségbe szerzi az embereket – olyasfélébe, aminőben hajdan egy-egy falu vagy egy-egy emberhad lehetett közös élmények, események, háborúságok, jó vagy balszerencse révén. Ezek az emberek maguk között szóból is értenek, sőt kevés szóból, sőt célzásból is, mert ismeretes előttük, ami történt s elég a puszta utalás, hogy egész teljességét felébressze bennük az érzésnek vagy emlékezésnek. Így voltak lehetségesek, ugyebár, ugyanazon időkben, mikor a dadogó beszéd roppant hosszadalmasan és körülményesen tudta még csak elmondani a legegyszerűbb eseményt, kifejteni a legfelszínesebb gondolatot is, olyan szűkszavú és sejtető költemények, aminők a skót vagy a magyar népballadák. Viszont a nyelv is instrumentum, mely idő folytán és használat rendjén egyre tökéletesedik, vagy (ez a tökéletesedés) mind kevesebb pazarlással tud mind nagyobb munkát végezni, ebben az esetben gondolatokat és fogalmakat pontosan kifejezni. S nemcsak a nyelv tökéletesedik, hanem, ha szabad e megkülönböztetést tenni, a beszéd is; mindinkább hozzáalakul ahhoz az adott valósághoz, hogy intellektuális embernek a célzás is elég, viszont arra, hogy biztosan célozzon, mind alkalmasabbá teszi a nyelv tökéletesedése. Így keletkezhetik olyasféle költői technika, mely mint a képírásban a Puvisé vagy a mi Fényes Adolfunké, letesz arról, hogy a gyapjút gyapjúnak, a fát érdesnek, a matériát materiálisnak fesse, letesz arról is, hogy körülményesen megfesse fény- és árnyék-plasztikájuk minden részletét s színjátszásuk minden adalékát, hanem ki nyugodtan, ki nyugtalan, ki hold világát, ki pokol tüzét, ki a füvet, ki az emberi ábrázatot egyszerűsített színekkel s ezeknek mindent tolmácsoló, pótló és helyettesítő erejével festi meg. Ez a festő mód sem egyedül üdvözítő, s – ha mai festő inkább kap rajta, mint régebb módokon, az ugyanazért van, amiért mai ember inkább jár vasúton vagy gépkocsin, mint parasztszekéren. Meglévén a lehetősége annak, hogy értelmes emberek számára a mondanivalónkat csak megpedzésével mondjuk el, bő kifejtése helyett, a bennük okvetetlen meglévő gondolatsoroknak; meglévén a lehetősége annak, hogy egy hanggal vagy hasonlattal biztosabban megindítsam felebarátomnak emlékező gépezetét, mintha leltározó felsorolással elbágyasztanám figyelmét; meglévén a lehetősége annak, hogy érzékeihez kapcsolódó értelmi adalékait érzékein át teljesebb összeállásra zaklathassam fel, mint az eszén át: alkalmasint mind több költő él majd e lehetőséggel s mind több olyan költői egyéniség találja meg hangját és szavát, akinek egyénisége már e lehetőség szerint alakult, akinek művészete ezekben a míveletekben friss és erős.
Ám ezt a világért sem muszáj; ezt is csak lehet, csak szabad, mint ahogy a művésznek minden szabad, amit tud. Persze, ez a lehetőség ma nagyobb (s ezzel nagyobb természetesen a csábítása, nagyobb némelyfajta egyéniségeket művészekké avató ereje is), mint hajdan volt. Nagyobb, mert az intellektualitás is terjedtebb, mint hajdan volt, mélyebbre is hatolt, mint ennek előtte; a megértésre több képességet és bekapcsoló horgot, a megértetésre több adalékot és több fogást szolgáltató, mint régebb időkben. De parancs vagy törvény ez a költő mód éppúgy nem lehet az elkövetkező költők számára, mint ahogy nem tilos olyan mód hatniok – ha ma még lehet vagy ők tudnak olyan mód hatni – miránk, nem nehéz, nem egyre lehetetlenebb-e a maga egyéniségét teljesen kifejeznie s a mai olvasót teljesen megigéznie ugyanazon eszközökkel, aminőkkel hajdani mesterek hajdani olvasókat megigéztek? Vagyis, hogy mai ember való-e, képes-e arra, hogy ma, a Winchester, a Browning s a Manlicher idejében parittyán vigye olyan művészetre, mint Szent Dávid, s ha való erre: van-e kedve hozzá, s ha van kedve, van-e kinek, mikor a parittyahajítás ma már nem azt jelenti s nem is hat úgy, mint Szent Dávid idejében? A Szent Dávid zsoltárai ma is gyönyörűek, de ma csak gyönyörű dadogás számba mennek ahhoz képest, hogy mi mindenről tudunk mi, mi mindent tudunk elmondani, mi s mi minden módunk van arra, hogy elmondjuk. Akkor ez volt a minden s a netovább; lángelme volt, aki ezekre gondolt, és mester, aki így fejezte ki. Ma együgyű ember, akinek csak ez a mondanivalója, és gyámoltalan, akinek csak ennyi az eszköze – együgyű és gyámoltalan egyéniségek pedig csak igen ritkán szoktak nagy költők és nagy művészek lenni. Viszont aki mai, összetettebb és felszereltebb ember mesterségesen szerkeszti magát vissza e nagyvonású szegénységbe, annál a magamegszorítása legjobb stilizáló hiszemmel is tettetés, tettetéssel hűvösített lélek pedig legritkább esetben tud mégis felfűlni a szerencsés kifejezés révületéig.
