No tessék. A főutcán lévő könyvesboltban elfogyott Jill, the Reckless, a főtéren lévő boltban nem is volt. Mindkét helyen ígérték, hogy a jövő hétre rendelnek belőle. Így költözzék az ember vidékre.
Ugyanakkor fontoljuk meg, olyan emberről írták, hogy hosszasan évődött, aki - ezt tőle tudjuk -, éveken keresztül dimenzionált, tőle pedig az is kitelik, hogy valóban évődött.
Így képzelem:
- Te, Révész, mi lenne, ha feloszlatnám a Piramist?
- Ne má'!
- Lehet, hogy feloszlatom.
- Nem lehetsz ilyen szenya, kell négy-öt évenete az a búcskoncert lóvé.
Érdekes a hír, de súlyosan megkésett. A Piramist 25-30 évvel ezelőtt kellett volna feloszlatni, amikor S. Lajos először játszotta aranycsempészi minőségében a Becsület című táncdalt. A Velvet szerzőinek egy ideig még dolgozniuk kell, mire a Pulitzer-díjat nekik ítélik.
Az Idegen Szavak és Kifejezések Kéziszótára (Bakos Ferenc, Akadémiai Kiadó, 1994) a magyar nyelvben használatos idegen szavak (például a lamentál) magyarnyelvű definícióját illetve szinonímáit közli (az adott esetben: hosszasan siránkozik, sopánkodik, sírósan panaszkodik). A kifejezni kívánt tevékenységnek inkább a spekulál szó felelne meg (a szótár szerint: töpreng, töri a fejét, gondolkodik, latolgat, habozik, bizonytalankodik).
Sajnos nem vagyok otthon, nincs a közlemben egyetlen használható referencia sem. De utána fogok nézni. Addig elégedjék meg azzal a - talán - tévhittel, ami bennem is él: gondolkodik, tűnődik, latolgat, fontolgat, elmélkedik...
Sanálom, ez az igazság. De értékeld, kérlek, hogy az első adandó alkalommal felfedtem magam. Nem tartottam volna helyesnek sokáig inkognitoban maradni.
Az angolban lehet, de a magyarban...Nem ez az egyetlen szó, amelynek a magyarban más hangulati tartalma vagy még inkább jelentése van, mint az angolban.
Magyar szinonímákat mutasson, Lord Emsworth. És főleg, ne legyen morcos, ha nem veszi tolakodásnak. (Bár úgyis annak veszi)
A lamentálás magányos foglalatosság! Én legalábbis egyedül szoktam. :) De megbeszélni lehet sokakkal. Család, barátok. Én a problémás esetekben mindig közvéleménykutattam. De általában az lett a vége, hogy azt csináltam, amit eredetileg szándékoztam. Most meg már itt van egy halom kritikus, aki majd jól megmondja a véleményét. (Félek is tőle! Nem kell úgy kapkodni, kedves Lord E.!)
Ezek után aligha halogathatom sokáig a könyv beszerzését! Hétfő lesz a napja, hogy benyomulok a városközpontba, ahol könyvesboltok üzemelnek, és rákérdezek, hol a példányom.
Magam is sokat lamentáltam. Fordítás közben végig az eredeti neveket használtam, de végig az motoszkált bennem, hogy ha már egyszer ilyenek a nevek, ezekkel vmit kezdeni kell, mivel nem véletlenül van jelentésük. Elismerem némelyik erőltetett, de voltak olyanok, amelyek kezesen símultak bele a szövegbe. Felemás megoldást nem alkalmazhattam, úgyhogy ez lett az eredmény.
Nincs semmiféle konkrét gondom, hanem csak úgy általában elmélkedtem magamban a hangulatfestő neveken, mint jelenségen, meg azon, hogy milyen lehet fordítani. Olvasás közben néhány nevet elég erőltetettnek gondoltam, aztán valamikor a könyv felénél találtam meg az eredeti nevek katalógusát. Előtte is gondoltam, hogy biztos van oka, hogy miért e nevek, így minden világos lett, de nekem továbbra is erőltetettnek tűnnek a hangulatfestő nevek.
Ezeket követően azon lamentáltam, hogy vajh érdemes-e ezeket a neveket lefordítani, no meg egyáltalán érdemes-e ilyen neveket használni (persze ez már nem a fordítás kérdése.)
A megoldás nagyon egyszerű. Egyszerűen kivitelezhetetlen. Legyen egy klasszikus fordítás az öregek :) és klasszikus műveltségűek számára és legyen egy a mai fiataloknak. Aztán győzzük meg az utóbbi csapatot, h olvassanak Wodehouse-t ... hogy olvassanak angol irodalmat ... hogy olvassanak irodalmat ... hogy olvassanak ...
Találkoztam már olyan Wodehouse regénnyel, amelyikről végig azt gondoltam, hogy a húszas években játszódik. Korabeli ruhákban láttam a szereplőket (lelki szemeimmel) és megfelelő szoba belsőket képzeltem el. Egyszer csak Hruscsov nevét olvasom és a hidegháborút emlegetik. Mindez csak egy pillanat a könyvben, aztán megint visszatér az egész abba az utánozhatatlan "megáll az idő" hangulatba, ami szerintem - persze sok más erényük mellett - ezeket a regényeket olyan kívánatossá teszi a mai olvasó számára (is).
Arról az alapról indul a dolog, hogy a magyar olvasó lehetőleg ugyanazt az élményt kapja, mint az eredeti mű anyanyelvi olvasója. Érdekes dilemma, hogy ma miként kell például Walter Scottot fordítani. Az Ivanhoe nyelvezetét a mai angol olvasó kevésbé érzi archaikusnak, mint mi a Rajongókét, pedig Kemény Zsigmond korban közelebb van hozzánk, mint Scott. A szóhasználattal és az elavult igealakokkal nincs elintézva a dolog. Komplex megoldást érdemes alkalmazni: a szöveg tempója, lélegzése, hömpölygése, belső logikája sokszor az említetteknél hatékonyabban archaizál. Minden mondatot át kell futtatni ezen a szűrőn.
