Sziasztok!!
Egyszerűen nem tudom jó helyre írok-e, hol is kezdjem, nagyon hosszú lesz. Előre is bocsánat a helyesírási hibákért.
Ez egészen kiskoromban elkezdődött velem, igazából mindig is egy csendes, inkább magamba forduló gyerek voltam.
Az óvodás éveimre nem igazán emlékszem, arról nem tudok írni.
Az általános iskoláról viszont már vannak emlékeim. 27 éves vagyok hozzáteszem.
Már ott sem voltam az a barátkozós típus, inkább csendes voltam a háttérbe szorultam. Nem tudom minek a hátására, de olyan 5. osztályos koromtól elkezdtem megváltozni és úgy éreztem tudok normális életet élni. Voltak barátaim, ki jártam a haverokkal biciklizni, csavarogni… amit minden átlagos fiatal csinált azokban az időkben. Ez jó is volt egészen 8. osztályos koromig.
Középiskolába bekerültem, ott ismét elkezdődött ez már a gólyatáborban, hogy nem mertem megszólalni, miközben a többiek ismerkedtek, beszélgettek egymással és kis idő elteltével egy ilyen megjegyzést hallottam az emberektől, hogy „Ez a srác ez olyan elesettnek látszik, valami baj van vele biztos…” vagy valami ehhez hasonlót. Aztán elkezdtek természetesen velem gúnyosan viselkedni, semmibe venni, úgy ahogy általában a „nagymenők” azokat, akik szótlanok és elesettnek látszanak.
Aztán természetesen a suliban is ugyanez volt, hogy én voltam kb. mindenki „lúzere”, akit kiközösítettek, gondolom mindenki tudja ez milyen érzés, mikor mindenféle degeneráltnak, lúzernek neveznek és olyan mintha ott se lennél, csak a hátad mögött suttognak, hogy milyen fura ez a srác.
Ilyen körülmények között jártam a középiskolába 4 éven keresztül, hogy attól rettegtem, vajon mi fog történni másnap.
Egészen az utolsó év közepéig bírtam, amikor előre tudtam, hogy szóban kell felelnem egy órán egy hosszú tananyagból, 20 ember előtt. Már előtte 2 nappal olyan állapotban voltam, hogy nem tudom mi lesz velem, kész vége …
Leszálltam a buszról, és olyan heves pánik roham érzés kapott el, hogy azt hittem ott helyben összeesek és hogy nekem el kell menekülnöm de azonnal. Soha nem éltem át azelőtt ilyet. Aztán szépen hazamentem a következő járattal. És otthagytam az iskolát. És kerestem egy pszchiátért.
Aminek sok értelmét nem láttam, mert olyan erős gyógyszereket írt fel, amitől szó szerint és ez nem vicc, olyan hatással volt rám, hogy elaludtam útközben pár másodpercre miközben sétáltam.
Így ezekről leálltam, mert az, hogy bevagyok lassulva és úgy érzem magam mint egy narkós, ez hosszútávon nem állapot.
Aztán az utolsó évet távoktatásban csináltam meg, hogy legalább az érettségim meglegyen, így nem kellett bejárnom a suliba tekintettel a problémámra.
Az érettségi is egy kín szenvedés volt a szóbeli, erre konkrétan nem is emlékszem hogyan sikerült, de előtte 2 hétig görcsben voltam.
Volt közben egy barátnőm, akivel 4 éven át voltam együtt, ő tisztában volt a problémáimmal úgy nagyjából, de őt sem avattam be teljesen, pl a sulis dolgaimba, mert féltem, hogy olyannyira egyedül leszek, hogy ő is elfog hagyni, ha megtudja.
Miután természetesen megtudta és befejezte a sulit és elkezdett dolgozni, ki is dobott J Emlékszem megígérte, hogy ha majd sikeres lesz az érettségim, akkor felhív és koccintunk egyet rá, azóta is hív, azóta eltelt lassan 10 év..
Még mielőtt valaki csodálkozna, hogy ilyen problémák mellett hogy sikerült párt találnom azt is elmondom, hogy úgy, hogy a buszon régi helyi barátommal (aki ma a legjobb barátom), együtt utaztunk és ő mutatott be neki. Velük, akiket 10 éve ismerek, semmilyen szorongásom, problémám nem jelentkezik, ez a mai napig így van. Így ez nem volt nehéz.
