Szemed oly mély midőn szomjazva ráhajoltam Tükrében arcukat bámulták a napok Beléhal mind akit reménye elhagyott Szemed oly mély lehull az emlék benne holtan
Sirály sikolt a vad tenger dühe remeg Hirtelen kiderül s szemed színe megolvad Felhőből szab kötényt a nyár az angyaloknak Sosem oly kék az ég mint a búza felett
Hiába űzi a menny bánatát a kék szél Fénylőbb a te szemed ha benne könnyed ég Féltékeny rá a friss esők utáni ég Legmélyebb az üveg kékje a repedésnél
Hétfájdalmú anya ó nedves ragyogás Hét tőr ütötte át a színek szőtte prizmát Legélesebb a nap ha könnyben úszva int rád Kékebb az írisz is ha pettyezi a gyász
Balsorsban a szemed kettős rést nyit hol újra Éled a mágusok csodája mikor a Barlangban reszketőn meglátták Mária Kabátját a szerény jászol fölé borulva
A szavak májusán egyetlen száj elég Minden sóhajnak és minden éneknek éppen De annyi csillag ég hogy szűk nekik az ég fenn Add kölcsön két szemed iker igézetét
A gyermek szédülőn képektől és csodáktól Nem tárja két szemét olyan kerekre mint Szemed ha ámulón s áltatva rám tekint Mintha vad szirmokat nyitna valami zápor
Villámot rejt szemed levendulája tán Hol dúlt szerelmüket emésztik tünde férgek Lehulló csillagok szálán lebegve élek Mint süllyedő hajós augusztus éjszakán
Zsákmányom lett ez a dús rádium de máris Égeti ujjamat mint tiltott lángfolyó Ó éden százszor is villanó illanó Szemed az én Perum Golcondám Indiám is
Egy fényes éjszakán a világ szerteszét Törött egy zátonyon jelzőtűz gyúlt a szirten S én a tenger fölött ott láttam égni híven Elza szemét Elza szemét Elza szemét
Arcodról leválik és megleng a felhő fehéren, kemény szélben ülsz, az inged is fehér, ami voltál, ami vagy, most elfér egy gyerek- tenyéren, ami voltál, ami vagy, most villámlik fehéren, mint parton a hó és fagyban a fán a levél.
Téged az ég félbehagyott, nézed mi az ára a fénynek; a harapás virága, mit ér a mosoly? Mert aki retteg, megtöretik, mert aki páncélt vesz magára, meztelen lesz, mint a felnyílt seb; mi az ára, hogy menekülj s falként emléktelenül leomolj?
A romokat láttad, a romokat és a táncot, most hallgatsz, fázol és őrzöd magad. Csak azt őrizheted magadban, aki bántott, csak az örömöt felejtheted, nem a táncot, hol a csont és kő mint szárnyatlan ég leszakad.
Benned az évszak örök, a télnek vége nem lesz, fázol mint a halott gyökerek feketén. Örülhet akit a vigasz szomorú tenyerére felvesz; a gyönyör nem épít várat, a télnek vége nem lesz: egyszál virág hajlong a teremtés tetején.
Az év konokul felejt, arcáról lehazudja a lázat. Hajnalban épül az ég, estére romokban áll. Csak a szél fúj, a por formázza a vállat, a lábat, melyben nem maradt emberi semmi, se kín, se alázat, csak a meztelen halál.
A társas érintkezésnek az az elmélete, amelyet részletesebben Tranzakcionális elemzés című könyvemben fejtettem ki, röviden a következőkben összegezhető:
Spitz arra a következtetésre jutott, hogy ha kisgyermekekkel hosszabb időn át nem foglalkoznak, megkezdődik leromlásuk visszafordíthatatlan folyamata, és állapotukhoz könnyűszerrel társulhat valamilyen betegség is. Gyakorlatilag ez annyit jelent, hogy az érzelmi nélkülözés - ő így nevezi - végzetes kimenetelű lehet. Ezek a megfigyelések vezetnek el az ingeréhség fogalmához, és arra vallanak, hogy az ingerek legkedvezőbb formáit a fizikai intimitás nyújtja. Mindennapi tapasztalataink alapján nem nehéz elfogadnunk ezt a következtetést.
Hasonló természetű jelenség figyelhető meg olyan felnőtteknél, akik az ingerektől való megfosztottság állapotába kerülnek. Kísérletek bizonyítják, hogy az ingerszegény környezet múló pszichózist vagy legalábbis átmeneti lelki zavarokat válthat ki. A múltban a társaktól és ingerektől való megfosztottság hasonló állapotba juttatta a hosszú ideig magánzárkában tartott embereket is. Csakugyan, a magánzárkától még azok a rabok is rettegnek, akik hozzáedződtek a fizikai brutalitásokhoz; ezzel a hírhedt eljárással az elítéltek politikailag hajlíthatókká tehetők. (És megfordítva: a hajlíthatóság elleni legjobb ismert fegyver a közösség.)
Ha biológiai oldaláról nézzük: az érzelem és ingerhiány könnyen maga után von vagy elősegít szervi elváltozásokat. Ha az agytörzs retikuláris aktiválórendszerét nem éri elegendő inger, akkor az idegsejtekben - legalábbis közvetve - elsorvadási folyamat indulhat meg. Előfordulhat, hogy ez a folyamat a rosszul tápláltság másodlagos hatása, de a hiányos táplálkozás maga is lehet az apátia terméke. Ez történik az elgyengülésben szenvedő csecsemőkkel is. Érzelem és ingerhiány, apátia, elsorvadási folyamat és halál így tehát valóságos biológiai láncolatba fűződhet. Ebben az értelemben az ingeréhségnek ugyanaz a szerepe az emberi szervezet fennmaradásában, mint a táplálékéhségnek.
Valóban így van, az ingeréhség több vonatkozásban nemcsak biológiailag, hanem pszichológiailag és társadalmilag is - párhuzamba állítható a táplálékéhséggel. Hiányos táplálkozás, jóllakottság, ínyencség, torkosság, különc étkezési szokások, aszkézis, konyhaművészet és jó koszt csupa olyan fogalom, amelyet a táplálkozás területéről könnyűszerrel átvihetünk az érzékelés területére. A túltápláltságnak a túlingerlés a megfelelője. Normális körülmények között, amikor bőséges az ellátás, és nagy a választék, a választást erősen befolyásolja az egyéni ízlés. Lehetséges, hogy az idegenkedés vagy vonzódás többé-kevésbé alkatilag meghatározott, problémánk szempontjából azonban ennek most nincs jelentősége.
A szociálpszichiátert az izgatja, mi történik a kisgyermekkel azután, hogy a természetes fejlődési folyamat során leválik anyjáról. Az eddig elmondottakat "köznyelvi kifejezéssel" valahogy így összegezhetjük: "Ha nem simogatják a gerincagyadat, kiszikkad." Amikor lezárul az anyához fűződő intim kapcsolat időszaka, az ember élete végéig dilemma elé kerül, melyben sorsa és életben maradása a tét. A gyermeki fizikai intimitás fennmaradásának társadalmi, pszichológiai és biológiai erők állják útját; ugyanakkor az ember soha nem adja fel törekvését annak elérésére. Az esetek többségében kompromisszum születik. Az ember megtanulja, hogyan érje be rejtettebb, sőt akár jelképes gondozási formákkal is, egészen addig, hogy olykor már az elismerés apró jele is elegendő a számára; ám ugyanakkor szemernyit sem csökken a fizikai kapcsolat iránti eredeti szükséglete.
A kompromisszum folyamatát különböző kifejezésekkel jelölhetjük, például a "szublimáció" szóval, de bárminek nevezzük is, az eredmény azonos: a gyermeki ingeréhség részlegesen átalakul valamivé, amit elismeréséhségnek nevezhetünk. Minél bonyolultabbá válik a kompromisszum, annál egyénibb lesz az illető személy elismerési vágya; ezek a megkülönböztető jegyek teszik változatossá a társas érintkezést, és határozzák meg az egyén sorsát. Egy filmszínésznek esetleg heti száz "simogatás" is kell hódolóinak névtelen és alaktalan tömegétől ahhoz, hogy a gerincagya ki ne szikkadjon. Egy tudós ezzel szemben akkor is megőrizheti fizikai és lelki egészségét, ha valamely nagyra becsült mester évente akár csak egy "simogatásban" részesíti.
A "simogatást" az intim fizikai kapcsolat általános fogalmának értelmében használjuk; a gyakorlatban ez különféle formákat ölthet. Vannak, akik valóban megsimogatják a gyermeket. egyesek átölelik, vagy barátságosan megpaskolják, mások játékosan megcsipdesik vagy megfricskázzák. Mindezeknek megvan a megfelelőjük a beszélgetésben. Akár meg is jósolhatnánk, hogyan gondoz valaki egy kisbabát, ha halljuk beszélni. A "simogatás" fogalmát, jelentésbővítéssel, köznyelvileg minden olyan aktus jelölésére alkalmazhatjuk, amely egy másik személy jelenlétét nyugtázza. Így tehát a "simogatás" szót a társas cselekvés alapvető egységeként használhatjuk. A simogatások cseréje tranzakció, ez pedig a társas érintkezés egysége.
