Pár perces késésektõl eltekintve még mindig megbízható. A jegykiadók nyílt színen üzérkednek a jegyekkel, helyesebben mondva szeretnek saját zsebre dolgozni. Mivel az applikáció nem mûködött, az utazás napjára halasztottam a jegyvételt. A kövér, barátságos pénztárosnõ a pályaudvaron közölte, foglaljak helyet a váróban, és az indulás elõtti 20 percben jó esély van rá, hogy a lemondások miatt kapok ülõhelyet. Mindenesetre nem tétlenkedtem: kifelé igyekezve a taxisok a nepperekkel karöltve rohamoztak, nem teljesen ismerve a helyzetet, és azt gondolván, lemaradtam a járatomról. 150 dollárról indult a licit, de második fejrázásomra már 60-nál tartottak. Végül 30 dollárról szólt az utolsó ajánlat arra az esetre, ha a colectivo megtelne, magyarán ha összehoznak egy kocsira való utast. Elég rosszarcúak voltak, de tapasztalatból tudtam, és házigazdám is megerõsítette, hogy bízhatom bennük. Közben elhoztam a csomagjaimat, és benéztem a pénztárba, hogy mi újság. A kövér jegykiadó pont ott állt a viazulos ajtó mellett, és némi diszkréció látszatát keltve félrehívott a csomagfeladó pulthoz, ahol nyélbe ütöttük az üzletet. Ugyanannyit fizettem, mintha hivatalos lett volna (az applikációról ismertem az árat), de a hölgy szájához emelt mutatóujja jelezte, itt most nem egészen a társaság vezetõségének tudtával seftelnek.
Egy hasonló kaliberû sütiért, amely mennyiségre a fotón látható két sütinek felelt meg, ma este Santa Clarában 600 pesót (kb. 900 Ft-ot) fizettem. Csak elõtte ki kellett várni a soromat, mert a cukrászda beülõs részlege zsúfolásig volt. Elõtte pedig két jókora adag spagettiért + egy sörért kemény 450 pesót (kemény 680 forintot) hagytam a fõtéren levõ állami étteremben. Nem mondom, az étlapot végigfutva nem a bõség zavarával kell megküzdenie az embernek, viszont a hely tiszta, elegáns, kulturált. A képen a sör.
Meg aztán fõzhet, turmixolhat, kísérletezhet bárki, aki hosszabb idõre érkezik. Turmixolni a tejpor is kiváló.
Leche alatt fõleg tejport értenek, mert a nyers tej szinte beszerezhetetlen, csak ritkán láttam mûanyag flakonban néhány embernél, és nem kevertem össze a könnyebben beszerezhetõ joghurttal, mert odamentem megkérdezni, hogy valóban az-e, amire gondolok, és hogy honnan szerezték. Egy alkalommal pedig egy vidéki taxis vitt el minket a házához, ahol tízliteres kannákban tárolta a tejet, és adott belõle, nem fogadott el érte fizetséget. A kubai nyers tej igen jó zamatú.
Varaderó kertvárosi negyedében, a félsziget déli részén ezekért a süteményekért (2-2 tortaszelet, jókora töltött csokis fánk, fagylaltkehely) fizettünk annyit, kb. 45 dollárt, mint fizettünk volna, mondjuk, a Vörösmarty téri Gerbeaud-ban, vagy Bécsben az 1. kerületben. És egy ilyen paladar semmivel sem tud többet, mint egy jól megválasztott állami étterem, vagy egy szolid árakon dolgozó kis cukrászda. Varaderón a strandoktól azonos távolságra sorakoznak mindkettõbõl, az állami és magánlétesítményekbõl bõven.
Hát... ha behajtottak titeket Habana Viejába, hogy ott szórjátok el két nap alatt mindeneteket, a fél fogatokra sem elegendõ paladaros kajákon tengõdve... Meg méregdrágán szervezett cadillac-kel várost nézni... Persze, hogy a gatyátok ráment, és alig kaptatok valamit cserébe. Csak át kellett volna sétálni a túloldalra, kb. 2 perc, nem pedig "a Capitolióval szemközt" odahajtani a nyakatokat a hozzátok hasonlóknak kitalált képzeletbeli "szivar-guillotine" alá. Egy hétre meg végképp kár kidobni a pénzt a repülõútra!
Kubára, de különösen Havannára fokozottan érvényes, hogy ha odafigyel valaki, a töredékéért sokkal jobban érezheti magát, kiadósabbakat, finomabbakat ehet, fillérekért utazhat, és hitelesebb élményeket szerezhet az adott helyszínekrõl. Az óvárosban bármilyen ügyletbe bonyolódni 95 százalékban színtiszta lehúzás a turista felé, és nagyon vaskos tanulópénzt kell fizetnie, ha pár nap alatt, felkészületlenül akarja megismerni a várost. A tanulság: Havannában az óvárosi kocsmákat, paladarokat, de még az itteni bicitaxisokat és utcagyerekeket is kerülni!
