A "Kell-e hinned a háromságban" c őrtorony kiadványban jehova papjai ezt állítják:
Ehelyett a Biblia írói több helyen világosan kijelentették, hogy Isten egyetlen Személy — egyedülálló, oszthatatlan Lény, akinek nincsen párja: „Én vagyok Jehova, és nincsen más. Rajtam kívül nincs Isten” (Ésaiás 45.5).
Ha valaki nem veszi a fáradságot és nem olvassa el elejétől a végéig Ésaiás próféta könyvét, hanem
ezt a kiragadott verset olvassa el csupán valóban azt hihetné, hogy csak egyetlen, egyedülálló Isten
létezik. Ellenben , ha veszi a fáradságot és tovább olvas Ésaiás 45. fejezetében megérti, hogy
Izrael Istene tulajdonképpen elsősorban azt hagsúlyozza, hogy olyan Isten nem létezik még egy rajta kívül, aki szolgája Jákób érdekében elhívta és nevén szólította Czirust.
Ésaiás 45:3Néked adom a sötétségnek kincseit és a rejtekhelyek gazdagságait, hogy megtudjad, hogy én vagyok az Úr, aki téged neveden hívtalak, Izráel Istene.4Az én szolgámért, Jákóbért, és elválasztott Izráelemért neveden hívtalak el, szeretettel szólítálak, noha nem ismerél.5Én vagyok az Úr és több nincs, rajtam kivül nincs Isten! felöveztelek téged, bár nem ismerél.
Eddig egyáltalán nem azt állítja önmagáról Izrael Istene, hogy Isten csak egy létezik.
Annyit állít csupán, hogy nincs más Isten rajta kívül, aki nevén szólította volna Círust, és felövezte volna őt.
Majd a a következő versben úgy folytatja, hogy rajta kivül nincs még egy olyan Isten, aki a világosságot és a sötétséget teremtette:
Ésaiás 45:6Hogy megtudják napkelettől és napnyugattól fogva, hogy nincsen több rajtam kivül; én vagyok az Úr és több nincsen!7Ki a világosságot alkotom és a sötétséget teremtem, ki békességet szerzek és gonoszt teremtek; én vagyok az Úr, aki mindezt cselekszem!
Egyáltalán nem tagadja meg itt társait az isteneket Izrael Istene,ahogyan azt jehova papjai sugallják
írásaikban. Egyszerűen kinyilatkoztatja, hogy az istenek között ő az egyetlen,aki elhívta és nevén szólította Círust valamint a sötétséget teremtette.
Majd a 18. versben kihangsúlyozza, hogy nincs más isten,aki rajta kívül,aki teremtett volna.
Ésaiás 45:18Mert így szól az Úr, aki az egeket teremté; Ő az Isten, aki alkotá a földet és teremté azt és megerősíté; nem hiába teremté azt, hanem lakásul alkotá: Én vagyok az Úr és több nincsen!
Izrael Istenének egyedülállósága tehát nem az Isten mivoltában van,hanem a tettekben és tulajdonságokban,ami megkülönbözteti őt a többi istentől.
Egyedülállósága tehát nem egymaga létezésében nyilvánul meg, hanem nagyságában és cselekedetei
egyedülállóságában.
Hogy Izrael Istene nem azt állította, hogy egymaga létező Isten, mi sem bizonyítja jobban, mint
azon állítása, miszerint Őt magát és vele együtt a szellemét is egy Isten küldte el.
Ésaiás 48:16 Közelegjetek hozzám, halljátok ezt, nem szóltam eleitől fogva titkon! Mióta ez történik, ott vagyok! És most az Úr Isten engem küldött, és az Ő Szellemét. 17 Így szól az Úr, Megváltód, Izraelnek Szentje: Én vagyok az Úr, Istened, aki hasznosra tanítlak, és vezetlek oly úton, amelyen járnod kell.
Az apostolok idejében még nem voltak felosztva a próféták írásai fejezetekre és versekre.
Sőt írásjelek sem voltak, amelyekkel más értelmet adhattak volna a kijelentéseknek.
Pál jól ismerte a próféták írásait,köztük Ésaiás próféta írását,amikor a Fiú Istenről tanuskodik,
mint teremtő Istenről. Hasonlóan János aki egy az Isten mellől elküldött Istenről tanuskodik,aki hústestté vált és akit elsőszülött Istenként azonosít.
Az Isten fiait mind istenként azonosítja a Zsoltárok írója, aki egyet az istenek közül istenek Isteneként azonosít.
Az Ó szövetség közvetítője Mózes is Istenek Istenének nevezi Izrael Istenét az Urat, elismerve ezzel,
hogy Izrael Istene egy az istenek közül,aki a legnagyobb, hisz társainak is Istene felkenetésének jogánál fogva. Ezenfelül Mózes azzal is tisztában volt, hogy az Istenek Istene felett is van egy Isten,
aki neki és társainak Atyja.
5.Mózes 10:17. Mert az Úr, a ti Istenetek az Istenek Istene és az Urak Ura, a nagy, a hatalmas és a félelmetes Isten, aki nem részrehajló, s akit nem lehet ajándékkal megvesztegetni,
Azt ugye tudod, hogy ez az idézet A vallás jövője című Őrtorony-kiadványból származik. Azért pont te, aki eddig szidtad az Őrtornyot, most mint megbízható forrásként hivatkozol rá, ez vicces.
A nesztorianizmussla kapcsolatban inkább olvasd el ezt a linket:
" Nestorius, az V. század elején élt konstantinápolyi pátriárka azt tanította, hogy Krisztus tulajdonképpen két személy volt egyben, az ember Jézus, és Isten isteni Fia. Krisztus világrahozatalával Mária az embert szülte meg, nem pedig az isteni Fiút. Ez a nézet nem egyezett a monofizitizmussal („egytermészetű”), amely azt tartotta, hogy Isten és a Fia közötti egység elválaszthatatlan. Jézus, noha két természete volt, valójában csak egy, teljesen Isten, és ugyanakkor teljesen ember. Ennek megfelelően Mária valójában az Istent szülte meg, nem csupán az ember Jézust.
Mindkét teória egy régebbi viszálykodás folytatása volt, amely az előző évszázadokban támadt. Arius, alexandriai pap azt bizonygatta, hogy Krisztus alacsonyabb rangú, mint az Atya. Ezért elutasította a homousion (egylényegű) kitétel használatát Krisztusnak Istenhez való viszonya leírásában. A niceai zsinat i. sz. 325-ben nem fogadta el az ő álláspontját és kimondta, hogy Jézus valóságosan ’egylényegű az Atyával’. A khalcedoni zsinat i. sz. 451-ben kijelentette, hogy Kirsztus megtestesült Isten. A babilóniai—egyiptomi—görög háromságisten fogalom ezzel kiszorította Krisztusnak azt a tanítását, hogy ő és az Atyja két különálló személy, és semmiképpen sem egyenrangúak (Márk 13:32; János 14:28).
Valójában Tertullianus (körülbelül i. sz. 160—230), az észak-afrikai egyház egyik tagja vezette be a „háromság” szót, amely meghonosodott a kereszténység szóhasználatban, mielőtt Arius megszületett volna. Tertullianus volt az első teológus, aki főleg latinul írt görög helyett, ami segített alapot teremteni a nyugati teológiának. Az ő nyomdokain járt „szent” Ágoston, egy másik észak-afrikai teológus, mintegy kétszáz évvel később. „Általánosan elfogadott nézet, hogy a legnagyobb ókori keresztény gondolkodó volt [Ágoston]” — írja a The New Encyclopædia Britannica. Az [enciklopédia] következő szavai azonban elgondolkoztatóak minden őszinte katolikus vagy protestáns számára: „Az ő elméje volt az az olvasztótégely, melyben az Újszövetség vallása a legteljesebben összeolvadt a görög filozófia platóni hagyományával; és ennek az egyesülésnek a segítségével került át mindez a kereszténység középkori római katolicizmus és a reneszánsz protestantizmus világába.”
A katolicizmus válsága
A negyedik század vége felé I. Theodosius császár befejezte azt, amit Konstantin elkezdett annak érdekében, hogy a katolicizmust az állam vallásává tegye. Röviddel ezután bekövetkezett az, amitől Konstantin félt, ugyanis a Római Birodalom kettészakadt. Rómát i. sz. 410-ben elfoglalta egy germán nép, a vizigótok, amely már hosszú ideje szorongatta a birodalmat, és i. sz. 476-ban Odoaker germán hadvezér lemondatta a Nyugatrómai Birodalom császárát, és magát kiáltotta ki királlyá. Ezzel véget ért a Nyugatrómai Birodalom története."
Vajon hogyan alakult a katolicizmus sorsa az új körülmények között? Állítólag i. sz. 500-ban tagjainak száma elérte a világ népességének mintegy 22 százalékát. Azonban ez a hozzávetőlegesen 43 millió személyt kitevő tömeg nagy része a vallási vezetők elnyomása alatt állt, akik kényelmesebbnek találták meghamisítani az igazságot, mintsem megjobbítani önmagukat. Az igaz keresztények evangéliumi világosságát kioltották."
Az apostolok írásait figyelembe véve Nastoriusnak abban igaza volt, hogy az ember Jézus testében két személy volt egyben, az ember Jézus, és Isten Fia.
Ez azt jelenti, hogy a Fiú Istent,aki eggyé vállt a gyermek Jézus testével nem Máriától született, hanem ahogy az írás tanúsítja az Isten fiak Atyjától. Ez akkor is igaz,ha az Írás az Atya névvel illeti az Isten Fiút. Tudniillik a Fiú Isten azonos Izrael Istenével
és Atyjával. Ellenben Izrael fiai nem születés útján nyerték el a fiuságot,ahogyan Istenük, hanem örökbefogadás útján, ahogyan azt Izrael Istene kinyilatkoztatta Jeremiás próféta által:
Jeremiás 3:19Azt mondám ugyanis magamban: Miképpen tegyelek téged a fiak közé,és adjam néked a kivánatos földet, a pogányok seregének drága örökségét? És azt végezém: Hívj engem atyámnak, és ne pártolj el tőlem!
Mivel a Jézus testében lakozó Atya ,nem az Isten fiainak Atyja volt,hanem maga az Isten fia, az ember Jézus nem lehetett egylényegű az Isten fiak Atyjával, mert nem az Isten fiak Atyja lakozott benne, hanem annak elsőszülöttje, akit János Istenkét és Igeként azonosít.
A legnagyobb zűrzavar abból a tévhitből keletkezett,amikor egyesek elferdítve az írásokat kizárták az egyetlen Istenen kívül más istenek létezését. Ennek következményekét csak egy Atya nevű Istent fogadtak el. Mivel Jézus azt állította, hogy benne az Atya lakozik, ebből azt téves következtetést vonták le, hogy nem az Atya elsőszülöttje az Ige vált testé és lakozott népe Izrael között,hanem maga az Isten fiak
Atyja. Figyelmen kívül hagyták azt az apostolok által képviselt tényt, hogy a Fiú Isten
és Izrael Istene egyazon Isten, aki Izrael fiait fiaivá tette hogy nekik adhassa örökségét,
a Jeremiás 3:19-ben található kinyilatkoztatás szerint és egyben lehetővé tette számukra, hogy Atyjuknak hívják Istenüket.
Izrael Istene szent prófétái által soha sem állította, hogy rajta kívül nem létezik Isten.
Ellenkezőleg azt hirdette ,hogy Őt magát egy Isten küldte. Sőt a prófétái által azt is kinyilatkoztatta, hogy neki vannak társai is,akik úgyszintén mindnyájan Isten fiai és istenek.Ennek ellenire Izraelnek nincs más Istene rajta kívül.
