Rosszat nem mondhatsz rám, amit meg ne tetéznék; katona vagyok katonák közt s te vagy a vészfék: megállitasz, fogsz, hogy megint gyerek lehessek; tudom, hogy ma is jó vagyok, mikor szeretlek.
Hogy még bírok embert szeretni, magam se értem; szidtam a szerelmet, mikor róla beszéltem, láttam bukásnak, butaságnak, esküszegésnek, üzletnek, bűnnek, állati kényszerüségnek.
S habzsoltam kéjeit s ez a förtelmes étel megtöltött annyi csömörrel és annyi szeméttel, hogy sírtam: két szájjal eszi testem az asszony – (s mégis ellenség volt, aki jött, hogy visszatartson.)
És most szeretlek, mintha volnék megint huszéves; tested és lelked porcikái: mind kedves-édes; kiábrándultságom megint gyermeki hit lett, mert azzal gyógyitasz, ami megbetegített.
Amikor bennem legnagyobb volt már az inség, akkor mutatta meg szived, hogy van még segítség: akármennyi a kín s az undor akármilyen nagy, mind-mind elmúlik csendesen, ha te velem vagy.
A küzdés piszkát nem birom s te vagy a béke, háboruimból kivezetsz: szeretlek érte; utamon a halál felé vészfék szerelmed; melletted mindig jó vagyok, azért szeretlek.
Itt nyugszom. Végre megnyugodtam a hosszú szenvedés után. Keserű lelkemet kiadtam s mint dőlt fatörzs, fekszem sután. Keserű lelkemet kiadtam, mint fájó gennyet a beteg: magamtól is védve maradtam: akarva sem szenvedhetek.
Nincs jobb világ a másvilágnál, a másvilágon nincs világ, s nincs jobb világ a nincs-világnál, mert féreg nélkül nincs virág. Nincs jobb világ a nincs-világnál, hol féreg van csak, nincs virág, hol féreg nem kár, hogyha rágcsál. hol féreg nem fáj, hogyha rág.
Itt nyugszom. Végre megnyugodtam. Elszállt az álom és a láz. Ma föld fölöttem, föld alattam, és nem emel, és nem aláz. Ma föld fölöttem, föld alattam, koporsó kerít, néma ház. Keserű lelkemet kiadtam és nem boszant a léha gyász.
Nincs jobb világ a másvilágnál, mely halkan létlen létre bont, mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál, s hol semmi érzés, semmi gond. Mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál, és jobb a száraz, puszta csont ez ideges, husos világnál, mely oly keserves és bolond.
Elöirja-e a sors az embernek, hogy akkor is öljön, ha nem akar? Semmit sem tudott, s ez volt a büne.
- Idegen a telepen. - Két lábon jár. - Értelmes? - Értelmes. - Honnan érkezett? - Nem tudom. Körülöttem minden suttogott. Balról, jobbról, fentröl, alulról. - Dél felé tart. - Valamit visz. A transzduktorom minden idegen impulzust leforditott. Az égitest idegen volt, és én egyedül voltam. Kissé féltem. Minden pillanatban érhet valami baj. - Hogyan müködik? - Nem tudom. Aztán sokkal hevesebben, szinte kiáltva: - Vigyázat! Veszély! - A lény mérges gázt terjeszt. - Milyen gázt? - Öt másodperc... széndioxid! - Ne lélegezzetek! - Tartsátok vissza a lélegzetet! Süppedös, homokos talajon haladtam. Valamiféle utca vezetett a növények között: a faféléknek hosszú, lecsüngö leveleik voltak, s az ágazásoknál könyökszerü csomóik. Valami mozgott, megijedtem,de csak a szél fújt a koronák között. Ismét erös impulzusok: - A lény ránk ront. - Baktériumokat bocsát ki. - Betegségszóró. - Tervszerü támadás? - Nem tudom. Képtelen voltam megtalálni a lényeket, amelyeknek a beszélgetését hallgattam. A negatronnyalábok továbbra is minden oldalról özönlöttek. Kissé megnyugtattam magamat, mert nem látszottak veszélyesnek. És akkor különös berregö hang ütötte meg a fülemet: alacsonyabb rendü lények gondolatközlései?Vagy zárlatos impulzusjelek, amelyek a veszélyre figyelmeztetnek? Ezúttal sikerült a betájolás. A jelenség oldalirányból jött, az erdöböl. Felemeltem a pisztolyomat, és folytattam utamat a fák alatt. Néhány zsenge növény közt mozgást észleltem. Egy növényt, amely akadályozott a látásban,letörtem... hátha ember rejtözik ott! A transzduktorból tömegével zúdultak az impulzusok, egymást túlharsogva,igen magas frekvenciával: - Megszegte a békét! - Védekezzetek, veszély! - Gyilkos! - Megölt egy ifjút! A bokorban kuporgó lény félig felemelkedett. Két rémült sötét szem tekintett rám, idétlen arc,s a majdnem emberi,hajlékony, meztelen test négykézláb eltünt a fák között. Mellettem megrándult valami, egy zsenge törzs, amelyet az elöbb letörtem.A magas szárból sárgás gyanta lövellt elö. Egy növény. Miért bánt engem? A bolygón a hömérséklet megfelelö, és elegendö az oxigén. Én fedeztem fel,az én nevemet fogja viselni. Itt fogunk lakni, benépesitjük, kiirtjuk az erdöket, és városokat épitünk. De még egyre hallottam: - Gyilkos! - Megszegte a békét. A növény továbbra is vonaglik a földön. Már kezdem érteni.