Mert hiába: a költői kifejezés többé-kevésbé mindig szerencse, mert többé-kevésbé mindig révület dolga. A szók csak megegyezés révén jelentik azt, amit jelentenek; a lelkieket kifejező minden szó tulajdonképpen csak hasonlat, mely valamely materiális cselekvésről van lelki folyamatra áttéve; eleinte – mint minden hasonlat – csak nagyjában, csak megközelítően jelenti azt, amit jelölni kívánnak vele, s csak mikor az új használat rendjén eredeti materiális értelme mindinkább elkopik s elménk mindinkább megszokja, hogy a lelki fogalmak egy bizonyos körülkerített mezősége elevenedjék meg a hallatára: ebben a menetben válik lassankint mind kifejezőbbé, mind pontosabbá. Egyben azonban – s ez a baj – mind színtelenebbé, mind kevésbé izgatóvá, mind kevesebb továbbrezgést keltővé. Mentül élesebbek a határok, ameddig jelentő-hullámai elhatnak, annál kevésbé csapnak át e hullámok e határokon, s az ilyen szó erejével az olvasóban keltett lelki mozgalom mind kevésbé hasonlít ahhoz a költő lelkebelihez, melynek kavargásából ez a szó kivált és kirepült volt, s amely költőbeli kavargás rendjén, természetesen az egész lélek, az egész ember forrongott és hullámzott, nem csupán lelkének egy különkerített kis parcellája. Éppen ezért a polgári élet s a tudományos gondolkodás megegyezései során kikovácsolódott és simára kopott szavakkal a költő csak igen keveset ér, mert neki egyéb a mondanivalója, mint a polgári életnek s a tudománynak. Neki egy egyéniséget, vagyis egy nem egészen ismert, nem egészen kiaknázott világot kell kifejeznie, s erre kevéssé alkalmasak azok az eszközök, melyek már kimért területek kiaknázása során váltak közkeletűvé. Viszont ő sem dolgozhatik egyéb mozgatókkal, mint amelyek iránt való fogékonyságot, felkapó, felvevő, velerezgő képességet és hajlandóságot tehet fel felebarátaiban; az ő izgalmas, mámoros, ráhibázó munkája voltaképp nem egyéb, mint egy új megegyezési folyamat megindítása ember meg ember között, vagyis maga között és közöttünk, olyasmik felől, amiket egyelőre csak hanggal, szóval, kézzel, lábbal, rímmel, zengéssel, százféle eszünkbejuttatással tud valahogy megértetni velünk, s amik számára e sokféle mozgatóval valahogy – ő tudja és szerencséje dolga, hogy hogyan – kimesterkedi azt, hogy ugyanazok a forrongások támadjanak mibennünk, amik őt verték volt fel és hajtották volt szája kinyitására. Mi jogossága volna a rímnek, a ritmusnak, a szó csengésének, a szórend zenéjének, a hangsúly kiemelő erejének, a képletességnek, a szók felfrissítésének, eredeti testi értelmükre való visszaszorításának, ha nem az, hogy mind e mozgatókra szükség van s mindezek csak a szók szótári értelmével együttvéve tudják bennem, hallgatóban felkavarni mindazt, amitől a költő nem találta álmát? Szerencse dolga, hogy a költő megtalálja-e mindezen mozgatók alkalmas összefogódzását és, újra csak ezt mondhatom, egyéniség dolga, hogy ezen elegyben mely adalékok s mely mozgatók az uralkodóak. Értelmének – igen, értelmének kell lenni a versnek; pontosabban szólva: rossz és tökéletlen vers az, mely bennem, olvasójában határozott átérzést és átértést nem kelt – de hogy inkább rímei csengésével, vagy emlékébresztő célzásokkal, vagy mozdulatokat eszembejuttató hangutánzásokkal, vagy bizonyos fajta műveltségemre számító terminusokkal éri-e ezt el, mint szótári szóknak szótári értelmével: az az ő dolga, amibe én nem szólhatok bele, s az idők haladásának dolga, melyet én nem tartóztathatok fel. Én azt mondhatom, erre jogom van: Nem értelek… Nem tudom, mit akarsz… Nem látom, merre tartasz… Nem tudtál megragadni… De ha megértettem s ha megragadott – bár szótári szóval én sem tudom, legalább egyelőre, elmondani, hogy mi az, amiben e lelki viadal, indukció és marconizmus rendjén megegyeztünk –, akkor nincs jogom megszabni, hogy a költőnek mi szabad, mi nem szabad, amint hogy egyáltalában nincs efféle jogom; semmi egyéb jogom nincs, mint megkövetelnem a művésztől, hogy tudja is megcsinálni, amit meg akar csinálni és sikerüljön neki az, amit szeretne. Ha sikerült: minden eszközében igaza volt. Ha nem sikerült, az tehetségén vagy szerencséjén múlott, nem pedig eszközein.
