Mélységes elnézést kérek!!! Most vettem észre, hogy Bajkálifóka neve helyett valami nagy hülyeséget írtam. Először a "fifóka" végződést észrevételeztem, aztán rájöttem, hogy már a név elejét sem írtam jól.
Ezért újra küldve az üzenet, most már hibátlanul.
Kedves Időgép és Bajkálifóka!
Mindkettőtöknek nagyon köszönöm a kedves húsvéti üdvözletet. Kívánok én is Nektek és szeretteiteknek kellemes húsvéti ünnepeket.
Miért öltöznél már ilyen korán ma, drága, miért rejtenéd virágzó tested már ruhába? Ne még, ne bujtasd melledet sötétbe hát, az ing alá; hordd még e hosszú pongyolát! csipkéi közt mezítlen bőröd villog ujra s akár borzongó szárny repül bő, széles ujja. Igyunk egy korty tavaszt, gyerünk a kertbe most, lengő uszályod friss gyeptől lesz harmatos, virágok közt kutatsz s gyümölcsöt nyujtsz te nékem, felfrissül majd szemünk levelek zöld szemében s hajnalt lélekzünk kint, akárcsak két madár. Jöjj hát, a szél szerelmes sóhajára vár s röpködni kezd hajad, hiába fogja háló; és látod majd a hajnal színeket szivárgó ködében szőke kontyu kis felhőcske száll. És fürtjeid között süt majd a napsugár.
A régi Honfoglaló archívumából átmentett verssel kívánok szép estét, jó éjszakát!
A rendszerem totális összeomlásának következtében a koncert váratlanul véget ért. Azért remélem az eddigiek is tetszenek majd, ha hallgatod őket. Most megint napok óta jönnek újabb és újabb szrságok, amikkel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Félórák, órák mennek el, hogy egyáltalán valamit használható állapotba imádkozzak vissza.
Szia! Köszi, hogy felraktad, most én is próbálom majd előkeresni őket.
A baj az, hogy megint az egész rendszerem szétesőben van, fél órákat kell várnom hogy egyáltalán megtaláljak valamit és tovább tudjak lépni. Most itt is egy teljesen új felület van, a régi nem tudom hová lett és honnan kerrül majd elő.
Küldök egy egyveleget, - nekem nem ez tetszik legjobban- most ezt találtam.
S mire idáig értem már el is veszett. Sebaj, majd keresek jobbat és küldöm. Szép napot.
Szerintem is színvonalas lap volt a Tolnai világlapja.
A visszaemlékezésed pedig megtiszteltetésnek veszem. Az én édesapám is sokat mesélt nekünk, a gyerekeinek. Túl ezen, minden útravalót tőle kaptam. És igen, hálával gondolunk rájuk, amíg csak élünk.
Most így visszaemlékezve rá rendkívül jó, színvonal lapnak tartom. Akkor olyan tíz éves múltam, és hétvégeken szoktunk szüleimmel a tőlünk nem messze lakó Apám testvérének családjához. Egyik ilyen látogatás alkalmával került kezembe ez az újság, és rendkívül felkeltette az érdeklődésemet. Minden érdekelt ami le volt írva, és ott csupa olyan dolgot találtam amiről még soha nem hallottam, és azonkívül jó képek is voltak benne. Így aztán elég hamar döntöttem úgy, hogy amikor hazatértem a suliból, kaja, egy kis tanulás, és már húztam is hozzájuk olvasni, általában napi 1-2 órát ott töltöttem. Persze a napi olvasás ezzel még nem fejeződött be, mert otthon Apám "könyvtárában" mindig találtam valami érdekességet. Egyszerű ember volt, de végtelen nagy tudású, szinte mindenhez értett és hozzá tudott szólni, és ez annak volt köszönhető, hogy ő is gyerekkorától mindent ami a keze ügyébe került és olvasható volt elolvasott. Ezt a tudását nekem "mesék" formájában adta át, Közismert, hogy szinte minden gyerek rengeteget kérdez, és ezzel én is így voltam. Máig valahol bennem él a világegyetemről átadott meséje. Röviden valahogy így hangzott: Valamikor réges-régen Isten -mert annak ellenére vallásos volt, hogy amikor én megszülettem már a szociáldemokrata párt soraiban énekelt:-) egyszer elment hazulról egy nagy üveggömbbe zár golyócskái egy nagy vihar alkalmával leestek a polcról és a szanaszét gurult golyócskákból lettek a csillagok és a Föld. (Teremtés mítosz). És ez sokkal hihetőbb volt egy gyerek számára, mintha a tudományos elméletet osztotta volna meg velem. Volt a nagy semmi és abból lett valami:-) Valahonnan innen indult a világ sok csodájának egyike iránt érzett kötődésem. És ez még sok más témánál is így történt, játékosan nevelte belém az élővilág szeretetét, a versek iránti kötődést. És mindezt most vén fejjel köszönöm meg neki és itt is üzenem neki, hogy nagyon hiányzik!