"ami számodra több, mint logikus, az olyan nem logikus dolog"
A kérdésed tehát: "Lehet-e valami több mint logikus?"
Hasonló kérdés ez, mintha ezt kérdezném: "lehet e valaminek olyan tulajdonsága, melyet nem három+1, hanem többdimenziós tér létezésének a feltételezésével lehet megközelíteni? - lásd a húrelméleti próbálkozásokat".
Isten végtelensége nem csak egy olcsó lózung, hanem a legmagasabbrendű valóság. Ezért nem tartom valószínűnek, hogy a logika, ami a "három+egy" dimenzión lett "kitenyésztve", képes lenne befogni ezt a legmagasabbrendű valóságot.
S ekként a szent dogmáknak ahhoz az értelméhez is kell állandóan ragaszkodni, amelyet az Anyaszentegyház egyszer meghatározott, s ettől bármily tökéletesebbnek nevezett értelmezés címén eltérni nem szabad."
Először is azt kellene tisztázni,hogy mi az Anyaszentegyház.
A katolikus hitvallás szerit ez a definíciója a kifejezésnek:
"Hitújítás utáni definíció: Az Anyaszentegyház azon keresztények társasága, kik egy közös fő, a római pápa, mint Szent Péter utódja alatt ugyanazon hitet vallják és ugyanazon szentségekkel élnek.
Az igaz Isten Khrisztosz szentjei nem használták az anyaszentegyház kifejezést.
Ők mindannyian az Atya Isten eklézsiájához tartozónak vallották magukat.
Abban különböztek/különböznek a római pápák által képviselt Anyaszentegyháztól, hogy ők valóban szentek,megszenteltek voltak az Isten Igéje által, ami az igazság.
Ők maguk Szent Péternek testvérei ,akik vele együtt mindnyájan az Úr Khrisztoszban vannak. Számukra a közös fő nem a római pápa, hanem az egyetlen Fő, Khrisztosz
vezetése alatt vannak.
1.Kor. 1:11Mert megtudtam felőletek atyámfiai a Kloé embereitől, hogy versengések vannak köztetek.12Azt értem pedig, hogy mindenitek ezt mondja: Én Pálé vagyok, én meg Apollósé, én meg Kéfásé, én meg Krisztusé.13Vajjon részekre osztatott-é a Krisztus? Vajjon Pál feszíttetett-é meg érettetek, vagy a Pál nevére kereszteltettetek-é meg?
Eféz. 1:20. amelyet Krisztusban munkált, amikor életre keltette a halottak közül és jobbjára ültette az egeken túliakon, 21. felül minden fejedelemségen és hatalmasságon és hatóerőn és uraságon és minden név fölé nemcsak ebben a (világ)korszakban (aionban), hanem az eljövendőben is, 22. és mindent lábai alá vetett és Őt adta főül mindenek felett a (kihívott) gyülekezetnek (eklézsiának), 23. amely az Ő test(ület)e és a teljessége annak, aki mindeneket betölt mindenekkel (teljessé tesz),/Vida Sándor/
Az Isten által egybegyűjtöttek feje tehát nem Péter, sem a Római Pápa, hanem az Úr Khrisztosz, mégpedig Istene és Atyja akaratából.
Az Isten kíhívottainak eklézsiája nem azonos azzal Anyaszentegyházzal, melynek fejévé a Római Egyház pápái tették önmagukat.
Azt a kifejezést, hogy Anyaszentegyház, Khisztosz szentjei írásaiban ismeretlen..
Te azt állítod, hogy eddig MINDENKI tévedett, vagy hazudott, vagy valami sátáni befolyás miatt nem volt képes az igazságot (pontosabban azt, amit te igazságnak gondolsz) meglátni. Ezt magadról tényleg hiszed?"
Nem mindenki és nem mindenben tért el a szent próféták és az apostolok írásaitól.
Én csak azt fogadom el igazságnak, amit az Istenek Istene a szent prófétái által kinyilatkoztatott,
majd amikor az Istenek Istene emberi testben megjelent az Őt testében hordozó Názáreti Jézus által
kimondatott.
Ezért nem kellene általánosítani és arról beszélni, hogy én mit gondolok igazságnak.
Azt kellene megindokolnod, hogy miért nem fogadod be azt az igazságot, amit a szent próféták által
az Istenek Istene kinyilatkoztatott. Miért tartod értelmesebbnek azt a dogmát ,amit Józsikácska magáénak vall, mint igazságot, csakis azért, mert egyháza tanítóitól származik.
Az igaz Istennel és szándékával kapcsolatban nem létezik több igazság, csak egy.
Ez pedig egyértelműen meg lett fogalmazva. Nem akárki fogalmazta meg, hanem maga az Izrael Istene, az Őt testében hordozó Názáreti Jézus szája által:
János 17:16Nem e világból valók, amint hogy én sem e világból vagyok.17Szenteld meg őket a te igazságoddal: A te ígéd igazság.
Ehhez az igazsághoz nem lehet hozzátenni, de elvenni sem abból.
Jelenések 22:18Bizonyságot teszek pedig mindenkinek, aki e könyv prófétálásának beszédeit hallja: Hogy ha valaki ezekhez hozzá tesz, e könyvben megírt csapásokat veti Isten arra;19És ha valaki elvesz e prófétálás könyvének beszédeiből, az Isten annak részét eltörli az élet könyvéből, és a szent városból, és azokból, amik e könyvben megírattak.
Sem én , sem te, sem Józsikácska nem vehet el abból, de hozzá sem tehet az Istenek Istene Khrisztosz által megszentelt igazsághoz.
Minden ember személyesen felel Isten előtt. Nem háríthatja a felelősséget másokra.
Ahogyan jehova tanúi tanítóinak tanítását, mint más egyházak tanítását ugyanazon egy igazság alapján kell megvizsgálni.
Nem tanulmányoztam az értekezést, amit minősítettél, de: ami számodra több, mint logikus, az olyan nem logikus dolog, meglátás, ami felülírja a logikát?
Tudom, hogy az Igazság nem tetszés és érzelem kérdése, de nekem értelmesebbnek tűnik az, amit Józsikácska tett fel ide, mint amit Te. Persze lehet, hogy Neked van igazad és az elmémet megzavarja a közel 2000 éve kifinomodott teológiai gondolatmenet (vagy nem tudom mi). De (a képzeletbeli létrán) lépjünk magasabbra, hogy jobban lássunk: Lényegében Te azt állítod, hogy eddig MINDENKI tévedett, vagy hazudott, vagy valami sátáni befolyás miatt nem volt képes az igazságot (pontosabban azt, amit te igazságnak gondolsz) meglátni. Ezt magadról tényleg hiszed?
Nem kevésbé figyelemre méltó a Jahve névnek Adonájjal való felcserélése, ha szem előtt tartjuk, hogy az ószövetségi Jahve, aki gyakran szerepel Malák Jahve — „Jahve Angyala”, Malák Elohím — „Isten Angyala” és Malák ha-Elohím — „az Isten Angyala” néven is, különféle teofániákban megjelenik és magát kinyilatkoztatja, nem az Atyaisten, hanem voltaképpen az istenség második személye, az Atyával egylényegű Fiúisten,
Huber Lipót tévedésben volt,amikor az Istenek Istenétől eltévelyedett Izrael Istenét összemosta
a héber bibliát megalkotó talmudisták YHWH istenével.
Mentségéül szolgáljon, hogy a Kumráni napimádó szekta írásai 1946-ban bekövetkezett haláláig
nem voltak ismertek. A Luxorban a 19. század végén megtalált Amherst 63 néven ismertté vált
papíruszt sem kellett feltétlenül ismernie,amelyből egyértelműen megállapítható, hogy YHWH (kiejtve
Ellenben ismernie kellett az Úr Jézus kortásának, a zsidó írástudónak Judeus Philonnak írását,
aki már akkor felhívta a figyelmet egy zsidó szektára,akik JHWH-t Zeusszal azonosították.
De ami ennél is fontosabb Ismernie kellett az apostolok írásait,abból az Úr Jézus tanítását,
amelyben YHWH azaz Jahó nem kapott helyt, ahogyan Philon Júdeus sem tett róla említést,
amikor írásaiban Mózes írásait idézi. Ha a Jézus korában élt Júdeus Philon írásaiban,de az apostolok
írásaiban sem fellelhető a borjúisten YHWH neve még azokon a helyeken sem, ahol Mózes írását idézik,akkor milyen jogon azonosította Hubert Lipót Izrael Istenét vele?
mert az Atyaisten „Úrrá is, Krisztussá is tette őt”
Itt arról van szó, hogy az ember Jézust,a korábban benne lakozó Isten Úrrá és Krisztussá tette.
Ellenben Izrael Istene és Atyja, aki Pál apostol szerint is nem más volt, mint a Khrisztosz Isten (1.Kor.
10:3-10) már Mózes idejében, sőt még mielőtt teremteni kezdett,már Khrisztosszá lett az Isten Fiai közül.
Egyházad dogmái össze mossák az Isten Báránya személyét a benne lakozó Khrisztosz Istennel,
Izrael Istenével és Atyjával. Az Isten fiak Atyjáról ellenben,aki Izrael Istenét és Atyját Istenek Istenévé
tette tudomást sem vesznek. Pontosan az történik immár ,ami a Khrisztosz Isten testben való megjelenésének idején történt, hogy a hitetlen farizeusok hallani sem akartak arról az Istenről,
akitől az Istenek Istene született. Csak egy olyan Istenről hajlandóak tudomást venni,akit Atyának
nevez az Írás, mégpedig Izrael Istenéről és Atyjáról,aki Atyjává lett ugyan Izraelnek, ellenben
nem volt Atyja önmagának, hisz Ő maga és Társai attól az Atyától születtek, akit soha senki enm hallott és nem is látott, aki soha se jött be a teremtett világba, mert az be sem képes fogadni Őt.
Izrael Istene Atyjává lett örökségének Izraelnek, akiket fiaivá fogadott,így a Mária gyermekének
Jézusnak is.
Ezzel szemben az Úr Jézus nem azt állította, hogy Ő az Atya, hanem azt, hogy az Atya benne lakozik.
Amikor Izrael Istene Khrisztosz prófétál Jézus megszületéséről, nem azonosítja önmagát a majdan születendő gyermekkel, hisz Ő maga minden teremtménynek előtte született.
Izrael Istene és Atyja, nem azonos személy az Isten Bárányával Jézussal, még akkor sem, ha nevét
neki adta, azaz Úrrá és Krisztosszá tette őt.
Izrael Istene és Atyja nem azonos azzal az Istennel,akitől Ő maga és társai születtek még a világ teremtése előtt. Izrael fiai Atyának hívták az Istent,akit láttak és halottak. Izrael Istene és Atyja
a saját Atyjának nevezte az Istent,akitől született,akit soha senki nem látott és nem is hallott a Földön. Ennek legfőbb oka az volt, hogy még Izrael Istene gyakran járt a Földön, addig az Isten,
akitől született - és aki Őt Khrisztosszá tette az Isten fiai között- soha sem jött be a teremtett világba.
Nem kevésbé figyelemre méltó a Jahve névnek Adonájjal való felcserélése, ha szem előtt tartjuk, hogy az ószövetségi Jahve, aki gyakran szerepel Malák Jahve — „Jahve Angyala”, Malák Elohím — „Isten Angyala” és Malák ha-Elohím — „az Isten Angyala” néven is, különféle teofániákban megjelenik és magát kinyilatkoztatja, nem az Atyaisten, hanem voltaképpen az istenség második személye, az Atyával egylényegű Fiúisten, a még testet nem öltött Örök Ige (Logosz), aki időben testet öltött, és megtestesülése után pedig az Újszövetségben mint az Úr Jézus Krisztus szerepel.