Egyelőre. Hogy egyelőre nem tudom szótári szóval elmondani, bár valósággal megértem, amit a költő mindenféle boszorkány-mesterséggel megértetett velem. Mert ne feledjük: ami ma szótár, az tegnap még értelmetlen volt; ami ma használati eszköz, tegnap még boszorkányos machina volt; ami ma meghatározás, tegnap még célzás volt; ami ma próza, tegnap még vers volt; ami, egyszóval, ma már szótári betűjelével jelenti azt, amit jelent, ahhoz tegnap a mondójának még tótágast kellett állania, a nyelvével kellett csettentenie, tömjént kellett égetnie, fehérbe kellett öltöznie és csengetnie kellett hozzá, utánoznia kellett az öregapám fejtartását s a pincehelyi kondás hajnali tutulását, hogy valahogy megsejtesse velem, mire gondol voltaképpen. Alig volt régi költő – mármint olyan, aki a magáéból is adott, nem pusztán az előttejártak nyomát taposta – hogy úgy ne panaszolták volna föl értelmetlen voltát, mint mi felpanaszoljuk az újabb költőkét. S úgy is van, hogy kortársaik számára nem voltak, legalább szótári értelem szerint nem, olyan világosak, mint a mi számunkra, kiknek szótárába már meghatározott értelemmel került be sok olyasmi, amihez az ő hatásuk kapcsolta e meghatározott értelmet, s amely értelemnek szerencsés felajzása volt az az újság és szépség, mely őket kortársaik előtt nevezetessé tette. Innen van az is, hogy ha én mai ember csakis az ő szótárukra, az ő megállapításaikra, az ő utánzásukra szorítkozom, nem oly szép, amit írok, mint amily szép az volt, amit ők írtak, mert én már ezekkel az eszközökkel a mai emberben nem tudok olyan izgalmat kelteni – pedig a szépség aligha egyéb, mint valamely izgalom a percipiáló személyben – aminőt ők ugyane mesterkedésekkel a velük egyívásúakban még fel tudtak volt kelteni. Innen az is, hogy a mi szemünkben ma már nem mindenki nagy költő, aki a maga idejében az volt; hogy nagy és gazdag hajdani költőkben ma már nem minden és többnyire nem ugyanaz tetszik nekünk, ami kortársaiknak tetszett, hogy viszont voltak korukat megelőzött boldogtalan lángelmék, kiket csak mi kezdünk megérteni, mert a fejlődés rendjén megszereztük azokat az ő mondanivalójuk és kifejező módjuk számára fogékony befogadó képességeket, melyek az ő közönségükben még nem fejlettek volt ki. Innen van, a mai világ intellektuális szabadkőmívességénél, intellektuális telegráf-stílusánál, értelmiségig finomodott érzékiségénél s érzéki reflexszé erősödött értelmességénél s az így alakult újfajta befogadó lehetőségnél fogva annak valószínűsége is, hogy a mai költő olyan célzásos és instrumentáló költő lesz, aki a fülem felől kerül az értelmemnek. Ám ez a világért sem kötelesség, a világért sem törvény, a világért sem egyedül-idvezítőség, s ha akadna ma költő, aki olyan értelembeli geometriával tudja megragadni lelkemet, még formában is, more geometrico, csak a logika szépségével, mint aminő zengésbeli geometriával tud megragadni a fönséges Bach: ennek a költőnek éppoly igaza volna, de az ő egyéni igaza éppúgy nem merevedhetnék egyedül üdvözítő paranccsá, mint a fülembe muzsikáló költőnek és költőé.