Aztán fél évig körülbelül magam alatt voltam, hogy egyedül vagyok a problémáimmal, sem munkát nem találtam, sem pedig nem tudtam egyszerű alap dolgokat megcsinálni, pl, olyat, hogy félelem nélkül elmenjek a postára egy csekket befizetni.
Ezután az alkoholhoz fordultam mentő övként. Szerencsémre a régi barátom újra visszajött a faluba, mert kint volt külföldön, így vele újra összejártunk és így talán már úgy éreztem, hogy minden helyre áll és jó lesz.
És igen…. sikerült! Eljártam bulizni, eljártam csajozni, lett ismét egy barátnőm, akivel fél évig voltam együtt, egyik nap még szeretett meg imádott, másik nap már nem érezte boldognak magát velem.
Aztán maradt megint a pia, a sikertelen álláskeresés, a sikertelen kisérleteim egyik gyógyszer után a másikra, a mértéktelen piálás. Két haverommal, akiknek szintén épp nem volt akkor állásuk semmi, minden másnap ittunk, hétvégén pedig elmentünk a legócskább helyekre seggrészegen.
Próbáltam barátságokat kötni, volt pár ember, akikkel megismerkedtem így ilyen kisebb házibulikon, akikkel jóba lettem. De valahogy ezek a barátságok eltüntek …. Addig voltam jó az embereknek, amíg lelki szemetesként tudtak használni, illetve amíg nem volt nekik más, akikkel eltöltsék a szabadidejüket. Rengeteg hazugság… „most nem érek rá, mert tanulok, bocsi J” aztán rá 15 percre láttam feltöltve a fényképet hogy itt meg ott bulizik ez és az társaságában. Holott senkinek nem ártottam és elvileg ezek az emberek bírtak is…. Meg a mai napig nem tudnának rólam egy rossz szót mondani, még is levegőnek néztek/néznek.
Ezután elköltöztünk. A szüleim különmentek, aminek csak nagyon örültem, mivel még a problémám mellett szembesülnöm kellett apám agresszív stílusával, és azt hallgatnom, hogy veszekednek, ordítanak egymással, mert nem jöttek már ki. Fizikai erőszakról szó sem volt, csak a veszekedés ordítás.
Miután elköltöztünk találtam rá pár hónapra munkát. Egy ismerős által betudtam kerülni egy céghez, viszonylag jó fizetésért olyan munkára, amit szerettem is csinálni meg értettem is hozzá.
És innentől úgy éreztem egyenesbe jött az életem. Minden szép és jó volt, szívesen jártam dolgozni, nyitott voltam az emberek felé, mindenki bírt szinte, elhülyültem mindenkivel. A főnököm is maximálisan meg volt elégedve a teljesítményemmel, sőt mindenki, még olyan emberek is „tiszteltek” akik tényleg a legbunkóbb fajtábból valók.
Itt lehúztam 3 évet majdnem. Megkaptam a legmagasabb bérkategóriát, amit az adott csoporton belül adnak, rám bíztak szinte mindent, hogy csináljam, mert látták, hogy tudok mindent szinte.
Ezután olyan 3 hétre olyan történt, amire nem számítottam. Volt egy kis változás a munkahelyen, mert egy embert kirúgtak és a tulajdonos nem akart felvenni még több embert, ezért ezt is rám illetve a kollegámra akarták bízni. Ekkor lázas beteg voltam otthon feküdtem és rám tört megint az a pánik, ami az iskolás éveimbem tört rám. Felhívtam a legnagyobb főnököt és megmondtam neki, hogy sajnos beteg lettem, meg van más jellegű gondom is, sajnos nem tudok menni jelenleg dolgozni, elmegyek orvoshoz. Azt mondta rendben van, megoldják.
Következő héten hétfőn mentem dolgozni, akkor is még a láz és a köhögés kerülgetett, de bementem. Ott voltam 3 órát, felhívott a közvetlen főnököm, hogy a nagy főnök beszélni akar velem, menjek oda hozzá.
Bementem és ez fogadott: „Te cserben hagytad a céget, ezért el vagy bocsátva”.