Malák voltaképpen a küldött, követ (missus, legatus), vö. Sámuel I. 3; 10, 19; 19, 14, 20; Jób 1, 14 stb.; angyal, hírnök (angelus, nuntius) mint az Isten megbízottja, hírnöke az emberekhez, vö. Sámuel II. 24, 16; Zakariás 1, 9 stb.; 2, 3, 7; 4, 1 stb. — A Malák Jahve (ἄγγελος Κυρίου, Angelus Domini), Jahve Angyala, helyesebben Jahve küldötte előfordul: Mózes I. 16, 7, 9, 10, 11; 22, 11, 15; II. 3, 2; IV. 22, 22-35; 23, 23-30; 32, 34-35; Mózes III. Malák Elohim (ἄγγελος Θεοῦ, Angelus Dei), Isten Angyala, helyesebben Isten küldötte, illetőleg isteni küldött (legatus divinus): Mózes I. 21, 17; és Malák ha-Elohim (ἄγγελος τοῦ Θεοῦ), az Isten Angyala, helyesebben az Isten küldötte: Mózes I. 31, 11; II. 14, 19. A Jahve Angyala és Isten Angyala az idézett helyeken nem közönséges, teremtett angyalt jelent (mint pl. Mózes I. 28, 12; Máté 1, 20; Lukács 2, 9; Ap. Csel. 5, 19; 8, 26; 12, 7; Zsid. 13, 2 stb.), akit Isten, illetőleg a Fiúisten (a Logosz) kinyilatkoztatásainak közvetítésére használt, miként azt néhány szentatya, pl. Szent Ágoston (De Trinitate III, 1; De civitate Dei 10, 29; Tract. 3. in Joan. 17, 18); Szent Jeromos (Ad Galat. 3, 19) és Nagy Szent Gergely (Moral. II, 1), továbbá a zsidó Aben Ezra és az újabb zsidó és néhány protestáns értelmezők (Hofmann, Delitzsch Ferenc, Kurtz, Gesenius) vélik, hanem az angyaloknál végtelenül magasabb lényt. Világosan kitűnik ez magából a Szentírásból, amely szerint e Jahve Angyala, illetőleg Isten Angyala, bár az Atyaistentől különböző személy, de az istenséggel egylényegű (Mózes II. 23, 21, maga az Úr azt mondja róla: „az én nevem van benne”, azaz: őbenne és általa én magam jelenek meg); isteni tulajdonságok és működések tulajdoníttatnak neki, sőt egyenesen is Jahvénak, Istennek neveztetik; akiknek megjelenik, isteni tisztelettel és hódolattal illetik, és ezt el is fogadja, tehát általában Istenként szerepel. Istennek ez az Angyala, vagyis küldötte, hírnöke az emberekhez, miként látni fogjuk, nem más, mint a Fiúisten, a még meg nem testesült isteni Ige, a Logosz.
-
Megjelent: Hágárnak ismételten a pusztában (Mózes I. 16, 7 stb.; 21, 17 stb.), aki világosan „Jahve”-nak és „Istennek” nevezi „Jahve Angyalát” (16, 13); Ábrahámnak Mamréban két angyaltól kísérve: az öreg Sárának fiat, Ábrahámnak pedig számtalan nemzedéket ígér és kijelenti Sziddím völgyének pusztulását (Mózes I. 18. és 19.); Jahve Angyala itt ismételten „Jahve”-nak neveztetik (18, 13, 17, 19, 20, 22, 26, 33) és isteni mindenhatóság tulajdoníttatik neki (18, 14); majd ismét megjelenik neki, amikor fiát, Izsákot fel akarta áldozni (Mózes I. 22, 11 stb., vö. 22, 16 stb.); megjelent az Ézsau elől menekülő Jákobnak álmában Bételben, Jahvénak mondja magát és megújítja neki is az Ábrahámnak és Izsáknak tett ígéreteket (Mózes I. 28); utóbb Mezopotámiában is, ahol felszólítja, hogy térjen vissza szülőföldjére (Mózes I. 31, 11 stb.); majd visszatértében a Jabbók folyóról vele küzdő ismeretlen férfi alakjában (akit Ózeás próféta 12, 5 „Isten Angyalának” nevez), aki Jákobot megáldja és nevét „Izrael”-re (—istennel küzdő) változtatja (Mózes I. 32, 24 stb.); Mózesnek az égő csipkebokorban (Mózes II. 3, 2 stb.), ahol közölte vele nevét, Jahve-t, és kijelentette, hogy Ő a pátriárkák Istene stb; ez a „Jahve Angyala” szabadította ki az izraelitákat Egyiptomból, vezette és oltalmazta a pusztában, törvényt adott a Sínai hegyén; ez lebegett a nép előtt felhőoszlop képében (Mózes II. 14, 19), amely azért „Jahve felhőjének” neveztetik (Mózes IV. 10, 34); megjelent továbbá az izraeliták megátkozására szamáron érkező Bileámnak, akit előbb láthatatlanul feltartóztatott útjában, és miután ennek ütlegelt szamara csodálatosan emberi hangon megszólalt, láthatóvá lesz Bileám előtt és kijelenti neki, hogy csak az Isten parancsa szerint szólhat (Mózes IV. 22, 22-35); utóbb az izraelitáknak Hókomban mint a nép védőangyala (Bírák 6); Manoah magtalan feleségének (Sámson leendő anyjának) fiút ígér és elfogadja Manoah áldozatát (Bírák 13). — A királyság behozatala óta egyre ritkábban jelenik ugyan meg, mert a királyság és prófétai intézmény felállítása után Isten inkább rendes közegeit és helyetteseit használta fel népének vezetésére és oktatására; de azért „Jahve Angyalának” működése és említése nem szűnt meg. „Jahve Angyala” volt az, aki Ezékiás király idejében a Jeruzsálemet hasztalan ostromló asszírok táborában egy éjszaka 185.000 embert elpusztított; Izajás próféta ezt mint a nép szabadítóját „Jahve orcája Angyalának” (Izajás 63, 9), mint aki által Isten megmutatja orcáját, azaz megmutatkozik az embereknek, tehát olyan értelemben, amilyenben az Újszövetség is Krisztust a „láthatatlan Isten képmásának” (Kol. 1, 15), „az ő dicsősége fényének és valójának képmásának” (Zsid. 1, 3), azaz: a meg nem jelenő Atya isteni valója megjelenő képmásának nevezi. Jahve Angyalát látta Ezékiel próféta is elragadtatásában emberhez hasonló alakban királyi széken ülve (Ezékiel 1, 26 stb.); Dániel próféta pedig mint az „emberfiát” az ég felhőin (Dániel 3, 49 stb.). Zakariás próféta látomásaiban is többször szerepel Jahve Angyala (Zakariás 3, 1 stb.; 12, 8 stb.); Malakiás próféta pedig megjövendöli a zsidóknak: „Mindjárt eljön templomába az Úr (adonáj), akit ti kerestek (ti. a Messiás), és a szövetség Angyala (követe, aki ti. az új és örök szövetség szerzője és közvetítője lesz, akiről Mózes V. 18, 15; Izajás 42, 6 stb.; 49, 8; Jeremiás 31, 33 stb. jövendöltek, s aki nem volt más, mint a megtestesülendő örök Ige, az istenember Jézus Krisztus, a Messiás), akit ti kívántok ...” (Malakiás 3, 1). — Amikor a prófétaság intézménye, Istentől nyert hivatását betöltve, Malakiással megszűnt, Jahve Angyala teljesen visszavonult, míg csak néhány század múlva testet öltve meg nem jelent a földön az Úr Jézus Krisztusban.
-
Az ószövetségben az elrejtett Atyaisten nincs szorosan megkülönböztetve a megjelenő, a magát kinyilatkoztató, az emberek javára működő Fiúistentől, az is, ez is Jahve-nak (Adonáj, Úr) neveztetik. A megkülönböztetés csak az Újszövetségben történik, miután a magát kijelentő Isten, az örök Ige emberré lett. És csak az Újszövetség világított rá arra, hogy amit az Ószövetség nem egyszer általában az Istenről mond vagy neki tulajdonít, voltaképpen a Fiúistenről, a Logoszról értendő, aki végrehajtója volt annak, amit az Atyaisten rendelt. Az Újszövetségből tűnik ki az is, hogy mind az Ó-, mind az Újszövetség szerzője ugyanaz: a Fiúisten; az Ószövetségé mint még meg nem testesült Logosz, az Újszövetségé mint már megtestesült Logosz.
Az Atyaisten ugyanis a Szentírás tanítása szerint sohasem jelent meg az embereknek, őt soha senki nem látta; ő megközelíthetetlen világosságban lakozik, akit ember nem is láthat; az ő lényege láthatatlan (Ján. 1, 18; 6, 46; Ján. I. 4, 12; Róm. 1, 20; Kol. 1, 15; Tim. I. 1, 17; 6, 16; Móz. II. 33, 20; V. 4, 12). Ha tehát az Ószövetségben Isten megjelenéseiről (teofániákról) van szó, ezek nem tulajdoníthatók az Atyának, hiszen az ígéret szerint csak a másvilágon fogjuk őt látni (Máté 5, 8; Ján. I. 3, 2; Jelen. 22, 1. 3. 22. 23), hanem a még meg nem testesült Fiúistennek, a Logosznak.
Erre már Ezékiel (1, 26-28) és Dániel (7, 13-14) csodás látomásaiból is következtethetünk. Az előbbinek trónon ülve, fénytől környezett emberi alak jelent meg; az utóbbinak pedig az ég felhőin az „emberfia”, ami nyilvánvalóan a Logosz jövendő megtestesülésére, az istenember Jézus Krisztusra vonatkozik.
Világosan ír ezekről az Újszövetségben: János, Pál, Júdás Tádé és Péter apostol. Szent János evangélista ugyanis azt mondja (12, 41), hogy Izajás látta (isteni kinyilatkoztatásból) Krisztus dicsőségét (tív dóxav aútov) — a jövendő Messiás és Megváltó isteni hatalmát és természetét, amely Jézus tanításában és csodáiban nyilvánult meg a zsidók előtt. Itt János a próféta meghivatása alkalmából nyert és Izajás 6, 1-10 leírt fönséges látomására gondol, illetőleg az abban látott Adonájra, az Úrra (Izajás 6, 1), akit a targum éppen e kifejezést használja, vagyis „Jahve dicsősége”. János szerint tehát az az Adonáj, akit Izajás királyi trónuson ülve és dicsőítő szeráfoktól körülvéve látott, voltaképpen nem más, mint a magát kinyilatkoztató Fiúisten, az isteni ige (Logosz, Ján. 1, 1; 12, 41), aki miként kezdettől fogva Isten minden kinyilatkoztatásának közvetítője volt, úgy Izajásnak is abban a csodás látomásban mint az Atya dicsőségének fénye és lényegének képmása mutatkozott (Zsid. 1, 2-3; Ján. 17, 24). Izajás azonban itt nem írja le egyenesen mint az Isten Fiát, hanem csak általánosságban mint az ószövetség Istenéről szól, és csak Úr-nak (Adonáj) nevezi, mivel az isteni három személy az ószövetségben nem volt határozottan kijelentve.
Ugyanaz az Adonáj e látomásban szólt Izajáshoz és meghagyta neki (9. és 10. vers), hogy jövendölje meg a zsidó nép szándékos rosszakaratból kifolyó hitetlenségét, amely már Izajás korában teljesedett, de még inkább Jézus idejében, akinek tanítása, cselekedetei, csodái iránt a zsidóság legnagyobb része nem mutatott fogékonyságot, mintegy elzárta szemét s visszaélve szabad akaratával, nem hitt, aminek büntetése volt teljes lelki vaksága és megátalkodása.
