Hiába csitítasz, vigasztalsz, hogy tűrjem, hogy nem nagy dolog; beteg vagyok s áltatni azzal nem mersz te sem: meggyógyulok. Halálos nyavalyába estem, nem tegnap s nem tegnapelőtt és nincs mód rá, hogy kiheverjem, öröklött baj, mitől nyögök, és gyógyszer sincs, hogy csillapítsa kínját, pedig be nagy, be sok – kit ez gyötör, arról előre lemondanak az orvosok; egy napra bár elhessegetni rémképét, nincs arra se szer; nincs hátra csak a szembenézés, a belenyugvás: veszni kell.
Mert ez az ősbaj az öregség. Annak lepnek tünetei, olyan riasztón, szinte félek tükör felé tekinteni. Így érezhet, akinek arcát sárgítani kezdi a rák, így, akinek vérbaj-fekély üt homlokára szentenciát; minden nap elérhet a vég. Így nézem magam; így nézz reám; lassúbb-gyorsabb agonizálás minden élet ötven után.
Nem erősítesz engem azzal, ha eltakarod szememet az elől, amitől talán már nem is oly nagyon rettegek. Tudjam nem elgyávulva nézni, mit elkerülni nem tudok, erre használd, édes csitítóm, asszonyi tudományotok; tudjak, ha meglep ama végső ebtámadás, a végzeté, hátrálni úgy, hátra se nézve, mint rég anyánk térde közé; tudjam, – halld a szép, régi verset: te spectem suprema mihi cum venerit hora – „utolsó órám, ha majd távozni hí: szememet tereád emelnem” és – te teneam moriens deficiente manu – „téged fogjon bukó kezem.” Te ments…
Mert angyali fölényetekkel, asszonyok, ti, ti értitek kezelni a vérébe mocskult hőst is úgy, mint a kisdedet, s mert halál és szerelem egy ágy, s mert végezzük bárhogy is itt, lemeztelenít a halál és tisztátalanná aljasít, s mert régtől fogva te előtted a titkom se csak az enyém, segíts át anya-türelemmel elpusztulásom szégyenén.
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál. Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok fölött régóta már csak a perzselt szél forog, hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos a honni éjszaka. Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan a lassu délelőtt, - de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
Egy darab kő. Megmérhető, Eldobható, Magam koptató: Kavics. Millió közül. Mégis, hogy kövül Belém a tudat, Nem tudom. Majd megmondja, aki kutat Engem. Addig itt némán fekszem. Figyelek. Nem szólok. Titeket Nézlek. Nézek A Világba. Hiába. Elkopok.
Ahogy telnek az évek sokasodnak a bírák, kik halálra ítélnek ahogy telnek az évek s te mind fukarabbul bánsz a szóval más szemmel nézed a napot tudod, hogy azok, kik megmaradtak, kinevették a hűs önkívületét, a könnyű táncot amely a csupaszságba torkoll. Ahogy a néptelen országútra érve, éjjel hirtelen felfénylett előtted egy állat szeme és már el is tűnt, így veszed észre tulajdon szemed is; a napot nézed, s máris beleveszel a sötétbe a dór khitón mely ujjaid érintésétől hullámot vetett, akár a hegyek, márványszobor a fényben, de a feje sötétben. És azok, akik elhagyták a tornacsarnokot, hogy íjat ragadjanak célra lelve a maratoni úton - látta ő is, hogy a versenypálya bukdácsol a vérben és hogy üresedik a világ, akár a hold és elhervadnak a diadalmas kertek - te látod őket a napban, a nap mögött.
És a gyerekek, amint rnélyfejeseket ugráltak a vitorlarudakról pörögnek, akár orsók, mindegyre fonva testek, alámerülve meztelenül a fekete fényben egy ércpénzzel a foguk közt, mindegyre úsznak miközben a nap aranytűkkel összeöltöget vitorlákat és hordalékfát és nyílttenger-színeket mindegyre lebegnek alá, ferdén a mélység kavicsai felé fehér halotti urnák. Angyali és fekete, fény, hullámok nevetése a nyílttenger országútjain könnyes nevetés terád tekint az öreg esedezve ő ki elindul, hogy átlépje a láthatatlan küszöböket melyek vérében tükröződnek ahonnan támadt Eteoklész és Polüneikész. Angyali és fekete, nappal, sós íze a nőnek, aki megmérgezi a rabot, kibukkan a habokból, friss gally, cseppekkel ékes. Énekelj, kis Antigoné, énekelj, énekelj . . . én nem az elmúltakról szólok tenéked a szeretetről beszélek; díszítsd hajad a nap tüskéivel sötétleány; lenyugodott a Skorpió szíve A zsarnok megfutamodott az ember bensejéből és a tenger valamennyi lánya: tündérek, Néreidák futkároznak a haboktól született ragyogásban: aki soha nem szeretett, szeretni fog a fényben; te meg egy nagy házban,sok-sok ablaka tárva-nyitva szobáról szobára rohangálsz, nem tudod, melyikből nézz ki először mert el fognak távozni a fenyők és a tükröződő hegyek és a madarak csivogása megüresedik a tenger, bezúzott üveg az északi és a déli szélben megüresednek szemeid a nappali fénytől amint abbahagyják hirtelen s egyszerre mind a tücskök.
"Magyarország helyét sóval hintették be." (Time, 2000.január 13.)
Hogy őrültek között élek, nyilvánvaló, s hogy tévedésből kerültem ide. Altatódalt dúdolva hiszen nem szorítottam mellemhez egyetlen zokogó díványpárnát sem, és nem szabdaltam föl a lepedőt, hogy menyasszonyi ruhát varrjak magamnak egy szeles éjszakán. Nem pisszegek ki az ablakom alatt elhaladóknak, hogy ápolóim éberségét kijátszva málnafagylaltot követeljek magamnak. Nem hiszem, hogy árnyékom megbízásból követ. Nem követek senkit. Nem húzok homlokomba micisapkát, és nem ragasztok bajuszt, hogy meglessem imádottamat, amint más karján fölszáll a krakkói nemzetközi expresszvonatra. És könnyeimet nyelve aztán nem zakatolok versenyt a mozdonnyal. Nem mormolok varázsigét az uszoda zuhanyozójában külön a szappannak és külön a rózsaszínű körömkefének. Nem hiszem paplanomra, hogy idegen férfi teteme. Nem török kifelé a befelé nyíló ajtón. Nem válok nyugtalanná, ha a házszámom és éveim számának összege nem osztható hárommal. Nem menekülök a szekrénybe a tévébemondó átható tekintete elől. Hogy őrültek között élek, nyilvánvaló. De nem emlékszem, mikor szállítottak be.
