Íme jelenlegi és 2020., azaz Trianon 100. évfordulóján meglévő kormányunk centenáriumi programja ezen nemzeti gyászeseményre:
http://www.atv.hu/belfold/20191207-semjen-zart-korben-trianonrol-olyan-nagy-triumfalas-nem-lesz
Tudom, van sok Trianon fórum itt az Indexen is és máshol is, de ez az évforduló egy olyan mérföldkő, ami megérdemel egy külön vitahelyet, mert ez olyan alkalom lesz, amin ha mást nem is teszünk (sajnos), de alaposabban kibeszéljük ezt a magyar sorskérdést.
Szóval ami a fenti hivatkozásra kattintva olvasható:
"Óvatosságot javasol Semjén Zsolt a trianoni békeszerződés 100. évfordulója ügyében. Egy bizonyos szintnél nem szabad, nem bölcs túlemelni a témát. Nem cél ugyanis a határon túli “utódállamokkal” való konfrontáció, sem az ottani magyarellenes sovinizmusnak az élezése - hangoztatta a részvevők elmondása szerint a miniszterelnök-helyettes egy zártkörű rendezvényen, a Kereszténydemokrata Esten".
Tiszta ballib szöveg, ugye? És ezekkel akarunk mi akárcsak tiltakozni is bármilyen sovinizmus ellen?
Miért nem jutott még túl mára a magyar politika ezen a félénk önmegtartóztatáson, főleg ha olyan nagy nemzetinek mondják magukat?
Egyébként kit érdekel, hogy ki mikor milyen névre változtatott; az alapján kell megítélni, amit cselekszik. De Orbán már évekkel ezelőtt kijelentette, hogy amit mond és amit csinál, az két külön dolog és hogy ezek közül mit kell és mit nem kell néznünk.
Meg kihasználva egy ország gyengeségét, kiszolgáltatottságát, mint hazánk esetében a szomszédaink.
Meg úgy is, hogy kitartóan hangoztatod ezután igazságvágyadat, követeled és felszínen tartod a revíziót, mint Horthyék, és el is érték azt 1938-41 között.
Ha nem tudunk mivel háborúzni, attól még nyugtalaníthatnánk területrabló szomszédainkat kijelentéseinkkel és követeléseinkkel, semmissé tehetnénk a magyar jogrendből a trianoni és párizsi passzusokat, de Orbánodnak ehhez már nincs meg a bátorsága.
Csak azért, hogy a Délvidékünk viszonylatában elérjük a trianoni igazságtalanságok revízióját és most a világ azon felének támogatásával, akik a lapokat osztják.
Nem tudom, a fideszesek számára kitől elfogadható a revízió? Nyugatiak? Oroszok? Kína? De kezdem azt hinni, hogy nekik is éppolyan büdös a hazánk újbóli naggyá tétele, mint a ballibeknek.
Az albánok bezzeg nem rágódtak azon, hogy világháborús körülményeket okozhatnak (bár nem tudom, kivel, ha egyszer a világ túlnyomó része a szerbek ellen volt) - be is jött nekik.
Ezek szerint mégis igaz, amit eddig csak Alexandar Vucic mondott ki, hogy Orbán 1999-ben visszautasította az USA kérését és ajánlatát?
"A kormányfő felidézte, hogy 1999-ben Magyarországnak, amint belépett a NATO-ba, repülőtereket kellett biztosítania ahhoz, hogy a NATO légiereje Szerbiát bombázza. „Volt amerikai törekvés arra, hogy a déli front mellett nyissuk meg az északi frontot”, amely a magyar déli határt érintette volna, „konkrét katonai elgondolásuk volt az amerikaiaknak, hogy mit kellene Magyarországnak tenni, amit én visszautasítottam, és ezzel sikerült Magyarországot kívül tartanom a háborún”."
És vajon a Délvidékünk hovatartozása valóban téma volt-e? (Vagy ha nem, akkor Orbán miért nem kérte cserébe?) Vagy Orbán ezt az ajánlatot is visszautasította egyúttal?
Így bízd a hazát és a területi revíziót egy fideszesre - mindkettőt elbassza. :-(
Persze lehet takarózni azzal, hogy szerb-magyar kapcsolatok meg háború - de minek? Normális ember elhiszi a szerecsenmosdatást? Mit számít a szerb-magyar kapcsolat milyensége, ha a Délvidékünk és annak lakossága már a magyar anyaország biztonságában van? Kitől kell félteni akkor? Vagy Orbán is magyar földdel akarja elnyerni a szerbek meg a többi szomszédunk kegyét valamiért? És milyen háború lett volna emiatt Szerbiával, ha annak fő erőit az albánok kötötték le, mögöttünk meg amúgyis ott állt az egész NATO?