Nem minden értelem, ami annak látszik. Ha nem így volna, miért volnának – köztudomás szerint – legkevésbé lefordíthatóak éppen azok a versköltők, kiknek egyéni felszereltsége pontos értelemnek pontos szóbeli kifejtésére hajlik? Arany János csak elég pontos értelmű költő: miért nem lehet lefordítani egy sorát sem idegen nyelvre? S viszont Shelleyt, a túlságosan mély értelmű, a kóválygó, az andalgó, a muzsikáló Shelleyt miért lehet nagy könnyűséggel együletben lefordítani, akár egy kúriai indokolást? Azért, mert a Shelley muzsikája csakis az érzékekhez szóló muzsika, melyet át lehet instrumentálni más nyelvre is, s a fogyatékos értelmet éppúgy fel lehet cifrázni vele, teljes hatással. Míg az Arany János pontos értelme együtt adódik ki szavainak nemcsak betűiből s betű szerint való értelméből, hanem rendjéből, hangsúlyából, csengéséből is, abból a numerusból, mely csakis a magyar nyelvnek sajátja, abból a gondolatépítésből, mely csakis magyar mértékben helyezkedhetik el. Ez az, amit úgy bátorkodtam hinni, hogy egytest-vers; a Shelley verséről elég lehúzni az angol kesztyűt s magyar kesztyűt húzni rá; az Arany Jánosét meg kellene nyúzni és más bőrt plántálni rá, ha tudnánk.
Ha tudnánk. A művészetnek semmi egyéb törvénye nincs, mint ez az egy. Tudd magadat kifejezni! Magadat és kifejezni – ez persze, származékosan, mai összetételű és mondanivalójú embert jelent, ki a megragadásnak és megragadhatóságnak mai lehetőségeivel dolgozik. De csak gyakorlatban; elméletben nem. Ha egy mai költőnek sikerülne a mai embert ugyanolyan nótákkal megmozdítania, mint aminőkkel Orfeusz mozdította volt meg a köveket s a birkákat, e mai költőnek éppúgy igaza volna, mint ahogy volt Orfeusznak. Noha, jusson eszünkbe, még ez a hatalmas énekes is azzal vesztette el az ő keservesen visszaszerzett Euridikéjét, hogy visszanézett, ahelyett, hogy előre nézett volna.
Gyermekkoromtól fogva nem Olyan vagyok, mint más. Szemem Nem úgy lát, nem közös kutak Habja bennem az indulat. Nem közös forrásból ered Bánatom. Gyújtva szívemet Más fokra izzik örömöm. S ha szeretek: azt is külön. Ott -- gyermekkoromban -- a vad Élet hajnalán: ott fakadt Ez a varázs -- a jó s hamis Mélyekbõl --, mely kötöz ma is: Forrásból lett, gyors patakból, Sziklahegyen rõt falakból, Napból, mely lekörözött Oszi aranyfény között, Villámból az ég alatt, Amint elszállt, elszaladt, Dörejbõl, vihar ha forrt, S fellegbõl, mely olyan volt (Bár kéklettek az egek) Szemre, mint egy szörnyeteg.
Ne szólj majd! Ne szólj majd Ha el akarsz hagyni Ne szólj Csak menj el És hallgasd Az eső hogy kopog Ne szólj majd! Ha menni akarsz Hát menj el Köszönnöd sem kell Csak hallgasd Az eső hogy kopog De kérlek Reggel menj el És előtte éjjel Egy utolsó táncra Még kérj fel És én tudni fogom Hogy holnaptól nem leszel Áttáncoljuk az éjszakát Dúdolj majd Dúdold el Még egyszer Azt a kedves dalt És én megígérem neked Hogy nem kérdezek semmit Nem kérdezem meg Hogy miért hagysz itt Miért hagysz itt Egyedül az esőben? Ne szólj majd Csak menj el És hallgasd Az eső hogy kopog
Az ősz Mintha késett volna De nem kért bocsánatot Homlokát ráncolva jött mogorván Utazótáskájában ajándékot is hozott Rengeteg elsőosztályú depressziót Hiába öltöztek legszebb ruháikba A fák A szerelem A Nyár utcában maradt
Szabbam ádittám: minden lángban áll! Barátaim, lobogó lángban álltok. Lángol a száj és szátokban az íz, a piros hús, a fehértestü víz: az élet felgyujtotta a világot! Szabbam ádittám: minden lángban áll, felgyujtotta a szenvedély tüze, a düh, a kín, a vágy, a vér tüze, a mindig újraszülető halál: az ördög ég és minden lángban áll, az ördög ég és nem birtok vele.
Szabbam ádittám! – megmondta a Mester és vallom én, Vimálá kurtizán. Egy csókomért száz aranyat fizettek és hirdették, hogy szebbet, édesebbet nem adott érte soha földi lány; és köröttem is minden lángban állt, mert felgyujtotta a szemem tüze, a szerelem és gyötrelem tüze, és enyhűlni akart a szomj, a vágy s velem, a tűzzel oltotta magát, és nőtt a láng és nem birtunk vele.
Szabbam ádittám!… És remete lettem, koldusnál koldusabb. S ti idejöttök és sírtok, látva, hogy hajam levágtam s borjak ganaját eszem itt a sárban, de szavatokban Mara sír, az ördög: sirattok, mert szívetek lángban áll s Mara ez a láng, az élet tüze, a tudatlanság, a méreg tüze, s amíg vágytok, a tűzre nincs halál, Mara forgó kereke egyre jár: újraszülettek, nem birtok vele.