Téli kabátról a gombok fagyban, hiányoznak most az emberek. Megfélemlített alattvalók előtt, lassan sétálgathat így az őr, fegyverek csőre töltve, fáradt, közönyös katonák őrzik a csendet. Senki, ahogy kívánom, nem ölel át. A világ, mint darázscsípésre allergiás ember kézfeje, hatalmasra dagadt, nem tudok mit kezdeni vele. Ha néha az utcákra merészkedek, mintha sivatagban járnék: az emberek porszemek. Sokan vannak, és én hiába keresem tekintetüket - az arcokon nincsenek szemek. Szédelegve a tavasztól, szigorúan a kijelölt utamon lépkedek, és örülök, ha semmin nem gondolkodom. Ruhák, cipők és frizurák között próbálom oszlatni elmémről a ködöt, a sok-sok hónap magányának ködje talán nem tette még tönkre bennem azt a bátor, gunyoros fiút, aki étteremben, hegytetőn, a sarkon, a téren - talán van még, van még innen kiút - merengett, áhítozott, vitatkozott merészen, és ha kipirult az arca, még az izgalom se hozta zavarba, csak az ing, a pulóver vagy a kabát lüktetése mutatta, hogy valami hevesen dobálja kamaszos mellkasát. Egyébként jól vagyok. Nehezek az éjszakák.
valaki engem álmodik s álmában nagyon fáradt feldagadt szívvel aluszik nem vár nem békít nem lázad álma az életem - megalvadt vérrel teli cserépfazék kiégett falán furcsa védjegyek érthetetlen nyelvű kotyvalék illatok ízek nélküli szavak mélyükön ezüstcsengettyűs lakat
Tudom, halálom nehéz lesz, Mint mindazoké, akik élvezik a testükön percegő zenét, Kik képesek azt átfűzni a rettegés Tűfokán, Kik egész életüket e testtel táncolták végig, Míg a vállak, lapockák és combok minden mozdulatára felfénylett A lényeg távoli titka, akár a szanszkrit nyelv egyetlen szava, És a bőr alatt az izmok is úgy játszadoztak, Mint halak az éjjeli tóban - Köszönöm Neked, Uram, hogy testet adtál nekünk!… Majdan, mikor halnom kell, hívjátok a mestereket, Hogy burkomból megszabadítsanak (Így haldoklott dédapám is, kit mágusnak mondtak az emberek), És akkor a felpuhult, túl lágyra főtt Tojásfehérjeként terjengő testen Átvillan az erőfeszítéstől duzzadó, Sötétséggel küszködő lélek. A test közben görcsbe rándul, Mint pokróc, mely levetné magáról A túl forróra hevült beteget, A lélek pedig továbbra is szabadulni Próbál a test satujából, a gravitáció átka alól, Majd a mennyezet repedésein át Egyszerre csak zajos, jeges csillaghullással Betódul a Világűr, És vonzása alagútba Az én örökzöld színű, Zsengécske lelkemet. Ó, ki a szabadba, S a testből kitörve, két világ határán, Pengeélen táncolva akkor felkiált: - Megálljunk! - Megálljunk, ennél maradjunk, Íme a költészet, Végre, Uram!…
Golyóstoll után tapogatva utoljára mozdulnak az ujjak - Mereven, mintha már nem is lennének enyémek.
Emlékezzünk arra, ki elfelejtett minket. Ne higgyük róla, hogy elmenekült tõlünk, úri hûségérõl tanúskodó kincset hagyott maga után: rá való reményünk. Nyarakat felszívó hideg falainkat okos kutyaként õrzi ugató hiánya, és távolmaradása sincsen hiába: új reményeket szül, más bölcsõket ringat.
Emlékezzünk arra, kinek nem vagyunk kedvesek, ki szomorkodva szeret, szeretve haragszik, ruhánkra gyöngyöknek csillogó perceket tûzdelt, és halálnak szép hajunkba masnit. Tükrökben keressük, de rejtve marad arca. Feloldódott vízben, levegõben, földben. Lángoló testünk tüze nem fog rajta, lángok közt hamvadunk egyre többen.
Emlékezzünk arra, ki nem üzenhet nekünk. Templomaink füstjét soha nem szagolja. Porral telítõdõ lábnyomaink csendje nem zaklatja szívét, ha van is rá gondja. Emlékezzünk arra, ki addig él, míg hisszük. Útra küldött minket, nem hazudott semmit. Sorsa sorsunk, amíg megyünk, õt is visszük. S mint egy batyut lerakjuk, ha eljutunk a csendig.
Beszélni könnyű, szavakat róni a papírra nem jár nagy kockázattal általában: csipkeverőmunka, elszigetelt, nyugodt (a gyertyától gyengédebb, csalókább fényt is kérhettünk egykoron), egyazon tintával írva minden egyes szó, majdnem ugyanúgy van például "madár" és "halál", és ezerszer ismételhetem lap tetejétől lap aljáig, hogy "vér", a papírt mégsem pecsételi össze, és én sem sebesülök meg.
Megesik, hogy e játék borzalomig fajul, nem értjük már, mit is akartunk, mikor belementünk, ahelyett, hogy kimerészkednénk, s hasznosabb foglalatosságot keresnénk odakinn kezünknek.
Akkor, akkor van ez, ha a fájdalomtól már nem szabadulhatunk, ha már élőlényformát öltve közelít, szétszaggatja a ködöt, melybe begubóztunk, sorra döntögeti az akadályokat, fogyatkozik a mind csekélyebb távolság közöttünk - és hirtelen oly közel került, hogy már csak hatalmas pofája látszik, szélesebb, mint az égbolt.
Beszélni ilyenkor hazugság vagy még rosszabb: léha becsmérlése a fájdalomnak, elpazarlása csekélyke maradék időnknek-erőnknek.
2
Egykor mindenki látta (bár ma a tűznek még látványát is próbáljuk minél jobban elrejteni), mi lesz a papírlapból a tűz érintésére, miként zsugorodik, pöndörödik, foszlad nagy sebbel-lobbal... Az emberen is rajtaüthet e görcsös benső összerándulás, olyankor már késő, egyébként is még napokig újrakezdődik az egész, egyre gyengébben, borzongatóbban, szaggatottabban, és valami sokkal rosszabb közelít, nem a tűz.