Szóval jöhet itt bármilyen történelemadta revíziós lehetőség, ha nemcsak a ballibek, de a magukat nemzetinek valló és a jobboldaliságot kisajátító Fidesz-KDNP is egy nyomorult féreg ezzel kapcsolatban.
De az ország nem magától fog föltámadni, hanem mindannyiunknak a magunk lehetőségéhez mérten cselekedni a revízióért: eltakarítani azt, ami az útjában áll, ami gátolja, kifejezni igazságvágyunkat és élni is a történelemadta lehetőségekkel.
Luxus tekintetében túltesznek ezek az egykori SZDSZ-en, Kókáékon, csak ezeknek elnézi a buta nép az élősködést meg a harácsolást, mert olyan szép és harcias nemzeti dumákat tudnak levágni.
Ez se revízióra ment. Egy évi nyugdíjat öltött magára a kis koszlott közpénztolvaj. A megafonos bolsevikkommandó meg okádja a cikkeket a többszöröséért. Azért remélem megérik a rendszerváltást és nem ússzák meg a börtönt.
"Arra a kérdésre, hogy miért kell Magyarországon a határon kívül élő magyarok sorsáért felelősséget érezni, sok személyes és intézményes válasz létezik. Az erre vonatkozó vélekedések első csoportjába a történeti Magyarországhoz kapcsolódó, a magyar nemzet és a magyar állam határainak eltéréséből adódó történeti megfontolások tartoznak. A határon túli magyarok létezése ugyanis a történeti Magyarországot idézi fel: a kisebbségi magyar közösségek szülőföldjének kulturális öröksége a történeti Magyarország hagyatéka. Ez a kulturális nemzet tényének magától értetődő elfogadása. (Ebből a nézőpontból inkább úgy lehet feltenni a kérdést, hogy miért ne kellene felelősséget vállalni.) Vannak ezen túl pragmatikus érvek. Magyarországon több tízezer olyan család él, amely a határon túl családi, rokoni kapcsolatokat ápol. Az odafi gyelés mintegy társadalmi igényként is megjelenik. Másrészt a kisebbségekkel kapcsolatos kérdések a környező országokkal kialakított kétoldalú kapcsolatokban is meghatározóak. A magyar kisebbségek helyzete, politikai lépéseik közvetve a térség stabilitására is hatással lehetnek. A nyugati országszél kivételével a migrációs folyamatok több évszázada a Kárpát-medence közepe felé tartanak. Magyarország munkaerő-piaci és gazdasági érdeke, hogy ennek során inkább képzett, magyar nemzetiségű munkaerő érkezzen az országba. A magyarországi demográfi ai csökkenést már ma is enyhíti a határon túli magyarok bevándorlása. Az országnak ugyanakkor az is érdeke, hogy ún. migrációs rendszer alakuljon ki környezetében, mely alatt egy olyan oda–vissza működő folyamatot értünk, amelyben a magyarországi munkavállalás, tartózkodás időleges, és az itt felhalmozott tudás és tőke visszakerülhet a Kárpát-medence egy másik régiójába, mintegy a térség belső reintegrációs folyamatainak részeként. Hasonló érdekeltség áll fenn a kulturális és oktatási javak piacán is, amelyet behatárol a magyar nyelv, mely ezeket a piacokat Magyarországhoz is köti. A határon túli magyarok egyrészt fogyasztóként jelennek meg ezen a piacon, másrészt maguk is kulturális javakat hoznak létre, amely Magyarországon lehet piacképes. Végül meg kell említeni a morális érvelést, mely a magyar állam történelmi felelősségéből indul ki. Magyarország két világháborúból vesztesként került ki. Döntően ennek köszönhető a határon túli magyar kényszerközösségek létrejötte. A magyar állam 1918 előtti polgárainak egy része (a nemzetiségi csoportok) az első világháború után nem kívánt a magyar állam fennhatósága alatt élni, és a nemzetközi viszonyok révén ez a szándéka meg is valósult. Azok iránt, akik a lakóhelyükkel együtt elszakadtak Magyarországtól, a magyar állam felelősséggel tartozik, hiszen (1918-ban és 1945-ben) a hibás politikai döntéseknek eredményeképp kerültek új állami uralom alá."
Ha abból indulunk ki, mint ami az utolsó mondatban is olvasható, hogy hibás politikai döntések voltak azok, amelyek hazánkat feldarabolták, akkor is már csak ezért sem szabad szégyenlősködve elhallgatni a határrevízió utáni óhajunkat, és ezt is felemlegetve kellene kérni a még magyarlakta területek visszacsatolását.
Nincs ebben ránk nézve semmi szégyellnivaló; ha olyan könnyedén el tudták azokat a területeinket szakítani, akkor legalább olyan határozottsággal juttassák is vissza.