A játszmák elméletét illetően a következő elv kristályosodik ki: akármilyen legyen is a társas érintkezés, biológiailag mindenképpen előnyösebb, mint ha nincs érintkezés. Ezt a tételt S. Levine néhány jelentős patkánykísérlete is igazolta: a gondozás nemcsak a fizikai, az agyi és az érzelmi fejlődést, hanem az agy biokémiáját is kedvezően befolyásolta, sőt, fokozta a leukémiával szembeni ellenálló-képességet. Igen sokatmondó tény, hogy a gyengéd gondozás és a fájdalmas áramütés egyforma hatékonysággal szolgálta az állatok egészségét. E bizonyítékok tudatában fokozott önbizalommal vághatunk neki a következő résznek.
Elsötétült életemnek napja vagy te mostan, Mert te most is égve-égőn tündökölsz az életemben Egyedül vagy, csodacsillag, hajnaltalan éjjelemben. Most is rólad álmodom, mert rólad álmodoztam.
Álmodoztam éjjelenkint s régi verseimben Minden elment mostanáig, ifjúságom, az is indul. Félve, fájva kérdem én, hogy kell-e élni még azontúl? Dúl e kérdés, bánt e félés, fáj nekem már minden.
Csak te vagy vigasz nekem most. Nézni jó utánad. Utánad már semmi sem jön, énnekem már semmisem kell. Messziről csak érted élek. Téged nézlek tárt szemekkel, Könnytelen. Ha nézhetek rád, akkor bűn a bánat.
Vakon végigszaladni, ez a vágyam. Mellette, s nem, nem a világban. Nemtudást csúnyán kihasználni. A minden, vagy ami több: akármi. Kérdezted, hogy mi a vágyam. Idegen maradni a világban. Nem találtam semmit, rám se leljenek. Vakuljanak meg, akik sejtenek. Látod, vágyam nem szelíd. Ezért vagyok nyugodt: kényszerít. Idebenn maradni a világban. Mért is kérdezted, mi a legfőbb vágyam? Nem tudom, ki használ. Csúnya. Látja mindenem. És unja. Helyette minden vagy akármi. Próbáld meg te kitalálni. Miért kérdezed, hogy mi a vágyam? Sült galamb, nyitva van a szájam! Találd ki te, minek kérdezel. Valaki csúnyán visszaél velem. Megkínoz. Hiába élvezem.
- Ember és költő nem mindig azonos. Amit kimond a költő, nem biztos, hogy állja az ember. A költő nem magát mondja, szava nem az övé, csak az ember rendelkezhet szabadon, csak gyöngesége a sajátja. Szellemét azonban nem fogja vétke. Milyen törékeny! Életében hányszor, de hányszor fogadhatta meg, hogy valamiképpen emberileg is hozzánő a „feladathoz". Hányszor negyvennapi böjtöt osztott ki már magának elégtelenül ?
- Emberi gyöngeségem sok van. Súlyos. Az a baj viszont, hogy az embernek a gyöngesége sem egyértelmű, mint ahogy a jósága sem. Az embernek az úgynevezett jó oldalai is veszélyt jelenthetnek. Gondold el, hogy a szentség és az álszentség közt mekkora rokonság van. A hibákkal sem ilyen egyszerű. Mert én például rettenetesen kíváncsi vagyok. Ez bűn, de nemegyszer átsegített majdnem embertelen szituációkon, mert mint egy regényíró, szinte a magam személyes sorsától érzelmileg függetlenül, kíváncsi voltam, hogy az élet milyen következő lépést produkál számomra. Saját magam regényírójává tudtam válni kíváncsiságból. A másik súlyos vétkem : bizonyos infantilitás, gyerekesség, ami másokat gyakran hoz zavarba, és van, aki elveszti a türelmét amiatt, főleg az úgynevezett hivatalos társaságban. A protokoll számára ez tűrhetetlen, elviselhetetlen. De tudod,mégiscsak költői tulajdonság! Hogyan tudnék enélkül csodálkozni, örülni, szárnyalni önfeledten? ! Látod, ez is kétoldalú. A harmadik dolog, ami nálam vétekszámba ment, az az érzelmi életem volt. Nagyon sok problémát és nehézséget okozott, ami talán a neveltetésemből is adódott. Tulajdonképpen szerelemre születtem, és az egyik boldogtalan szerelemből gázoltam a másikba, rettenetes intenzitással. Akkor meg az történt, hogy annnak ellenére, hogy én voltam, aki kudarcot vallott, én bűnhődtem. Mert ha az ember lélekkel nem győz egy szerelmet, akkor az visszaesik a testbe, és átváltozik merő szexualitássá. És a szexualitás kísértései is borzasztóan meggyötörték az életemet. A hiúság nem volt nagy problémám. De nem állítom, hogy nem voltam hiú. Ez nálam inkább a féltékenység, irigység formájában jelentkezett. De talán két percig, ha tartott. Nem mondom, hogy nem éltem át. Ha csak egy indulat erejéig is. Nem okozott hosszan tartó problémát. Azt hiszem,végül is objektív voltam; nagyon boldoggá tett, ha valakit találtam, akire egy pillanatig irigykedhettem. Mert ezután feloldódtam benne, felnéztem rá. Ha például Bachot hallgatok, bizonyára furcsa lenne, ha irigykednék. Vagy Bartókot, Vivaldit. Ezek értékek, amelyekben nyugodtan fel lehet oldódni, és fel kellene oldódni. Persze egészen mások a kortársi mértékek! Amik a kortársaknál helylyel-közzel nehézséget okoznak, azok az érdemtelen elismerések. Most a jó tehetségekről szólok elsősorban, mert az ember a tehetségtelenre, még ha nagy sikere is van, tulajdonképpen nem féltékeny. Mérges, de nem féltékeny. Nehézség csak a tehetségesnél van. Ha egy tehetséges ember szerepet kap akkor, amikor te levegőhöz se jutsz, egyedül ez okozhat gondokat. Jóllehet az éremnek megvan a másik oldala is, hogy ez azért mégiscsak valódi érték. Én nem, ő igen. Istenem...
Beleszülettünk térbe és időbe. S addig, amíg nem vagyunk legalább olyan nagylelkűek, mint a természet, és legalább olyan nagyvonalúak, nem vagyunk igazán keresztények sem. Legalább a természetes szintjét el kellene érnünk, ami pedig nem is a végső aspirációnk. Ahhoz már olyan nagyvonalúnak kellene lennünk, mint maga az univerzum. Mindig éreztem, hogy tőlünk ötmillió fényévre egy csillagon a világ legszebb hajnalai játszódnak le minden publicitás nélkül, halálos precizitással, évmilliók óta, tökéletes és fáradhatatlan rendezésben. És a szellemi életnek, ami nem a mennyek szellemi élete, hanem itteni, nagyon is földhöz ragadt, nagyon is emberi élet még akkor is, ha csak természetes aspektusból nézem, magán kellene viselnie ennek a nagyvonalúságnak a bélyegét. Ha erre nem képes, akkor mindig kevesebb és szegényebb lesz annál, mint amit kifejez. Most persze nem beszélek arról, hogy hiszek abban, hogy ez bizonyos transzcendenciának vagy a természetesen túli fölismerésnek ad vagy készít helyet. De elég csak a természetesnek eleget tenni. Elég. Ezt Jézus nagyon jól tudta. Ezért volt annyira igénytelen a parancsolataiban. „Elég a mai napnak a maga gondja" - és tanításai tele vannak ezekkel a nagyon pici dolgokkal.
E czikknek jó szándéka: minden rendü édes anyáknak, –ugymint a kik leányok nevelésében nagyobb szerepet visznek, mint a családatyák, – nevelő bölcsek irataikból meggyüjtve és röviden rámába foglalva házi-táblaképen eleike adni mindazt, mit ez ügyben leányaik boldogitására, önmaguknak is örömükre és dicsekvésükre tenni kell.
Előbocsátom az észrevételt, hogy nőmagzat is szintén ugy az Isten képére teremtetett, mint a fiu; és neki is már polyájában rejlik drága kereszt-szülei ajándékul a körmöczi arany, – az okos lélek, mellyet nagy becsben tartan iszent kötelesség. Mert a leánygyermekben is a lélek értelmessé csak gondos nevelés által fejlik ki, és lészen azzá, mire neki itt e földön, rendeltetéséhez képest Isten akaratjából lennie kell.
Rendeltetése pedig leánygyermeknek, – falusinak, városinak egyaránt, minden néposztályban, sors, rang és faj különbség nélkül, – hogy felneveltetvén, legyen feleség, anya és gazdasszony.
E háromtiszt vár minden leányra előbb utóbb, herczegi kisasszonytól fogva le a szolgálóig; mellyekhez a mint hűn megmaradva vagy tőlük eltérve leányát az anya neveli; a szerint teszi azt boldoggá vagy boldogtalanná. Jelen czikk is szorosan e háromsághoz tartja magát, divat és társalgási szabályok ebből szándékosan kizáratván.
Még megjegyzem, hogy e czikkben a már felserdült leánykák értetnek, kikkel édes anya a physikai (gyermekkori) nevelésen, és az életre nőknek is szükséges iskolai tanitáson már tulhaladt szerencsésen; és gondját az erkölcsi s szellemi tulajdonok kifejtésére irányozza, mellyek szép mindensége amaz egy szóban van foglalva: asszonyiság.
Illy értelemben immár a leányos anyáknak ezennel tiz mozaik-képek rajzoltatnak eleikbe, ugyanannyi felirással homlokukon. A színes kövecskék képeimhez nagy gonddal rakattak öszsze, azért az egész kis müvet több izben is, és más más időben figyelemmel megolvasni….ajánlom.