Nem tehetek róla, hogy ember vagyok. De néha szégyenkezem.
Ha felébredek Ha lefekszem Csak azért Csak azért Hogy szeressen valaki Hogy szeressen valaki Hogy szeressek valakit Hogy szeressek valakit Csak azért Ez a dolgok lényege Ez minden dolog lényege Ez a lényegek lényege Alfa és Omega Ezen kívül nem számít semmi sem
Észrevétlenül gyere, ha mégis jössz, úgy, mintha te lennél az a sétány melletti ház, amely már időtlen idők óta ott áll mozdulatlanul; úgy gyere, hogy érkezésed ne lépés legyen, hanem várakozás, s mintha te lennél az idő is, az az estenyolcóra, ahol, s amikor várlak, s mintha te lennél a rengeteg évem ami most letekeredik az idő szorosszálú orsójáról, ha mégis jönnél, ne gyere egyedül, hozz magaddal engemet, hogy már ne kóboroljak, hozz el ide a sétány melletti házba, este nyolcra, és tarts is magadnál örökre.
Mint a töklámpás, úgy fényeskedem. Útját a ragyogásnak húsomból kellett kihasítani és kiontottam érted a belem - üres fejjel vigyorgok, de lobogva. Kicsit ijesztő a szerelem szobra.
Néma csengő, mozdulatlan kilincs, feszülő türelemszál... az égigérő életfa helyén tengődő gyomremény.
A cirkusz vándor körforgásai, átmázolt késnyom a deszkán. Naponta megborzongat a mutatvány: csak a kezed biztos, nem a szándék..
Ki üveghegyen megy átal., véreset lépni se átall. Aki egér tejbekásahegyben, hízik és halad egyben.
Mit is mondana a báb, ha megnézhetné magát ? „A teljes kétkedés díszletei között lelkem a madzagon pontosan működött..."
Ami öröm volt önkívületben, bogár pillanat lesz egy kövületben. Amit hittem magaménak, nem az enyém, csak az ének.
A kosárban egy szem alma maradt. Aranyalma.Bizonyára akkor esett bele, amikor a bíró lánya teli kosárral a kezében átbújt az alacsony almáskert alatt. Forgattam a tenyeremben, gondosan letörölgettem a hamvát. Ha hamvastul hajítom el, ez is megcsúszik a kezemben, és nem találom el a csillagot. De én el akartam találni. Isten tudja miért, a fejembe vettem, hogy ha kialszik a tavacska legnagyobb fénye, akkor rá tudom beszélni a lányt, hogy fürödjön velem. Ezért aztán hosszasan és gondosan forgattam tenyeremben az almát. És bal kezemmel a célt mutatva hátrahajoltam, hogy dobásomnak lendületet és erőt adjak. De amikor testem már dobásnak feszítettem, a lány elkapta a kezem, és kivette belőle az almát.
- Add ide, Piotrek, én dobom el. Ne félj, eltalálom. Ez aranyalma. Aranyalmával a királynak kell dobni, és ha király nincsen, akkor a püspöknek. És hogy se király, se püspök nem akad a közelben, az aranyalma az enyém. És én dobom el.
Mielőtt bármit szólhattam volna, az alma már a fekete víz fölött röpült. Kiáltozva segítettük az aranyalma röptét. És az alma a csillag kellős közepébe zuhant. A csillag úgy ringatózott a vízben, mint a gerendára akasztott petróleumlámpa. Mielőtt ismét mozdulatlanná meredt volna, a bíró lánya a karomba csípett, és megsúgta, miért cigánykodta ki tőlem az aranyalmát.