Egy szavam nem volt …
Én voltam a 100%-os, a szeretett, megbízható munkaerő, és egy betegség miatt kirúgnak. Azt is elmondtam, hogy pánikom volt, nem tudtam menni.
A másik kollegát, aki szintén rosszul lett egyszer, de utálta mindenki, őt még személyesen a tulajdonos is felhívta, hogy mi újság van vele, jobban van-e. Mikor előzőleg még ki akarta rúgatni hónapokkal előtte.
Velem nem beszélt senki, nem kérdezte senki mi a bajom, egyszerűen írjam alá a papírt és basszam meg …. Így 100%
Természetesen utána vettek fel a helyemre embert, illetve a másik pozícióra is, amit rám biztak volna, mivel maguktól is rájöttek, hogy minden munkafolyamat külön személyt kíván…
Ezután megint jött a fél év kilátástalanság. Nem dolgoztam, nem tudtam magamban ezt feldolgozni, ismét visszatért a szociális fóbiám, a depresszióm és az alacsony önértékelésem, mivel amit a melóhelyen velem tettek, ez is az bizonyitotta számomra, hogy szart sem érek és egy rakás szar vagyok.
Mostani helyzetem. 1 hónapja ismét ismerősöm által sikerült munkát találni. A tulajdonos adott nekem egy újabb lehetőséget egy másik cégénél, másféle munkakörben.
Az első két napon semmi bajom nem volt. A harmadik nap olyan pánik jött rám, hogy el kellett menekülnöm mert nem birtam. Intéztem egy sürgősségi beutalót a pszichiátriára és elmentem és kitárulkoztam neki. Felírt nekem Medazepam tabelettát a leggyengébbet és Yarocent, hogy ezeket szedjem és táppénzre javasolt. Két hétig itthon voltam, mellette anyummal elmentünk 3 napra nyaralni, hátha az engem is kikapcsol kicsit.
Ezektől a gyógyszerektől úgy érzem magam mint egy rossz narkós, olyan tompa vagyok tőle hogy nagyon, azt is elfelejtem mit csináltam két perccel ezelőtt, vagy hogy miért mentem ki a konyhába…. stb. Úgy érzem, mintha nem ebbe a világba lennék olyannyira kikapcsol.
Ráadásul mióta szedem, minden egyes álmomra tisztán emlékszem és mindig vagy munkahelyi vagy pedig múltbéli emberek jelennek meg az álmomban. Pl. ilyenek hogy a legelső barátnőm nekem akart esni, meg meg akart támadni egy szobában és ehhez hasonlók …
A nyaralás után ismét megpbróbáltam dolgozni menni. Sikerült 3 napig. Már az első 2 napban is olyan feszült és görcsös voltam, hogy azt hittem elájulok, nem tudtam koncentrálni, figyelni, azt sem tudtam mit csinálok, mihez fogtam… satöbbi.
Tegnapi napon bementem, ott voltam 3 órát, megint elkapott ez a félelem-pánikszerű erzés és el kellett mennem haza… nem birtam tovább.
Egyszóval elegem van ebből, hogy társas helyzetekben, ahol más emberekkel körül vagyok véve nem merek szinte megszólalni, nem merek kérdezni, nem birom önmagam adni, nem tudok koncentrálni a munkámra, egésznap szorongok, félek, görcsölök. A gyógyszerektől meg olyan vagyok mint egy kábítós és az alap problémámat ugyanúgy nem enyhíti.
És mihelyst elmúlik ez az érzés, az úgymond „veszély”, a helyzet, helyzetek, amitől úgymond félek, tartok, görcsölök és nem tudok felette uralkodni, akárhogy akarok akkor megszűnik.
Sosem gondolkodtam azon, hogy öngyilkos akarnék lenni. Csak szeretnék ebből a szarból kigyógyulni és végre olyan életet élni mint a normális, átlagos emberek, nem egy befelé forduló, depressziós, szociális fóbiával és pánikkal élő ember lenni…… Normális baráti kapcsolatokkal, normális élettel, barátnővel, család, munkahely, normális szociális élet, hogy normálisan tudjam élni a mindennapjaim.
Mit tanácsoltok? Olyanok, akik hasonló helyzetben vannak mint én, esetleg sikerült kigyógyulni… Mert már nem tudom mit tegyek...