"nem kell hagyni magunkat, ha látják, hogy határozott vagy te is, és pár szót azért odaböksz spanyolul akkor vagy utánad szólnak, hogy oké várj, legyen annyi, vagy mondanak egy sokkal szimpatikusabb árat egyből"
Így van, egyáltalán nem kell szívbajosnak lenni, valóban utánad szólnak, mint a törökök a Kõbányai úti piacon (a kínaiak, azok már nem...). Valamelyik nap a Prado végétõl - ahol a Malecónnal találkozik - taxiztunk 1000 pesóért, másnap ugyanazon idõ tájt egy másik taxis a duplájáért akart elvinni, de amikor sarkon fordultunk, utánunk szólt. Rögtön el tudott vinni ugyanannyiért is.
"elmondható volt a gyerekekre is, bárkinek adtunk bárhol az országban, olyan kikerekedett szemmel vették el tőlünk és köszönték meg sokszor angolul, hogy azt hatalmas öröm volt nekünk is átélni"
Kövezzenek meg érte, hogy ennyire nem vagyok megbékélve a havannai óvárossal, de itt még az utcakölykök is oly mértékben szemtelenedtek el, hogy az idézett megállapításod alól kivételt képeznek! Pár napja vettem ott apróbb sütiket egy lépcsõn üldögélõ nõtõl - hát a szemközti kapualjból rögtön átkiabáltak a félmeztelen fekete "pulyák", hogy adjak nekik. Olyan szemtelenül követelték, hogy legszívesebben szó nélkül otthagytam volna õket, de aztán megesett egyikükön a szívem. Erre se köszönöm, semmi! Sõt, még 1 dollárokat követeltek, ezen aztán annyira felháborodtam, hogy azonnal faképnél hagytam õket.
Varaderón viszont az egyik játszótér kapujánál egy kisfiú és egy kislány olyan szépen pózolt a kameránknak, és olyan tisztelettudóan köszönt, hogy kibontottuk a csomagot, amiben a szomszédos paladarból elhozott sütiket hoztuk. Igen, valóban kikerekedett a kisfiú szeme, és hálálkodások közepette falni kezdte a jókora csokis fánkot...
Pinar del Ríóban pedig az egyik kis téren fényképezgettem, mire egy 10-12 évesekbõl álló társaság mosolyogva intett, csináljak róluk egy csoportképet. Kértem, egyikük adja meg a mobilszámát, hogy majd WhatsAppon küldhessem a fotót - a fotócetlin végül 7-8 telefonszámot kaptam, a lelkesedésük pedig megható volt...
Varadero kertvárosi övezetében szintén ettünk fagyit 20 pesóért (az nem volt olyan jó), illetve 60-80 peso körüli összegért két gombócnak megfelelő mennyiséget. A helyi dolláros boltban pedig ilyet lehetett venni háromféle ízben, ez már jobban közelített árban a magyar viszonyokhoz (dolláros bolt = ahol csak kártyával lehet fizetni, USD alapú elszámolással):
Írnék egy aktuális árat, annál inkább, mivel most már ugyebár csak CUP van, azzal fizet a turista is. Ma útközben 20 pesóért vettem - magyar viszonylatban legalább két gombócnak (békéscsabaiak és debreceniek kedvéért: gömbnek) megfelelõ - igen finom kókuszos fagyit. Ha kis mûanyag pohárkába adják, akkor általában 10 pesóval drágább.
Coppeliában a mostani utazásom során még nem jártam, de ami késik, nem múlik. Mindenesetre nem emlékszem, hogy akár a Vedadóbsn levõ központi Coppelia, akár pl. a cienfuegosi coppelia árai tizenkét éve földhöz vágtak volna minket. A kubaiak egyébként nagy ínyencek fagyizás (és általában véve az édességek) terén, nem lehet õket csak úgy akármivel lekenyerezni.
Az 1830 nevû ismert bárnál volt találkozóm, de mint kiderült, be volt zárva, így egy darabon - tisztes távolságból - követtük a part mentén a dühöngõ víz útját.
Vedadóval nem lehet betelni. Most csak néhány telefonnal készült képet szórok be, nem is feltétlen a legjobbakat. A tegnapi vihar a Malecón bizonyos szakaszain félelmetes, de egyúttal lenyûgözõ volt, itteni idõ szerint hajnal 1 körül a dühödten tajtékzó habok nemcsak a hullámtörõ gáton (ahová az emberek fel szoktak ülni), de néhol az úttest sávjain is átcsapott, a kõkorlát túloldalán pedig a viszonylag sekély részeken ijesztõen örvénylett.