- Ó, Piotrek, Piotrek. Úgy féltem. Oly nagyon féltem. Amikor a piros almákkal kezdtünk dobálózni, és a víz egyre bíborabb lett tőlük, azt hittem, bakó mosta le benne pallosát, és ütközet után kozákok öblögették le benne kardjukat. Ezért, hogy megláttam az aranyalmát, a királyi alma jutott az eszembe. Mert a királyi alma, az aranyjogar, ha vízbe dobjuk, ha vízbe mártjuk, megtisztítja azt sebeitől, begyógyítja felhasított erét, kis lánggá fojtja a titokzatos erőt. Miként a só, amely morzsánként szórva az újszülött nyelvére feloldja annak első sírását az édenkert után. És kitépve kezedből az almát még arra gondoltam, hogy ha eltalálom véle a csillagot, és az ringatózni kezd és lesöpri, mint nyaláb köles a tó vizét, elhessenti róla a bakó árnyékát, és a kozákok árnyékát, akkor megfürdünk benne. És hogy eltaláltam, kérlek, Piotrek, fürödjünk egyet.
És megfogta a kezem. És már futott is a zabon át a balkány felé. Én pedig a nyomában. El akartam kapni, hogy megszorongassam és megcsókolgassam, amiért elsőnek szólt a fürdőzésről. Mert ha eltaláltam volna is azt a csillagot, nem tudom, lett volna-e bátorságom szóval is behívni őt a balkányba. Bizonyára dadogva, cipőm orrával kapargattam volna ki a földből szót szó után. De most nem értem őt utol. Széttárt karokkal, kibomlott hajfonattal, hátravetett fejjel rohant az iszapos parton. És amikor már-már elkaptam kibomlott hajfonatát, beugrott a balkány felé ereszkedő kukoricásba. Utána akartam futni, de megbotlottam és elestem. A dohányszárazra szikkadt földnek olyan szaga volt, mint az üllőn hűlő vasnak. A kukoricaszárak illata is a tűzből vett nikkel szagára emlékeztetett. Ezért a földön gubbasztva hallgattam az eszeveszetten menekülő lányt, a reccsenő kukoricaszárakat, a telt szemű csévék hullását. És hallottam, amint megáll a lány, leül a földre, s száját egy vastag kukoricaszárhoz szorítva, nagyokat lélegzik.
- Hej, Piotrek. Szólalj meg, Piotrek. Hallak ám téged. Lihegsz, mint a kifulladt eb. Ne légy ostoba. Ne kergess engem. Hagyjál levetkezni. Csak nem vetkezhetem előtted. És fürödni sem együtt fogunk. Te a nagyapám almáskertje alá mész, ott vetkezel. Ott mély a víz. Én meg itt maradok, a kukoricás mellett. Jól van, Piotrek? No, szólalj meg, te kis mafla. Csak nem gondoltad, hogy pucéran megyek ki hozzád?
- Nem én. Csak tréfából kergettelek. Újfent megszomjaztam. Kiszáradok melletted, kislány. De most már megyek is az almáskertbe. Nyugodtan kijöhetsz. Ne félj, nem leselkedem.
Fütyürészve jártam körül a tavacskát. A gyümölcsösből széles sávban hömpölygött a paradicsom-alma és a renétaalma borillata. Ez illatárban érezni véltem az éjszaka beállta előtt kinyitott marhaistállók, a kévékkel telihányt pajták, a kerge szuka és az álomra vetkőzött öreg test szagát. Amikor nekiláttam a vetkőzésnek, kilépett a kukoricásból a bíró lánya. Látva, hogy vetkőzöm, a földre ült, gyorsan kifűzte a cipőjét, és a fején át levetette a ruháját. Egy szál ingben ült. De egy perc sem telt belé és azt is levetette, anyaszült meztelen szaladt be a vízbe. Ugyancsak meglepődtem, mert azt gondoltam, hogy a többi falusi lányhoz hasonlóan, ingben fog fürödni. És nem volt bátorságom belépni a leánymezítelenséggel teli fekete tóba. A bokáig érő vízben topogtam. A nap hevítette víznek oltott mész, iszapban és harmatos fűben edzett vas és forró só illata volt. Egyszer-kétszer a víz fölé hajoltam, de nem mertem nyakig merülni benne. Csak amikor a vízben lépkedő lány, a lány testétől mezítelen víz nézésében új fent megfájdult a hasam alja, s a torkomat kés járta keresztül, csak akkor hunytam le a szemem, és karom előrenyújtva a tóba vetettem magam. Az volt a szándékom, hogy a víz alatt a lányig úszom, és elkapom a térdét. Ezért aztán nyitott szemmel úsztam a víz alatt. De a tavacska feneke túlontúl iszapos volt ahhoz, hogy az égbolt nagyobbacska fényein kívül, bármit is láthassak benne. Amikor a legtündöklőbb fényponthoz értem, úgy gondoltam, hogy az csakis az esthajnalcsillag lehet. És a vízbe ugorva azt láttam, hogy épp afelé igyekszik a lány. De nem találtam őt a legtündöklőbb fénypont mellett. Ráadásul a szufla is kifogyott a tüdőmből. Fulladni kezdtem. Egy karcsapással a fénylő pont kellős közepébe úsztam, és kibuktam a felszínre. Hallottam a szétfreccsenő víz hersenő hangját, s véle a lány sikoltását.