Mert a tűznek legalább van ragyogása, még ha tönkretesz is, vöröslik, eltűri, hogy tigrishez hasonlítsák vagy rózsához épp, esetleg még azt is bizonygathatjuk vagy bemesélhetjük magunknak, hogy kívánjuk őt, akár egy nyelvet vagy egy testet. Más szóval kezdettől fogva verstéma, lángra lobbanthatja a lapot, magasra csapó, eleven fényével bevilágíthatja szobánkat, egészen az ágyig vagy a kertig, s még csak nem is éget - mi több, épp fordítva, mintha közelsége tüzesebbé tenne minket, mintha szabadabban lélegeznénk, mintha megfiatalodnánk, és elénk terülne a jövő újra véghetetlenül...
Valami más, valami sokkal rosszabb rántja össze az embert egészen kicsikévé, teszi, hogy szobája mélyére bevackolódjék, segítségül híva bárkit, bármi módon: s ez a valami formátlan, arctalan, neve sincsen, lehetetlen boldog képekbe oldva megszelídíteni, vagy a szavak törvényének alávetni, elszakítja a papírt, amint szétszaggatja a bőrt is, s nem enged más nyelven beszélni, mint a vadállatoké.
3
Beszélni, ez néha mégis más, mint egyszerűen levegő- vagy gyékénypajzsot kapni magunk elé... Néha olyan, mint az áprilisi kezdődő langyosság, mikor csermellyé változik minden fa, mikor az éjszaka hangoktól patakzik, akár egy barlang öble (azt hinné az ember, az üde lombok sötétjén akad jobb teendő, mint az alvás), és úgy árad ki belőlünk, mint valami boldogság, mintha fel kellene, mert hát fel is kell élni ezt a túlpezsdülő erőt, s muszáj a levegőbe bőségesen kiontani a hajnal törékeny poharából szürcsölt mámort.
Így beszélni hazugság volna tán, illúzió (ezt hívták egykor úgy: dalolni, de ma alig-alig merünk megkockáztatni hasonlót)? Hogyhogy, hiszen a tágra nyílt szemeken át táplálkozik az efféle szó, amint levelein keresztül a fa! Minden, mit látunk, mit gyermekkorunktól fogva láttunk, ami mélyünkre lezuhant, ott összevegyült, tán behorpadt, s feledés lepte hamar - a kisfiú vonulása iskolától temetőig az esőben; feketébe öltözött, nagyon öreg asszony, a magas ablak mellett ülve felügyeli a nyergesmester bodegáját; egy Pyrame nevű fiatal kutya a kertben, melynek lugas-rácsos fala visszaveri az ünnepi sortűz zaját: töredékek, évek diribdarabjai -
mindez szavakban tör elő, olyannyira könnyedén, kifinomultan, hogy azt képzeljük, nyomában átgázolunk még a halálon is...
4
Tényleg volnának dolgok, amelyek szívesebben költöznek a szavakba, jobban megértik velük magukat - az öröm e pillanatait örömmel ismerjük fel a versekben, fény ez, amely kivetül a betűkből, s mintegy el is törli őket - és másféle dolgok, amelyek berzenkednek a szavak ellen, megbontják, lerontják őket:
mintha csak a beszéd visszavetné a halált, még inkább mintha a halál megrohasztaná még a szavakat is?
5
Elég, jaj, elég! Zúzd össze ezt a kezet, mely csupa füstöt rajzol már csak, és nézd, ahogy csak szemedtől telik:
Így távolodik a csontbárka, mely téged hordozott, így merül el (s még a legmélyebb gondolat sem gyógyíthatja eresztékeit), így telik meg fanyar vízzel.
Ha nem létezik is a hatalmas, a nem remélhető fényháló, bár juthatna e halál-partvidéken minden vén emberhajónak kíntól szabadulás, enyhébb szellő, gyermeki álom!
6
Képek nélkül szerettem volna szólni, egyszerűen belökve csak az ajtót... Túlságosan is rettegek ettől, bizonytalanság fog el, néha szánalom: nem élhetünk hosszan az ég evidenciái közepette, nem úgy, mint a madarak, s a földre visszahullva nem látunk bennük semmi pontosabbat, csupán képeket vagy álmokat.
7
Beszélni hát nehéz, már ha ez annyi, mint keresni... keresni mit is? Hűséget ama néhány pillanathoz, ama pár dologhoz, melyek elég mélyre szállnak alá bennünk, elenyésznek, vagyis annyi, mint kusza rejtekhelyet fonni elejthetetlen zsákmányunknak...
Annyi, mint valódi arcunknál igazabb álarcot viselni, hogy régóta elveszített ünnepet ülhessünk a meghalt, távol lévő vagy szendergő többiekkel, kiket nyoszolyájukon épp csak felriaszt e moraj, e pár tántorgó lépés, e bátortalan lángok - szavaink: dob zümmögése, épp csak tapintja bőrét egy ujjbegy, egy ismeretlené...
8
Tépdesd szét végre ezeket az árnyakat, mint a rongyot, condrába öltözött álkoldus, kriptaszökevény: szemérem dolga némi távolságból majmolni a halált, elég lesz félni majd ideje jöttén! Most pedig húzz testedre nap-irhát, lépj elő, mint ki szélre vadászik, lábolj át életeden, mint hűs és gyors folyású vízen.