Szabbam ádittám! – a Királyfi mondta és vallom én, a boldog kurtizán. Éltem, megcsömörlöttem, megnyugodtam, a vágyak élő láncát megtagadtam s várom a semmit a halál után; én megtagadtam az ördög csalétkét és kialudt bennem a vér tüze, a szenvedés és szenvedély tüze, az időnek én elértem a végét, a léten és istenen túli békét és megváltottam magamat vele.
Szabbam ádittám! – mondta Buddha, és ti azt mondjátok, hogy megint szép leszek! Hívtok vissza, hogy fiatal vagyok még s csókom emléke ajkatokon ott ég és sajnáljátok férges testemet. És te is hívsz, kit legjobban szerettem, te jobban sajnálsz, mint ők, sohase felejtesz, mondod, s hogy szemem tüze most is a régi: gyémánt és egyetlen – hát nesze, ha szép, itt van a hires szem: kitéptem! vidd és légy boldog vele!
Vidd! – Vagy nem kell? – Menekűltök, bolondok?! Talpatok láng és láng az útatok! Mara rabjai, örök tűzben éltek, az ördög akar élni, ő az élet és énreám már Buddha mosolyog. Szabbam ádittám: minden lángban áll, de nekem nem kell többé semmise, magam magánya vagyok, remete: az akaratnak elértem a végét, a léten és istenen túli békét és vár az örök semmi gyönyöre.
A szív helyén egy szó dobog: felejts. De ott feküdtél a füvön hanyatt, és érezted az izzó lüktetést, a nap helyét a szemhéjad alatt, a káprázat úgy ég a retinán, mint a bőrön az érintés nyoma, a fű, a nap, a fázás, száradás, a hűlő víz felett a szél szaga - dobog a szó, dadog, felejtsd el, ejtsd el ahogy az érdes és meleg tenyér, olyan gyöngéden, szinte súlya sincs, váratlanul a csupasz vállhoz ér, sötétedő strand, szélborzolta víz, a didergő test átforrósodik – mozdulni sem mersz. Volt. Volt. Változik az évszak, lassan fordul fenn az ég, hó hull a vízre, hó, felejts, felejts, a szem mögött hiánytalan sötét, és súlya sincs, hogy érte könnyet ejts, de ha elejted, vele hullsz te is a fekete és jeges víz alá, és nincs nap többé, ami hidegét egy érintéssel felolvasztaná.
Már nem tudom, mily éji menedéken járt át jövendőm viszkető heve. Billent az ég, csillag botolt az égen s az égszínkék lavorba hullt bele. Nyúltam felé. . . De ujjam közt kisiklott, elszállt a szép piros hasú keszeg. S vörös zsidók rőt szakálla virított, amint fenték a kést bölcsőm felett. Minden tótágast állt! Lett furcsa, ferde! Bekopogott a hal az ablakon, fütyült a ló, az ölyv leszállt kezemre, táncolt a fa. S elszállt gyerekkorom. Volt-életem macesszal száritották, elvakitotta gyertyák sugara, s támasza volt a parancsolat-táblák kinyithatatlan kettős ajtaja. A zsidó kárpit páva-forma dísze, a zsidó tej savanykás, furcsa íze, apám botja, anyám viselete, mind rámmordult: - Gazember-kölyke, te! - S csak éjjelente, párnámon nyugodva nem dúlta szét a szakáll csendemet, míg kint a víz rézgaras-hangot adva a konyhacsapból lassan csepegett. Aztán elcsorgott. Felhő lett az égen. Aztán a véres pengét mosta le. - Hát mit gondolsz, e gyors folyású létben zsidó hitetlenségem bízik-e? A fedél - mondták - mindig is fedél lesz. A padló vert agyag, a szék lötyög. A fő, hogy láss, hogy értsél és hogy érezz, asztal a világ, rakd rá könyököd. De már ott vájt ez élet oszlopában a férgek óramívű serege. - Hát mit gondolsz, az állandó világban zsidó hitetlenségem bízik-e? S a nők ? - Hajfürtjeikben csupa tetvek. Kulcscsontjaik görbén előmerednek. Képük ragyás. Halszagú valahány, s az ív a nyakukon, mint ló nyakán. Apám? Anyám? - Homályban robotoltak. Gorombák voltak és kegyetlenek. A rőt zsidók mikor belém botoltak, belém verték rőt szőrű öklüket. Az ajtót tedd be már! - Ringott az ágon a csillagoktól senyvedő falomb, füstölt a hold a piszkos pocsolyákon, s a varjú sírt, nem vélt bennem rokont. S a szerelem, mely már felém világolt s apáimból az ős izgágaság, s a gyertyafény, mely éjjelente lángolt, s minden fa-kés, mely szőrös arcba vág, mind-mind megállt az utamon keresztbe, bár mellük roncs tüdő bélelte ki: - Te nyomorult! Menj és batyúdba tedd be a megvetést, az átkot! Vágj neki! - Elvész az ágy, az asztal is vele. - Menjek? Megyek ! Sebaj ! Köpök bele!