- Ó, Istenem, de megrémisztettél! Már-már azt hittem, hogy megfulladtál, hogy magához húzott a fekete iszap. Mint két évvel ezelőtt, a nagyapám csikóját. És hogy kiugrottál a fényből, azt hittem, egy vadállat, egy sárkány, egy szárnyas szalamandra ragadta el testedet, és az égbe menekül veled.
A bíró lánya, nyakig a vízben, tán tíz lépésnyire állt előttem. Bal kezével szétomló hajfonatát tartotta. Jobbjában, vagy tán inkább jobb keze két ujja közé csípve egy almát láttam. Lassacskán lépegetve, hogy meg ne rémisszem, közeledtem felé az iszapos talajon. A leánymezítelenséggel tele vízben lépegettem a két ujjal fogott alma, a két vízbe merülő élő alma felé. Először csak könyörgött, ne menjek közelebb, hagyjam őt békén. De hogy mellé értem, tenyerével csapkodni kezdte a vizet, s a vízfüggöny mögött futásnak eredt. Egykettőre utolértem. Magam felé fordítottam, és a könyökét fogva óvatosan, centiméterről centiméterre közelítve, magamhoz húztam. Meg kellett törnöm az ellenállását, ahogy meg kell törni az őz, vagy a lakodalmas borjú hátát is. A víz, a meleg víz hűlni kezdett a testétől. Amikor a teste már majdnem a testemhez ért, nem tudom miért, de az volt az érzésem, hogy a bőre alatt hóvihar vonul át. De csak néhány másodpercig tartott e hóvihar. A hóvihar után nyomban földobogott testében a tavasz időben mezőre kitörő kiscsikó szaru patája. Én Istenem, és ti szentek, égi királyok, hogy mennyi vesződségem volt e kiscsikóval! De betörtem. És a kiscsikó mellettem állt, és egy vízből kiemelt almát harapdált. És még sokáig fürödtünk az aranyalma tisztította tavacskában. Lebuktunk az iszapos fenékig, s a talpunkkal-kezünkkel kavicsot keresgéltünk. De hogy kavicsot nem találtunk, egy icipicit sem, fej fej mellett, fülig a vízbe merülve úsztunk, s kezünk segítsége nélkül, foggal kaptunk a vízen lebegő alma után. És feje tetejére állt körülöttünk a világ. Nem tudtuk, hogy vízben vagyunk-e még, vagy tán egy almafolyóban, amelybe észrevétlen léptünk, s amely az édenkert felé sodort bennünket. A kezünk minduntalan összeért, térdünk-fejünk összekoccant a vízben, az almafolyóban. Testünknek olyan íze volt, mint az oltott mésznek, az edzett vasnak, a tűzhelylapon izzított sónak, mint a királyi jogarrá hűlő almának. És szégyent nem érezve mostuk meg egymás hátát. Kijöttünk a vízből, de nem volt mibe törülközzünk. Ezért le-föl futkároztunk a parton, míg mezítelenségünkről, miként a madárszárnyról, lepergett az utlsó csepp víz is.
Ritkulnak, mert rövidül az idő, az ismétlődések reményei: a sajgás például szívem körül, ha késve jön meg, a pajtáskodó tréfák, a jó-szót-váró bánatok, a... s így hát egyre inkább hajlamos vagyok, hogy búcsúzkodjam, s részletes leltárral voltjaim közé tegyem vele-egy dolgaim. De nem tudom fölfogni még és mégsem igazán, mi is folyik, hogy egyszer széttörik lábam alatt az út s arcom előtt az idő, széttörik egyáltalán a valahai rend, s többé soha össze nem áll, mert váza kiszakad...