I. Anya! neveld leányodat engedelmességben. Leánynak természeti és polgári rendeltetése lévén, házasságban férfival élni együtt; attól függni, ahhoz alkalmazkodni s annak tetszésére járni: ehhez ő nem készittethetik másként, mint a szülék iránti tisztelet, engedelmesség és önalkalmazás által. Mert férjesüléskor az igy nevelt leánynak sorsa nem lesz több, mint átmenetel egyik kedves függési szalagról a másikra, melly aztán mind férjét, mind önmagát boldogitandja. a melly anya leányát szabad akaratjára hagyja, benne engedetlenséget, durczáskodást, visszabeszélést, komor arcz-vágásokat eltür, hallgatást nem parancsol, vagy őt szintén fejére növeszti: az szerencsétlenné teszi vejét, leányát, kinek utóbb a férje iránti engedelmesség vajmi nehezen fog esni; –kivált ha olly szomoru helyzetbe is talál jutni, hogy kényszerülve lesz mindent megtenni, mi a férjnek tetszik, és mindent eltürni, s mi őneki nem tetszik. Bizony mondom: leánygyermekben is, vagy az akaratnak korán a háznál kell megtöretni, vagy benne utóbb a szivnek kell megrepedni. Az engedékenység azaz erény, melly a férjet lekötelezve tartja szintén abban az életkorban is, mellyben a delnőknek már csak lelkeiket szokás szeretni.
E táblához kirakom az anyának ajándékul a bölcsesség nőistenének Minervának arczképét; – leányának pedig, az engedés szümbolumául adok egy hajlékony zöld nádszálat.
II. Anya! neveld leányodat háziasságban. Nőnek életpályája nem a nyilvánosság végetlen terén vonul át zajosan, hanem a háznak szük körén belől, egész csöndben és zajtalanul. Ő tehát korán szokjék e körnek sok apró teendőihez és a családi élthez; ebben tanulván mindenkor örömét, mulatságát és a családi élethez; ebben tanulván mindenkor örömét, mulatságát és boldog megelégedését. Szülei házan kivül másokén eszét ne jártassa, és sehol ne szeressen ugy lenni, mint a szülei házánál, – csak egy ház legyen neki becsesebb, az …. Isten háza. Ezen erénynyel ellenkezik: mindig vizitekre járni, ide s tova kiszaladozni, idegen társalgás után sovárogni és egyedüliségben is hon megmaradni nem tudni. De nem valódi háziasság az is, ha leányaink ezt az erényt, mellyel a szánalom és adakozás igen szépen összeférő; – szükmarkuságban és keményszivüségben helyezendőnek vélik. Nők hordozzanak mindenkor szánakozó lágy szivet kebelökben, és ők lágyitsák a férfiak keményszivüségét is. Mert őket rendelte Isten a háznépnek gondviselő anyjaikká, és ő beléjök plántált könyörülő kegyes szivet, – ha az rosz nevelés által el nem rontatik. Irgalmatlan asszony egy szörnyeteg a polgári társaságban. – Ide illesztek egy csinos görög günoeceumot (nő-szobácskát), például az anyának; egy kis kerti csigát pedig jelképül leányának.
III. Anya! neveld leányodat munkásságban. Nők sem mezei liliomok, mellyek nem dolgoznak és nem fonnak. Nekik is az élet feladata: munkálkodás. Bizony első anyánk Éva sem éldegelt a paradicsomban dologtalanul, kezeit a hüs fák alatt összedugván: hanem kertészkedett ártatlanul. Hisz egyedül munka az élet, munkátlanság kész halál. Neveljük leányunkat huzamos elfoglaltságban; ugy hogy az vérévé váljék neki, és dolog nélkül létezni ne tudjon egy percziglen is. Akkor nem fogja eszét hiábavalókon vagy szinte bünös terveken jártatni; nem fog szerelmeket üzni, – nem érkezik megtanulni billet doux-kat (szerelmi leveleket) irkálni, virágok nyelvén érteni és kalandos regények után sovárogni. Tanuljon meg leányunk hozzá illő minél több müvészetet és ügyességet, a selyemhimzéstől alá a fejésig, vagy szorul rájok vagy sem. Mert nem tudhatja, mellyiknek veheti hasznát vlamikor. Munka, melly tisztességes, bárminő magas rangu nőnek sem derogál. Egykor Győrött Josipovicsnéval, kezeiben gyalogorsót tartva és pörgetve találkoztam. De uri rangu leány házi és mezei gazdaságban aljas munkákat, (bár azokhoz értene is) készakarva nem vállaland; mert abban ismét nem áll a munkásság. Hagyjuk az efféléket kormányunk alatt a cselédségnek.
Adom itt az anyának például Márthát és bölcs Salamon gyors asszonyát (Péld. 31, 10. stb.) – leányának jelképül a dolgos méhecskét.
IV. Anya! tanitsd leányodat nélkülözni. ez az erény, – mellyet időnkben olly igen kétkézen kell fogni és gyakorolni, – beviendő lészen evésünkbe, ivásunkba, ruházatunkba, kivánatainkba, mulatságink és társalgási modorunkba. Rajzának főbb vonásai: ételekbe nem válogatni, csemegék után nem esengni, mert valamikor talán még siralomékenyér is lehet leányunknak mindennapi étkezése; egyszerü és kevés étellel is beérni, minőket a ház maga kiád; szándékosan néha strapáczokban is részt venni, nehogy a test puhultságba és kényességbe elmerüljön; – jövő szerencséje iránt vérmes reményeket nem ápolni, –kedvencz óhajtásink meghiusultán nem siránkozni, – divatok rabja nem lenni, – másokat szorongva nem utánozni, hanem lepedőnk szerint nyujtózni, –leányunknak minden vágyait nem teljesitni, még ha mód volna is benne.
V. Anya! tanitsd leányodat türni, – injuriázásokat szintén. Wieland mondása szerint az élet nem systema, – nem sinóron huzott rendszeres folyása a dolgoknak: hanem össze-visszahányva létez itt minden, jó és rosz, édes és keserü, méltányosság és méltánytalanság (injuria), a sorsnak kedvezése és csapása, hizelgések és bántalmazások, sőt gyakran aljas durvaság a látszó müveltségnek közepettén. Szerencsétlen házasságra is készen tarthatja magát minden leány, de férjétől szenvedendő injuriázásokra minden esetre, –mellyek ellen őt sem rang, sem szépség, sem kötényében vitt kincse nem biztosithatja. A legtöbb férfinak e részben kettős arcza van, mint Szaturnusnak, egyik komor, másiknyájas. Emebben jelennek ők meg a hölgyek előtt, míg kezőkérti udvarlásuk ideje tart; de a házasságban, négy fal között nekik majd amazt is megmutatják minden appertinentziáikkal együtt. Sőt lehet dolga nőnek csudálatos szeszélyü, rosz elvekkel szaturált, vagy szinte elv nélküli férjjel, –cynicus emberrel, kinek tréfája is kegyetlenség, – hirtelen haraguval, ki iránt a nő kényszerül siket, vak és néma lenni. Jó nevelés által minden bal-esetekre elkészitett nő az efféle sérelmeket is békével türi, szivét megerősiti és bunak nem ereszti.
Ellenben a nők maguk legyenek mindenek iránt méltányosok; mit háznál a testvérek és cselédek iránti nemes magaviseletben szokhatnak meg. Leánynak nőcselédeken uralogni és paczkázni meg ne engedtessék. Szekánt urnőkön azok néha rettenetes boszut állnak. Alázatos sziv pedig az a kert, mellyben a türésnek égi virága is terem.
E képhez adok jelentésül az anyának egy kis keresztet aczéllánczocskával nyakába; – leányának pedig a türésre emlékeztetésül egy hófehér májusi bárányt.
VI. Anya, őrizd leányodnak erényét. Mrlly felhivás ellen hiába élczeskedik az angol regény-iró Goldsmith; állitván, „hogy az olly erény, mellyet őrizni kell, alig érdemli az őrizetet.” Mert kedves leánygyermekeink azt igen is megérdemlik; és szükséges, hogy őket gyöngéd szeretettel őrizzük, nyilván titkon, éjjel nappal. A nőnem neve gyarlóság. – Okos anya tehát vigyázand leányának minden lépésére; azt nem engedi egyedül járni; férfival bensően társalogni, –árván tartott leányát sem küldendi férfi cselédek után ispánkodni; átalján cselédséggel összeereszkedni nem hagyja, mellytől leányainknak mindig bizonyos távolságban illik maradni. Az asszonyiság vlami igen kényes finom portéka,melly már azzal megsértetik, hogy leányunk szabadon jár kel, jóhirü garde de dame nélkül. Legjobb garde de dame maga az édes anya. Örködend pedig az anya olvasmányaira és beszédeire is leányának*), mellyeket folytat, midőn leánytársaival fesz nélkül érzi magát. Leánynak nem szabad semmi hirének lenni; és ha csak akkora hire lendül is, hogy szellője egy szalma-szálat megingat, már a leány-erénynek vége. Midőn pedig leány szinte pártában menyecskévé is talál lenni: azért a vád anyjára sulyosabban nehezedik, mint szerencsétlen leányára.
E képhez, emlékeztetőül veendi tőlem az anya a lombos tölgyfát, melly a derekára tekerődzött repkényt tartja és megóvja; a leánynak ajándékozok egy őrangyalt; a leányos házhoz pedig önvédelmi jelképül rendelek egy kis bökös üti–kost az udvarba.