Hihetetlenül nagy örömet okoztál nekem azzal, hogy ilyen részletes ismertetést tettél fel a Tolnai világlapjáról. Fiatal koromban kezembe került néhány Tolnai világlapja (valószínűleg nagyszüleim hagyatékából) és élvezettel olvastam. Beleképzeltem magam az 1900-as évek első felébe, és az első betűtől az utolsóig átolvastam mindegyiket. Még a rajzos hirdetések is érdekesek voltak számomra, hogy mit és hogyan hirdettek akkoriban. Imádtam ezt a néhány újságot. Jó volt elmerülni a múltban, a nagyszüleim idejében. Három nagyszülőm már meghalt, mielőtt én megszülettem, és a negyedik sem élt már sokáig. Azok az élmények, melyekről személyesen mesélhettek volna nekem, kimaradtak az életemből. Így aztán a Tolnai Világlapja révén nyerhettem némi "igazi" betekintést az akkori időkbe és világba.
Minden tiszteletem Tolnai Simoné, aki olyan hetilapot tudott kiadni 1900-tól kezdődően, amely a széles néprétegek kulturális és politikai igényeit részben vagy teljesen kielégítette. Élete sajnos méltatlan véget ért.
A bécsi Práter nagy fasora augusztus vége felé egy borzalmas drámának volt színhelye. Két szerelmes: a huszonkét éves adóhivatal-gyakornok Röszler Oszkár és a huszonegy éves Essinger Frida váltak meg önként az élettől, mely nekik csak boldogtalanságot hozott.
Ezekkel a sorokkal kezdődik az a rövidségében is kimerítő tudósítás, amely a Tolnai Világlapja 1901. szeptember 28-i számában Szerelemből a halálba címmel számol be két fiatal drámájáról. Az egy bekezdésnyi szöveg lírai szűkszavúsággal ismerteti az ügy hátterét, de hogy az olvasó bővebb képet kapjon, két rajz készült a tragédia kapcsán: az egyiken a szerelmesek még az említett fasor egyik padján ülnek, a másikon már a ravatalon fekszenek egymás mellett, körülöttük a gyászoló rokonok, akik a kispénzű hivatalnok mellett nem látták biztosítva a lány jövőjét. „Ti így akartátok, és én nem is lehettem másképpen boldog!” – üzente búcsúlevelében a szüleinek Frida, Sass Ignác felelős szerkesztő pedig címlapon hozta a megrendítő rajzokat.
A Tolnai Világlapjának ez volt az első száma, és egyelőre csupán 8 oldalból állt, a szöveges anyagot egy novella, egy tárca és egy regényrészlet adta, emellett – ugyancsak öles grafika mellett – beszámolt arról, hogy a Dob utcai bőrkereskedő-segédet, Zelenka Ágostot a felesége hűtlenség okán konyhakéssel megölte (a rajzot egy héttel később egy másik hasonló esethez újra fölhasználták). A bécsi szerelmespár tragédiája alatt fölhívást tettek közzé, miszerint „fényképészek és amateur fényképkészítők kéretnek, ha valamely ünnepély, esemény vagy szerencsétlenség alkalmával felvételt csinálnak, azt akár retouchirozatlanul is alulírott szerkesztőséghez beküldeni szíveskedjenek” – mellette a cím: Budapest VII. Károly körút 9.
A lap csak a kezdeti években működött az úgynevezett Orczy-házban, 1906-ban a Dohány utca 16. szám alá költözött, ám azt a helyet is kinőtte, úgyhogy Tolnai Simon laptulajdonos 1911-ben pályázatot írt ki egy úgynevezett sajtópalota megtervezésére és kivitelezésére. 1912-től a szomszéd telken készítették az akkor már heti 60 oldalon megjelenő, magát „szépirodalmi képes hetilap”-ként aposztrofáló újságot. A modern kivitelű, saját áramfejlesztővel és minden komforttal ellátott épület aljában nyomda működött, a felső szinten pedig lakások voltak, egyszóval egészen az utolsó, 1944. november 22-i számig bezáróan minden tekintetben a Dohány utca 12–14. volt a Tolnai-sajtóbirodalom otthona.