Akikkel tegnap még a tóban együtt - gordonkacsípők, bronztálszép hasak, napramosoly dinnye s szőlőfürthegyü emlők, édes cicik eltűntek, mint a vándormadarak, a villanydróton indulóban fecskék sorjáznak, napszítta szárítócsipeszek alól ellobbannak a könnyü kelmék, voltam, s egyszerre én sem itt leszek.
Csak egy utolsót, még a legutolsót! fönt sötét szárnyak, lent a fényes autók fény-árnyjátéka tűnik át s tovább, táguló résben sző a keresztespók, s szememben melankóliát ez a takarodás, és megrémít hogy magamra maradtam, végemre járhat lesre a sirály.
Hét fehér viziszellem közelít, méltóságos és elijeszthetetlen, akárha ülne, mégis ideért, mintha nem volnék, vonulnak mellettem, hét fehér hattyú, hét ledér személy alábillenve kancsóhosszú nyakkal az őszülő távolból töltekeznek, hét! columbusi gályák! merre mentek?
vannak vidékek gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül szavak sarjadnak rétjein gyopárként sziklás bércein szavak kapaszkodnak szavak véremmel rokon a patak szívemmel rokon a patak szívemben csörgedez csobog télen hogy védjem befagyok páncélom alatt cincogat jeget-pengető hangokat tavaszok nyarak őszeim maradékaim s őseim vannak vidékek viselem akár a bőrt a testemen meggyötörten is gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül
Jó mélyre lecsúsztam, hajlékom alig van. Ez a végzetes város, Antiochia felzabálta minden pénzemet: a végzetes város és benne a drága élet.
De fiatal vagyok, friss egészségben, erőben. Tudok görögül, csodálatosan (ismerem, nagyon is jól Arisztotelészt, Plátónt vagy bárkit is mondj, költőket, szónokokat). Van némi fogalmam a hadvezetésről, s a zsoldoscsapatok vezérei közt nem egy cimborám van. Az ügykezeléshez értek úgy, mint a többi. Hat hónapot töltöttem tavaly Alexandriában, egy kicsit ismerem (s ez is hasznos) az ottani dolgokat: Rossztét Ptolemeosz nézeteit, gaztetteit - s a többi.
Ezért azt gondolom, hogy minden tekintetben megértem rá, hogy szolgáljam azt a földet, édes hazámat, a szép Szíriát.
Bármily állást kínálnak majd, iparkodom, hogy hasznossá tegyem magam. Szándékom ez. Viszont ha mesterkedésük elgáncsolná tervemet - ismerjük ezeket a mocskokat - róluk mondjak-e többet? ha elgáncsolnak, az is csak nekik rossz.
Zavinaszhoz fordulok legelőször, s ha az a hülye nem becsül meg, hát jó! megyek ellenfeléhez, Potrohoshoz. S ha az az aljas fickó nem fog pártul, indulok máris Yrkanoszhoz. A három közül egyik majd csak felfogad.
S az én lelkiismeretem nyugodt, akármelyikük lesz a pártfogó. Mind a három egyformán árt Szíriának.
De mit tegyen egy magamfajta rongyos? Veszett fejszének elkapom tán a nyelét. Bárcsak adnának a hatalmas istenek negyediket még, ha ez sem elég. Én hozzá is örömmel indulok.
Roppan az ég, anyám, őszre vált a lélek, formálódik már, jaj, az istenítélet! Még csak villanydrótok húrja hangolódik, pendül s a mély zöngés elver ablakodig, elver a szívemig, testem belerándul, anyám, a fiad se menthet a haláltól!
Pedig nem is tudod – kusza látomás ez, a meghasadt égen őszi vonulás lesz, kertedből is elpörögnek a virágok, mályvák, vérben forgó rózsák, tulipánok, elhagynak hűtlenül örömök, az álmok, üres lesz, felsikolt a szíved utánuk. Elhagylak hűtlenül, már csókod se csábít, elhagylak hűtlenül kéklángos mocsárért, süllyedek s felülről rád mégis én nézek, kínozlak s keresztre merevülök érted. Ez a rend? Nem lehet, kiálts rám! – Az ősznek
borzongását, lázát te csak a befőttek sustorgásán érzed: a rumos cseresznyék mint piros nyúlszemek kerekülnek s a kék szilvák: Zeppelinek, vídáman hajóznak, s Vörös Tengere forr a paradicsomszósznak, s a szálkás, zöld halak: ragyás kis uborkák sürögnek, üveghez nyomja mind az orrát.
Ez hát a rend, mint pala, elváltunk egymástól, te őrzől engemet, én őrízlek téged; fényes, tiszta a lelkem még a hasadástól, s rálehel az ősz párás, zavaros képet a boldogságról, halálról, rendről, szépről, s jaj; olvasni se tudsz többé te e képről! A vad áradásban életem kimértem, Sírnék is már érted, sírjál is már értem!