VII. Anya! leányod hiuságát tartst zabolyán. A hiuság,mellynél fogva nő testi fogyatkozásait rejti, és magát mindhalálig szépnek és tetszőnek tartja, bár ha még olly nemszép is, szegény, vagy már vénecske is, – e nemnek sajátságos jelleme levén, ugy tekinthető, mint belé az áldott természetről oltatott jellem. – Minden némber hiu, valamig él. De mivel ezt, mint világ szerint hibának bélyegzettet, minden nő tagadni szokta: azért azt bántatlanul kell hagyni, és szóvá sem tenni soha. Nőnemben a hiuság épen az, mi férfinemben a büszkeség és becsületérzés, – erényének ártatlan paizsa; mellyet tehát nőben elfojtani akarni, kegyetlenség. De ártalmas méreggé válik, mihelyt mértéken tul csapong, elfajulván férfiakoni uralgássá, kaczérkodássá, követelő vágygyá vagy szinte rut gőgösséggé. Édes leányunk is hadd legyen hiucska. Hanem anyja gondoskodjék aztán, hogy leányának modorából, beszédéből, öltözékéből a hiuság ki ne rivjon, mi tőle a kedélyeket csak eltaszitaná. Minél többek a fönforgó körülmények, mellyek miatt leányunk bünös hiuságra csábittathatnék, minők pl. személyes szépség, gazdagság, sok udvarlók hizelgései: annál éberebb légyen az anyai vigyázás; – nehogy a leányka a sok udvarló közepettén is, alattomban megvettetést arasson, vagy szintén holtig pártában hagyassék. Mellyre nézve leányunk pipere-asztala inkább csak öltöző-asztalka legyen, mellynek tüköre fölött ez a felirás álljon: „Szép a csinos, izletes és egyszerü.” Ez asztalkától minimum számüzve maradjon. Naphoszszat többé leányunk ne tükrözzön, se csecse páviánként tükör előtt ne üldögéljen. – Ha van családi neve, melly jeles ősökre emlékeztet, vagy keresztneve, melly valami szépet jelent: ezeknek megfelelni ám hiuskodjék. Leányunk produkálása, azaz: valamelly ügyességének feltüntetése tánczvigalmakban és más zajos publikus előtt, soknak már életébe került.
Jelképeül ide helyeztetem anyának a három grácziál (kellem-istennőket); leányának ez virágedényben a szemérmes mimósa növényt.
VIII. Anya! mérsékelt leányod vágyait. a sok-vágyu nőktől uri rendü ifjak olly igen félnek, mint a tüztől; melly féltökben is sokan vagy házasság nélkül élnek, vagy inkább szolgaleányaikat veszik nőül. És ez nem is csuda. Mert látják, hogy számtalan család a miatt jut tönkre, mivel abban a feleség vágyai kielégithetlenek, mellyek aztán a ház jóllétét nadályként szivják és emésztik, mellyeket pedig megizlelni az illyen nő már leánykorában elkezdette. Az uj meg ujdivat és fényüzés öltözékben, piperében, mulatságban a szépnemre nagyon csábitó erővel hat ugyan: de ellene lehet állani egészséges jó elvekkel, névszerint azon elvvel, hogy „kevés költséggel is megélhetni sorsunkhoz illőn.” Különösen ajánlom édesanyáknak, hogy leányukat sorsából ki ne emeljék magasabbra; rangukon fölül ne ruházzák, ne czimeztessék. Mert ezáltal bár a kis leánynak ideiglen dőre örömet szereznek, hiuságuknak tömjénezvén: de többnyire szerencséjét meggyilkolják, és érette leányuktól, ha utóbb maga is eszmélkedik, rosz köszönetet aratnak. Én legalább valahol illy elczifrásodott agg leányokkal találkozom, mind ott anyjaikat okozom, azokon viszont csak sajnálkozván. Óvja magát minden család ama lelki kórságtól, melly szerint olly sokan a boldogságot abban vélik keresendőnek, hogy láttassanak boldogoknak –nem pedig, hogy legyenek boldogok valósággal.
Ide föstök leányoknak egy kellemesen illatozó kerti ibolyatőkét; anyákat pedig utasitom egy szentirási mondatékra, melly olvasható I. Timoth. II. 9. 10.
IX. Anya! neveld leányodat nemzetien. Te szülted őt családodnak, de ez szoros kapcsolatban áll az összes bnemzettel és hazával, – mellyért (volt az idő) számtalan nők is ontottak drága vért. ezzel tehát a leánymagzatokat is közelebb ismeretségbe hozni; velök is a nemzet történelmét, régi szokásait, öltözékét és nyelvét tanulmányoztatni, irodalmi kincseit házhoz beszerezni, olvasásukat megizleltetni; Árpád völgyét, a hon iker fővárosát, ennek dicső itnézeteit és alkotványait (lánczhidat, szinházat, muzeumot stb.) leánynak is felvezetni, a nagy emberek arczképeivel szobája falait ékesiteni, és ezek által a nemzet és hon szeretetét leány szivében is felkölteni s ápolgatni, – mindez egy jó anyának gondjai közé tartozzék. Egyedül a nemzetien képezett leány lehet alkalmas, utóbb az ő gyermekeit is viszont olly szellemben nevelni, és fajunkat hü tagokkal, a hazát hasznot polgárokkal szaporitani. Csak egy dologban ne öltse fel leány a magyar nemzetiskedést: a magyar szitkok mondásában. Mert szitkos beszéd, hangos kaczagások, katonás modor, –az asszonyisággal össze nem illenek és mi férfiak, –bár magunk szitkos szájuak, –nőknek, kikszép szájából merőn szép tiszta beszédet szeretünk hallani, a tisztátalan beszédet meg nem engedjük és szitkos fehérnéptől iszonyodással fordulunk el.
E képhez adom az anyának, Saroltának, az első magyar keresztyén fejedelmi nőnek mellszobrát ereklyéül; – leányának viszont adok egy nemzeti selyem lobogócskát ablakába.
X. Anya! neveld leányodat vallásosságban. templomnak látogatása, imának és szent énekeknek örvendése: a női erénynek igen hatályos erősitő szerül szolgál; egyszersmind óvó-paizsul minden bünös csábitások ellen. De a házassági élet folytán rá várakozó számtalan szomoru esetben is, – minők a nyavalyák, lelki szenvedések, emésztő bu-bánat, örömtelen élet, mellyekre magát minden leány készen tathatja; a nő hol keressen sebhedt szivének enyhitő irt és menedéket másutt, mint a vallás rejtekében, –hol mindig talál vigasztalást. Jó szerencsére, a szent vallás inkább a szivnek dolga levén, mint a hideg értelemé: épen a nőnem szive is kiválólag alkalmas a vallásos érzelmekre; és azokra már gyöngéd természeténél fogva hajlik. Lám a Krisztusnak nők voltak legszámosabb és leghivebb tisztelői, és az evangeliom magvának az ő lágy szivök lett legkedvesebb meleg ágya. Szép dicséretére válik a nőnemnek, hogy az urnék között a Krisztusnak jóltevője több is*), de ellensége egyetlen egy sem találtatott. Valóban szentségtelen nő valami természetelleni lény a nap alatt. E czélra légyen a leánynak egy bizonyos imakönyve, ékes külsejü, de még ékesebb belsejü, azaz: keresztyéni szellemben irott. Ebből imáját estve reggel félre vonulva buzgón elmondani, s magát mindannyiszor mintegy megszentelni: légyen kedves élvezete. Azt mondja az angol iró young: „Az összes természetben nincs kellemesebb látomány, mint egy fiatal ékes hölgy, ki áhitatosan imádkozik, – olly szépség ez, mellyen emberek és angyalok egyaránt gyönyörködve legeltetik szemeiket.” Hanem leányunk vallásos indulatján, hogy ez bigotteriává el ne fajuljon, a türelmesség szelleme lengjen át egészen, és a minden osztályu s felekezetü embereket egy testvériségbén összefüggő aranyfonal……..a szeretet.
E képemhez adok az anyának egy tömjénző házi oltárt, jelképül; leányának pedig Filep apostol négy leányait**)……….. társaságul.
Edvi Illés Pál, m. acad. l.-tag, a philos.oszt.-ban.
Ez a ragadozó – ez szeretet? Az érzés minden másra vak dagálya, amely mellékalakká degradálja, morális nyűggé, a többieket?
Az egyet és csak egyet látni mohó szemek szemforgatása: az, hogy nem és nem én, valami más a forrása, és hogy így nem tehetek
róla, meg úgy nem… És lehet szag, érintés, zene – ki bármi váltja, folyamatos és egyetlen a skála, közös mindükben egy:
hogy nincs szabály, hogy mind kivételes, s ha jön, hát jön, és se hűség, se hála – a pusztán emberi elem nem állja a versenyt, győz az épp-így-rendezett
anyag: kulcscsont, kezek, körömház lét- és bonctani csodája, legmélyem vakszeszély energiája csak létezést szeret, nem érdemet.
S ha rászorít a lelkiismeret, a lassú haldoklás csak bosszúvágy: a lemondást annak a képébe vágja, kinek látszólag kedvezett:
nézd, mi marad neked belőlem, hogyha az utamba állsz, ha ami a sejtjeimben mint a lámpa süt, s napjaimban, elveszed.
Az öröm olyan robbanó terek közé ránt föl, olyan súlyos sugárba, hogy szétrepít a jóság és a hála, és semmi bűnt nem érzek, nem hiszek,
de józanodva úgy fölémelyeg minden gyanútlan kegyetlenség bennem, hogy mint undok szokást, körömrágást rühellem, mi nélkül el nem lehetek.