HIRDETÉS
Tolnai Simon 1868-ban született Nagyváradon, Friedmann Samu néven, szegény családba. Ifjúkorában több mindennel próbálkozott: állítólag egy időben a kávéházaktól fillérekért fölvásárolta és ugyancsak olcsón, de haszonnal továbbadta az előző napi újságokat. Már a Világlap előtt is alapított újságot, mégpedig egy élclapot. Bűvészként is számon tartották, trükkjeiről több kiadást megért kézikönyvet írt. Legnagyobb mutatványának azonban a nevét széles körben ismertté tevő hetilapja bizonyult.
Tolnai Simon
A Tolnai Világlapja volt lényegében az első modern, magyar nyelvű magazin: olvasmányosan, közérthető módon, ugyanakkor nívósan, sok képpel illusztrálva tudósított a világ dolgairól és a közvéleményt foglalkoztató eseményekről, emellett rejtvényeket, vicceket, recepteket és életmódbeli tanácsokat közölt, szépirodalmi rovatába pedig olyan neves szerzők írtak, mint Heltai Jenő, Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc és mások. A lap szerkesztői biztos kézzel találták és tartották meg a törékeny egyensúlyt a popularitás és a magas esztétikai színvonal, illetve a bulvár és a rögvalóság között. Az eladhatóságot pedig olyan kereskedelmi trükkökkel növelték, mint például hogy az újságot becsomagolták és a csomagolásba ajándék villamosjegyet tettek. De a Tolnai Világlapja által megcélzott úgynevezett „művelt nagyközönség” igényeit hivatott kielégíteni az ugyancsak illusztris szerzők által összeállított Tolnai Világtörténelme című könyvsorozat (1908–1912), valamint a Tolnai Világlexikona is. Utóbbi első szériája (1912–1919) a világháború és a forradalmak nyomán félbeszakadt, és az aktualitásra való folyamatos törekvést jól jelzi, hogy 1926-ban nem folytatták, hanem a megváltozott világra hivatkozva újrakezdték a lexikont. A főleg kalandos történeteket megjelentető Tolnai Regénytár is népszerűnek bizonyult.
A zsidóüldözések fokozódásakor Tolnai Simon a gyerekeit – köztük a Torday Sándor néven ismertté vált írót – kimenekítette az országból, ő azonban nem akarta elhagyni se a lapját, se az olvasóit, se a hazáját. (Kiadója részvényeinek többsége egyébként már évekkel korábban állami kézbe került.) Két nappal a német megszállás után a Gestapo letartóztatta, a sajtópalota egyes irodáit Adolf Eichmann is használta. Tolnai Simon a mauthauseni koncentrációs táborban halt meg 1944 végén. Birodalmát a háború után az államosításig fia, a bűvészettel szintén foglalkozó Tolnai Lajos vezette, a magazin 1946–1951 között Dolgozók Világlapja címen jelent meg. Az egykori sajtópalota ma irodaházként működik.
képes, irodalmi hetilap. 1901-ben alapította Tolnai Simon, főszerkesztője Sass Ignác volt
A dualizmus és a két világháború korának egyik legnépszerűbb hetilapja. Hogy minél szélesebb olvasóközönség felé tudjanak nyitni, a lapban egyszerre volt jelen a bulvár és a minőségi tartalom. Hétről hétre közölt színvonalas publicisztikákat, érdekes és színes tudósításokat, friss híreket és olvasmányos vagy épp elgondolkodtató szépirodalmat. A kor neves írói közül Heltai Jenő, Krúdy Gyula, Bródy Sándor, Móricz Zsigmond, Márai Sándor, Kodolányi János szívesen publikáltak a lapban. A népszerű újság mellett Tolnai Simon könyvsorozatokat is indított (Tolnai Világkönyvtára, Világtörténete és Világlexikona), amelyeket előszeretettel vásárolt a műveltségre vágyó olvasóközönség. A Tolnai Világlapja 1944-ben, tulajdonosának halálával szűnt meg.