Az égre fölemeltelek, szállni tanultál kedvesem, levegő édes vándora, kisangyal, hol a szerelem? Nem is repülsz, de kergetett menyasszonyságod tova száll, becsavarja a fejedet, ökörnyál, őszi pókfonál.
Földön
Nyújtózz el szépen, drágaság, az őszi fűben pihegve, itt lész fehér, ha jön a dér, üt a körmödre, ínyedre. A szíved mellett térdelek, szomorún földiszítelek, borítnak vörös bélyegek, csók helyett meggyfalevelek.
Vízben
Fejed lökődik, hajadat emelgeti az áradat, mint holdsarló kihűlt a szád, szemedből pezsgő gyöngy fakad.
Bánlak nagyon, de nem sirok, a vizet nem is kavarom, talán még most is szeretlek, a partra horgad haragom.
Karomban
Levert a mindenség szele, mint őszi fának harmatát, megtudtad, hogy a két karom köre az egyetlen hazád. Halottak estjén gyertya közt magad a bűntől eloldod, rámjössz, rugdossa szívemet pünkösdirózsa-bocskorod.
Tüzes mennybolt, kemence-belső lesüllyedt sötétség fölött, Nap halálára gondolok, lombok feketednek, köpenyes árnyak lobognak fülkék körül, kagylóba küldöm szívem ideges dobaját, megvagy-e még? kérdez a szél,
életem egyetlen társa legyél,
A feneketlen szakadék közel túlságosan, túl a hegyen, valaki trombitál, indulok hozzád, arrafelé mérgeket kotyvasztanak, hasított patahegyen állva, tűz körül ráimbolyognak a kamrafalakra minden nap, széljelző alkonyatban, ég vörös lánya a szél,
életem egyetlen társa legyél,
pincéből fölcibált szüzeken innen, zsigereim vonzalma, májam, vesém nyugodalma, nem a két egymásmelletti fa, mely soha össze nem ér, s halotti gyertya világítja meg karinges águk közt az űrt, föltámad a szél,
életem egyetlen társa legyél,
hozzád indulok, ülő vándorok megvetett ágya, megfürdött rakodók patyolata, malac-álom jóllakott aratóknak, közelebb, közelebb jobban győzöm, bőröm alá nem fülelek, sem a szél,
életem egyetlen társa legyél,
te előbb hazaérsz, fonál gombolyodik lépted után, tüskére, szarvra, csipőre hiába fonódik a fonál, nem halhatok meg, mint az albérlők, idegenre hagyva dögöt, ideges szerveimet beleálmodom húsodba, szappanvirágod habossá kérődzi valaholi szél,
A Kedves utca csöppet se kedves. A Kedves utcán ne járj soha, kedves.
Házak, házak, házak, ridegek, csupa három-emelet, csupa négy-emelet: konokon vonúlnak előtted-utánad, csurog belőlük a kín meg a bánat. Minden házban büdös kis udvar és minden házban örök csörömpölés és tébécé, sárban-nyirokban úszva. Kedves utca a Kedves utca!
A Kedves utcában van temetkezési vállalat, szódavízüzem és mészárszék-kirakat, babaklinika babát, esernyős esernyőt javít. . . Mészároskés a kép, ahogy szemedbe hasít. A macskaköveken a mentőkocsi tülkölve szágúld, itt, a tizenháromban, felakasztotta magát a borbély: belegárgyúlt színészálmaiba, falta a rémregényeket, folyton szavalt és énekelt, a tenorja folyton recsegett.
Hogy a Kedves utca ködében csavarogni mi, azt te nem, azt te nem tudod, kedvesem, mikor megzápúlt verseken és hajléktalan ábrándokon a szív zátonyra futott. . . Vagy tán - tudod? Nem fodrászlélek volt, angyal volt, igazi, az utca trambulinjáról emelték magasba a szárnyai, fehér szárnyakon repült s míg evezői égbe eveztek, minden udvar fölött ledobott egy tollat a hancurozó gyerekeknek: a kis kezek föl-földobálták a tollakat, a sötét égből angyalfehér hó szakadt. Emberek, emberek, esti emberek bandukoltak, igyekeztek haza már, elpusztult az angyal, a gyerekek szomorkodtak, és maradt a sár.
A Kedves utca felett éjjel minden csillag himlőkiütés. A Kedves utca éjjel maga a kétségbeesés. Sok bánatot láthatsz, kedves, a városban, sokat, ami megdöbbent, de itt, a Kedves utca tizenháromban, látod a legtöbbet.
Az alagsorban temetés. Nem jó dolog. A földszinten a fodrász özvegye zokog. Az első emeleten csőd, végrehajtó. A másodikon lúgkövét épp most itta ki a cseléd. A harmadik emeleten házkutatás: egyenruhák, detektívek. A negyediken a Varsói Kurirt olvassák: „Munkát keresek." Kétnapos csecsemője fejét a padláson egy lányanya összezúzta. Kedves utca a Kedves utca!