A legrémesebb kényszerképzetem az volt a szakításunk után, hogy téged látlak az Oktogonon valami rossz eszpresszó utcára kitett asztalainál, valahányszor a tanítványaimtól hazafelé mentem, láttam, hogy ott téblábolsz, és kisebb szívességek fejében egy pogácsát vagy egy sajtosrolót fizetnek neked. Minden alkalommal elállt a szívverésem: ugyanaz az alkat, fejforma, körszakáll, és - ne is haragudj -, ugyanaz a kissé kéregető testtartás, kiéheztettek? vagy csak szeretetet koldulsz? és az arcod kéjsóvár mindeközben. Elképzeltem, hogy te vagy az, kényszerítettem magamat, hogy elengedjem a buszt, titokban néztelek, féltem persze, hogy feltűnő lesz a viselkedésem, és félreérti az a másik, hogy biztosan nem hiszi, miért csinálom ezt, még jó, ha megúszom annyival, hogy fizetek egy pogácsát neki, azaz: neked, mert hogy második személyben beszéltem magamban róla. De indokolatlan volt félnem, mert észre sem vett, azaz: vettél, s a kínzó gondolat, hogy nem tetszem többé az olyan típusú férfiaknak, mint ti, mély sebet ütött az önérzetemen. Míg tűnődtem mindezen, borzasztó helyzetbe sodortad magadat, följajdultam szinte, egy cédulát bíztak rád ugyanis, a szomszédos OFOTÉRT-ba kellett menned, a cédulán valami durva ajánlat állhatott, melyet ha visszautasít a fényképész kisasszony, téged pofoznak fel, s melyet ha nem, beáll ő is majd kínzóid közé; de te nyilván azt remélted, ha visszatérsz lihegve, leülhetsz újra a kártyázók közé, s bár elveszítetted minden pénzedet, hitelt kapsz (ismertem ráadásul a játék iránti szenvedélyedet). Vártad tehát a cédulát, magasból nyújtották először, majd hirtelen visszavették; s alulról, az asztal lábai közül lógatták elő, te utánakaptál valahányszor, szakasztott mint egy kutya a csont után, én már rosszul voltam, te készségesen nevettél; a nevetésed ostorcsapásként zuhogott rám; így szoktál nevetni az egészen magasröptű vicceken. A közönség közben cserélődött, a buszok jöttek-mentek. Csakhamar befejezted a küldetésedet, pénzzel tértél vissza. Pecsétes öltönyödet nem ismertem, trópusi nyakkendődet sem: egy pálmafáról majmok lógtak alá rajta. Túlzás volna azt mondani, hogy sírtam, de a könnyeim peregtek befele. Révültségemből az unokatestvérem vert fel, azt hitte, buszra várok, nem tudta, hogy tőled veszem végső búcsúmat. Együtt szálltunk fel, kérdezte mi történt. Mondtam, hogy meghaltak a tanítványaim, utoljára jövök ezen az útvonalon, ősz van, korhadnak a fák, kelle-e még magyaráznom, dőlnek a sírkeresztek, nem kell, azt mondta, megért.
A hangyabolyra telepedett szerelmespár kimondhatatlan kínjait kiállni, ágyrugók szabályos kattogását a csúcson, vallomás közben gyomorkorgást, és eltéveszteni a megszólított nevét az egymásra találás felejthetetlen pillanatában. Öngyilkosság tervezgetése közben tavaszi mélabú helyett a nyitott ablakon beáradó gránátoskocka szagban pácolódni. Tűrni a náthájával küszködő pap szaggatott imáját holttestünk felett. Az időváltozás miatt ébren töltött éjjelt követő napon elaludni életfogytiglani ítélünk kihirdetése közben. Saját szobánk helyett egy szállodában a tükre előtt meztelenül borotválkozó kéjgyilkos szobájába nyitni. Berekedni az utolsó szó jogán. Önmagunkkal találkozni a lépcsőházban (ő fölfelé megy, én hullok lefele). Felindultságunkban a kenyérszeletelővel férfiasságunkat szeletelni fel. Önajtónkon kopogni engedélyre várva. Szájunkban spenóttal az újházasok selyemkanapéján görcsösen fuldokolni egy-egy szakállas tréfán. Pelenkacserélés közben óarany karamellpudingot kanalazni. Kezet rázni a tanítvánnyal, aki a halott mester aranyfogával házal. Megvilágosodni homályos körülmények között. Egy nyitott szekrényajtó előtt, félig öltözötten megállni örökre; egy kád vízben megülni, amíg a csapra jégcsapok telepednek puszta halmozási vágyból. S ha nem, hát nem! Akkor eljön az a nap: a nyitott ablakon a gránátoskocka szag, megjön a beretvás gyilkos, hogy levagdossa a bőrünkre nőtt jeget. És tavasz lesz! tavasz!
A dolgok a halálból visszatérnek eredeti helyükre, egy kicsit mások lesznek, kicsit bizonytalanabbak; az ágy négy lábon áll; az asztal is ugyanúgy, a székek, az ablak napsütötte négyszöge a döngölt padlón, s az újságárus rikácsolása a sarki fodrászműhely előtt a méltatlankodás hangján, mikor a szépfiú arcán végigszánt az éles penge - ugyanaz, amelyik tegnap este a halottat beretválta. Szemközt a tükör váltig ugyanazokat a dolgokat ismétli, csak hol fényesebben, hol homályosabban.
Sok idő eltelt. Mindaz, amit hazulról hoztunk magunkkal, szétrepedt, tönkrement.
Az ajtókopogtatás, verőfényes deleken, a hang, amely kérdezte „Mért késtél?", az ajtóküszöbnél, a fehér fésű, mellyel tükör előtt fésülködött az est, egy cigaretta, amit szívtunk a tavasz ablakában a Kismedve farkát ráncigálva, a lámpás alatti két kéznek árnya, két gyümölcsöstál között, mindaz, amit csomagjainkban elhoztunk magunkkal
- azok a fehér, tengerparti sétazoknik, az áprilisi rövidnadrágok és trikók, s még a kisolló is, amellyel a nyugalom ápolta rég a körmét a délután ablakkeretében, visszfénye a kezén s arcán vibráló ablaküvegeknek, szétfoszlottak, szilánkra törtek, megrozsdásodott az olló is, letörött a hegye, olyan most, mint az elpusztult fecske, odalent a kövön, a szappan és borotva mellett, hiábavaló már - vele vágjuk a lábunk körmeit, vele vágjuk a tyúkszemeket, olyan most, mint egy rozsdás kulcs - nincs rá szükség: a zárak összetörtek. Mindaz, amit magunkkal hoztunk batyuinkban, csomagjainkban, szétrepedt, tönkrement. Semmi sem maradt.
S mégis, néha, amint leszáll az est, s a Kismedve akasztja viharlámpáját a sátornyílásba, a száraz földet picit megkarmolászva, Petrosz vagy Vaszilisz vagy Andonisz apó, batyujában turkálva egy odadugott bögréért vagy kanálért, nagyon lassan mozgatják a kezüket - elmerülnek benne, s körülöttük a levegő mozdulatlan és nehéz lesz, mint az olaj a korsóban, s a csönd akkor olyanná válik, mint a malomkő, midőn megáll a víz.
És akkor újra halljuk azt az elfelejtett zizegést, minthogyha ezzel az ollóval vágnánk a konyhapolcok papírcsíkjait karácsony heti napokban, minthogyha az a fehér fésű járna egy asszony hajában; minthogyha lábujjhegyre állnánk, hogy cigarettára gyújtsunk a holdnál.
S tudjuk, batyunk legeslegalján, a szennyes ingeink s lyukas zoknijaink alatt, ott van még egy hímzett asztalkendő a házi csöndből, s annak a két tenyérnek árnya, mint két nagy szőlőlevél.
Ami érték volt bennem : rádaggattam. Legyen arcod: cifráztalak magamban. Elárultál: mentséget fabrikáltam. Most segíts: mert eltűnsz, s leszek hazátlan.
Mindig légy: amim lesz is, neked adtam, amim volt, beleöltözz, megtagadtam, és mindeneddé vetkeztem a vágyban. Most segíts: hiányolj halálra váltan.
Segíts most : légy az űr, melyben zuhanok. Most segíts: hihessem, nélküled könnyebb. Segíts most: értsd magad, mert te vagyok.
Most segíts : már ne szeresselek többet. Segíts most : segítség nélkül ellegyek. Segíts: ha nem muszáj, ne gyűlöljelek.
