Élt egyszer két barát. Egyikük szépen furulyázott és énekelt, a másik elmélyülten hallgatta. Amikor az egyik a hegyekről dalolt, a másik felkiáltott:
- Látom magam előtt a hegyeket!
Amikor az egyik a patakról énekelt, a másik így szólt:
- Látom magam előtt a patakot!
Aztán az az ember, aki elmélyülten tudta hallgatni társa dalait, hirtelen megbetegedett és meghalt. A muzsikus ekkor eltörte a furulyáját, és megfogadta, soha többé nem énekel.
Két ember a zászló lengedezéséről vitatkozott. - A szél az, ami igazából mozog. - állította az első - Nem, a zászló az ami mozog. - ellenkezett vele a második. Egy Zen mester, aki éppen arra sétált, meghallotta a vitát, és közbeszólt: - Sem nem a zászló, sem nem a szél az, ami mozog - mondta - Az ELME az, ami mozog.
Egy idős Zen szerzetes a halálos ágyán feküdt. Eljött az utolsó nap, és ő bejelentette, hogy ez után az este után nem lesz többé. Így hát eljöttek hozzá a követői, a tanítványai, a barátai. Rengetegen szerették, és mind eljöttek hozzá; messzi távolról, mindenhonnan érkeztek az emberek. Az egyik régi tanítványa, amikor meghallotta, hogy a mestere haldoklik, kiszaladt a piacra. - Amikor a mester a kunyhóban haldoklik, te miért mész a piacra? - kérdezték tőle. A tanítvány így felelt: - Tudom, hogy a mester nagyon szeret egy különleges süteményt, ezért eljöttem, hogy vegyek belőle. Nehezen talált rá a süteményre, de estére sikerrel járt. Szaladni kezdett vele a kunyhó felé. Mindenki nyugtalan volt, úgy tűnt, mintha a mester még várna valakire. Kinyitotta a szemét körülnézett, majd újra lehunyta. Amikor a tanítvány megérkezett így szólt: - Jól van, hát megjöttél. Hol van a sütemény? A tanítvány elővette az édességet és nagyon örült a mester kérdésének. A haldokló kezébe vette a süteményt... és a keze nem remegett. Nagyon öreg volt, de nem remegett a keze. - Öreg vagy, már a halál szélén állsz. Hamarosan kiszáll belőled az utolsó lélegzet, és mégsem remeg a kezed - jegyezte meg valaki. A mester felelt: - Sosem remegek, mert nincs bennem félelem. A testem megöregedett, de én még mindig fiatal vagyok. És fiatal maradok akkor is, ha a testem elhagy. Azután beleharapott a süteménybe és enni kezdte. Valaki megkérdezte: - Mi az utolsó üzeneted, mester? Hamarosan elhagysz minket. Mit akarsz, mire emlékezzünk? A mester elmosolyodott, és azt felelte: - Ó, ez a sütemény nagyon finom!
Létünk olyan, mint a vonuló őszi felhők, A lényeg születését és halálát látni olyan, mint egy tánc látványa, Egy emberöltő annyi, mint egy fényvillanás az égen, Úgy elsuhan, mint a hegyi patak a meredek hegyoldalon.
Egy nap az egyik szerzetes megkérdezte a mestert, hogy hallott-e már a keresztények Bibliájáról. - Soha sem hallottam róla, - mondta a mester - kérlek, olvass fel belőle! A szerzetes felnyitotta a könyvet Máté evangéliumánál, és olvasni kezdte: "Azt mondom ezért néktek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek, vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök. Nem több az élet az eledelnél s a test a ruhánál? Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek - mennyei Atyátok táplálja őket." - Bárki mondta is ezt, közel volt a megvilágosodáshoz - válaszolta a mester.
Ismerj fel minden tüneményt, mint magától feltűnőt. A maguktól feltűnő jelenségek olyanok, mint képek a tükörben. – Így van-e, vagy nincs? Vizsgáld meg saját elméd!
A szétszórt csapongó gondolatok bizonyos, hogy meg nem ragadhatók. E megfoghatatlan szétszóródás olyan, mint a ködös ég. – Így van-e, vagy nincs? Vizsgáld meg saját elméd!