79. III. 30.
Csak megszokás... Ha mással így... Igen de az is megszokás, hogy magamtól ha.., vagyis a halálom sem lesz majd nagyobb
79. IV. 8.
Fülem körül sípolni kezd a levegő: én felülről le lentről meg föl a világ előbb a fejeket látom aztán a lábakat fejek lábak fejek lábak fej-láb-ek-ak megállás nincs lehet hogy túl a földön is a föld színén túl befelé a földszinig a másikig s tovább a másfelé-ürig lehet az is De voltaképp az óriás hangfény után mit robbant két ellenkező irányú mozgás egymás mellett elfutó egészen mindegy hogy mi lesz a folytatás nagyon sokáig még vak és süket leszek
79. V. 9.
Az egyetlen az egyetlenegy élet mért csonkul ennyire meg?
Lássam magam csak a fajfenntartás szolgájának? így lesz megnyugvás?
s ha fölcseperedett az utód tegye aztán a neki-jót?
s nekem coki legyen bele- avatkoznom többé ügyeibe?
De akkor a saját szemem- mel mért néz rám oly melegen?
mért leplezem le egyre-másra hogy engem idéz a mozdulása?
hogy asztrál-testként közvetlenül ott lebegek a bőre körül?
s ha őt megsebzik nekem is fáj s ha engem akkor neki is fáj ?
mért kellett össze-vissza kötődnünk ha majd el kell szigetelődnünk? -
Tíz vasat tartottam tűzben. Az egyik még ott van. Félek kihúzni, gyanítom, tönkreégett.
Volt három maszkom. Amikor az elsőt eldobtam, tudtam, hogy baj lesz. Most már csak egy álcám van, vagy talán egy sincs.
A nagy pimasz igazi álarcát megmutatta. Mi lesz, ha rájön: amivel szemben áll, az már az én egyetlen - igazi - arcom ?
*
Tóparton írom ezt. Vedlenek körben a rákok. Csakhogy nem mind egyszerre. Amelyik vértes még, előnyhöz jut, és ni, máris: pucérat csemegézik. Áldott világrend, sorsszerű sorrendiség
A toll, amellyel írok itt, barnásfekete. Nikkelje baljósan csillan, a hegye meg bandzsít. „Nem léphetsz be kétszer ugyanabba a tóba": ezt írja folyó helyett.
*
Csaták itt sehol, honnan hát akkor ez a sok sebesült szanitéc?
Jól táplált év ez, szőlő és kenyér soha sem fogyott ennyi, és mégis a hektikások: Beteg cimborák, kényesek, kiéhezettek, mit ennétek?
A vonatok pontosan járnak, és mégis a csacska dallam a délben: „Száguldó helyem, merre futsz nélkülem, és hová siklasz ki? Elillant vonatom, hol vesztegelsz?"
Ma sem vettem meg a muskátlikat. Pedig mennyire erősködtem az udvarnak és a nagyablaknak, az ég odavillogó szeletének, a nyárnak s magamnak.
Ma sem. Pedig már tömve van velük minden más ablak, pirosuk zöld lécek közül kivirít, és leválik onnan, a zárt udvar öbölzugain bolyong, mint a rádiódalok kottafejei, mint a piromán esti televíziósfilmekből ömlő futótűz-zene.
Nem, ma sem. Pedig megjelentek az álmaimban is, láttam köztük a harmatot serénykedni. Pedig nekem már óriás nagyra is nőttek, magasabbra mint a szicíliai temetőutak szélén a a belőlük növesztett sövény.
Nem. Pedig olyanok is voltak már nekem, mint egy itt aztán igazán eldudorászhatsz rózsalugas, mint egy itt aztán nem lel meg senkí Bakony-erdő.
Ma sem. Pedig már szunnyadtam is alattuk elhevert lovam és mordályom között, mint egy már nem is tudom kicsoda fél-éber, fél-aluvó,
lehet, hogy Savanyú Jóska, lehet, hogy Rózsa Sándor.
- Mielőtt elmegyek, meg kell köszönnöm, hogy idehoztak erre az érdekes, szép földre. Annál inkább, mert az a hír járja; hogy rövidesen felrobbantják és elpusztítják az egészet, úgy hogy szinte az utolsó pillanatban sikerült még ide- jutnom. S méghozzá olyan szerencsém volt a lutriban, hogy em- berként jöttem - hiszen lehettem volna béka, vakondok, sas, veréb, delfin, mit tudom én, micsoda - de a legkülönb élőlény formájában jöttem, aki eszével ura lett a földnek, aki látja, meg- ismeri a levegő, a föld és a vizek, az élők és az apró részecskék tit- kait, aki városokat és hajókat és repülőgépeket teremt, aki dalokat zenét és gyógyszereket talál ki, aki úgyszólván isten... És láttam a földet és láttam, hogy csodálatosan szép és kimeríthetetlenül gaz- dag és titokzatos, láttam édes, gyönyörű hároméves gyerekeket és tündérien kecses cinkét és színpompás virágokat és magam is írtam verseket és megfejtettem tudományos kérdéseket... És jó soká maradhattam a földön. Nem mondom, hogy minden jó volt, mert bántottak is, szenvedtem is, de ennek többnyire én magam voltam az oka, s magam az oka annak is, hogy nem volt több örömöm, több felemelkedésem, több győzelmem. De egészben érdekes volt, szép, és semmiért nem adnám, hogy lehetőségem volt megtapasztalnom ezt a földet. Mondom, köszönöm.