Nemrégiben a Magyar Hírlapban Ady Endréről írván, versei természetének megállapítása során a következőket is kifejtettem:
„…Ez a csupa értelem-ember ritkán ír olyan verseket, melynek pontosan kipécézhető értelme volna. Ezért, hál istennek, nem muszáj megérteni, s nem is fontos, hogy megértsék. Ez különben is csak a tudományban fontos. A költészetben az értelem számára való foglalat csak egy az ezer adalék közül, mellyel a költő együttvéve mesterkedi ki azt, hogy a papirosra olyasmit szegezzen le, ami az olvasót ugyanolyan állapotba ejtse, mint aminő őbenne nyugtalankodott volt kifejeztetés után. A versnek értelme semmivel sem fontosabb, mint az, hogy hány ú betű fordul benne elő s az egyes szók milyen sorrendben következnek benne egymásra – jobban mondva: ez mind éppoly fontos, mint az értelem, sőt összetartozik az értelemmel, sőt, néha, költője válogatja, ezeken át fejeződik ki az értelem. Ezért nem mindegy, hogy valamely vers magyarul vagy németül van-e megírva, alexandrinusban-e vagy szonettformában. Ezért pallérmunka az olyan ház, mely tegnap barokk volt s ma szecessziósra lehet átvakolni, s ezért mestermunka a párizsi Sainte Chapelle, a francia királyok egyhajós kis gót kápolnája, melynek néhány pillérfala csak odalehelt kifogás arra, hogy üvegfestésű ablakokat illeszthessenek közbe; a kápolna voltaképp nem maga az épület, hanem az a színözön, mely az ablakokon át mélyen és félhomályosan beleömlik, s amint leszáll a nap, vége a kápolnának. A vers szavakból áll. Minden szónak van valami külön értelme. Van egyéb fogalmakat eszünkbe juttató ereje. Van olyan lehetősége, hogy erősebb szó mellett gyengébben, gyengébb mellett erősebben hasson, hogy egy más szóra ráütve, valósággal, mint a muzsika, a fülemen át hasson át az érzésemre. Van költő, aki egyik erejét hasznosítja. Van, aki valamennyinek ura s még ezenfelül olyan újakat csal ki belőle, amikre előtte nem gondoltak. Lehet-e ebben különbséget tenni egyebet, mint legfeljebb azt, hogy a formát kívülről húzták-e, mint e kesztyűt, az előre kimódolt tartalomra, vagy mint a bőr, egy test az izmával s a vérével? Ezek az egy test versek az igazi versek, költőik az igazi költők. Az igazi költők közt vannak egyhúrú költők és százhúrú költők, viszont vannak, akik egy húron százat tudnak elmondani, s vannak, akik száz húron mind csak egyet mondanak. Ady Endrének sokféle a mondanivalója – körülbelül minden, ami egy embert nyugtalanít, egy férfit felver, egy művelt lelket megkap, s egy mai magyart megkínoz, megráz vagy lesújt. Sokféleképp is mondja el, csak abban egyforma, hogy értelmedhez inkább a füleden át beszél, mint az eszeden át. Hogy igaza van-e, hogy joga van-e hozzá? Bolond kérdés; meg tudja csinálni, tehát igaza van és joga van hozzá. „Bolond hangszer: sír, nyerít és búg. Fusson akinek nincs bora. Ez a fekete zongora. Vak mestere tépi, cibálja, ez az Élet melódiája. Ez a fekete zongora. Fejem zúgása, szemem könnye, Tornázó vágyaim tora, Ez mind, mind: ez a zongora. Boros, bolond szívemnek vére Kiömlik az ő ütemére, Ez a fekete zongora.” Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű.”
Író, sőt versíró körökben, úgy veszem észre, fennakadtak e kifejtésen. Palotai Hugó kollegám ajánlkozik, hogy saját verseimen bizonyítja be, mennyire nincs igazam, lévén ezeknek s minden soruknak pontosan meghatározható értelmük. Azt kell következtetnem, hogy prózában nem vagyok ennyire szerencsés, ha íme ily kevéssé tudtam – pedig lám nem fekete zongorán s nem a fülekhez szólva, hanem száraz szavakkal s egyenest az értelemhez fordulva – megértetni, mire gondolok, s ha szavaimból olyasmit lehet kiérteni, hogy hitem szerint a versnek nem szabad értelmének lenni, s ami értelme mégiscsak van, azt nem szabad pontosan kifejtenie. Ez szakasztott oly barbárság volna, mintha megfordítottját követelném: hogy a versnek határozott értelmének kell lenni s azt pontosan ki kell fejeznie. Igazában s valóságos hitem szerint – s ezt nem sikerült, úgy látom, világossá tennem – ez vagy amaz, vagy bárminő, magát esztétikainak vélő ilyen szabadságosztás vagy tilalomállítás semmivel sem kisebb tolakodás, mint amit, jogi vagy erkölcsi vagy politikai kötelességeknek a költői munkára való ráerőltetését, ma már közönségesen ennek ítélnek.
Lehetséges, sőt máris látni nyomát, hogy az utánzás éppúgy nekiesik majd Ady Endrének, mint ahogy nem kímélte volt sem Petőfit, sem Aranyt, sem Kiss Józsefet, Reviczky Gyulát vagy Heltai Jenőt. Maga Ady Endre sem teljesen példa és előzetesség nélkül való jelenség, s ami benne egyéni, az egyben tipikus is a manapi intellektuális emberre. Az intellektus lassanként mindent áthat s mindenbe belevegyíti a maga mellékízét. Az intellektuális hajlandóság, érdeklődés, világnézet lassanként családi közösségbe szerzi az embereket – olyasfélébe, aminőben hajdan egy-egy falu vagy egy-egy emberhad lehetett közös élmények, események, háborúságok, jó vagy balszerencse révén. Ezek az emberek maguk között szóból is értenek, sőt kevés szóból, sőt célzásból is, mert ismeretes előttük, ami történt s elég a puszta utalás, hogy egész teljességét felébressze bennük az érzésnek vagy emlékezésnek. Így voltak lehetségesek, ugyebár, ugyanazon időkben, mikor a dadogó beszéd roppant hosszadalmasan és körülményesen tudta még csak elmondani a legegyszerűbb eseményt, kifejteni a legfelszínesebb gondolatot is, olyan szűkszavú és sejtető költemények, aminők a skót vagy a magyar népballadák. Viszont a nyelv is instrumentum, mely idő folytán és használat rendjén egyre tökéletesedik, vagy (ez a tökéletesedés) mind kevesebb pazarlással tud mind nagyobb munkát végezni, ebben az esetben gondolatokat és fogalmakat pontosan kifejezni. S nemcsak a nyelv tökéletesedik, hanem, ha szabad e megkülönböztetést tenni, a beszéd is; mindinkább hozzáalakul ahhoz az adott valósághoz, hogy intellektuális embernek a célzás is elég, viszont arra, hogy biztosan célozzon, mind alkalmasabbá teszi a nyelv tökéletesedése. Így keletkezhetik olyasféle költői technika, mely mint a képírásban a Puvisé vagy a mi Fényes Adolfunké, letesz arról, hogy a gyapjút gyapjúnak, a fát érdesnek, a matériát materiálisnak fesse, letesz arról is, hogy körülményesen megfesse fény- és árnyék-plasztikájuk minden részletét s színjátszásuk minden adalékát, hanem ki nyugodtan, ki nyugtalan, ki hold világát, ki pokol tüzét, ki a füvet, ki az emberi ábrázatot egyszerűsített színekkel s ezeknek mindent tolmácsoló, pótló és helyettesítő erejével festi meg. Ez a festő mód sem egyedül üdvözítő, s – ha mai festő inkább kap rajta, mint régebb módokon, az ugyanazért van, amiért mai ember inkább jár vasúton vagy gépkocsin, mint parasztszekéren. Meglévén a lehetősége annak, hogy értelmes emberek számára a mondanivalónkat csak megpedzésével mondjuk el, bő kifejtése helyett, a bennük okvetetlen meglévő gondolatsoroknak; meglévén a lehetősége annak, hogy egy hanggal vagy hasonlattal biztosabban megindítsam felebarátomnak emlékező gépezetét, mintha leltározó felsorolással elbágyasztanám figyelmét; meglévén a lehetősége annak, hogy érzékeihez kapcsolódó értelmi adalékait érzékein át teljesebb összeállásra zaklathassam fel, mint az eszén át: alkalmasint mind több költő él majd e lehetőséggel s mind több olyan költői egyéniség találja meg hangját és szavát, akinek egyénisége már e lehetőség szerint alakult, akinek művészete ezekben a míveletekben friss és erős.
Ám ezt a világért sem muszáj; ezt is csak lehet, csak szabad, mint ahogy a művésznek minden szabad, amit tud. Persze, ez a lehetőség ma nagyobb (s ezzel nagyobb természetesen a csábítása, nagyobb némelyfajta egyéniségeket művészekké avató ereje is), mint hajdan volt. Nagyobb, mert az intellektualitás is terjedtebb, mint hajdan volt, mélyebbre is hatolt, mint ennek előtte; a megértésre több képességet és bekapcsoló horgot, a megértetésre több adalékot és több fogást szolgáltató, mint régebb időkben. De parancs vagy törvény ez a költő mód éppúgy nem lehet az elkövetkező költők számára, mint ahogy nem tilos olyan mód hatniok – ha ma még lehet vagy ők tudnak olyan mód hatni – miránk, nem nehéz, nem egyre lehetetlenebb-e a maga egyéniségét teljesen kifejeznie s a mai olvasót teljesen megigéznie ugyanazon eszközökkel, aminőkkel hajdani mesterek hajdani olvasókat megigéztek? Vagyis, hogy mai ember való-e, képes-e arra, hogy ma, a Winchester, a Browning s a Manlicher idejében parittyán vigye olyan művészetre, mint Szent Dávid, s ha való erre: van-e kedve hozzá, s ha van kedve, van-e kinek, mikor a parittyahajítás ma már nem azt jelenti s nem is hat úgy, mint Szent Dávid idejében? A Szent Dávid zsoltárai ma is gyönyörűek, de ma csak gyönyörű dadogás számba mennek ahhoz képest, hogy mi mindenről tudunk mi, mi mindent tudunk elmondani, mi s mi minden módunk van arra, hogy elmondjuk. Akkor ez volt a minden s a netovább; lángelme volt, aki ezekre gondolt, és mester, aki így fejezte ki. Ma együgyű ember, akinek csak ez a mondanivalója, és gyámoltalan, akinek csak ennyi az eszköze – együgyű és gyámoltalan egyéniségek pedig csak igen ritkán szoktak nagy költők és nagy művészek lenni. Viszont aki mai, összetettebb és felszereltebb ember mesterségesen szerkeszti magát vissza e nagyvonású szegénységbe, annál a magamegszorítása legjobb stilizáló hiszemmel is tettetés, tettetéssel hűvösített lélek pedig legritkább esetben tud mégis felfűlni a szerencsés kifejezés révületéig.