Örülök, hogy olvasod a naplómat. Igazából ezeket azért rakom ide, mert lassan időszerűvé válik a laptop cserém, és ezeket itt mindig meg fogom találni. Tudom, hogy most egyre kevesebb időd lesz, hisz itt a tavasz, és rengeteg teendő van ilyenkor a kertekben. Kicsit aggódom, hogy a kerttulajdonosok esetleg bosszankodni fognak ebben az évben. Túl korán jött a tavasz, egyes fák már virágoznak, és jöhet még fagy, megvan rá az esély. Vigyázz magadra, további szép hetet kívánok!
Érdeklődéssel olvasom a " gyöngyszemeidet"! Egyébként ezekről a távolinak tűnő múltból nekem sem sok emlékem van. Akkoriban igen sok időt töltöttem olvasással,legfőbb olvasmányom a Tolnai világlapja volt,(persze a rengeteg könyv mellett) amiből számtalan dolgot lehetett megtudni a világban történt eseményekről, és a Te cikkeidhez hasonlóan korábbi évek eseményeiről. Egy két emlékem van még ezekről a dolgokról, de most már jócskán elfeledkeztem, róluk. Majd ha lesz sok időm- ami most inkább majd egyre kevesebb lesz a jó idő beköszöntével- utánanézek a dolgoknak.
Újabb és újabb gyöngyszemeket találok az ARCANUM-ban.
Most például rákattintottam az ötvenes évekre. Több újságcikket összegyűjtöttek az 1952-es Helsinki olimpiáról, ahol összesen 42 érmet, ebből 16 aranyat nyert a magyar csapat. Soha azóta nem volt ilyen sikeres olimpiánk. Ezt bárhol meg lehet találni a keresőben, ehhez nem kell ARCANUM. Viszont amit 1952-ben írtak az újságok az olimpia kapcsán, azt csak az ARCADUM-on lehet elolvasni. Miért érdekes ez? Mert az akkori újságcikkek hűen tükrözik az akkori korszak szellemiségét és sok egyéb mást is, amit így tudunk csak igazán érzékelni. Ha egy adott korszakot nem a jelenből vizsgálunk, hanem lehetőségünk adódik egy korszakot az akkori újságcikkek alapján áttekinteni, sokkal mélyebb benyomást tesz ránk, sokkal átfogóbb ismeretekre teszünk szert, és jobban megértjük az akkori világot.
A Helsinki olimpia ideje alatt születtem. Kisgyermekként nem sokat érzékeltem a körülettem lévő világból az ötvenes években. Édesapán gyárban dolgozott, anyukám háztartásbeli volt, volt még egy testvérem, és igen szűkösen éltünk, mint szinte mindenki a háborút követő években. Ezekben az időkben hozzájutottunk egy kezdetleges kerti házhoz (öröklés folytán), amit teljesen fel kellett újítani. (Addig a nagyszülőknél éltünk nagybátyám családjával együtt.) Sok örökös volt, azok részét is ki kellett fizetni. Ha ez még nem lett volna elég (a ház teljes felújítása és az örökösök kifizetése), az ötvenes évek második felében elkezdődött a békekölcsönök kötelező fizetése. Egyszóval kicsi gyerekként csak azt láttam, hogy most már jobban el fogunk férni a saját házunkban, de hogy mi történik a szűkebb és távolabbi környezetemben, arról fogalmam sem volt. Később persze sokat halottunk róla, tudtuk, hogy nagyjából mik történtek ezek alatt az évek alatt, de teljesen más az akkori újságokat olvasni.
Nos, egy kicsit terjedelmesre sikerült a bevezetőm, az sem baj, ha senki nem olvassa. Igazából ezeket magamnak jegyeztem le, hiszen ez az én naplóm. Azt írok bele, amit csak akarok.
Idézek az ARCANUM-ból
A július 19-től augusztus 3-ig tartó sporteseményen 189 magyar sportoló (162 férfi és 27 nő) vett részt, a megnyitón a magyar zászlót Németh Imre olimpiai bajnok kalapácsvető vitte.
Most jön a lényeg.
Július elején Rákosi Mátyás a tatai edzőtáborba látogatott
A Magyar Nemzet 1952 július 04-énmegjelent cikkében arról olvashatunk, hogy Németh Imre olimpiai bajnok a versenyre készülő sportolók nevében írt levelet adott át az edzőtáborban megjelenő Rákosi elvtársnak. A levél teljes szövegét is közölték az újságban. Nehéz elhinni, hogy ez teljesen elfogadott, sőt elvárt volt akkoriban.
„Drága Rákosi Elvtárs!