Aranyvasárnap… Mit vegyek neked? Nyitva az ég, nyitva a boltok. Egy kis életet kellene még, ha lehetne, tűlevél-szagút, hiszen karácsony közeledik s néhány napos napot az esztendőből és engesztelhetetlen, nagy téli esőt, amely veled együtt a földbe mosna. Amíg te éltél s a gesztenyelombokat itt bókoltattad a fejem körül, nem is volt halál – S ó, az a szörnyű helycsere mit tett velem! Te sehol, a halál pedig a zöld befőttes üvegek homályos domborulatán is körbesétál, előmászik a könyveimből, mint kenyeresruhából éhes hangya, jön a sötétség vele, a düh, a szégyen, jön a tolongó semmi a lépcsőházból, hálóinged helyett a szemfedőd – Úristen, most tudom csak, hogy mindenki őrült, akit a halál megérint és szájába kihűlt hajszálat kever – Te is csak beszéltetsz engem végig a Mártírok útján magamban, csöpög fejemre a háztetőkről a lúgos hólé, csöppre csöpp, mint az elítéltre.
Teli van hóval a szám, megint teli van hóval – Kinek mondhatnám el, hogy már halott vagy két órája? Magamnak mondhatom csak: az első idegennek. Itt van egy sál a nyakamban, mintha öltöznék s mennék hozzád, pedig csak állok egy megbillent lámpa alatt a kihalt hegyen, sálamon még itt van a kezed nyoma.
Mert a méhek a húsra dongnak s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik: eljön a fekete katona.
Mert a rikító ponyvák alatt, patinás kupolák alatt is kan-kofa támadt annyi, hogy röhög a föld s mert a kofákra hallgat a sors is: eljön a fekete katona.
Mert a fekete vitorla már a Balatonnak nagyon hiányzik, s hegyek és fenyvesek fehér holtakért, holtak szagáért süvöltve zsolozsmáznak, mert e megőrlő Bakonynak bujdosó szerelmünk sose elég: eljön a fekete katona.
Mert a torony a galambot, galamb a fészke kovás ganaját elúnta, megutálta s a csendtől megőrült harangok bongni akarnak, noha lángban, hát majd viaszvirágként megolvadnak a fennkölt harangok, bronz-dizentéria befolyja a köveket, forró falakat – s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni: eljön a fekete katona.
Mert a vagonok lisztje nem akar keserű kenyér lenni, hát majd fekete sebeket hoz a vonat, mert a tej nem akar újra meg újra vizzé válni, hát majd hirtelen bevérzenek a tejüzemek – s a telepeken a deszkák nápolyiszelet-sorait, a pala-lapokat, csöveket porrá töri az égi kerék, mivel itt minden tiltakozik: eljön a fekete katona.
Eljön a fekete katona, óriás fekete-bársony denevér, duhogó lágy kupolák a szárnyai, szőrgatyás lábain óriás görkorcsolyáit előrerúgva leszáll a városba, megvakulunk, megvakul a naptár, a történelem, szerelmeim, a hosszú sörény, aranyfüggönye csípőtöknek pernyévé zsugorodik, s poklok tudója magam is tördelve kezeimet álmélkodom: nem hittem volna soha, nem hittem volna soha: hogy ti szűzek az ágyatokban hideg fegyverrel feküsztök, soha: hogy ti kölykek a tejfogatok hirtelen kipotyog s iszonyatos gyöngyvirág nyílik a kövezeten – végzetes vízszintesekkel elkészül a város címere újra, cirkalma lesz a füst és fohász, mert eljön a fekete katona, eljön a fekete katona.
Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve arcátlan elhagyod magad, alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne, a lámpa fénye majd beléd tapad.
A levegő meg hosszu-hosszu szálon a fogaid közt ki-beszáll. Messze sodor és kicserél az álom. Tükröd előtt fésülködöl tunyán.
Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz, vagy ásitasz, vagy éppen eszegetsz; parázna vagy, kétség se fér e hithez, parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz.
Tulajdon árnyékoddal összefekszel, mindegy neked, kivel-mivel; de annyi karból hogy merülsz fel egyszer, végűl minő medúzafő leszel?
A pusztulás a lábadnál dorombol, miért nem űzöd már odább? A pillantását keresgéled folyton, és ujjaidon próbálod fogát.
Lekuporodol, s alólad a párna, a halom párna fölmered, mint néma hasábokból rakott máglya. E pillanatban szinte értelek.
Parázna vagy, mondom neked, parázna, - hallgass, míg végére jutok! - de szíved alján embertelen árva, s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.
Ha egyszer meghalok, Mivelhogy én is halandó vagyok, Talán úgy lenne jobb, Ha ellenségem döfne hátba. A mártíroknak a Paradicsomba párnázott az út. Az élő mostoha, De a halottak becsben állnak. A sárba hull e fej, És szépen oldalamra fordulok. De fürge lelkem el- Galoppozik lopott gebéken. Az édenkert ölén Piros-fehér almákhoz juthatok. Kár, hogy az őr serény, S golyót küld homlokomba éppen. Hogy odaérek, ott Valami épp nem édenit lelek. Csak a sivó homok S a puszta semmi végtelenje. A semmi közepén Valami érckapu emelkedett. S egy szállítmány szegény Rablélek nézte térdepelve. A horkanó rudast Szelid szavakkal megnyugtattam én. Tövist, bogáncsokat Kiszedve, sörényét befontam. A rozsdás vasreteszt Piszkálta egy fehér szakállú vén. De nem moccant a rest, És elment az öreg morogva. De a fegyenccsapat Nem sóhajtott fel, és nem is nyögött. Csak felguggolt a had, Mivel már elzsibbadt a térde. Gyöngyélet várhat ott. Harangszó gyöngyözik fejed fölött. Hatalmas kör forog, S a megfeszített csügg fölébe. S az őrökkel az agg Komiszkodott és komiszárkodott. Majd valakit hivott, Hogy a kaput kinyissa végre. Az feszitővasat Kapott elő, s a zárra rácsapott. S beözönölt a had Ama káprázatos vidékre. A vént felismerem Könnyéről, mely az orcáján csorog. Ez Péter, ő a szent Apostol, s én csak egy okostót. Az édenkert ölén Van ám fagyasztott alma szörnyü sok. De őre mind serény, Golyójuk homlokomba kóstolt. ”, áldj meg, Istenem, De áldásod se kell nekem, csupán Néhány barát, s legyen Egy asszony, aki elsirasson. Nekik lopok sokat: Magtalan almát, ami nő e fán. Kár, hogy az őr se vak, S golyót küld homlokomba gyorsan. A zsibbadt rabkezek Alig bírták a gyertyát tartani. S én – fuss, amíg lehet! – Elvágtattam a rossz gebéken. Megvolt már mindenem, Az ingem éden-almákkal teli. Az őrség hirtelen Golyót küld homlokomba éppen. Jól meghajtottam én A lovakat – el innen, gyorsan el! Száguldott két gebém, Repültem én is, mint a sátán. A szakadék felett Is átugratva, egy teli kebel Almát hoztam neked, Ki édenkertből visszavártál.
Mikor útra kelünk biztos kudarctól félve, töprengünk folyton: mi a bukás oka, s mi az, mitől utóbb a kudarc kivirágzik. Mikor legutóbb elindultunk, mondtuk: egy szál rózsával szíveden, hogy járod majd végig az utat? A tűrés csak az elmúlt dolgok emlékeiben él. Mindig adódik valami, mondom a sok kudarc után most, egy fegyvernyugvást bimbózó mosollyal. Az első fecske, mely még nem ébredt föl a réten - egy cserép, ahogy megláttam virágát, s részegen fölkiáltottam: az első rózsa! Bennem lecsendesült a lélek vihara . . . Most hát így folytatom a levelünket.
Remény nélküli és nehéz ! Ezért próbálgatom hangom: írok neked közös lázunkról, melyet bolyongások higanya mér itt, a te szemedben oly másként megőrzött attikai tájon. Tegnap reggel tehát, ahogy eljött az óránk, midőn e hangulat már az alkony lírájától megdicsőült, suttogva áldottam a messzeséget, amért ha elvett is, de ily órákat ád nekem.