Szent Pál azt tanítja, hogy az izraeliták vezére és büntetője a negyven évig tartó pusztai vándorlás idején Krisztus volt, akinek jótéteményei lépten-nyomon követték őket; továbbá, hogy az izraeliták többszöri zúgolódása, lázadása az őket vezető és kísérő Krisztus ellen irányult, akit viselkedésükkel kísértettek (Kor. I. 10, 4. 9); és ugyancsak Pál mondja azt is, hogy Krisztus volt az, aki a Sínai-hegyi törvényhozás alkalmával megrendítette a földet (Zsid. 12, 26).
Azokra a látszólagos ellentmondásokra, amelyek némelyek szerint Szent Pál idézett (Kor. I. 10, 9; Zsid. 12, 26) helyei és Zsid. 1, 1-2; Gal. 3, 19; Zsid. 2, 2 stb. helyei között fennforognak, Hetzenauer a következőket jegyzi meg: „Azok a Újszövetségi helyek, amelyek látszólag azt sugallják, hogy a másik isteni személy nem az Ószövetségben, hanem az Újszövetségben jelent meg közvetlenül, beszélt és cselekedett, Szent Pál ugyanis így ír: „Sokszor és sokféleképpen szólt régen Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben az utolsó napokban pedig Fia által szólt hozzánk.” (Zsid. 1, 1-2). De ezen a helyen Pál nem az angyalok megjelenéseiről beszél; inkább összehasonlítja Isten kinyilatkoztatását, amelyet a próféták által adott, azzal a kinyilatkoztatással, amelyet a megtestesült Fiú által tett. Ismét: „Mert ha az angyalok által hirdetett ige érvényes volt, és minden törvényszegés és engedetlenség jogos büntetésben részesült, hogyan menekülünk meg mi, ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel? Az, amit az Úr (értsd: Jézus Krisztus) kezdett hirdetni, azok által erősödött meg bennünk, akik hallották tőle.” (Zsid. 2, 2-3; vö. Gal. 3, 19). De itt sem az apostol az Úr angyalának megjelenéseiről beszél, hanem a törvény régi és új hirdetésének különböző módjáról...”
Szent Júdás Tádé apostol szerint is Jézus (az Úr) szabadította ki Izraelt Egyiptomból és pusztította el a hitetleneket (Júd. 5. vers).
Tekintélyes kéziratokban (az alexandriai, vatikáni kurzív kódexekben) és a Vulgátában Κυρίου helyett θεοῦ áll, és Lachmann Károly (†1855) más szövegkritikusokkal éppen ez utóbbi olvasást tartja hitelesebbnek. Egyébként a szinai kéziratban olvasható Κυρίου alatt is Jézus értendő.
Szent Péter apostol mondja, hogy a próféták Krisztus Lelke által, azaz a még meg nem testesült Fiúisten, a Logosz szelleme által beszéltek, aki előre jövendölt általuk szenvedéséről és megdicsőüléséről (Péter I. 1, 11).
János, Pál, Júdás Tádé és Péter apostolok az idézett helyeken a „Krisztus“ és „Jézus“ neveket proleptikusan (előre vetítve) használták, mert az örök Logosz csak megtestesülése után mint istenember viselte e két nevet. De élhettek az előrevetítéssel, mert az Ószövetségben szereplő és magát kinyilatkoztató Isten ugyanaz a Fiúisten volt, aki később Jézus Krisztusban megjelent.
Tekintélyes egyházatyák és írók (Origenész, Chrysostomus, Ágoston, Cyrill, Theodoret, Béda, Theophylactus stb.) után az írásmagyarázók Ján. 1, 10 e szavait is: „a világban vala” (én tó kosmó én) az emberiségnek a még meg nem testesült Logosz által történt vezetésére vonatkoztatják (vö. Báruk 3, 36-38).
Így a következő szentatyák és egyházi írók: Jusztin (Apologia I. 23; Dialógus Tryphonnal zsidóval 56, 59), Iréneusz (Adversus Haereses IV. 7, 4), Alexandriai Kelemen (Paedagogus I. 7), Tertullianus (De praescriptione haereticorum III. 7, 1; Adversus Praxean XV. 16), Ciprián (Testimonia adversus Judaeos II. 1-6), Euszébiosz (Demonstratio evangelica V. 10, 15), Athanasziosz (Orationes contra Arianos III. 12), Hilár (De Trinitate IV. 32), Krizosztomosz (Homiliae 48. in Genesim, Homiliae 16. in Actus Apostolorum), Ambrus (De fide I. 13) és mások.
Nem lehet tehát kétséges, hogy az ószövetségben az Isten és emberek közötti közvetítő és közbenjáró nem volt más, mint a második isteni személy, a Fiúisten, az örök Ige. Miként az Atya küldötte volt ő megtestesülése után az Újszövetségben (Zsid. 3, 1 „hitvallásunk apostola”), úgy az volt ő megtestesülése előtt az Ószövetségben is. És követi tisztjének egészen megfelelő volt, hogy „Malák Jahve” (Legatus Jahve) és „Malák Elohim” (Legatus divinus) isteni küldött neveken szerepelt. Hogy az Újszövetségben már nem ez a neve, annak egyszerű oka az, mert már testben jelent meg és mint Isten Fia ismertetett meg (Máté 2, 15; 4, 3. 6; 8, 29; 27, 40; Márk 3, 11; 5, 7).
Hogy az istenség második személye, a még meg nem testesült örök Ige, a Jézus Krisztus volt az Ószövetség szerzője, Izrael vezére, törvényhozója, hogy az jelent meg a pátriárkáknak, Mózesnek stb., az a szentatyáknak csaknem egyhangú felfogása. Szent Ambrus is így nyilatkozik: „Nem az Atya szólt Mózesnek a csipkebokorban, nem az Atya a pusztában, hanem a Fiú... Ez az tehát, aki a törvényt adta, ugyanő az, aki Mózeshez szólt, mondván: Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene (Ex. 3, 16). Ez tehát a pátriárkák Istene, a próféták Istene.”
Ambrosius, De fide I. 13: „Non Pater in rubo, non Pater in caelo, sed Filius Moysi locutus est. ... Hic est ergo, qui legem dedit, ipse, qui locutus est Moysi dicens: Ego sum Deus Abraham, Deus Isaac, Deus Jacob.” (Exod. 3, 16). Hic est ergo Deus patriarcharum, Deus prophetarum.” (Migne-féle Patrologia Latina, tom. III col. 548)
A 351-ben tartott szirmlai zsinat (concilium Sirmiense 11.) kiközösíti azt, aki tagadná, hogy Jákobbal nem az Isten Fia (a Logosz) küzdött.
„Siquis contra Jacob non Filium tamquam hominem luctatum esse (Gen. 32), sed ingenitum Deum, aut Patrem ejus dixerit, anathema sit.” (vö. Bartholomeus de Carranza, Summa conciliorum in quatuor tomos distributa a Domin. Schram. Tom. I. (Augusta Vindelicorum 1778) 325. old.)
Az Egyház felfogását mutatják az ún. improperiumok is, vagyis azok a szemrehányások (antifonák és responzóriumok), amelyeket a nagypénteki liturgiában a kereszt tisztelete alatt a zsidó nép hálátlansága és hűtlensége miatt a keresztfán szenvedő Megváltóval mondat, mert 1. ő vezette ki az izraelitákat Egyiptomból; 2. ő kalauzolta őket negyven éven át a pusztában és vezette be végül Kánaánnak bőven termő földjére; 3. ő sújtotta érettük Egyiptomot csapásokkal és elsőszülötteit halállal; 4. ő nyitotta meg előttük a Vörös-tengert, hogy azon átkelhessenek; 5. ő temette annak hullámaiba a fáraó hadseregét; 6. ő járt előttük a felhőoszlopban; 7. ő táplálta őket a pusztában mannával; 8. ő itatta őket a sziklából fakasztott éltető vízzel; 9. ő verte meg érettük Kánaán királyait; 10. ő adott nekik királyi jogart; 11. ő magasztalta fel őket hatalmával. Ugyanezt mutatja a karácsonyelőtti hét (dec. 18.) zsolozsmájának 2-ik „Ó” antifonája: „Ó Adonáj (szövetségnek Istene), Izrael házának Vezére, aki Mózesnek a csipkebokor lángjában megjelentél, és Sínai hegyén neki törvényt adtál, jöjj válts meg minket hatalmas karoddal!”
„Popule meus, quid feci tibi? aut in quo contristavi te? Responde mihi. I. Quia eduxi te de terra Aegypti ... 2. Quia eduxi te per desertum quadraginta annis, et manna cibavi te, et introduxi te in terram satis bonam ... 3. Ego propter te flagellavi Aegyptum cum primogenitis suis ... 4. Ego eduxi te de Aegypto, demerso Pharaone in Mare Rubrum ... 5. Ego ante te aperui mare ... 6. Ego ante te praeivi in columna nubis ... 7. Ego te pavi manna per desertum ... 8. Ego te potavi aqua salutis de petra ... 9. Ego propter te Chananaeorum reges percussi... 10. Ego dedi tibi sceptrum regale ... 11. Ego te exaltavi magna virtute ... Popule meus, quid feci tibi? aut in quo contristavi te? Responde mihi!” (Népem, mit cselekedtem veled? Vagy miben bántottalak téged? Felelj nekem. 1. Mert kihoztalak téged Egyiptom földjéről... 2. Mert vezettelek a pusztában negyven éven át, és mannával tápláltalak, és bevezettelek a jó földre... 3. Mert miattad sújtottam Egyiptomot elsőszülötteivel együtt... 4. Mert kihoztalak téged Egyiptomból, a Fáraót a Vörös-tengerbe fojtva... 5. Mert előtted megnyitottam a tengert... 6. Mert előtted haladtam a felhőoszlopban... 7. Mert mannával tápláltalak a pusztában... 8. Mert itattalak a sziklából fakasztott vízzel... 9. Mert miattad megvertem a kánaáni királyokat... 10. Mert neked adtam a királyi jogart... 11. Mert nagy hatalommal felmagasztaltalak téged... Népem, mit cselekedtem veled? Vagy miben bántottalak téged? Felelj nekem!)” Vö. Missale Romanum. Feria sexta in Parasceve. „Improperia.” Magyar fordításának ismeretes kezdő szavai: „Én nemzetem, zsidó népem, Teellened mit vétettem? Hogy tőled halált szenvedtem. Felelj meg immár énnekem.”
„O Adonai, et Dux domus Israel, qui Moysi in igne flammae rubi apparuisti, et ei in Sina legem dedisti: veni ad redimendum nos in brachio extento.“ (Breviarium Romanum. Antiphona major ad Vesperas 18. Dec.)
Az egyházatyák alapján ugyanazt tanítják és megdönthetetlen érvekkel bizonyítják az újabb katolikus teológusok, akikhez nem egy ortodox protestáns is csatlakozik.