Mert hiába: a költői kifejezés többé-kevésbé mindig szerencse, mert többé-kevésbé mindig révület dolga. A szók csak megegyezés révén jelentik azt, amit jelentenek; a lelkieket kifejező minden szó tulajdonképpen csak hasonlat, mely valamely materiális cselekvésről van lelki folyamatra áttéve; eleinte – mint minden hasonlat – csak nagyjában, csak megközelítően jelenti azt, amit jelölni kívánnak vele, s csak mikor az új használat rendjén eredeti materiális értelme mindinkább elkopik s elménk mindinkább megszokja, hogy a lelki fogalmak egy bizonyos körülkerített mezősége elevenedjék meg a hallatára: ebben a menetben válik lassankint mind kifejezőbbé, mind pontosabbá. Egyben azonban – s ez a baj – mind színtelenebbé, mind kevésbé izgatóvá, mind kevesebb továbbrezgést keltővé. Mentül élesebbek a határok, ameddig jelentő-hullámai elhatnak, annál kevésbé csapnak át e hullámok e határokon, s az ilyen szó erejével az olvasóban keltett lelki mozgalom mind kevésbé hasonlít ahhoz a költő lelkebelihez, melynek kavargásából ez a szó kivált és kirepült volt, s amely költőbeli kavargás rendjén, természetesen az egész lélek, az egész ember forrongott és hullámzott, nem csupán lelkének egy különkerített kis parcellája. Éppen ezért a polgári élet s a tudományos gondolkodás megegyezései során kikovácsolódott és simára kopott szavakkal a költő csak igen keveset ér, mert neki egyéb a mondanivalója, mint a polgári életnek s a tudománynak. Neki egy egyéniséget, vagyis egy nem egészen ismert, nem egészen kiaknázott világot kell kifejeznie, s erre kevéssé alkalmasak azok az eszközök, melyek már kimért területek kiaknázása során váltak közkeletűvé. Viszont ő sem dolgozhatik egyéb mozgatókkal, mint amelyek iránt való fogékonyságot, felkapó, felvevő, velerezgő képességet és hajlandóságot tehet fel felebarátaiban; az ő izgalmas, mámoros, ráhibázó munkája voltaképp nem egyéb, mint egy új megegyezési folyamat megindítása ember meg ember között, vagyis maga között és közöttünk, olyasmik felől, amiket egyelőre csak hanggal, szóval, kézzel, lábbal, rímmel, zengéssel, százféle eszünkbejuttatással tud valahogy megértetni velünk, s amik számára e sokféle mozgatóval valahogy – ő tudja és szerencséje dolga, hogy hogyan – kimesterkedi azt, hogy ugyanazok a forrongások támadjanak mibennünk, amik őt verték volt fel és hajtották volt szája kinyitására. Mi jogossága volna a rímnek, a ritmusnak, a szó csengésének, a szórend zenéjének, a hangsúly kiemelő erejének, a képletességnek, a szók felfrissítésének, eredeti testi értelmükre való visszaszorításának, ha nem az, hogy mind e mozgatókra szükség van s mindezek csak a szók szótári értelmével együttvéve tudják bennem, hallgatóban felkavarni mindazt, amitől a költő nem találta álmát? Szerencse dolga, hogy a költő megtalálja-e mindezen mozgatók alkalmas összefogódzását és, újra csak ezt mondhatom, egyéniség dolga, hogy ezen elegyben mely adalékok s mely mozgatók az uralkodóak. Értelmének – igen, értelmének kell lenni a versnek; pontosabban szólva: rossz és tökéletlen vers az, mely bennem, olvasójában határozott átérzést és átértést nem kelt – de hogy inkább rímei csengésével, vagy emlékébresztő célzásokkal, vagy mozdulatokat eszembejuttató hangutánzásokkal, vagy bizonyos fajta műveltségemre számító terminusokkal éri-e ezt el, mint szótári szóknak szótári értelmével: az az ő dolga, amibe én nem szólhatok bele, s az idők haladásának dolga, melyet én nem tartóztathatok fel. Én azt mondhatom, erre jogom van: Nem értelek… Nem tudom, mit akarsz… Nem látom, merre tartasz… Nem tudtál megragadni… De ha megértettem s ha megragadott – bár szótári szóval én sem tudom, legalább egyelőre, elmondani, hogy mi az, amiben e lelki viadal, indukció és marconizmus rendjén megegyeztünk –, akkor nincs jogom megszabni, hogy a költőnek mi szabad, mi nem szabad, amint hogy egyáltalában nincs efféle jogom; semmi egyéb jogom nincs, mint megkövetelnem a művésztől, hogy tudja is megcsinálni, amit meg akar csinálni és sikerüljön neki az, amit szeretne. Ha sikerült: minden eszközében igaza volt. Ha nem sikerült, az tehetségén vagy szerencséjén múlott, nem pedig eszközein.
Egyelőre. Hogy egyelőre nem tudom szótári szóval elmondani, bár valósággal megértem, amit a költő mindenféle boszorkány-mesterséggel megértetett velem. Mert ne feledjük: ami ma szótár, az tegnap még értelmetlen volt; ami ma használati eszköz, tegnap még boszorkányos machina volt; ami ma meghatározás, tegnap még célzás volt; ami ma próza, tegnap még vers volt; ami, egyszóval, ma már szótári betűjelével jelenti azt, amit jelent, ahhoz tegnap a mondójának még tótágast kellett állania, a nyelvével kellett csettentenie, tömjént kellett égetnie, fehérbe kellett öltöznie és csengetnie kellett hozzá, utánoznia kellett az öregapám fejtartását s a pincehelyi kondás hajnali tutulását, hogy valahogy megsejtesse velem, mire gondol voltaképpen. Alig volt régi költő – mármint olyan, aki a magáéból is adott, nem pusztán az előttejártak nyomát taposta – hogy úgy ne panaszolták volna föl értelmetlen voltát, mint mi felpanaszoljuk az újabb költőkét. S úgy is van, hogy kortársaik számára nem voltak, legalább szótári értelem szerint nem, olyan világosak, mint a mi számunkra, kiknek szótárába már meghatározott értelemmel került be sok olyasmi, amihez az ő hatásuk kapcsolta e meghatározott értelmet, s amely értelemnek szerencsés felajzása volt az az újság és szépség, mely őket kortársaik előtt nevezetessé tette. Innen van az is, hogy ha én mai ember csakis az ő szótárukra, az ő megállapításaikra, az ő utánzásukra szorítkozom, nem oly szép, amit írok, mint amily szép az volt, amit ők írtak, mert én már ezekkel az eszközökkel a mai emberben nem tudok olyan izgalmat kelteni – pedig a szépség aligha egyéb, mint valamely izgalom a percipiáló személyben – aminőt ők ugyane mesterkedésekkel a velük egyívásúakban még fel tudtak volt kelteni. Innen az is, hogy a mi szemünkben ma már nem mindenki nagy költő, aki a maga idejében az volt; hogy nagy és gazdag hajdani költőkben ma már nem minden és többnyire nem ugyanaz tetszik nekünk, ami kortársaiknak tetszett, hogy viszont voltak korukat megelőzött boldogtalan lángelmék, kiket csak mi kezdünk megérteni, mert a fejlődés rendjén megszereztük azokat az ő mondanivalójuk és kifejező módjuk számára fogékony befogadó képességeket, melyek az ő közönségükben még nem fejlettek volt ki. Innen van, a mai világ intellektuális szabadkőmívességénél, intellektuális telegráf-stílusánál, értelmiségig finomodott érzékiségénél s érzéki reflexszé erősödött értelmességénél s az így alakult újfajta befogadó lehetőségnél fogva annak valószínűsége is, hogy a mai költő olyan célzásos és instrumentáló költő lesz, aki a fülem felől kerül az értelmemnek. Ám ez a világért sem kötelesség, a világért sem törvény, a világért sem egyedül-idvezítőség, s ha akadna ma költő, aki olyan értelembeli geometriával tudja megragadni lelkemet, még formában is, more geometrico, csak a logika szépségével, mint aminő zengésbeli geometriával tud megragadni a fönséges Bach: ennek a költőnek éppoly igaza volna, de az ő egyéni igaza éppúgy nem merevedhetnék egyedül üdvözítő paranccsá, mint a fülembe muzsikáló költőnek és költőé.
Nem minden értelem, ami annak látszik. Ha nem így volna, miért volnának – köztudomás szerint – legkevésbé lefordíthatóak éppen azok a versköltők, kiknek egyéni felszereltsége pontos értelemnek pontos szóbeli kifejtésére hajlik? Arany János csak elég pontos értelmű költő: miért nem lehet lefordítani egy sorát sem idegen nyelvre? S viszont Shelleyt, a túlságosan mély értelmű, a kóválygó, az andalgó, a muzsikáló Shelleyt miért lehet nagy könnyűséggel együletben lefordítani, akár egy kúriai indokolást? Azért, mert a Shelley muzsikája csakis az érzékekhez szóló muzsika, melyet át lehet instrumentálni más nyelvre is, s a fogyatékos értelmet éppúgy fel lehet cifrázni vele, teljes hatással. Míg az Arany János pontos értelme együtt adódik ki szavainak nemcsak betűiből s betű szerint való értelméből, hanem rendjéből, hangsúlyából, csengéséből is, abból a numerusból, mely csakis a magyar nyelvnek sajátja, abból a gondolatépítésből, mely csakis magyar mértékben helyezkedhetik el. Ez az, amit úgy bátorkodtam hinni, hogy egytest-vers; a Shelley verséről elég lehúzni az angol kesztyűt s magyar kesztyűt húzni rá; az Arany Jánosét meg kellene nyúzni és más bőrt plántálni rá, ha tudnánk.