Ha nem rettegnél ennyire, nem vetnél árnyat lépteidre
Kiballagott a Dunapartra, a vaskorlátra támaszkodott, s nézte, hogy úszik el az élete. Galambok döfködték a macskakövek réseit, valami emészthetőt keresve. Zsuzsa már otthon volt, mire Ladó hazaért, s azzal a hírrel fogadta: anyád háromszor is telefonált, kikéri magának, hogy csak úgy otthagyd, lelkemre kötötte, hogy az üzenetét írjam le szó szerint. LE VAGY SZARVA, olvasta Ladó a gyűrött irkalapon Zsuzsa tanárnénis nagybetűit, TÉVEDSZ, HA AZT HISZED, NINCS, AKI KIVIGYEN AZ ECSERIRE, SEMMI SZÜKSÉGEM RÁD. KABD BE! ANYÁD. Anya az ilyen? — kérdezte Ladó Zsuzsától. Az asszony vállat vont, anya csak egy van… hálistennek. Sokszor megesett, hogy Zsuzsa olyan poénokat sütött el, melyeket eredetileg Ladótól hallott. Ez a hosszú járás átka, mondta volna Ladó, életének olyan korszakaiban, amikor nem forgott veszélyben a házassága. Délután Sári telefonált, aggódó hangon: nincs meg az anyu, hiába hívom, nem veszi föl a kagylót. Ladó kénytelen-kelletlen újra átsietett az anyjához, rosszat sejtve. Csöngetett, többször egymás után. Semmi válasz. Torkában dobogó szívvel vette elő a kulcsot, s nyitott be. Sehol senki. Most, hogy anya nem volt itthon, még pucérabbnak tűnt a bútortalanított lakás. Anyának nyoma veszett. Ladó nagyjából óránként ingázott át meg vissza, rémképeket látva, s durva szemrehányásokat téve az agyában vitatkozóknak. Fogadkozott, csak most az egyszer ne legyen baj, ne legyen NAGY baj, eztán jó fia leszek, JOBB fia leszek, mindent elkövetek, hogy… Isten, ha vagy, add, hogy előkerüljön, add, hogy ne… NE… Többször fölhívta az Országos Mentőszolgálatot, a rendőrség központi ügyeletét és a baleseti kórházat. Anyáról semmit sem tudtak. Amikor meghallották, hogy mániás depressziósról van szó, többé nem vették komolyan, nyugodjék meg, kérem, elő fog kerülni, talán csak moziba ment. Egy óra óta nincs meg, s mindjárt éjfél, mondta Ladó sötéten. Talán vidéki kirándulásra utazott. Bejelentés nélkül? Miért ne? támadt egy szeszélyes ötlete! — vélte az ügyeletes rendőrtiszt. Igaz ami igaz, anyának néha támadtak szeszélyes ötletei. Sári hajnali háromig rostokolt Ladóéknál, ez további súlyos megpróbáltatást jelentett az ő számára. Amikor végre sikerült hazaküldenie a nővérét — taxit hívott neki, s egy ötszázast gyűrt a zsebébe —, már mindenki az igazak álmát aludta a lakásban. Ladó bekapcsolta a televíziót, s nézte azt a német adót, mely ilyen kései órán mindig tengerparti tájakat mutatott, ahol hosszú percekig nem történt semmi. Efféle tengerparton szeretett volna ő heverészni, oldalán Verával, valahol a világvégén, örökre maga mögött hagyva ámokfutó s pillanatnyilag elveszőfélben lévő anyját, sírdogáló nővérét, oszladozó házasságát, sekélyes foglalkozását — egész elszivárgó életét. A gyerekeidet is? Hát… — erre már nem tudott választ adni. Besompolygott Julcsihoz. Kamaszlánya még mindig azt a mackóját ölelgette álmában, melyet a hatodik születésnapjára kapott. Első látásra a Béla nevet adta a mackónak, mert egy óvodai társára emlékeztette. Az ikrek kétszólamú szuszogása fogadta Ladót a kisszobában, mind a kettő örökölte az anyjuk enyhe orrsövényferdülését. Ladó anyja örökké rájuk förmedt: fújjátok már ki a krumpliorrotokat, falra mászom a szipogásotoktól! Az ikrek ilyenkor sztereó mosollyal felelik: rendben, nagyi! — de nem fújják. Ők bezzeg tudják, hogyan érdemes bánni egy mániás depressziós asszonnyal. Te miért nem vagy képes megtanulni? Nincs is krumpliorruk, gondolta Ladó, a két gyerek krumpliorrára pillantva. Harmadjára Zsuzsát szemlélte meg álmában. Az asszony összegömbölyödött a paplan alatt, akár egy kiscica. Vera milyen lehet álmában? — merengett Ladó, s most először próbálta rábeszélni magát, hogy talán nem is volna olyan csodálatos, ha Zsuzsa helyett a White Lady-vel élhetne. Vera mintha szándékosan arra törekedne, hogy összetörje Ladót, apró darabokra. Amikor ő — még jóval a párizsi vendégszereplés előtt — több heti szünet után fölhívta, a White Lady köszönés helyett mindjárt azzal indított: boldog vagyok, hogy hallom a hangod! — s ő maga ajánlotta, találkozzanak. Ladó még soha nem állt ilyen közel ahhoz, hogy örömében vonítani kezdjen, mint a kutyák a Holdra. Szeretett volna azon nyomban megállapodni a helyben s az időpontban, Vera sajnálkozott, még nincs meg a jövő heti beosztása a tévében, ám az biztos, hogy hétfőn egész nap odabenn lesz, Ladó hívja föl. Vagy akarod, hogy én hívjalak? Mindegy, mondta Ladó, hívlak én… ha véletlenül mégse lennél ott, akkor meg hívjál te. Jó, de ott leszek, egészen biztosan. Ez egy pénteki napon történt. Ladó a hétvégét lázas tervezgetéssel és képzelgéssel töltötte, három éjszakán át összesen nem aludt másfél órát. Zsuzsával kedvetlen, a gyerekeivel morcos volt. Arra hivatkozott, hogy egy új magánszámon dolgozik, mellyel hétfőre el kell készülnie. Újra meg újra visszaidézte Vera szavait, hanghordozását, a szüneteket és a zörejeket, igyekezett arckifejezéseket társítani minden félmondathoz. Talán… talán végre megértette… rájött, hogy engem… velem… Hétfőn tárcsázta a megadott számot, állandóan foglalt volt. Kistelefonját is bevetette, így egyszerre két irányból ostromolta azt a rohadt vonalat, melyet azonban a Magyar Televízió munkatársai állandóan használtak. Mikor végre kicsöngött, az Inter-Európa Bank jelentkezett. Aztán egy furcsa nevű polinéziai étterem. Közel kilencven perces erőlködés után vette végre föl egy náthás asszonyi hang: bemondói szoba, tessék! Ladó nagyot nyelt, hogy elnyomja izgalmát, s kérte