Legmegfelelőbb is volt, hogy a Fiúisten, miután neki Isten örök dekrétuma szerint amúgy is a megváltás végrehajtójának kellett lennie, útját is egyengesse a megváltásnak, fokozatosan elő is készítse az egész Ószövetségen át azt, amit megtestesülése (inkarnáció) után meg akart valósítani. Az Ószövetségnek az Újhoz való egész viszonya szinte megkövetelte, hogy a Megváltó működése, aki az egész történelem középpontja, azóta, hogy legelőször meg lett ígérve (Móz. I. 3, 14), ne maradjon ismeretlen, mert amit Isten az emberi nem üdvözítése érdekében cselekedett, azt kezdettől fogva Fia által tette (Ján. 1, 3). Ez azonban a zsidóknak a bálványozásra való nagy hajlama miatt eleinte csak teofániákban (isteni jelenésekben) történhetett, nem pedig megtestesüléssel. Így a Fiúistennek különféle teofániákban, különösen látszólagos emberi alakban való átmeneti megmutatkozásai nemcsak típusai voltak az isteni Ige leendő megtestesülésének, hanem egyúttal előkészítői is az ő megtestesülésének, isten-emberi megjelenésének, amennyiben fogékonyabbá tették az embert a megtestesülés eszméjére.
Az Ó- és Újszövetség „Ura” tehát egy és ugyanaz. Az, akit az Újszövetség végén a népek az „Úr” néven ismertek meg, és az, akire az egész Ószövetség előkészítette az emberiséget, akiben az istenségnek teljessége testi alakot öltött, s aki által üdvözülnünk kell (Ap. csel. 4, 12): a názáreti Jézus jogosan viseli azt a fenséges nevet, amelyet Philo kivonatban nevez, mert az Atyaisten „Úrrá is, Krisztussá is tette őt” (Ap. csel. 2, 36), mert ő „mindeneknek Ura” (Ap. csel. 10, 36), a „királyok Királya és uralkodók Ura” (Jelen. 19, 16), „mindenek fölött való örökké áldandó Isten” (Róm. 9, 5) ... „Jézus Krisztus az Úr” (Filipp. 2, 11).
Ami pedig az előretudást illeti, a JT-k istenképe gyermekes, meseszerű, úgy mutatja be Istent, mint amikor valaki azzal riogatja a 4-5 éves gyerekét, hogy Isten mérges lesz, ha nem eszi meg a zöldséget. De Isten nem egy szakállas bácsi, aki egy nagy aranyszéken rágja a körmét, a varázsgömbjében élőben figyelve, hogy vajon Pistike végül megeszi-e a zöldséget, vagy sem, és amennyiben nem, akkor mérges lesz, és kiscicákat, és nyuszikat fog dühében villámokkal sújtani.
Mennyivel komolyabb nézet az “actus purus” ehelyett a szociniánus nézet helyett?
A JT-k ezzel keverik össze a Háromságot, amikor azon lovagolnak, hogy de hát Jézus az nem ugyanaz a személy, mint az Atyaisten. Miért, ki mondta, hogy az?"
A jehova nevű papjai egyenesen tagadják a Khrisztosz Isten létezését is.
A jehova nevű szervezete az antikrisztust képviseli. Tagadják, hogy létezik Felkent azaz Khrisztosz az Isten fiai között, akit Atyja felkent társai fölé.Az Istentől az Atyától született Isten a Khrisztosz
nem más, mint Izrael Istene és Atyja a Jeremiás által kinyilatkoztatott oknál fogva:
Jeremiás 3:19Azt mondám ugyanis magamban: Miképpen tegyelek téged a fiak közé,és adjam néked a kivánatos földet, a pogányok seregének drága örökségét? És azt végezém: Hívj engem atyámnak, és ne pártolj el tőlem!
Habár Izrael fiai a fiakká fogadás jogán Atyjuknak nevezték az Istent, akinek sors által jutottak
örökrészül,ellenben tisztában voltak azzal, hogy ő és a társai,akik az egy Isten szülöttei. Az Istené,
aki soha sem jött be a teremtett világba, akinek hangját sem hallotta ,sem nem látta soha senki
az emberek közül a Földön.
Habár Mózes Istenek Istenének nevezte Izrael Istenét és Atyját, de soha nem állított olyat, hogy
Ő lenne az örökrészt osztó Atya Isten, hanem azt hírdette, hogy Izrael Istene és Atyja az az Isten,
aki az örökrészt kapta.
5. Mózes 32: 5. Vétkeztek ellene, akiket hibátlannak alkotott, Gonosz és elvetemült nemzedék! 6. Ezzel fizettek az Úrnak, Te ostoba és balga nép? Hát nem atyád és teremtőd? Hűséges Isten, ment minden álnokságtól, Létet adott neked és életben tart! 7. Emlékezzél a rég letűnt napokra, Vedd fontolóra az esztendőket nemzedékről nemzedékre! Kérdezd meg atyádat, majd elmondja, Véneidet, ők majd elbeszélik! 8. Amikor kiadta a Fönséges a népnek örökségét, Amikor az emberek fiait különválasztotta, A népeknek határokat Az Isten fiainak számához mérten szabott. 9. Mert az Úrnak a népe lett a része, Jákob jutott neki örökségül.
Sabellius azt vallotta, hogy a Fiú személyileg azonos az Atyaistennel,"
A kérdés az,hogy Sabellius,amikor az Atya Istennel azonosította a Fiú Isten személyét,
melyik Atya Istenre gondolt. Ha Izrael Istenére és Atyjára értette, akkor ugyanazt állította,
amit az Úr Jézus hirdetett tudniillik, amikor arról tanúskodott, hogy az Atya lakozik benne.
Már Jeremiás próféta által is közölte a Fiú Isten, hogyan lett Ő Izrael fiainak Atyjává:
Jeremiás 3:19Azt mondám ugyanis magamban:Miképpen tegyelek téged a fiak közé, és adjam néked a kivánatos földet, a pogányok seregének drága örökségét? És azt végezém:Hívj engem atyámnak, és ne pártolj el tőlem!
Ellenben ha Sabellius azt vallotta, hogy az Isten Fiak Atyja lett testté és lakozott az Úr Jézus testében,
Sabellius azt vallotta, hogy a Fiú személyileg azonos az Atyaistennel, akitől ő született, tehát nincs valóságos személyi különbözőség az Ige és az ő Atyja között, hanem ezek csak ugyanazon egy személynek a különböző megvalósulási módjai, ezért is nevezik ezt az eretnekséget modalizmusnak. A JT-k ezzel keverik össze a Háromságot, amikor azon lovagolnak, hogy de hát Jézus az nem ugyanaz a személy, mint az Atyaisten. Miért, ki mondta, hogy az?
VIGILIUS pápa: Az „Inter innumeras sollicitudines” kezdetű rendelet, Iustinianus császárnak, 553. május 14.
1. Ha valaki nem vallja azt, hogy – megtartva az isteni természet átválthatatlanságát – az Ige testté lett, és fogantatása révén a Szűz méhéből az emberi természet kezdeteit szubzisztenciájában egyesítette magával, hanem azt vallja, mintha az Ige Isten egy már létező emberrel egyesült volna, s ezáltal a Szent Szüzet nem igazán hisszük Istenszülőnek, hanem csak névlegesen annak nevezzük, legyen kiközösítve.
2. Ha valaki tagadja, hogy a szubzisztencia eszközli Krisztusban a természetek egységét, s ehelyett azt vallja, hogy egy külön létező emberben, mint az igazak közül egyben lakik az Ige Isten, és nem úgy vallja a természeteknek a szubzisztencia szerinti egységét, hogy az Ige Isten felvett testével együtt egy szubzisztencia avagy személy maradt és marad állandóan, legyen kiközösítve.
3. Ha valaki az egy Krisztusnak az evangéliumokban és az apostoli írásokban idézett megnyilatkozásait úgy osztja fel, hogy egyben a benne egyesült természetek elkülönítését is bevezeti, legyen kiközösítve.
II. Konstantinápolyi Zsinat (V. egyetemes zsinat), 553. május 5. - június 2.
1. kánon. Ha valaki nem vallja, hogy az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek az egy természetét, vagy szubsztanciáját és egy erejét és hatalmát, egyszubsztanciájú háromságát és egy istenségét három szubzisztenciában, avagy személyében kell imádnunk, az ilyen legyen kiközösítve. Egy ugyanis az Atya Isten, akitől vannak mindenek, és egy az Úr Jézus Krisztus, aki által vannak mindenek, és egy a Szentlélek, akiben vannak mindenek.
2. kánon. Ha valaki nem vallja, hogy Isten Igéjének két születése van, éspedig egy az idők előtt az Atyától idő nélkül és testetlenül, a másik pedig az utolsó napokban ugyancsak őneki magának, aki leszállott az égből és megtestesülvén az Isten dicsőséges szent Szülőjétől, a mindenkor Szűz Máriától, tőle megszületett, az ilyen legyen kiközösítve.
3. kánon. Ha valaki az mondja, hogy más az Isten Igéje, aki a csodákat tette, és más az a Krisztus, aki szenvedett, vagy hogy az Ige-Isten együtt van Krisztussal, aki született az asszonytól, vagy hogy benne van, mint az egyik a másikban és nem egy és ugyanaz az Urunk Jézus Krisztus, aki Isten megtestesült Igéje, és emberré lett, és neki magának tulajdonítandók a csodák és a szenvedések, melyeket önakaratából a testben elszenvedett, az ilyen legyen kiközösítve.
Lateráni Zsinat, 649. október 5-31.
1. kánon. Ha valaki a szent Atyák szerinti értelemben nem vallja kifejezetten és igazán az Atyát és a Fiút és a Szentlelket, a Háromságot az egységben és az egységet a Háromságban, azaz az egy Istent az egyszubsztanciájú három szubzisztenciában és egyenlő dicsőségben, és ennek a háromnak egy és ugyanazon istenségét, természetét, szubsztanciáját, erejét, hatalmát, fölségét, uralmát, akaratát, teremtetlenségét, kezdet nélküli működését, amely fölfoghatatlan, változhatatlan és mindent teremtő és fenntartó, legyen elítélve.
2. kánon. Ha valaki a szent Atyák szerinti értelemben nem vallja kifejezetten és az igazságnak megfelelően, hogy a szent, egyszubsztanciájú és tiszteletreméltó Háromságból maga az egy Ige-Isten alászállott az égből és megtestesült a Szentlélek erejéből és a mindig Szűz Máriától, és emberré lett, testben keresztre feszíttetett, miérettünk önként szenvedett és eltemettetett és harmadnapra föltámadott, és fölment a mennybe, és ül az Atyának jobbján, és újra el fog jönni az atyai dicsőségben, éspedig a felvett és értelmes lélekkel elevenített testével ítélni élőket és holtakat, legyen elítélve.
3. kánon. Ha valaki a szent Atyák szerinti értelemben nem vallja kifejezetten és az igazságnak megfelelően, hogy Isten Anyja, a szent és mindenkor szűz és szeplőtelen Mária, úgymint magát az Ige-Istent, aki az Atya-Istentől született az idő előtt különlegesen és igazán, az idők beteljesülésekor férfi magva nélkül foganta a Szentlélek erejéből és sérelem nélkül szülte, a szülés után is megmaradva sértetlenül a szüzességben, legyen elítélve.
4. kánon. Ha valaki a szent Atyák szerinti értelemben nem vallja kifejezetten és az igazságnak megfelelően egyetlen Urunknak az Isten-Jézus Krisztusnak két születését, egyrészt az idők előtt valót Istentől és az Atyától testetlenül és öröktől fogva, másrészt a mindig Szűz Szent Isten Anyjától Máriától az idők beteljesülésekor test szerint, továbbá, hogy egy és ugyanazon Urunk és Istenünk, Jézus Krisztus istensége szerint az Istennel és az Atyával egyszubsztanciájú, embersége szerint pedig egyszubsztanciájú az emberrel és anyjával, és hogy ugyanő test szerint képes a szenvedésre, istensége szerint pedig szenvedésre képtelen, testének megfelelően körülhatárolható, istensége szerint határolatlan, és hogy ugyanő teremtetlen és teremtett lény is, földi és égi egyszerre, látható, megérthető és fölfogható, de fölfoghatatlan is: hogy őáltala, aki egészen ember és egészen Isten, megújuljon az egész ember, aki bűnbe esett, legyen elítélve.
