Csönded lennék csillagtalan esteken, s megtelepednék egészen testeden. Csönded lennék, hangszálaidnak dallamtalan éneke, mely ritmus nélkül csendül fel éjjelente, hogy mézédes hangod a táncparkettre elvigye. Érted bármivé válnék.
Csönded vagyok, egy árva sóhaj, amely szimbolizálja a testi vágyat, óh Istenem, mily erős is az óhaj, lebontja a félelem szülte gátat. Csönded vagyok, s ámbár én hangtalan létezem, némán formál szavakat az ajkam, és nincs többé félelem. Én csak kérlelem, de nem érthetem, - ez csak egyszerű érzelem -, állítom bizton, s sejtem, hogy lassan megszűnik számomra a lét elem.
Csönded voltam egy pillanatra, szerelmes, és mohó, gyermeki, amely csókot akart csenni, még egyszer utoljára add meg neki! S majdan ahogy elönti kicsiny szobád mézédes hangod csendülése hagyj meghalni, én már nem félek a szólamtól, csak emlékezz rám Te. Érted akár semmié is válnék.
Beszéljek róla, te ezt kérted. Csak hallgatok, talán majd megérted… Ennél többet nem mondhatok, fejts meg, hisz titok vagyok. Nézz a szemembe, s ha látsz valamit, miről a szív félve álmodik, mondd el mi az súgd meg nekem, mondd el miről szól életem. Mosolyom, levegőm légy, részem-egészem bárhova mégy… A múltat és jövőt rég nem értem, csak a most van… fogd meg a kezem, rajzold le a pillanatot, mit az élet irigyen a jelennek adott. Őrizd meg, fényképezd le, rakd egy varázsalbumba be, ha látják e képet s kérdik tőlem, mi e történet csend felel majd, remegő mély, komoly lélegzet: ez ő.
Ma már meg kell harcolni a csöndért. Amikor az ember elfárad, betelik a jóléti társadalom által nyújtott mámorral, rájön, hogy tulajdonképpen minden zaj. Akkor fontossá válik a csönd.
Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet. Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat. De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.
Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel, meg kinek zöldel. Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja megégetni a szám. Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én szomorú vagyok. De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.
Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani, hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek. Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra. Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések. Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.
Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is. Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök. Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.
Karollak, vonlak s mégsem érlek el, Itt a fehér csönd, a fehér lepel. Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán, Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk, Állunk és várunk, csüggedt a kezünk A csókok és könnyek alkonyatán. Sikoltva, marva bukjék rám fejed S én tépem durván bársony-testedet. Nagyon is síma, illatos hajad, Zilálva, tépve verje arcomat. Fehér nyakad most nagyon is fehér, Vas-ujjaim közt fesse kékre vér. Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed: Megállt az élet, nincsen több sora, Nincs kínja, csókja, könnye, mámora, Jaj, mindjárt minden, minden elveszett. Fehér ördög-lepel hullott miránk, Fehér és csöndes lesz már a világ, Átkozlak, téplek, marlak szilajon, Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom. Megöl a csend, ez a fehér lepel: Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.
Fehér ruhás leány a csönd Kezében könnyű kis bőrönd Most érkezik a vonatról leszáll Engem keres majd megtalál Rám köszön üdvözöl S én megkérdem: m’ért üldözöl? Vendéged vagyok – mondja ő A furcsa fehér ruhás nő Földön koppan a kis bőrönd Beleremeg a (csönd)körönd
Hatalmas üres terem a csend Hol kint ölében ring a bent Kinyílnak mind az ablakok Ott tollászkodnak az angyalok