Legalább a szándékot látnák az anyaországi és az elszakított magyarságban, hogy újra akar egyesülni. És legalább annyira, mint amennyire állítólag el akartak szakadni a nemzetiségi csoportok tőlünk 1918 előtt. Számunkra talán nem voltak és lesznek olyan nemzetközi viszonyok, melyeknél a bennünket ért igazságtalanságokat és azok orvoslását felemlegethetnénk? De ahhoz annál azért több kell, mint ami a fenti írásban olvasható.
Az 1991-es népszavazásról, annak eredményéről esett-e vajon említés a levélben? És a "Trianon" szó mennyiszer szerepel benne? Csak hogy az uniós tagállamok tisztában legyenek azzal, milyen módon lett az ottani magyarság kisebbség a saját szülőföldjén.
Bár nem tudom, hogy a magyar kormány miből gondolja, hogy pusztán bizonyos jogok adásával vagy visszaadásával le lehet szerelni az olyan magyarellenes bandákat, mint pl. az ukrán banderisták, vagy meg lehet állítani az asszimilációt és az elvándorlást?
A megoldást csakis a területeink visszaadása jelenti, de ezt meg távolról sem meri pedzegetni a magyar kormány.
Ide vezet a ballibekre és a Fidesz-KDNP-re egyaránt jellemző, a hazafisággal köszönőviszonyban sem lévő politika.
A ballibek nyíltan kimondják, hogy őket aztán nem érdeklik az olyan összmagyar sorskérdések, mint Trianon problémája és az elszakított magyarok sorsa, és letudják ezt az egészet azzal, hogy nagylelkűen az EU-ra bízzák ezt az egészet, mintha legalábbis az EU meg nem a tagországaira hárítaná a nemzetiségekkel való bánásmód ügyét, még ha azok olyan nyíltan magyarellenesek és sovének is, mint a románok, szlovákok, szerbek, ukránok, stb.
A Fidesz-KDNP pedig nemzeti színbe csomagolt nagy semmit nyújt a tisztelt népnek, de abból aztán töméntelen mennyiségűt. Kenyér és cirkusz, semmi több, semmi előrelépés.
Nem is csoda, hogy a magyarság - határainkon belül és azon kívül - kiábrándul a politikából, hovatovább a hazájából is.
Olyan vezetésre van szüksége ennek az országnak és népnek, amely komolyan veszi az összmagyar sorskérdésekért való munkálkodást, valóban hazafias gondolkodású és minden pártállású embert meg tud szólítani. Az embereknek pedig nyitottnak kellene lenniük a közös nemzeti minimumok elfogadása alapján az összefogásra.
A magyar politikai életben a Horthy-korszak bukásával sajnos megszűnt a hazafias gondolkodás, amit az oktatásból is száműztek. Amíg ez így marad, a nemzeti kérdésekben nem számíthatunk semmi pozitív változásra... ☹
Bölcs, igaz és megfogadandó gondolat; bárcsak eszerint is politizálnának kormányaink ahelyett, hogy mindenféle félremagyarázásokkal, ócska közhelyekkel próbálják a háttérbe szorítani a revíziót, a valódi magyar egységet, és a lemondás felé akarják terelni a társadalom köztudatát ezzel kapcsolatban.
Amiről önmagunk lemondtunk, az nincsen többé, s ha ez adott esetben a hazánk 2/3-a, akkor ne is csodálkozzunk, ha szabad prédája lesz a területrablóknak, akik lassan azt is elhitetik velünk, hogy soha nem is volt 93.030 km2-nél nagyobb Magyarország.
Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc emlékére, Deák Ferenc gondolatait idézném, amelyeket sohasem szabad elfelejtenünk!
"Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges."
Richelieu herceg 1817-ben azt találta mondani, hogy „Európában hat nagyhatalom van: Anglia, Franciaország, Ausztria-Magyarország, Oroszország, Poroszország és a Baring Brothers.”
"Seton-Watson az évek során a magyarok legkártékonyabb rágalmazójává vált, hazug propagandája egész Nyugat-Európa közvéleményét megfertőzte, személye később a trianoni határok megalkotásában is komoly szerepet játszott."
Meg komoly szerepet játszott ebben az olyan "magyar" vezető is, aki magára hagyta az országot és annak védelmét akkor, amikor erre a legnagyobb szükség lett volna: Károlyi Mihály és Kun Béla!