5. kánon. Ha valaki a szent Atyák szerinti értelemben nem vallja kifejezetten és az igazságnak megfelelően Isten Igéjének egy természetét megtestesültnek, azért, hogy tökéletesen és fogyatkozás nélkül megtestesültnek mondjuk a mi szubsztanciánkat az Isten Krisztusban, kivéve belőle kizárólag a bűn pecsétjét, legyen elítélve.
6. kánon. Ha valaki a szent Atyák szerinti értelemben nem vallja kifejezetten és az igazságnak megfelelően, hogy a szubsztancia szerint egyesített két természetből és két természetben keveredés nélkül és osztatlanul egy és ugyanaz az Úr és Isten, Jézus Krisztus, legyen elítélve.
7. kánon. Ha valaki a szent Atyák szerinti értelemben kifejezetten és az igazságnak megfelelően nem vallja, hogy a természetek szubsztanciális különbözősége Őbenne keveredés nélkül és osztatlanul megőrződött, legyen elítélve.
8. kánon. Ha valaki a szent Atyák szerinti értelemben nem vallja kifejezetten és az igazságnak megfelelően azt a felismerést, hogy a természetek szubsztancia szerinti egysége Őbenne osztatlan és összekeveredés nélküli, legyen elítélve.
9. kánon. Ha valaki a szent Atyák szerinti értelemben nem vallja kifejezetten és az igazságnak megfelelően, hogy istenségének és emberségének természetes tulajdonságai őbenne fogyatkozás és kisebbedés nélkül megőrződtek, legyen elítélve.
XI. Toledói Zsinat, kezdete 675. november 7.: Hitvallás
Az isteni Háromság
Valljuk és hisszük, hogy a szent és kimondhatatlan Háromság, az Atya és a Fiú és a Szentlélek természetszerűleg egy Isten, egyazon szubsztanciájú, egyazon természetű és egyazon fölségű és hatalmú. Az Atyáról azt valljuk, hogy senki sem nemzette, nem teremtette, hanem születés nélkül való. Ő ugyanis semmitől nem veszi eredetét, tőle kapja születését a Fiú és származását a Szentlélek. Ő tehát a teljes istenség forrása és eredete, az Atya tehát saját lényegű, aki kimondhatatlan szubsztanciájából kimondhatatlanul szülte a Fiút (más szöveg szerint: Az Atya, aki kimondhatatlan lényegű, kimondhatatlanul nemzette szubsztanciájának Fiát), mégsem valami más olyant, mint aki ő maga: Isten az Istent, Világosság a Világosságot, tőle van tehát „minden atyaság égben és földön” (Ef 3,15).
A Fiút pedig az Atya szubsztanciájából születettnek valljuk, éspedig kezdet nélkül az idők előtt, de mégsem teremtménynek: minthogy sem az Atya nem létezett a Fiú nélkül bármikor is, sem a Fiú az Atya nélkül. De mégsem úgy, hogy amint a Fiú az Atyától van, ugyanúgy lenne az Atya a Fiútól, mert nem az Atya kapta születését a Fiútól, hanem a Fiú az Atyától. A Fiú tehát Isten az Atyától, az Atya pedig Isten, de nem a Fiútól: Atyja a Fiúnak, de nem a Fiútól való Isten. A Fiú pedig az Atya Fia, és Isten az Atyától. Emellett azonban a Fiú mindenben egyenlő az Atya Istennel: mivel nem volt születésének kezdete valamikor, és születése nem is szűnik meg. Így hisszük azonos szubsztanciájúnak az Atyával, amiért aztán az Atyával homoousios-nak mondjuk, azaz az Atyával azonos szubsztanciájúnak. A „homosz” ugyanis görögül azt jelenti, hogy „egy”, az „ouszia” pedig azt jelenti, hogy „szubsztancia”, a két szónak pedig az egybekapcsolása úgy hangzik, hogy „egyszubsztancia”. Hitünk tehát azt mondja, hogy a Fiú született, de nem a semmiből, nem is valami más egyéb szubsztanciából, hanem az Atya méhéből, vagyis az egy azonos szubsztanciából. Az Atya tehát örökkévaló, és örökkévaló a Fiú is. Ha pedig az Atya mindig volt, akkor mindig volt Fia is, akinek az Atyja. Emiatt valljuk azt, hogy a Fiú az Atyától született, kezdet nélkül. Istennek ezt a Fiát pedig nem mondjuk az (atyai) természetből leválasztott részecskének amiatt, hogy az Atyától született, hanem azt állítjuk, hogy a tökéletes Atya nemzette a tökéletes Fiút, kisebbítés nélkül és saját megfogyatkozása nélkül, mivelhogy egyedül az istenség az, amelynek nem lehet vele nem egyenlő Fia. És Istennek ez a Fia természeténél fogva Fiú, nem pedig örökbefogadás által, és hinnünk kell, hogy az Atya Isten nem akaratból vagy kényszerből nemzette, minthogy Istenben semmiféle kényszer nem lehetséges és az akarás nem előzi meg a bölcsességet.
A Szentlélek a harmadik Személy a Szentháromságban. Őt is Istennek hisszük, éspedig egynek és egyenlőnek az Atya Istennel és a Fiúval, egyazon szubsztanciájúnak és egyazon természetűnek is. De nem hisszük nemzettnek vagy teremtettnek, hanem kettejüktől származónak, mindkettejük Lelkének. És ez a Szentlélek sem nem születetlen, sem nem született a mi hitünk szerint. Mert, hogyha születetlennek mondanánk, akkor két Atyát mondanánk, ha pedig születettnek, akkor azt bizonyítanánk, hogy két Fiúról beszélünk. Őt azonban nem csupán az Atya Lelkének és nem csupán a Fiú Lelkének mondjuk, hanem egyszerre az Atya és a Fiú Lelkének. Mert nem az Atyától származik át a Fiúra, sem pedig a Fiútól származik a teremtés megszentelésére, hanem mind a kettőtől egyszerre származik, mivel úgy ismerjük el, mint mind a kettőnek együtt a szeretetét vagy szentségét. Ez a Szentlélek tehát mind a kettőtől küldetik, mint ahogyan hisszük a Fiú küldetését az Atyától, de ezért nem tartjuk kisebbnek az Atyánál, sem a Fiúnál, olyan értelemben, ahogyan az emberi test fölvétele miatt a Fiú kisebbnek jelenti ki magát az Atyánál és a Szentléleknél.
Ebben áll a Szentháromságról való emberi beszéd. Nem háromszorosnak, hanem háromságosnak kell mondanunk és hinnünk is. Nem helyes, ha úgy mondjuk, hogy az egy Istenben háromság van, hanem az egy Isten Háromság. A személyek egymáshoz viszonyuló nevében pedig az Atya a Fiúhoz való vonatkozást jelenti, a Fiú az Atyához valót, a Szentlélek pedig mind a kettőjükhöz valót, abban az értelemben, hogy egymáshoz való viszonyuk szerint három Személyről beszélünk, de mindamellett egy természetben vagy szubsztanciában hiszünk. Három Személyt hirdetünk, de nem így három szubsztanciát, hanem egy szubsztanciát, de három Személyt mégis. Amennyiben ugyanis az Atyáról van szó, ez nem önmagára vonatkozik, hanem a Fiúra utal, és hogy van Fiú, ez nem önmagára vonatkozik, hanem az Atyával kapcsolatban, hasonlóképpen a Szentlélek sem önmagára vonatkozik, hanem az Atyával és a Fiúval való viszonyára értendő úgy, hogy az Atya és a Fiú Lelkét hirdetjük vele. Ugyanígy, amikor kimondjuk, hogy „Isten”, akkor nem valamihez való viszonyulásról beszélünk abban az értelemben, mint ahogyan az Atya a Fiúhoz, vagy a Fiú az Atyához, vagy a Szentlélek az Atyához és a Fiúhoz viszonyul, hanem önmagához viszonyítva, sajátos értelemben beszélünk Istenről.
Amikor ugyanis az egyes személyekre nézve tesszük föl a kérdést, akkor szükségképpen Istenről teszünk vallomást. Isten tehát az Atya, Isten a Fiú, és Isten a Szentlélek, és ezt egyes számban mondjuk, de mégsincs három Isten, hanem egy az Isten. Ugyanígy egyes számban mondjuk azt, hogy mindenható az Atya és mindenható a Fiú és mindenható a Szentlélek, de mégsem állítunk három mindenhatót, hanem egy mindenhatót, ahogyan egy fényről és egy végső okról beszélünk. Egyes számban tehát, és minden egyes Személy teljes Isten, és mind a három Személyt egy Istennek valljuk és hisszük. Egy, osztatlan és egyenlő bennük az istenség, a fölség és a hatalom, és ez nem kisebbedik az egyesekben, és nem növekedik a háromságban. Egyik sem birtokol kevesebbet belőle, midőn minden egyes Személyt Istennek mondjuk, de többet sem, mert mind a három Személyt egy Istennek hirdetjük.
Ez a Szentháromság tehát, amely egy és igaz Isten. Nem vonatkoztat el a számtól, de nem is lesz foglya a számnak. A személyek egymáshoz való viszonyulásában ugyanis a számot vesszük tekintetbe, az istenség szubsztanciájának szempontjából azonban nem lehet felfogni mi az, amit meg lehet számolni. Ebben a kérdésben tehát csak annyiban utalnak a számra, amennyiben egymáshoz viszonyulnak; de számot nem tartalmaz az, ami az egyes személyek saját mivoltával hozható kapcsolatba. Ezt a Szentháromságot ugyanis úgy illeti meg a természetét illető egyes számú név, hogy a három személy miatt nem lehet többes számú. Emiatt hisszük a Szentírás mondatát: „Nagy a mi Urunk, nagy az ő ereje és bölcsességének nincsen száma” (Zsolt 146,5). És mivel ezt a három személyt egy Istennek mondjuk, ezzel nem mondtuk azt, hogy ugyanaz az Atya, mint a Fiú, vagy, hogy ugyanaz a Fiú, mint aki az Atya, vagy, hogy aki a Szentlélek, azt akár Atyának, vagy Fiúnak is mondhatnánk. Mert nem az az Atya, aki a Fiú, sem a Fiú nem az, aki az Atya, és a Szentlélek sem az, aki az Atya vagy a Fiú; ugyanakkor azonban az Atya az, ami a Fiú, és a Fiú az, ami az Atya, és az Atya és a Fiú ugyanaz, ami a Szentlélek, azaz természeténél fogva egy Isten. Amikor ugyanis kimondjuk, hogy az Atya nem az, aki a Fiú, akkor a személyek különbözőségéről beszélünk. Amikor pedig azt mondjuk, hogy az Atya az, ami a Fiú, és a Fiú az, ami az Atya, és hogy a Szentlélek ugyanaz, ami az Atya és a Fiú, akkor a természetre mutatunk rá, ami által Isten; avagy a szubsztanciára, mivel szubsztancia szerint egy a három. A személyeket tehát megkülönböztetjük, de az istenséget nem osztjuk meg.