Nem szeretlek már, megindult a föld és csillag hull az égről, de nem azért mert csillaghullás hava van, hanem mert lehullott homlokodról is egy annyi magányos éjjelen szőtt glória: a szerelmem, ne csodálkozz, látod nem szeretlek többé és az ég is könnyezik, ugy-e megijedtél most is, hogy ráhullott ijedt szőkeséged közt egy esőcsepp az arcodra, pedig csak az eső esik és hidd el hogy vége; és ezt a szerelmet siratja az ég is. Ne félj, csak egy levél hullott a lábam elé, mint ahogy most már a szerelmed is lehull... Nézd már, beborult és hogy esik az eső.
***
Szakítottunk. Te véresre csókoltad a számat és lihegve kértél, hogy maradjak. Nem maradok. Menj be szépen, én meg elindulok a mérföldkövek között a sárban. Mit nézel? A hófehér éjek után ugy-e könnyező, foltos olvadás szakadt. Hallod? A vézna fákban a nyarat siratják most korhadt, téli szentek. Ne sírj. A könnytől csunya lesz a szemed és nem bírom folytatni, ha könnyezel. Hallod-e? Szél szánkázik zúgva a dombokon és itt te előtted fodros a sár. Megértettél? Sár. Sár és Gyűlölet van az alján minden csillogó, nagy szerelemnek. Most menj. Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek és ezért most itthagylak az úton. Kedvesem. Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha találkozunk, talán újra kezdem. Menj már.
Egymástól messze ébren álmodunk. Ez már fél-halál! Hol vagy? Szavaid kisérnek, ringatnak: „Egy ideig…” Vonatom zug. „…nem találkozhatunk.” Hajó visz. Itt? Ott? A nap rég kihunyt. „Mihelyt lehet…” Hab suhog. Ott meg Itt szétleng; de az álomhang átsegit: „… azonnal értesitlek.” Óh, megunt kikötő, tulpart! Zörgő kerekekre emel a célom. „Vigyázz a szivedre!”, szólsz még utánam; s végül, csókpuhán: „Nagyon hiányzol!” Éjsötét a távol s a csönd csupa seb. Ma még igy hiányzol. Csak igy. De mi lesz a halál után?!
Emlékszel még? Fagy, tél, bemeszelt szél. Friss számra, bőrömre emlékszel-e szívem? Valamikor keshedt köpenyemben is szerettél, nemcsak mezítelen.
Kivel fekszel le velem, te magam-árva, s ki rádnéz, lát-e, és aki megölel szeret-e úgy, mint az én hársfa- színű szemem.
Idegenek idegeneként én is. Kenyerem mások szájából eszem. Értem a mások szerelmét, beszélik. De nem anyanyelv az nekem.
Talán ha szólnék Hozzám, s visszaszólnál, s látnám: látod, kellek: nem-idegen; de meg sem születlek, beléd sem halhatok már, csak magam s magad közt, csak magam s magad közt, ébren, elevenen.
John Anderson, szivem, John, kezdetben, valaha hajad koromsötét volt s a homlokod sima. Ráncos ma homlokod, John, hajad leng deresen, de áldás ősz fejedre, John Anderson, szivem.
John Anderson, szivem, John, együtt vágtunk a hegynek, volt víg napunk elég, John, szép emlék két öregnek. Lefelé ballagunk már kéz-kézben csöndesen, s lent együtt pihenünk majd, John Anderson, szivem.
Mi a világ s nagyhírű csillogása? Mi a világ, minden pompája mi? Silány sugár rövid felvillanása, sötét-felhős ég gyors villámai; iromba rét, min tüske-lapu zöldel, szép ispotály, száz kórsággal tele, rabszolga-ház, hol szolga minden ember, dögös sír, melynek márvány fedele. Ez az alap, amelyre épitünk mi, s mit bálványnak tart testünk, a ledér? Jer, lélek, jer, s taníts tovább tekintni, mint meddig e világ cirkalma ér. Számolj le minden pompakedveléssel, súlyos tehernek tartsd örömeit. Így gyorsan ama kikötőbe érsz el, hol az Örök s a Szép ölelkezik.
Mik vagyunk, feleim? Dühös kínok lakása, balsors labdája és a kor kis fényjele, keserű félelem s undokság színtere, leégett gyertya és friss havak olvadása.
Mint tréfás fecsegés, gyors az élet futása. Ki teste rongyait előbb vetette le, s bekerült a halál roppant könyveibe, annak emlékeink közt nincs sok maradása.
Hiú álmát ahogy elfelejti az agy, s ahogy a parttalan futó víz elapad, hírünk-nevünk is úgy tünedezik szünetlen.
Egy lélegzet a lét, egy másik a halál, ami nyomunkba lép, nyomunkban sírba száll. Mit mondok? Elveszünk, mint füst erős szelekben.
