emberek küzdenek vélt igazságukért mások háborúznak elhitt hatalmukért pusztulásunkat megrendítő nézni nem lehet a létet innen most már védni
mutatók pörögnek, az órák sietnek imbolygó földüknek léptei kilengnek aztán majd elesik, s új világra ébred még ha gátja is vagy, s akkor is, ha kéred
de az idő lassít, szíven üt egy érzés szerelemnek lángja sok ezernyi kérdés feledett szeretet ébred a szívemben ért kalászt lengető élsz-e még éltemben
éltető szerelmem átölelnél mindent mutass utat feléd, taníts élni minket de háború gyilkol olyan sok ártatlant földi pokol égve forral régi katlant
eltelik az idő, minden csendes immár virág nyílik újra, elfeledett kincs vár emlékek ébrednek, utat adnak élni a világot tanítják szeretettel kérni
ha elmúlik e világ, nem maradhatok eltűnő magamba zárkózva hallgatok hallgatom a csendet, múltam szava fáj még de messzi fényektől megpirkad a tájék kérdezik, hogy mi fáj, nem felel a néma nyiladozó számból hang is kijön néha szép angyal kérdezi, hogyan szól a nevem és hogy emlékszem-e, hogy mi történt velem és akkor meglátom az ágyat alattam infúzió csöpög, mégis itt maradtam
vihar és háború lelkemben tombol hirtelen haragom idebent is rombol kimegyek a rétre felhős és naptalan de a lelkem máris fáradtan hangtalan szótlanul nézeget vadgerle az ágon kevés a szeretet ezen a világon ibolyatengerek ölelnek csendesen illattal karolnak óvatos kedvesen vörösbegy kérdezget védi már a fészkét jó lenne most látni égnek széplő kékjét arrébb megyek lassan nem bántanám soha haldoklik e világ sorsunk most mostoha mást már nem tehetek leírom sorokba s átlépünk sajdulón még fájóbb korokba
vihar és háború lelkemben tombol hirtelen haragom idebent is rombol kimegyek a rétre felhős és naptalan de a lelkem máris fáradt haragtalan szótlanul nézeget vadgerle az ágon kevés a szeretet ezen a világon ibolyatengerek ölelnek csendesen illattal karolnak óvatos kedvesen vörösbegy kérdezget védi már a fészkét jó lenne most látni égnek széplő kékjét arrébb megyek lassan nem bántanám soha haldoklik a világ sorsunk is mostoha mást nem is tehetek leírom sorokba és átlépünk fájón még fájóbb korokba
miért fáj a szívem szélfútta vidéken miért fáj örökké esztelen kitépem miért, hogy az idő még elhordoz engem miért, hogy fájdalmat szomorúan enged meggörbül az idő eltűnik a világ miért, hogy valahol kinyílik egy virág
ha az egész világba szerelmes lehetnék s erős hatalommal bármit megtehetnék nem lenne szenvedés meghalna a halál de tudhatná mindenki hogy holnap rá mi vár ezért hát istene senkinek se lennék elrontanék mindent fájna csak, mit tennék mert száraz homokként ujjam közt átfutna így az életből senkinek sem jutna