Verát. Ő nincs itt, ma nem is lesz, mondta a náthás asszony, és lerakta a kagylót. Ladó nem akart hinni a fülének. Tárcsázta Vera lakását. Itt a százharmincegy-hatvanhat-huszonnégy, sajnos, most nem vagyunk itthon, de amint lehet, visszahívjuk! — négy rövid pitty, egy hosszú. Megszokta már, hogy Verának sosem hagy üzenetet, gépiesen bontotta a vonalat. Másodszor is fölhívta. Szerbusz Vera, itt a Ladó, hadarta zavarodottan, azt mondtad, bent leszel a tévében, egészen biztosan, vagy ha nem, hát hívsz, se ott nem vagy, se a lakásodon, se nem hívsz… akkor mi legyen? Aznap nem merte kikapcsolni a rádiótelefonját egy percre sem, várta, hogy a White Lady jelentkezzék. De hiába. Ezt most miért csinálja? Annyira örült, amikor jelentkeztem… vagy már megint félreértettem? — bármennyire igyekezett elfogadható mentségeket találni Vera számára, mindig arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy összesen két eset lehetséges: vagy szánt szándékkal cukkol ez a nő, vagy… hm… egyszerűen szarik rám. Abban a pillanatban, amikor beszéltünk, talán komolyan gondolta, hogy majd hív, ám amint lerakta, rögtön elfelejtette. Nem számítok én őneki… — keményítgette a szívét, fogadkozott, többé én sem jelentkezem, vége. Dögöljön meg. Mégis várta, egyre várta Vera hívását. Ha megcsörrent a telefon, ve-szeeem! — ordította, lélekszakadva rohant, hogy fölkapja, s csak nehezen tudta leplezni csalódottságát. Néhány nap múltán föladta a reményt. Péntek este megszólalt a kistelefonja, épp kocsiban ült, az Árpád-hídon hajtott át, hazafelé. Kis híján karambolozott. Szerbusz, fuvolázta Vera, te, mire véljem ezt a sértett hangot, pusztán azért, mert nem voltam benn a tévében? nem tudom, hol élsz te, de a Magyar Televízióban igazán mindennapos eset, hogy megváltoztatják a beosztást, nem értem, miért kell ettől rögtön a plafonon lenned?! Bocsánat… — Ladó megsemmisülten sóhajtozott, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy megint mindent elrontott: bocsáss meg… én… annyira vártam, hogy… tudniillik nagyon kelletlenek voltak velem a kollégáid! — hazudta. Arról én igazán nem tehetek! — Vera ingerültsége Ladót megijesztette, újra és újra elnézést kért, egy pillanatra elengedte a kormányt, kihalászta a táskájából a naptárját, tudsz akkor mondani egy időpontot? Milyen időpontot? — kérdezte Vera. Hogy… mikor láthatnálak. Sajnos, most megint nagyon zavarosak a napok, de holnap biztosan kiderül a jövő heti programom. Hívjalak akkor holnap? Nem, látom, neked nagyon érzékeny pontod a telefonálás, majd hívlak én, holnap felhívlak a rádiótelefonodon, holnap, vagyis szombaton, délelőtt, úgy tíz és tizenegy között, jó? Persze, hogy jó, több mint jó, csodás, gondolta Ladó, amikor elbúcsúztak egymástól. Szombaton délelőtt tíz és tizenegy között az íróasztalánál ült, kezében a rádiótelefonnal. Zsuzsának azt mondta, számokat táplál a készülék memóriájába. Az ikrek állandóan betüremkedtek a szobába, kiküldte őket, dolgozom, ne zavarjatok. Eltelt az az óra. Semmi. Kínkeservvel cammogott az idő, körülbelül másfél évig tartott a délután, s valamivel tovább az éjszaka. Ladó egy héten át várta azt a bizonyos hívást, éjjel-nappal. Végeredményben Vera nem mondta, melyik szombaton… Mire eljött a következő hétvége, megértette, hogy a White Lady e kíméletlen módszerrel óhajtja a tudtára adni: hagyja lógva. Kopjon le. Szűnjön meg. Ekkor utazott el Párizsba.
Uram! Szinházad rég felépitéd, Immár látott az sok, sok ezred évet, De darabod nem újult semmiképp, A neve egy, a célja egy: az élet. Rossz a darab, bocsáss meg, óh, uram! A díszlet régi, színtelen, kopott, A morál: jaj a jóknak, nagyoknak, A hitványak csupán a boldogok.
Uram! Mi játsszuk híven szerepünket, Sírunk, nyomorgunk, mert így rendeléd el, Tűrjük, hogy kifütyölnek bennünket, Pedig mi játszánk lelkesedve, hévvel, De már a játék elég volt... elég... A szívnek egyszer meg kell nyílnia: Darabod hitvány, nem hozzád méltó, Lelket mészárló, rossz comoedia!...
Miután leszoktam az italról, megszerettem a teát, több teatartó alkalmatosságot is vásároltam. Először egy nagyobb, durva csészét használtam, de a pereme fölsebezte az ajkam, úgyhogy egy kis ihszingi teáskannára váltottam, még az előző napról maradt tea sem volt benne keserű, a csőre aprólékosan kidolgozott, szopogatása a szerelem érzetével járt. De eltelt három hónap, és hiányzott, hogy nem láttam a tea színét, még ha levettem a kanna tetejét, akkor is csak a víz fehérlett benne. Ha meglátogattak cimboráim, nem láthatták, hogy milyen értékes Sárkány Kút teát iszom. Úgyhogy akkor üvegpohárra váltottam, amely egyszerű formájú és természetes, Pilocsunt áztattam benne, néztem a zöld füstjét, a tealevelek alakulását, melyek újjászülettek, mint az ágak. Írtam is egy kis szöveget, és a falra akasztottam: könyvem lapozom dologtalan, teám kész, már csak vendég jönne. Az emberek egymásnak adták át a hírt, hogy nálam jó teát lehet inni, egyik a másiknak, a másik a harmadiknak, a harmadik meg ki tudja hánynak, sokan jöttek hozzám teázni mindennap, és ha kaptam is olykor írói honoráriumot, azért nem lehettem ennyire adakozó. A hűtőszekrény felső polcára rejtett teafüvem is napról napra apadt. És ami még fontosabb: mikor írok, egyik cigarettáról a másikra gyújtok, és egymás után ürítem ki a csészényi teákat. A cigarettával való bíbelődés nem befolyásolja a gondolataimat, de hogy a teáscsészét újra kell tölteni, az bizony már sok jó mondatomat tette tönkre. Ezért hát nagyobb teáscsészét akartam. Számos szaküzletet meglátogattam, de a teáscsészék mind kicsik