Ha tudnánk. A művészetnek semmi egyéb törvénye nincs, mint ez az egy. Tudd magadat kifejezni! Magadat és kifejezni – ez persze, származékosan, mai összetételű és mondanivalójú embert jelent, ki a megragadásnak és megragadhatóságnak mai lehetőségeivel dolgozik. De csak gyakorlatban; elméletben nem. Ha egy mai költőnek sikerülne a mai embert ugyanolyan nótákkal megmozdítania, mint aminőkkel Orfeusz mozdította volt meg a köveket s a birkákat, e mai költőnek éppúgy igaza volna, mint ahogy volt Orfeusznak. Noha, jusson eszünkbe, még ez a hatalmas énekes is azzal vesztette el az ő keservesen visszaszerzett Euridikéjét, hogy visszanézett, ahelyett, hogy előre nézett volna.
Gyermekkoromtól fogva nem Olyan vagyok, mint más. Szemem Nem úgy lát, nem közös kutak Habja bennem az indulat. Nem közös forrásból ered Bánatom. Gyújtva szívemet Más fokra izzik örömöm. S ha szeretek: azt is külön. Ott -- gyermekkoromban -- a vad Élet hajnalán: ott fakadt Ez a varázs -- a jó s hamis Mélyekbõl --, mely kötöz ma is: Forrásból lett, gyors patakból, Sziklahegyen rõt falakból, Napból, mely lekörözött Oszi aranyfény között, Villámból az ég alatt, Amint elszállt, elszaladt, Dörejbõl, vihar ha forrt, S fellegbõl, mely olyan volt (Bár kéklettek az egek) Szemre, mint egy szörnyeteg.
Ne szólj majd! Ne szólj majd Ha el akarsz hagyni Ne szólj Csak menj el És hallgasd Az eső hogy kopog Ne szólj majd! Ha menni akarsz Hát menj el Köszönnöd sem kell Csak hallgasd Az eső hogy kopog De kérlek Reggel menj el És előtte éjjel Egy utolsó táncra Még kérj fel És én tudni fogom Hogy holnaptól nem leszel Áttáncoljuk az éjszakát Dúdolj majd Dúdold el Még egyszer Azt a kedves dalt És én megígérem neked Hogy nem kérdezek semmit Nem kérdezem meg Hogy miért hagysz itt Miért hagysz itt Egyedül az esőben? Ne szólj majd Csak menj el És hallgasd Az eső hogy kopog
Az ősz Mintha késett volna De nem kért bocsánatot Homlokát ráncolva jött mogorván Utazótáskájában ajándékot is hozott Rengeteg elsőosztályú depressziót Hiába öltöztek legszebb ruháikba A fák A szerelem A Nyár utcában maradt
Szabbam ádittám: minden lángban áll! Barátaim, lobogó lángban álltok. Lángol a száj és szátokban az íz, a piros hús, a fehértestü víz: az élet felgyujtotta a világot! Szabbam ádittám: minden lángban áll, felgyujtotta a szenvedély tüze, a düh, a kín, a vágy, a vér tüze, a mindig újraszülető halál: az ördög ég és minden lángban áll, az ördög ég és nem birtok vele.
Szabbam ádittám! – megmondta a Mester és vallom én, Vimálá kurtizán. Egy csókomért száz aranyat fizettek és hirdették, hogy szebbet, édesebbet nem adott érte soha földi lány; és köröttem is minden lángban állt, mert felgyujtotta a szemem tüze, a szerelem és gyötrelem tüze, és enyhűlni akart a szomj, a vágy s velem, a tűzzel oltotta magát, és nőtt a láng és nem birtunk vele.
Szabbam ádittám!… És remete lettem, koldusnál koldusabb. S ti idejöttök és sírtok, látva, hogy hajam levágtam s borjak ganaját eszem itt a sárban, de szavatokban Mara sír, az ördög: sirattok, mert szívetek lángban áll s Mara ez a láng, az élet tüze, a tudatlanság, a méreg tüze, s amíg vágytok, a tűzre nincs halál, Mara forgó kereke egyre jár: újraszülettek, nem birtok vele.
Szabbam ádittám! – a Királyfi mondta és vallom én, a boldog kurtizán. Éltem, megcsömörlöttem, megnyugodtam, a vágyak élő láncát megtagadtam s várom a semmit a halál után; én megtagadtam az ördög csalétkét és kialudt bennem a vér tüze, a szenvedés és szenvedély tüze, az időnek én elértem a végét, a léten és istenen túli békét és megváltottam magamat vele.
Szabbam ádittám! – mondta Buddha, és ti azt mondjátok, hogy megint szép leszek! Hívtok vissza, hogy fiatal vagyok még s csókom emléke ajkatokon ott ég és sajnáljátok férges testemet. És te is hívsz, kit legjobban szerettem, te jobban sajnálsz, mint ők, sohase felejtesz, mondod, s hogy szemem tüze most is a régi: gyémánt és egyetlen – hát nesze, ha szép, itt van a hires szem: kitéptem! vidd és légy boldog vele!
Vidd! – Vagy nem kell? – Menekűltök, bolondok?! Talpatok láng és láng az útatok! Mara rabjai, örök tűzben éltek, az ördög akar élni, ő az élet és énreám már Buddha mosolyog. Szabbam ádittám: minden lángban áll, de nekem nem kell többé semmise, magam magánya vagyok, remete: az akaratnak elértem a végét, a léten és istenen túli békét és vár az örök semmi gyönyöre.
A szív helyén egy szó dobog: felejts. De ott feküdtél a füvön hanyatt, és érezted az izzó lüktetést, a nap helyét a szemhéjad alatt, a káprázat úgy ég a retinán, mint a bőrön az érintés nyoma, a fű, a nap, a fázás, száradás, a hűlő víz felett a szél szaga - dobog a szó, dadog, felejtsd el, ejtsd el ahogy az érdes és meleg tenyér, olyan gyöngéden, szinte súlya sincs, váratlanul a csupasz vállhoz ér, sötétedő strand, szélborzolta víz, a didergő test átforrósodik – mozdulni sem mersz. Volt. Volt. Változik az évszak, lassan fordul fenn az ég, hó hull a vízre, hó, felejts, felejts, a szem mögött hiánytalan sötét, és súlya sincs, hogy érte könnyet ejts, de ha elejted, vele hullsz te is a fekete és jeges víz alá, és nincs nap többé, ami hidegét egy érintéssel felolvasztaná.
Már nem tudom, mily éji menedéken járt át jövendőm viszkető heve. Billent az ég, csillag botolt az égen s az égszínkék lavorba hullt bele. Nyúltam felé. . . De ujjam közt kisiklott, elszállt a szép piros hasú keszeg. S vörös zsidók rőt szakálla virított, amint fenték a kést bölcsőm felett. Minden tótágast állt! Lett furcsa, ferde! Bekopogott a hal az ablakon, fütyült a ló, az ölyv leszállt kezemre, táncolt a fa. S elszállt gyerekkorom. Volt-életem macesszal száritották, elvakitotta gyertyák sugara, s támasza volt a parancsolat-táblák kinyithatatlan kettős ajtaja. A zsidó kárpit páva-forma dísze, a zsidó tej savanykás, furcsa íze, apám botja, anyám viselete, mind rámmordult: - Gazember-kölyke, te! - S csak éjjelente, párnámon nyugodva nem dúlta szét a szakáll csendemet, míg kint a víz rézgaras-hangot adva a konyhacsapból lassan csepegett. Aztán elcsorgott. Felhő lett az égen. Aztán a véres pengét mosta le. - Hát mit gondolsz, e gyors folyású létben zsidó hitetlenségem bízik-e? A fedél - mondták - mindig is fedél lesz. A padló vert agyag, a szék lötyög. A fő, hogy láss, hogy értsél és hogy érezz, asztal a világ, rakd rá könyököd. De már ott vájt ez élet oszlopában a férgek óramívű serege. - Hát mit gondolsz, az állandó világban zsidó hitetlenségem bízik-e? S a nők ? - Hajfürtjeikben csupa tetvek. Kulcscsontjaik görbén előmerednek. Képük ragyás. Halszagú valahány, s az ív a nyakukon, mint ló nyakán. Apám? Anyám? - Homályban robotoltak. Gorombák voltak és kegyetlenek. A rőt zsidók mikor belém botoltak, belém verték rőt szőrű öklüket. Az ajtót tedd be már! - Ringott az ágon a csillagoktól senyvedő falomb, füstölt a hold a piszkos pocsolyákon, s a varjú sírt, nem vélt bennem rokont. S a szerelem, mely már felém világolt s apáimból az ős izgágaság, s a gyertyafény, mely éjjelente lángolt, s minden fa-kés, mely szőrös arcba vág, mind-mind megállt az utamon keresztbe, bár mellük roncs tüdő bélelte ki: - Te nyomorult! Menj és batyúdba tedd be a megvetést, az átkot! Vágj neki! - Elvész az ágy, az asztal is vele. - Menjek? Megyek ! Sebaj ! Köpök bele!