Julier Ferenc szavai:
„Magyar szempontból bizonyára az lett volna a helyes, ha október 20.-a után minden magyar csapat a lehető leggyorsabban hazavonul, hogy megvédje az országot. De még a dinasztia érdeke is ezt parancsolta. Magyarország volt a monarchia harci akaratának és kitartásának legelső támasza, Magyarország volt a Monarchia politikailag erősebb fele. A monarchia már a világháború alatt sem állhatott volna meg Magyarország nélkül. A világháború alkonyán pedig már csak Magyarország képviselt erőegységet. Ezért minden katonai erőfeszítésnek Magyarország védelmére kellett volna irányulnia. A nagy haderő azonban szinte megbabonázott állapotban várt az olasz fronton és ahelyett, hogy a megvédelmezendő területekbe visszasietett volna, ami közvetlenül október 20-a után, bár igen nagy anyagveszteséggel, de még tűrhető rendben – és bizonyára hasonlítatlanul jobb fegyelemben, mint 10 nappal később az ellenség nyomása alatt – megkezdhető lett volna, megérthető okok nélkül elfogadta az utolsó csatát, amelynek elvesztése alig lehetett kétséges. Csatavesztés a fegyverszünet és béketárgyalás előtt csak hátrányos lehetett.
November elsején jutottak hadvezetőségünk tudomására az október végén kért fegyverszünet megalázó feltételei. Az antant nem kívánt kevesebbet, mint a teljes leszerelést, a tüzérségi anyag felének átadását stb., és az átvonulási jogot a monarchia területén az antant-csapatok számára. Mindezt a hadvezetőség kénytelen volt november 3-án elfogadni, már csak azért is, mert a monarchia darabokra való oszlása ekkor már megtörtént és mert a magyar forradalmi kormány szomorú emlékezetű hadügyminisztere a magyar csapatok fegyverletételét követelte.
Az olaszok azonban a fegyverszünetet az elfogadás után csak 36 órával léptették életbe, aminek az lett az eredménye, hogy gyanútlan csapataink és hadtápalakulásaink jelentékeny része – több százezer fő – foglyul esett.
A balkáni arcvonalon már a magyar forradalmi kormány kötött fegyverszünetet Franchet d’Espèrey seregével, egész feleslegesen, minthogy az olaszokkal kötött megállapodás minden arcvonalra kiterjedt. Franchet d'Esperay aztán Horvát-Szlavonországnak teljes átadását, a Bácskának, a Bánátnak és Erdély déli felének kiürítését, valamint Mackensen havasalföldi seregének internálását követelte, ha ez magyar földön való átvonulása folyamán november 20.-ig az országot el nem hagyja.
A világháború után az ország még elegendő nyersanyaggal rendelkezett ahhoz, hogy tekintélyes védősereget tarthasson. Csak arra utalok, hogy a Károlyi-kormányzat több havi rombolása és területfeladása (tehát hadianyagvesztesége is) után a bolseviki uralom 1919 márciusa után, rövid idő alatt még 6 hadosztályra és 3 dandárra tagozott 110 000 főnyi haderőt tudott összeállítani, felszerelni, új ruhába öltöztetni és erős tüzérséggel felfegyverezni. Voltak repülőalakulatai és 30 és feles mozsarai.
Ha ezt a szervezési munkát nemzeti alapon álló kormányzat 1918 novemberében végzi el, akkor Magyarország mindhárom ellenfelével szemben elegendő és jó haderőt tud állítani. Semmi esetre sem szorul mai szűk határai közé. Vajon mikor tér vissza az 1918 végén elmulasztott kedvező alkalom?”
"Akit érdekel Trianon valódi története, forduljon a magyar történelem (tankönyvek) felé az önjelölt bulvár sztorisok helyett."
Amúgy te mennyi magyar történelemtankönyvet olvastál? Én annakidején Salamon Konrád történelem tankönyvéből tanultam ezt a tantárgyat a középiskolában és semmi jót nem írt Trianonról, semmi olyat, ami miatt el kellene fogadnom. Bizonyára te úgy gondolod, hogy azok az önjelölt bulvár sztorisok, akik nem intézik el ezt a témát pár semmitmondó szóval vagy mondattal, hanem igenis alaposan utánajárnak és az olvasók elé tárják ennek a magyarnyomorító diktátumnak az aljasságát. Bár hogy erre rájöjjön az ember, nem kell tankönyv, elég hozzá a józan ész is.
Még a 19.-20. sz. fordulóján pedig egy angol tiszt jegyezte meg, hogy ha Szerbiát a tengerbe lehetne vontatni és ott elsüllyeszteni, akkor sok probléma megoldódna.
Találó, bár nem hiszem, hogy előre látta, mi fog következni egy-két évtized múltán, mikor is a szerb terrormerénylet miatt kitört a háború az Osztrák-Magyar Monarchia és Szerbia között, majd ez világháborúvá szélesedett.
Utálom azokat a csicska olaszokat is, mert ellenünk léptek be 1915-ben abba.
Klemens von Metternich osztrák államférfi 1814-ben megjegyezte:
Itália csupán egy „földrajzi kifejezés”.
1861-ig kell előre mennünk az időben az olasz egységig, ekkor a Savoyai-ház uralma alatt álló Szárd–Piemonti Királyság égisze alatt egyesültek a különálló államok, II. Viktor Emánuel vezetésével.