voltak, egyre kisebbek. Egy üzletvezető azt mondta, hogy mostanság sok a gazdag és a szabadidővel rendelkező ember, úgyhogy a teaivás egyre kifinomultabb. Én nem vagyok sem gazdag, és szabadidőm sincs. Írás közben úgy szívom a cigarettafüstöt, mint a levegőt, testemnek és lelkemnek is szüksége van a teára, mint a vízre, melyre szomjazva kutat fúrunk. Ilyen dolgok kellenek vajon, hogy a szöveg megszülessen? Október 15-én Szong barátom, a munkatársam invitált meg magához szójaszószban elkészített bárányhúst enni. Sokáig nem volt valami nagy kedvem, de aztán elnéztem Mu barátomhoz érdeklődni, és amint megpillantottam az asztalán a mintegy húsz centi magas teáscsészét, olyan széleset, hogy csak két marokkal lehetett átfogni, rögtön rabul ejtette a szívem. Még teteje is volt, az egész fehér, oldalán kékeszöld tájkép épületekkel és emberekkel, nem volt régi példány, vastag formájú. Kérdeztem, hol vásárolta. Nem is szeret teázni, és mégis ilyen csészét használ? Mu barátom hangja elkomorodott, egyedi darab, mondta, sehol sem lehet ilyet venni, de aztán azt is hozzátette, hogyha akarom, nekem adja, csak írnom kell neki valamit cserébe. Spórolok az írástudományommal, nem írogatok csak úgy mindenkinek. Egy teáscsészéért ezer jüent? - kérdeztem. De végül mégis írtam neki valamit, és a teáscsészét kitisztítva elhoztam. Ettől fogva ebből a csészéből iszom a teát, akkor sem hagyom el a dolgozóasztalom, ha későre jár. Az a jó ebben a csészében, hogy mikor ázik a teafű, látható a tea formája, a víz színe, és csak én élvezem egyedül, mert nem lehet csak úgy kívülről akárkinek belebámulnia. Mikor megfogom a tető gombját, ellipszise mentes bármiféle zsírosságtól, akár a felmelegedő hó, mintha mellbimbót fognék. De ami a leginkább tetszik, az az esetlegessége. Amikor megmarkolom, vagy az asztalomra rakom, oldalról nézem, a füle valóban, akár az emberi fül, és a csésze, mint egy fej, mintha emberrel beszélgetnék. Megállás nélkül iszom írás közben, de tekintettel kimeríthetetlen tárolókapacitására, akár az életművem megalkotásának végéig ihatok belőle. Gyakran arra gondolok, hogy a világon csak a hosszú utat járó sofőrök, no meg én használunk ekkora teáscsészét, mi, akik nagy erőfeszítéssel keressük meg a kenyerünket. De a sofőrök mégis inkább lezárható tetejű befőttesüveget vagy kávésüveget használnak, jómagam meg ezt a kékeszöld mintás fehér porcelánt. Ez lenne hát az egyetlen magasztos dolog az írástudó életében? Li Taj-pónak van egy mondata: csak aki iszik, annak a neve maradandó. Hogyha az ivás nemcsak az alkoholra, hanem a teára is vonatkozik, akkor én már ezek közé az ivók közé tartoznék. Ezen a télen a vendégeim mind nevettek, ha megláttak, nagy csésze, kis ész, mondták. Én is nevettem, de nem válaszoltam. A nagy csésze élvezetét nem lehet mással megosztani.
A temető egyre csak terjeszkedett és növekedett, a holtak évről évre újabb hektárokat hódítottak el az élőktől, míg az emberek végül határt szabtak, és kerítést állítottak fel azokból a panelekből, amelyeket új házak építéséhez szállítottak oda. De a kerítésen belül, ha jól belegondolunk, egy többlakásos ház megszokott életrendje zajlott. A temető négyzetmétereit és parcelláit azok népesítették be, akik valaha a szomszédban egy ágyban feküdtek, az anyák ide is követték gyermekeiket, a nagyszülők - és ez nyomasztóan hatott - kioktatták az unokáikat. Azok az emberek, akik életükben szégyelltek bemutatkozni úgy, ahogyan az útlevelükben állt, most minden félelem nélkül hirdették a világnak a zsinagógákban, mecsetekben vagy anyakönyvi hivatalokban kapott nevüket. A másvilágra költözöttek számára olyan szavak váltak fontossá, amelyeket korábban senki sem ismert; a sírfeliratok cenzúrázatlan, földöntúlian szomorú sorokból álltak, és Oparin, aki negyedévenként kijárt a temetőbe, gyakran megállt a szinte biblikusan hangzó sírfeliratok előtt, és arra gondolt - nem, semmire sem gondolt, csak magába szívta a levelek suttogását, a hópelyhek szállingózását, belélegezte a föld illatát, a föld mélyének csendjét. Voltak napok, amikor különösen fájdalmas volt a szülei kettős sírjára néznie, és vigasztalást csak az jelentett számára, hogy szerencsére a földi világ az egyedüli világ, hogy semmiféle mennyország nincs, másként nem ragaszkodtak volna az öregek annyira az élethez, nem nyújtották volna hosszabbra létezésük idejét. Egyik alkalommal rendbe hozta szülei utolsó lakhelyének tetejét, kihúzgálta a gyomokat, gereblyével porhanyóssá tette a virágok számára a táptalajt, és egy kis vödörrel vízért indult a szomszéd telekre, amikor észrevette, hogy nem messze tőle vagy tíz ember áll egy frissen ásott, téglalap alakú gödör előtt; a sírásók félrehúzódtak, hogy ne zavarják az utolsó eseményt, ami valami oknál fogva csak nem akart elkezdődni, mert a társaságból senki sem szánta rá magát, hogy sajátos, temetéshez illő hangon elmondjon néhány szót úgy másfél, kétperces időtartamban, ami nélkül nem lehet rászögelni a fedelet a koporsóra. Ez a tíz ember valahogy furcsán viselkedett, valami furcsa zavartsággal tekingetett körbe. Mindannyian tisztességesen fel voltak öltözve, mindannyian józanok voltak, és - ezt a sokat megélt Oparin azonnal észrevette - mindannyian azok közül valók voltak, akiket fekete autón visznek a munkahelyükre. Oparin apró léptekkel közeledett feléjük, és a vödröt továbbra is a kezében tartva hallgatózni kezdett. Volt ott egy fényűző, nyilvánvalóan nem ehhez a temetőhöz illő "A szomszédoktól" feliratú koszorú, de úgy látszik, a szalagon megnevezett emberek nem tudták