A Kedves utcában nincs zöld, nincs fa, egyetlen arasz a Kedves utca lakói - májusban - még nem tudják, hogy itt a tavasz, de a kopasz gázlámpák egész éven át támasztják fejükkel a temető falát.
Én ebbe az utcába, kedvesem, a lábamat be nem teszem. Ha szivem tehozzád rohan, a Kedves utcán akkor se megyek át: benne talán még felkötném magam!
Valaki énhelyettem ittmaradt. Elcseréltem vele a sorsomat. Futamoz álmosan a zongorán, temetőbe sétál ki délután, gyereket pólyáz, szekrényben matat. Valaki énhelyettem ittmaradt.
Az énnekem szánt sorsot pergeti. Ezt a kisutcát hagytam itt neki, ezt az ecetfát nyarai felett, hitvesi ágyat, dombos szigetet, halálig-biztos társat hagytam itt, ki ősszel rá meleg kendőt terít, keresztelőket, temetéseket, boros-toros, bő nevetéseket, víg névnapokat, apró gondokat, sereg rokont, derék utódokat, lángok-falta, vad esztendők helyett tisztes nyugalmú, hosszú életet, s csak néha egy névtelen sajdulást: ezt akarta - vagy mást? Valami mást?...
Valaki énhelyettem ittmaradt. Küszöbére csempésztem sorsomat. Ha tudna rólam, hogy gondolna rám? Nem merek benézni az ablakán.
a csönd mélyén vadon terem még a szeretet a csontokból már kiröppent a mész de ájulástól ájulásig komótosan dobban még a szív hallani is - visszhangzó földalatti tér a hulladékból bogár szalad a repedésbe hogy kipihenje rút vadászatát
és köröttünk a földerengő arcok serege
hová néznek meddig kristályosodnak hogy újra homályba lopja őket a szemünk? miért hisszük hogy két ránc között a fintor majd mosolyba vált? így vezeklünk - hittelenül vagy hittől rongyosan így szunnyad a csönd mélyén a megszelídült gyilkos indulat ---
Elszánt legyek. Az nem visel meg úgy. Még mást is mondott, és elég sokat beszélt. Sokkal többet, mint amennyit szokott. Hogy miket, arra már nem emlékszem. Vagy nem nagyon. Valami különbségről, ezt többször használta ezt a szót, és most úgy tűnik, mintha egy ideig csak azt hajtogatta volna, hogy különbség, különbség, csak ne hallgasson. Azután mégis egy ideig nem szólt. Hogy minden percben lehet egy kevés erőt gyüjteni. És hogy én erre szánjam el magam. A hangjára emlékszem. Vagyis emlékszem egy hangra. De hogy mély-e vagy magas, vagy milyen, azt nem tudom. Azt soha nem is tudtam. Kiment az ajtón, nem is intett, ott ültem tovább. Még sokáig vártam. Mert nem lehetett megmozdulni. Megittam a maradék bort. Tíz évig. Vagy tíz éve. Az ajtót nem csukta be. Este volt. Bámultam ki a résen.
Sétálnak, kiülnek a parkba, kijönnek, a nap, a nap felé fordítják az arcukat, leülnek, le- fekszenek a fűre, járkálnak a bokrok között halkan beszélgetnek, lassan mennek egymás mellett néha nevetnek is, valaki élesen nevet vagy ücsörögnek a padon, nézik a vizet azt a kis szelet a vizen, ahogy fodrozódik és megállnak a fák alatt, valami madárhang és micsoda erős illatok, hogy van-e Úr vagy hogyan legyen, hogy bűzös és piszkos és rohadt és végül is mindegy, hogy mivel játszotok, aztán a rügyeket vizsgálják, megtapogatják a fák törzsét, és ezekről beszélnek vagy hallgatnak, a fákról, a bokrokról, hogy az ott miféle fű, és a vízről és a napról és a szélről, ezekről.
Azt mondja aki él és fönn járkál, azt sem tudni, hogy meddig bírja. Talán fölírta valami kis papírra, és a zsebében hordja azt, aki
él, hogy meddig. Talán van, aki tudja, és remeg, mintha a szerelemtől. Talán ha kibírnánk, nem keresni és nem találni semmit. Azt mondja, akire süt a nap, Uram, rám süt a te napod, miránk süt
ez a nap. Vagy így hallgat tovább, és senkinek se szól. És akkor nem megy, megáll és néz, és nem is néz, csak hallgat. Nem látja micsoda fekete is az a nap.
Azt mondja aki él, hogy lenni csak, egy kicsit is lenni, azt nem lehet. Az élők, ahogy vannak, lépkednek csak, mint a gép. És lépnek, úgy, mint a gép. Mint a gép, Uram.