A Háromságot tehát a személyek megkülönböztetésével ismerjük el, az egységet viszont a természet, vagy szubsztancia miatt valljuk. A Három tehát egy, ti. természeténél fogva, de nem személyileg. Nem szabad tehát úgy értékelnünk, hogy ez a három személy különválasztható, mivel egyik sincs a másiknál előbb, és egyik sincs a másiknál később, és egyik sem létezett a másik nélkül, és egyik sem cselekedett semmit sem a másik nélkül semmikor. Elválaszthatatlanok ugyanis egymástól abban is, hogy vannak, és abban is, amit cselekednek. Mert a nemző Atya és a nemzett Fiú és a származó Szentlélek létezése között, hisszük, hogy semmiféle időbeli egymásután nem volt, melynek értelmében, mintha a nemző valamikor előbb lett volna, mint a nemzett, vagy hogy a nemzett még nem lett volna, amikor a nemző, vagy hogy a Lélek származása az Atyánál és a Fiúnál később jelent volna meg. Ilyen értelemben hirdetjük és hisszük tehát, hogy ez a Háromság oszthatatlan és összekeverhetetlen. A három személyről pedig azért beszélünk, ahogyan a régiek meghatározták, hogy megismerjük, nem pedig azért, hogy megosszuk őket. Ha ugyanis ráfigyelünk arra, amit a Szentírás mond a Bölcsességről, hogy ti. „az örök világosság kisugárzása” (Bölcs 7,26): amint a sugárzást a fénytől elválaszthatatlannak látjuk, így valljuk azt, hogy a Fiút az Atyától nem lehet elválasztani. Amint tehát az egy és oszthatatlan természetű három személyt nem keverjük össze, ugyanakkor semmiképpen nem mondjuk őket különválaszthatónak.
Mivelhogy maga ez a Háromság így méltóztatott nekünk ezt nyilvánvalóan elénk tárni, és ezekkel az elnevezésekkel, amelyek révén meg akarta ismertetni velünk őket egyenként, mint személyeket, azt nem engedi meg, hogy az egyiket a másik nélkül értsük: mert sem az Atyát nem lehet megismerni a Fiú nélkül, sem a Fiút az Atya nélkül nem lehet megtalálni. Bizony, a személyes elnevezésben rejlő egymásravonatkozás tiltja a személyek szétválasztását. Nem nevezi ugyan őket egy névvel, de egységben mutatja be őket. Ezeknek a neveknek egyikét sem hallgatja úgy senki sem, hogy ugyanakkor ne kényszerülne a másikat is hozzáérteni. Ámbár tehát ez a három, egy és ez az egy három, mégis megmarad minden egyes személynek a sajátossága. Az Atya ugyanis az örökkévalóságot birtokolja születés nélkül, a Fiú ugyanezt az örökkévalóságot születés által, a Szentlélek pedig a származást az örökkévalósággal születés nélkül.
A megtestesülés
A három személy közül egyedül a Fiú személyéről hisszük, hogy az emberi nem megszabadításáért bűn nélküli igaz emberséget vett föl a Szent és Szeplőtelen Szűz Máriától, akitől új rend és új születés szerint született. Új rend szerint, mivel az istenségénél fogva láthatatlan láthatóként mutatkozik meg a testben, és új születés szerint született, mivel az érintetlen szüzesség férfiúi közreműködést nem ismert, és megtermékenyíttetve a Szentlélek által a test anyagát szolgáltatta. A Szűznek ez a szülése sem értelemmel nem fogható föl, sem példával nem mutatható ki; ha értelemmel felfogható, akkor már nem csodálatos, és ha példával kimutatható, akkor pedig nem lesz egyedülálló. De a Szentlelket mégsem szabad a Fiú atyjának hinnünk csupán azon okból, minthogy Mária ugyanazon Szentlélek beárnyékolása által fogant, nehogy úgy tűnjünk föl, mint akik azt állítják, hogy a Fiúnak két Atyja van, amit kimondani bizony istentelenség.
Ebben a csodálatos fogamzásban a Bölcsesség épített önmagának lakást, „az Ige testté lett, és köztünk lakozott” (Jn 1,14). Maga az Ige azonban mégsem változott testté, és nem változott meg olyan értelemben, hogy megszűnt volna Isten lenni az, aki ember akart lenni, hanem az Ige úgy lett testté, hogy nemcsak ott van az Isten Igéje és az ember teste, hanem az ember értelmes lelke is, és így az egészről azt kell mondanunk, hogy Isten az isteni mivolta miatt, és ember az emberi mivolta miatt. Ezért hisszük, hogy az Isten Fiában két természet van, az egyik az istenségé, a másik az emberségé, amelyeket Krisztus egy személye úgy egyesített önmagában, hogy sem az istenség az emberségtől, sem az emberség az istenségtől semmikor sem választható el. Ezért aztán az egy Krisztus tökéletes Isten és tökéletes ember is az egy személy egységében. De azzal, hogy a Fiúban két természetről beszéltünk, mégsem adunk okot arra, hogy két személyről beszéljünk Őbenne. Nehogy – ami távol legyen tőlünk – úgy lássék, mintha a Háromsághoz a négység is hozzákapcsolódnék. Az isteni Ige ugyanis nem az ember személyiségét vette fel, hanem a természetét, és az ő istenségének örök személyébe vette fel a test időbeli szubsztanciáját.
Ugyancsak, bár egyszubsztanciájúnak hisszük az Atyát és a Fiút és a Szentlelket, de mégsem mondjuk, hogy Szűz Mária ennek a Háromságnak az egységét szülte, hanem egyedül csak a Fiút, aki egyedül vette föl a mi természetünket az ő személyének egységébe. És azt is hinnünk kell, hogy ennek az Isten Fiának a megtestesülése a teljes Szentháromság műve, mivel a Szentháromság művei nem választhatók el egymástól. De mégis egyedül csak a „Fiú vette föl a szolga alakját” (Fil 2,7), személyének egyes számában, nem pedig az isteni természet egységében. Felvette a Fiúnak a sajátjába és nem abba, ami közös a Szentháromság számára. A szolga alakja benne személyének egységéhez kapcsolódott úgy, hogy az Isten Fia és az ember Fia az egyetlen Krisztus. Ugyanez a Krisztus az ő két természetében három szubsztanciából létezik: az Igében, ami egyes egyedül az Isten lényegével hozható kapcsolatba, és a test és a lélek szubsztanciájában, ami az igazi embert illeti meg.
Tehát önmagában a saját istenségének és a mi emberségünknek kettős szubsztanciáját birtokolja. Amaz azonban azáltal, hogy az Atya Istentől kezdet nélkül jött ki, csak született, de nem teremtetett, eleve elrendeltnek sem tartandó; azáltal ellenben, hogy Szűz Máriától született, hitünk szerint született is, teremtmény is és eleve elrendelt is. De mégis csodálatos őbenne mindkét születés, mivel az Atyától az idők előtt anya nélkül született, és az idők végén anyától, apai nemzés nélkül származott. Istenségét tekintve ő teremtette Máriát, mint ember pedig Mária teremtménye. Ő tehát az anyjává lett Máriának atyja is és fia is. Ugyanígy mint Isten egyenlő az Atyával, mint ember viszont kisebb az Atyánál. Ugyanígy hitünk szerint nagyobb is és kisebb is önmagánál. Isteni alakjában ugyanis a Fiú nagyobb önmagánál az emberi természet fölvétele miatt, amelynél az istenség nagyobb; a szolga alakjában viszont kisebb önmagánál, azaz emberségénél fogva, amelyet kisebbnek ítélünk az istenségnél. Minthogy tehát a test fölvétele által nemcsak az Atyánál, hanem önmagánál is kisebbnek kell tartanunk, ugyanakkor az istenségénél fogva, amelyben egyenlő az Atyával, ő maga is és az Atya is nagyobb annál az embernél, akit egyedül a Fiú személye vett magára.
Ugyanez az eset, hogyha azt kérdezzük, egyenlő-e vagy kisebb a Fiú, mint a Szentlélek. Erre azt feleljük, hogy hitünk szerint miként az Atyával hol egyenlő, hol pedig kisebb nála: isteni alakja miatt egyenlő az Atyával és a Szentlélekkel, a szolga alakja szerint viszont kisebb az Atyánál és a Szentléleknél is, minthogy sem a Szentlélek, sem az Atya Isten, hanem egyedül a Fiú személye vette magára a testet, amely szerint, hitünk szerint, kisebb, mint a másik két személy. Ugyanígy ez a Fiú az Atya Istentől és a Szentlélektől, hitünk szerint, elválaszthatatlanul megkülönböztetett személy, miután magára vette az emberi természetet, mint természet. És ezért az emberekkel együtt személyként létezik, az Atyával és a Szentlélekkel pedig az istenség természetében, vagy szubsztanciájában.
A Fiú küldetéséről pedig azt kell hinnünk, hogy nemcsak az Atya, hanem a Szentlélek is küldötte úgy, ahogyan ő maga a próféta szavával mondja: „az Úr küldött engem és az ő Lelke” (Iz 48,16). Ezt úgy értjük, hogy Ő önmagát is küldötte abban az értelemben, hogy az egész Szentháromságnak nemcsak az akaratát, hanem a működését is szétválaszthatatlannak kell elismernünk. Mert Az, akinek az elnevezése az idők előtti Egyszülött, az időben is elsőszülött lett: Egyszülött az istenség szubsztanciája miatt, elsőszülött a test természetének fölvétele miatt.
Szent IX. Leó pápa: A „Congratulamur vehementer” kezdetű levél Péter antióchiai pátriárkának, 1053. április 13.
Szilárdan hiszem, hogy a Szentháromság, az Atya és a Fiú és a Szentlélek mindenható egy Isten, és a Háromságban lévő egész istenség egylényegű és egyszubsztanciájú, egyképpen örök és egyképpen mindenható, egy akaratú, hatalmú és fölségű: az összes teremtmények teremtője, akitől, aki által, és akiben van minden (Róm 11,36), ami az égen és a földön van, láthatók és láthatatlanok. Hiszem, hogy a Szentháromságban lévő minden egyes személy az egy igaz, teljes és tökéletes Isten.
Hiszem azt is, hogy az Atyaisten Fia, az Isten Igéje örökkévalóan született minden idők előtt az Atyától, akivel egyszubsztanciájú, egyképpen mindenható, és egyenlő mindenben istenségre nézve; az időben a Szentlélek erejéből a mindig Szűz Máriától született, értelmes lélekkel. Két születése van tehát: egy, ami örök, az Atyától, a másik, ami időbeli, az anyától. Két akarata és működése van: igazi Isten és igazi ember. Sajátságos és tökéletes mindkét természetben; nem szenvedett összevegyülést és szétválasztást, sem örökbefogadott, és nem csak a fantáziában létező: egyetlen és egy Isten, az Isten Fia két természetben, de az egy személy egyediségében. Istensége szerint nem képes szenvedni és halhatatlan, de emberségében értünk és a mi üdvösségünkért valódi testi szenvedéssel szenvedett, és eltemették, és a harmadik napon feltámadt a holtak közül a test valódi feltámadásával; ennek a bizonyítására evett a tanítványaival, nem mert szüksége volt ételre, hanem egyedül akarata hatalmával. A feltámadás után a negyvenedik napon azzal a testtel, amellyel feltámadt és lelkével együtt felment a mennybe, és ül az Atya jobbján, onnan a tizedik napon elküldte a Szentlelket, és onnan, ahogyan felment, el fog jönni ítélni élőket és holtakat, és meg fog fizetni kinek-kinek cselekedeteik szerint.
Hiszem azt is, hogy a Szentlélek teljes és tökéletes és igaz Isten, aki az Atyától és a Fiútól származik, egyenlő, egylényegű, egyképpen mindenható és egyképpen örök minden tekintetben az Atyával és a Fiúval; ő szólt a próféták által.