Néhány nap választ el bennünket, a magyar olimpiai csapat tagjait attól a naptól, amikor útra kelünk a XV. Nyári Olimpiai Játékokra, Helsinkibe. Pártunk, Rákosi elvtárs és dolgozó népünk még soha nem tapasztalt segítséget nyújtott felkészülésünkhöz. Ez nagymértékben elősegíti, hogy a minden előzőnél magasabb színvonalúnak ígérkező olimpiai játékon a felszabadult népek sportolóihoz méltóan, fogadalmunkhoz híven éljük meg helyünket.
Felkészülésünkhöz nagy segítséget jelentettek találkozásaink a Szovjetunió sportolóival, mert a tőlük tanultakat igyekeztünk munkánkban hasznosítani. Drága Rákosi Elvtárs! A közelmúltban lezajlott nemzetközi és hazai versenyeken elért eredményeink, az új világ, és országos csúcsok bizonyítják, hogy a felkészülésünkhöz adott segítséget minél jobb szerepléssel igyekszünk pártunknak, Rákosi elvtársnak, szeretett hazánknak, egész dolgozó népünknek meghálálni.
Tudjuk, hogy olimpiai sikeres szereplésünknek legfontosabb feltétele az, hogy lelkiismeretesen felkészüljünk. Ezért ígérjük, hogy a hátralevő időben még nagyobb lendülettel és akarattal küzdünk hibáink, fogyatékosságaink kiküszöböléséért, eredményeink továbbfejlesztéséért. Ígérjük, tudásunk legjavát nyújtva fogunk küzdeni, hogy minél több dicsőséget szerezzünk szocializmust építő drága hazánknak. Ígérjük, hogy a sportpályán és azon kívül is egyaránt méltó harcosai leszünk a népek közötti barátság megszilárdításának, a béke megvédéséért folyó harcnak.” (Magyar Nemzet, 1952. 07. 04.)
Visszatérnék arra a mondatra, hogy "Nehéz elhinni, hogy ez teljesen elfogadott, sőt elvárt volt akkoriban." Valóban, iszonyatos nyalásnak tűnik mai szemmel. De erre azt tudnám mondani, hogy persze, mert nem éltünk akkor, vagy ha éltünk is, nagyon picik lehettünk. Így nehéz elképzelni, milyen volt az akkori korszellem. Mindenki örült a békének, a vezetők istenítése kötelezően elfogadott volt. Mindenütt azt sújkolták az emberekbe, hogy ez a világ idővel tökéletes lesz, csak követni kell a Szovjetunió példáját Marx és Engels műveit olvastuk, azt tanultuk, hogy az anyagi világon kívül nem létezik semmi más. Az emberek nagy része lelkesen örült a békés éveknek, ingyen lehetett sportolni, tanulni, mindenki egyformán kibontakozhatott, ha akart. Ezt a lelkesedést ültették át a kisdobosokba, úttörőkbe, KISZ-tagokba.
Akkoriban mindenki örült, ha a hazájáért tehetett valamit. A haza dicsősége hajtotta a sportolókat is, nem a pénz.
Rákattantam egy gyöngyszemre, melynek neve Arcanum Digitális Tudománytár. Itt múltunk legfontosabb nyomtatott forrásai találhatók digitalizálva. Nagyon gondolkodom, hogy előfizetek rá. Rengeteg érdekes és izgalmas olvasnivalóra lehet itt bukkanni. Közben pedig mindennél jobban meg lehet ismerni a múltat. Nem tankönyvekből, hanem korabeli újságokból, napi- és hetilapokból, tudományos- és szakfolyóiratokból De vannak itt digitalizált lexikonok és tematikus könyvgyűjtemények is. Hoztam példának egy érdekességet
Érdemes végig elolvasni, a levont konzekvenciát is megtalálhatjuk benne. Igaz, elég hosszú, kb. 10 perc az elolvasása.(Gondolom, de nem mértem) Viszont aki nem szeret hosszabb cikkeket olvasni, néhány részletet kiemeltem belőle.
A szorgalmas és termelékeny munkavállalókra viccből még ma is sokan azt mondják, hogy „sztahanovista”. A kifejezés egy világrekorder, szovjet bányász nevéből ered, aki az akkori beszámolók szerint több ember termelési kapacitását egymaga képes volt teljesíteni.
