Fénnyel teli, lágy vonalaidba Belesimulok, és átölel, és ha Elmentél, én majd visszavárlak Addig meg szorosan magamba zárlak Hogy ne szökj el, mint egy furcsa dallam Mondd ki a nevem, de csak finoman, halkan Hogy ne hallja más, csak a Nap meg az ég Ha menned kell is, maradj itt még
Az ablak fontos. A van-nal, nincs-csel kapcsol össze, a bent-tel, kint-tel. Pár millió fényévet enged besugározni a padlóra, mintha a sugár végcélja volna, hogy hozzád jusson - Gondold meg, kéz, ki az ablakot csukod, tárod, milyen kozmikus mozdulat, mellyel a mindenséget kirekeszted, bebocsátod.
Mennék eléd, mert itt vagy már közel. A déli oldalon leselkedel. Gyökerek hallják könnyű léptedet, átküldesz egy-egy halk leheletet, mely szűzies még és illattalan, de sejtető, jó langyossága van. Csak arcom érzi még, nem sejti más, varázs van benne, keltető varázs. Ahol jársz, néma éberség fogad, keresed a rügyes sombokrokat, hogy langyosságoddal rájuk lehelj s kipattanjon a sárga kis kehely. Feljössz az élre, melyet hó erez, íj válladon, a hátadon tegez, benne az arany nyílakat hozod, melyekkel a telet megnyilazod. Mennék eléd, s mint fényváró anyám, még utoljára elkiáltanám nevedet, melyből napfény sugaraz: Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!
Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat, amelytől fénylik a szirom, amelyből felszökik, kévéjében a napnak, szivárvány-szikra, miliom.
Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng, ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön - mi távolabbról: mint a gyémánt, az közelebbről: mint a könny.
(Nemes Nagy Ágnes fordítása)
Victor Hugo: Mivel ajkamhoz ért
Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed, és sápadt homlokom kezedben nyughatott, mivel beszívtam és nem egyszer drága lelked lehelletét, e mélyhomályú illatot,
mivel titokzatos szíved nekem kitárult, s olykor megadatott beszédét hallanom, mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,
mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta örökké fátyolos világú csillagod, és nyaradból lehullt egy gyenge szirmu rózsa, amelyet életem árja elringatott,
most azt mondhatom az időnek, míg tovább száll: - Vágtass, ha jól sik! Az én időm örök! Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!
Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót Vad szárnycsapásaid. Miden hamud kevés: Lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod! Szerelmes szívemen nem győz a feledés!
Éreznem kell az érintés selymét, Nem ölel így a Földön más. És szíve dobban, mélyében lobban Egy ismerős pillantás.
Úgy vágytam rég, hogy küldjön még hozzám az ég!
Vágyom, úgy vágyom két karodban hamvadni el angyalom, Gabriel, Nélküled többé már soha nem ébredni fel, Örökké így ölelj! Vágyom, úgy vágyom két karodban hamvadni el angyalom, Gabriel, Az álom szárnyat bont bennem és égig emel, Csak a hajnal ne jöjjön el.
Csókolj még, kérlek. Csókod eléget! Tüzében új életre kel testem és lelkem, Repíts fel engem, búcsúznom mástól úgysem kell.
És már nem bánt, hogy süket a világ, és nem gondol rám.
"A Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ... . Mert a Kék madár maga a boldogság és kalitkája az emberi szív."
A semmi sivatagában kis oázis a lét, zöldellő fák közt buzog a forrás, tikkasztó szomjadat oltanád, amikor más szomjas félretaszít, mert ő az erősebb, szemében picike zárvány lesz belőled.
... a lélek minden úton jár. Mert a lélek nem egyenes vonalon jár, sem úgy nem nő, mint a nádszál. A lélek kibomlik, mint a megszámlálhatatlan szirmú lótuszvirág.
Hó ül a kerten, a ragyogást bentről nézem. Holdszínű éj lepi a szobát, éber, álomi fény, a hajnalt nyújtja felém e lázas kép -- a kép, mi bennünk él már rég.
"A gondolat, míg önmagába zárul, sajnos nincs jelen, Szavak nélkül nem működik a mindenható értelem. De a kimondott szavak sorsa néha furcsán alakul, A lényeg sokszor bennük marak kimondatlanul."