pontosan az elhunyt nevét, mert halkan arról vitáztak, Gosa vagy Tosa bácsi, azaz Grigorij vagy Anton volt-e a halott. A tájékozatlanságot még csak fokozta, hogy az erősen ittas sírásók a nyélre erősített táblácskát, amit sablonnak neveznek, félrelökték a sárba, és kivehetetlen volt, mi áll rajta. Világosan csak a számok látszottak, amelyeket az a kötőjel kapcsolt egybe, amely az újszülött sírását és az öregember halálhörgését egymástól elválasztja: 1900-1987. Amikor egészen közel ért a sírhoz, Oparin meglátta a halott szokványos, halovány arcát, ritkás, ősz hajszálait, elkékülő vékony nyakát, amelyet nyakkendő övezett, zakóját amelyet nem tett tönkre sem idő, sem viselés, rajta egy kis foglalat - az elhunytat kitüntették egyszer, kapott valami kis medáliát. Megmagyarázhatatlan erő lökte Oparint a sír felé, lepillantott a mélyére, aztán tekintetét az égre emelte, majd kezét az elhunyt homlokára tette. Oparin sohasem mondott beszédet gyűléseken, sohasem mondott valakire vagy valamire pohárköszöntőt, a munkahelyén pedig általában csak papírmunkát kapott: grafikonokat, vázlatokat, tervezeteket. Ennek ellenére most hatalmas beszédbe kezdett. - Kedves barátaim! Ideiglenesen létező embertársaim! Meleg tenyeremmel áhítatosan érintem meg ennek a kiváló embernek hideg, érzéketlen homlokát. Jeges ez a homlok, a hőmérséklete talán alig különbözik attól, amilyen majd a sír mélyén lesz. Amikor föld fedi be ezt a testet, el fog indulni az úgynevezett hőkiegyenlítődés, a bomlás kémiai folyamait hőkibocsátás és hőelnyelés egyaránt fogja kísérni, egészen addig, míg nem jut győzelemre az energetikai egyensúly. Ez az ember életében sem forrt szenvedélyektől, hanem csak egykedvűen szemlélte a többi fürge kétlábút, akik - temperamentumuknak megfelelően - rohangálnak, hogy átalakítsák a világot. Ez az ember nem piszkolta be magát valami gépezet feltalálásával, amely állítólag időt és fáradságot takarít meg az embereknek, valójában pedig csak lustaságra és arra szoktatja őket, hogy mindent gombnyomással oldjanak meg. Nem mocskolta be tisztességes nevét regény, színdarab, oratórium vagy festmény megalkotásával, következésképpen nem tette tönkre az ember védekezőmechanizmusait valami ravasz módszerekkel, hogy felpiszkálja benne a vadállatot. Nem volt tagja egyetlen pártnak sem, vagyis személyes viszonyát az aljasságokhoz megtartotta magának, és senkinek sem engedte meg, hogy állítólag az ő nevében cselekedjék. Hosszan tartó tűrőképessége nem volt végtelen, amiről azok a vezetők is meggyőződhettek, akik a hozzá hasonló embereket körültekintően elpusztították, de az általuk meggyilkoltak számát sohasem vitték el a nemzet számára sorsdöntőnek bizonyuló határig. Ez az ember hitt vagy legalábbis tettetni tudta, hogy hisz a hatalom múló bölcsességében, de a vezetők minden ostobaságuk ellenére mégsem merték kijelenteni, hogy mondjuk minden vörös hajú kártékony és kém, mert az ehhez az emberhez hasonló milliók a maguk tömeglétében sokkal okosabbak voltak, mint a mindenféle korifeusok, titánok, fáklyák és vezérek. Ez az ember, akinek élettelen teste most elhantolásra vár, az integrált társadalomnak csak nagyon kicsiny részét tette ki, de az emberiség éppen neki köszönhetően őrizte meg nemzedékről nemzedékre egészséges konzervativizmusát, és nem engedte, hogy a politikai és gazdasági kalandorok a természeti törvényeket saját zavaros teóriáikkal váltsák fel. Hangosan megtapsolva a hírességeket ez az ember - legyen áldott a neve örökkön-örökké! - nem alaptalanul vádolta őket gőgösséggel és egyéb bűnökkel. Úgy élte le életét, hogy egyetlenegyszer sem süllyedt le a dicsőségszerzés vádjáig, és csak most, amikor ez az ember már nincs, kell előtte mint legeslegnagyobb előtt fejet hajtanunk... Saját ékesszólásától meglepődve Oparin rövidebbre fogta beszédét, és rápillantott a kezében lévő vödörre: úgy tetszik, úgy csapkodott közben vele, mint valami szertartáshoz tartozó eszközzel. Beszédét teljesen csendben hallgatták, mindenki lesütötte a szemét, és még akkor sem emelték fel, amikor Oparin zavarában elnevette magát és a sírásókra nézett: gyerünk, gyerekek. Kopácsolni kezdtek a kalapácsok, amint beverték a szögeket, és a lefedett koporsó, amelyet bonyolult díszítés szegélyezett, a mélybe ereszkedett, miközben fejrésze a falnak ütközött. Oparin pedig elindult a vízcsap felé. Aztán visszatért a szüleihez. Megöntözte a földet. Leguggolt, és úgy nézte, hogyan nyeli el a vizet a porhanyós talaj. Valaki mellé guggolt. Oparin oldalra nézett, és ismerősnek tetsző lányszemek elragadtatott kifejezésével találkozott. - A szülei? - kérdezte a lány, csak hogy elkezdje a beszélgetést. Aztán szomorúan hozzátette: - Mintha végre felnőttem volna, miután magát meghallgattam. Hisz úgy éltem eddig, hogy észre sem vettem az embereket. És akkor hirtelen kiderült, hogy ember vagyok, méghozzá milyen ember!... Ha meghalok, az én sírom felett is mond majd egy ilyen beszédet? - Hát valószínűleg más fog ott már beszélni... Hány éves? - Húsz. - Én pedig kétszer annyi. Ki volt ez az ember? - Gosa bácsi. De lehet, hogy Ványa bácsi. Mindenki elfelejtette. Állt egy nagy moszkvai ház, benne nagy családokkal, a ház alagsorában pedig élt egy ember. A kisfiúk nagyon szerették. Megjavította a biciklijüket, megragasztotta a labdájukat. A kisfiúk aztán nagyobbak lettek, elkezdtek az odújába egy-egy félórára lányokat cipelni, volt, hogy borra, mozira kértek tőle kölcsön. Aztán a gyerekekből férfiak lettek, szétszéledtek, az öreg meg fogta magát és meghalt, az öregasszonyok meg