Oly módon hiszem és vallom, hogy ez a szent és osztatlan Háromság nem három Isten, hanem a három személyben és az egy természetben avagy lényegben egy mindenható, örök, láthatatlan és megváltozhatatlan Isten, hogy igaz szóval hirdetem: az Atya nem született, a Fiú egyszülött, s a Szentlélekről nem mondjuk sem azt, hogy született, sem azt, hogy nem született, hanem ő az Atyától és a Fiútól származik.
Hiszem, hogy az igazi Egyház egy, szent, katolikus és apostoli, amelyben megvan az egy keresztség és az összes bűnök valódi megbocsátása. Hiszem az igazi feltámadását is ugyanannak a testnek, amelyet most hordozok, és az örök életet.
Hiszem azt is, hogy az Új- és Ószövetségnek, a törvénynek és a Prófétáknak és az apostoloknak egy a szerzőjük, az Isten, a mindenható Úr. Isten csak a jót rendelte el eleve, azonban előre tudott a jó és a rosszról. Hiszem és vallom, hogy az Isten kegyelme megelőzi és követi az embert, olyan módon mégis, hogy a szabad akaratot nem tagadom meg az eszes teremtménytől. Hiszem és hirdetem, hogy a lélek nem Isten része, hanem a semmiből teremtetett, és keresztség nélkül az eredeti bűn hatalmában van.
Továbbá kiközösítek minden eretnekséget, amely a szent katolikus Egyház ellenében támad, s ugyanúgy azt is, aki csak azokon kívül, amelyeket a katolikus Egyház elfogad, más írásoknak is tekintélyt tulajdonít vagy ilyeneket tisztel. A négy Zsinatot teljes egészében elfogadom, és úgy tisztelem, mint a négy evangéliumot: mivel az egyetemes Egyház a világ négy sarkán, ezeken mint egy négyszögű kövön áll szilárdan lealapozva. ... Hasonló módon elfogadom és tisztelem a többi három Zsinatot... Bármit gondolt és dicsért a fent nevezett hét szent és egyetemes Zsinat, én is úgy ítélem és azt dicsérem, és akiket csak kiközösítettek, én is kiközösítem.
A Nikaia–konstantinápolyi hitvallás latin nyelvű szövegébe a Szentlélek eredetével kapcsolatban először a toledói zsinat toldotta be 589-ben az eredeti, elismert szövegbe a Filioque szót, amely szerint a Szentlélek „az Atyától és a Fiútól származik”. Ennek célja feltételezhetően Krisztus istenségének és az Atyával való egységének fokozottabb hangsúlyozása volt, ellensúlyozandó az arianizmusnak a vizigótok közötti erős hatását.[11] A betoldást 767-től kezdve a frank egyház is elfogadta. Nagy Károly809-ben az aacheni zsinattal elfogadtatta a betoldás használatának lehetőségét. Rómában 1014-től mondják ezzel a betoldással a hitvallást. A keleti (ortodox) egyházak viszont sohasem fogadták el a Filioque-betoldást, és gyakran tiltakoztak nyugati használata ellen. A szövegbeli különbség ma is fennáll, a nyugati kereszténység (beleértve a protestantizmust is) a betoldással együtt fogadja el a Nikaia-konstantinápolyi hitvallást. Viszont a keleti rítusú keresztények részvételével tartott ökumenikus istentiszteleteken általában kihagyják a Filioque-kitételt.
Ha viszont valakivel én egységbe vagyok, akkor nem fogok úgy kinézni mint az, akivel egységben vagyok.
"Fülöp ezt mondta neki: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk.” Jézus így szólt hozzá: „Ennyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp?" - ezt a részt úgy is fel lehet fogni, hogy Jézus másfajta látásról (un. szellemi látásról) beszélt, ugyanakkor Fülöp a fizikai látásra gondolt. "
Az Úr Jézus elsősorban azt várta el,hogy ne fizikai szemeikkel látva higgyenek abban,hogy a Felkent Isten ,Izrael Istene és Atyja benne lakozik, hanem a cselekedeteiből és beszédéből ismerjék fel Őt.
Tudniillik a Khrisztosz Isten igaz követői hitben járnak és nem látásban.
Az Úr Jézus elismeréssel beszélt azokról, akik anélkül ismerték fel a benne lakozó Istent Izrael
Isteneként és Atyjaként, hogy szemeikkel megláttál volna.
Ilyen volt Péter esete, aki még az elváltozás előtt hit által ismerte fel, hogy Jézus Izrael Istenét és Atyját,a Khrisztosz Istent hordozza a testében.
Máté 16:15Monda nékik: Ti pedig kinek mondotok engem?16Simon Péter pedig felelvén, monda: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.17És felelvén Jézus, monda néki: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám.
János 20:27Azután monda Tamásnak: Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő.28És felele Tamás és monda néki: Én Uram és én Istenem!29Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem látnak és hisznek.
Nem azzal káromolják az Istenek Istenét a Khrisztosz Istent jehova papjai,hogy Jézust nem nevezik
Istennek, hanem azzal, hogy tagadják, sőt nem létezőnek tartják az Istent,aki Jézus testével eggyé vált.
Nem Jézus az Isten,hanem az az Isten,aki benne lakozott,akit Péter a Khrisztosz névvel illet, tudván, hogy Ő az istenek között a Khrisztosz, magyarul a Felkent Isten, akiről Mózes írt, és akit Ábrahám, Izsák és Jákób láttak és hallottak és akit Péter miután bizonyságot tett róla szintén megláthatott a hegyen Jánossal és Jakabbal együtt Mózes és Illés jelenlétében.
Ugyanis ha egy A-halmaz a B-ben van, ugyanakkor a B-halmaz imeg az A-ban van, akkor a két halmaz azonos. Ha viszont valakivel én egységbe vagyok, akkor nem fogok úgy kinézni mint az, akivel egységben vagyok."
A hasonlat nem jó, hisz az emberek halmaza nem azonos az istenek halmazával.
Az Írás nem nevezi azonosnak a Fiú Istent az Atyát,és az Őt testében hordozó ember Jézust.
A Fiú Isten, aki Izrael atyjává tette magát nem azonos időpontban született az ember Jézusssal,
akinek a testével eggyé vált. A Fiú Isten már létezett, mielőtt eggyé vált a hústesttel,aki az ember szűz Máriától született. Máriát ezért nem nevezik sehol az evangéliumok, Isten anyjának, hanem Jézus anyjának nevezik őt. Habár az Istenek Istene, Izrael Istene,akit ők mint fogadott gyermekei Atyának is neveztek eggyé vált a hústesttel,de soha sem lett azonos halmazzá a kettő. Nem vált a hússal egyesülő szellem az Isten emberré,sem a húsból született Jézus Istenné.
Ezt Ő maga is hangsúlyozta, amikor Istenének és atyjának nevezte a testével eggyé vált és abban lakozó Istent.
Szerinted mi ennek a konkrét fordításbeli eltérésnek az oka, ami Csia fordítása és az Új Világ fordítás között van?
Az Új Világ fordítás az Istenek Istene,Khrisztosz káromlása céljából és az igazság elferdítése céljából lett létrehozva. Ezzel szemben Csia L. nem tartozott a Khrisztosz Isten káromlói közé.
hanem az egyes számú egységet nem úgy kell felfogni, hogy az három személyhez tartozik, hanem azt csupán három megnevezéssel illetjük. Ezt a fajta káromlást Sabellius véleményéből merítették, akinek a tanítványait méltán az „Atya szenvedését vallók”-nak is nevezik; mivel ha az a Fiú, aki az Atya is, akkor a Fiú keresztje az Atya szenvedése; és amit csak a Fiú, szolga alakjában, az Atyának engedelmeskedve elviselt, teljességében maga az Atya vállalta magára. "
Nos I.Leó pápának annyi esze nem volt, hogy Mózes és a szent próféták írásaiból felismerje,hogy az Isten,akit Izrael fiai Atyának neveztek, a Felkent Isten volt,
és nem a Felkent Isten Atyját nevezték Atyának. Tudniillik Izrael Istene, hogy örökösévé tegye a neki sors által rendelt népet Izraelt, fiává fogadta azt, majd utasította őket,
hogy hívják Őt Atyának.
Jeremiás 3:19Azt mondám ugyanis magamban: Miképpen tegyelek téged a fiak közé, és adjam néked a kivánatos földet, a pogányok seregének drága örökségét? És azt végezém: Hívj engem atyámnak, és ne pártolj el tőlem!
Szerinted mi ennek a konkrét fordításbeli eltérésnek az oka, ami Csia fordítása és az Új Világ fordítás között van?
Csia: "Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok s az Atya énbennem? A beszédeket, melyeket nektek szólok, nem magamtól szólom. Az Atya, ki bennem marad, végzi a maga munkáit."
Új Világ: "Nem hiszed, hogy én egységben vagyok az Atyával, és az Atya egységben van velem?"
Talán a Háromság-elmélet görcsös elkerülése? Ugyanis ha egy A-halmaz a B-ben van, ugyanakkor a B-halmaz imeg az A-ban van, akkor a két halmaz azonos. Ha viszont valakivel én egységbe vagyok, akkor nem fogok úgy kinézni mint az, akivel egységben vagyok.
"Fülöp ezt mondta neki: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk.” Jézus így szólt hozzá: „Ennyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp?" - ezt a részt úgy is fel lehet fogni, hogy Jézus másfajta látásról (un. szellemi látásról) beszélt, ugyanakkor Fülöp a fizikai látásra gondolt. Ez a válasz szerintem a keveredéshez járul hozzá, mert a szavak nincsenek definiálva és ugyanazon szó alatt mindkét beszélgető fél mást ért. Ha valaki azt kérdi tőlem, hogy mikor lesz ebéd, akkor nem szellemi ebédre gondol, így nem válaszolhatom neki, hogy: "nem múlik el ez a nemzedék, míg meg nem kapjátok az ebédeteket". Ilyen dolgokról Noam Chomsky jobban tudna beszélni, meg persze az emberi elmének a (megfelelő) szavakon keresztül történő "hipnotizálásáról".
"Hiszek tehát az egy Istenben: az Atyában és a Fiúban..."
Csakhogy Izrael fiai a fiú Istent nevezhették csak atyjuknak,hisz a Fiú Isten Atyját soha nem látták és nem is hallották. Az Isten,akit Mózes látott is és halott is, és vele együtt sokan Atyának nevezte.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Isten,akit Mózes és Izrael Atyának nevezett és Istenéül fogadott,
lenne az isten fiak Atyja. Izrael Istene az Atya a fiú Isten volt,az isten fiak közül a felkent, azaz a Khrisztosz Isten.Ezért is nevezte Őt Mózes az Istenek Istenének, mert ő volt az istenek között a Felkent.
5.Mózes 10:17. Mert az Úr, a ti Istenetek az Istenek Istene és az Urak Ura, a nagy, a hatalmas és a félelmetes Isten, aki nem részrehajló, s akit nem lehet ajándékkal megvesztegetni,
Emiatt a legteljesebb igazsággal valljuk ugyanazt a boldog Szűz Máriát Istenszülőnek: az Isten megtestesült Igéjét szülte ugyanis."
Hogyan születhetett volna a Felkent Isten Máriától, amikor az Írás azt tanúsítja, hogy MINDEN teremtménynek előtte született. Hogyan születhetett volna az Mózessel szemtől szembe beszélő
Isten Máriától, amikor maga jelentette ki az Úr Jézus szája által,hogy az Ő Atyja az az Isten,
akinek sem hangját nem hallották se nem látták? A Jézus testével eggyé vált Atya Isten nem azonos
az Isten fiainak Atyjával, akitől maga is született.
Kol. 15Aki képe a láthatatlan Istennek, minden teremtménynek előtte született;17 Ő előbb volt mindennél, és minden Ő benne áll fenn.