Andrej Sztahanov (ahogy születésekor hívták) kiválasztott lett a sztálini idők munkaversenyében. Ő lehetett az, akinek jól megszervezett világrekordot biztosítottak, hogy a propaganda részeként példaként állhasson teljesítményével a többi munkás előtt. Bár a születési neve Andrej volt, a rekord felállítása után a Pravdában tévesen Alekszejként említették. A hírről ugyanis az újság szerkesztősége egy táviratból értesült, amelyben a keresztnév helyén csak egy A. szerepelt, az újságírók pedig az Alekszejt tartották a legvalószínűbbnek. Állítólag Sztahanov emiatt később levelet írt Sztálinnak, aki elutasította a változtatási kérelmet. „A Pravdánál nem tévedhetnek!” – válaszolta Sztálin. Sztahanov nem tudott mit tenni, kicseréltette a személyi iratait, és Alekszejként élt tovább.
..............
C. M. Malenkov elvtársnak Az OK/b/P KB Titkárságának 1945. IX. 5-én kelt határozata értelmében bennünket bíztak meg azzal, hogy intézkedjünk Sztahanov elvtárs Sztálin elvtárshoz intézett, anyagi segítséget kérő levelével kapcsolatban. Beidéztük Sztahanov elvtársat, és kiderült, hogy valóban meglehetősen rossz körülmények között él családjával. Nagy családja van: négy gyereket és három öreget, őt magát is beszámítva 10 embert kell eltartania. Kétezer rubel fizetést kap, sokba kerül a lakás fenntartása és a család ellátása. Sürgősen intézkedtünk, hogy tatarozzák a lakást, néhány bútordarabbal is kisegítettük, és közbenjártunk a lakbér csökkentése érdekében. Elláttuk kedvezményes élelmiszer- és iparcikk-vásárlási könyvecskével és háromezer rubelre emeltük a fizetését. Ezenfelül Csadajev elvtárs megígérte, hogy keres számára egy kisebb nyaralót. Ami az autót illeti, valóban van két autója, de mindkettő rossz. Pobjedát még nem adhatunk, mert még nem került forgalomba, addig is keresünk neki valamilyen autót.
A Sztahanov elvtárssal folytatott beszélgetésből megállapítottam, hogy nagyon keveset olvas és kultúra tekintetében elmaradott. Már kértük önt, Malenkov elvtárs, adjon utasítást arra vonatkozóan, hogy könyvet juttathassunk Sztahanovnak. Nem valószínű, hogy nyomban ráveti magát a könyveire, de a juttatás valószínűleg felkelti az érdeklődését. Ami a magánéletben tanúsított magatartását illeti, keményen megfedtük és figyelmeztettük, hogy ne járjon annyit az éttermekbe, és ne veszítse el az önfegyelmét, ne garázdálkodjon. Kezdetben mindent tagadott, de amikor szembesítettük a tényekkel, ígéretet tett arra, hogy megváltozik. Majd meglátjuk, mennyit ér az adott szava... Ezt végeztük Sztahanov panaszos levele nyomán.” (Kurír - reggeli kiadás, 1992. 02. 12.)
..............
Sztahanov élete egyáltalán nem volt sikertörténet. A mindent átható propaganda viszont olyan erővel működött, hogy a bányász neve még ma is egyet jelent az emberfeletti teljesítménnyel. Ám annak ellenére, hogy nyilvánvaló hazugságon alapult a termelési rekord, még manapság is előkerül egyfajta viszonyítási pontként.
..............
A híres szovjet bányász, Alekszej Sztahanov nevével fémjelzett mozgalom egy hazugságon alapult. A legendás vájár csak úgy ontotta a rekordokat. Volt, hogy 7 tonna helyett 227 tonna szenet fejtett ki egy műszak alatt. A norma harminckétszeresét! Csakhogy - ezt titkolták – egy egész brigád dolgozott a keze alá. Sztahanov végső soron a balos propaganda hazugsággyárának terméke volt. Csalódottan, alkoholistaként halt meg. Kár a tehetséges, szorgalmas bányászért. És valamennyi áldozatért.” (Dunaújváros, 2016. 11. 11.)
A szépben az a legszebb, ami leírhatatlan, a vallomásban az, ami kimondhatatlan, csókban a búcsúzás vagy nyíló szerelem, egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata, bújócskás völgy ölében a haza, vetésben remény, moccanás a magban, kottasorokban rabul ejtett dallam, két összekulcsolt kézben az ima, remekművekben a harmónia, részekben álma az egésznek, és mindenben a lényeg, a rejtőzködő, ami sosem látszik, de a lélekhez szelídült anyagban tündöklőn ott sugárzik.