telefonálgatni kezdtek a hajdani fiúcskáknak, mert nem volt miből eltemetni az öreget. És most összegyűltek, összeverődtek. Oparin felállt. A lány is. Egymás mellett álltak. A lány csodálatos szemében homályos álmodozások kavarogtak. Odamentek a vízcsaphoz, megmosták a kezüket. A kerítésen túl fényes paralelepipedon emelkedett, írott aranybetűi ezt hirdették: "Az éjszakában tévelygek, és gyermekkoromra emlékezem." A lány felvetette éles állát, amint olvasta, és elgondolkodott. - Hogy kell ezt érteni?... Miért csak a gyermekkorra? - Számára a gyermekkor az egész sírig tartó létezést jelenti. Felnőtté csak ott vált - és Oparin a föld felé bökött. - És még sokáig, sokáig felnőtt marad, örökre. A lány összerázkódott, fázósan fölvonta a vállát. Ajka pedig ezt suttogta: "Micsoda szörnyűség..." Mesélni kezdett magáról. Most fejezi be a Filmművészetit, filmszínésznő lesz, már el is játszott néhány kisebb szerepet, hiszen az egyetemistáknak évfolyamdolgozatként, diplomamunkaként rövidfilmeket kell készíteniük. A színházban is kapott már egyszer egy egészen kicsi szerepet, nagyon jelentéktelennek nézett ki ott a színpadon, de többet nem is vártak tőle. Még csak nem is másod- vagy harmadrendű hősnő, hanem csak úgy, valami hétköznapi ember volt. Különben pedig, folytatta lelkesen a lány, göröngyös a kezdő színésznő útja, de a halhatatlanságba vezet! És ő el fogja érni a célját, feltétlenül! Hiszen olyan erőteljesen hatoltak belé az egyszerű, nagy emberről mondott szavak, hogy most már tudja, hogyan játssza majd el az egyszerűségükben jelentős asszonyokat. Megjeleníti majd a vásznon Opheliát meg Osztrovszkij hősnőit, aztán a kortársakat, és eljön az idő, amikor a nevezetes cannes-i lépcsőn kézen fogva vonul fel egy híres rendezővel, és a film hírnevet fog neki szerezni!... A hajdani kisfiúk már beültek a kocsijaikba, integettek a lánynak is, hogy menjen, valaki még dudált is egyet. A lány elköszönt Oparintól, búcsúzóul a kezét nyújtotta, és rápillantott csodálatos szemével. Oparin utána nézett, és lelkét sír előtti bánat nyomasztotta. A szülei itt nyugszanak, a felesége egy másik temetőben, otthon csak üresség várja, és időnként annyira vágyódik valami jelre a sorstól, amelyik egyszer csak úgy, minden ok nélkül egy csokor réti virágot vinne a lakásába. Közben rájött, honnan volt ismerős a lány csodálatos szeme. Ránézett, amikor elment a koporsó körül álló meglepett társaság mellett. Kérdezett ez a szem tőle valamit, ígért neki valamit, könyörgött hozzá, ő pedig engedett, mert szeretett volna jobbnak, többnek, okosabbnak mutatkozni, mint ezek a férfiak, le akarta győzni őket valamivel, ha mással nem, hát ezzel a fellengzős szóáradattal, hogy a lány észrevegye őt, hogy nem, nem egy egyszerű ember válaszolt annak a csodálatos szempárnak a hívására.
-Tony bácsi, voltál te úgy valaha, hogy akartál valamit, de nem tudtad, hogy mit? -Előfordult. Amikor elég, hogy az ember egyszerűen akar valamit. -lgen. Valami mást. - Ujjai izgatottan szétszaladtak. - Kell,hogy legyen valami más is,mint. . . ez. - Lehet, hogy a szobára gondolt, lehet, hogy a városra, talán mind a kettőre. -Utazás ez - mondta az öregember -, kétféle utazás. Az egyiket feltérképezik a számodra a születésed előtt, a másikat magad fedezed fel magadnak. A legtöbb ember az elsőt választja. -Én a másodikat fogom. .. -Akkor bolond vagy. . . -Te is ezt csináltad - mondta Joseph sértődötten. - A magad útját jártad. -Az nem is kérdéses, hogy én bolond vagyok. Kérdezd meg a várost. -Mi van ott? Az utazás végén? Mi a végcél? -Nem tudom. Csak az állomásokat ismerem útközben, azokat se mind. Tudás. Szeretet. Egyik se tesz majd neked jót. Mind a kettő fájdalmat okoz. -Ugyan, hagyd már abba-förmedt rá Joseph. - Hogy okozhatnának fájdalmat? Tudás. Szeretet. Ezeket akarom. Hogyan okozhatnának ezek fájdalmat? - mondta tizenhat évének bizonyosságával, és nevetett. -Nézz rám, fiam - mondta Tony bácsi. - Nézd meg magadat ötven-hatvan év múlva. Ezt akarod? Ezt? - Arca kezdett összegyűrődni, mint a fokozatosan átnedvesedő papír.
********
-Kell lennie valaminek - mondta Joseph gyámoltalanul. -Tudás- mondta az öregember. -A magányosság szinonimája. És egy ilyen úton tudást fogsz gyűjteni. - Az rossz? - Nem elég. És nehéz. És mindaz a tudás, amit egy tanulással, kutatással, megértéssel töltött életen át összegyűjtesz, csak egy kicsi része, csak parányi töredéke annak, amire szükséged volna,hogy igazán biztonságban legyél. Erre csak akkor jövünk rá,amikor már meg kell halni. Vagy amikor megöregszünk. Jobb nem is törődni vele. Jobb nem rájönni. hogy hamisak az istenek.Inkább egy hamis isten, mint a semmi. - Én tudni akarok! - csapott le Joseph tenyere az asztalra. - És szeretni akarok. - Ujjai ökölbe szorultak az asztal fáján. - Annyi tudást és annyi szeretetet akarok, hogy biztonságban legyek, és ne kelljen hamis istenekben hinnem. - Ne szeress senkit, Joe. - A gyűrött arc összeomlott, papírbőrén könnyek szivárogtak át. Az öregember belesírt a teájába.. - Ha szeretsz, védtelen vagy. Ha szeretsz, fölfekszel az áldozati oltárra, meztelenül, kiterítve, megkötözve, betömött szájjal, nem vagy önmagad, és egy vékony szálon ott lóg fölötted a kés. Ez a szál: a szeretet. . . - Te szerettél! - üvöltötte a fiú. - Szerettél. . . - Igen, igen, igen! - A harag úgy sütött át a könnyeken,mint a nap. - Szerettem, hogy a fene egyen meg, a fene egyen meg... - Megőrültél, öreg. . - Csak menj az utadra, ott egyen meg a fene. - Tony bácsi beletörölte csöpögő arcát fekete kabátujjába. - Menj csak. Nem tudok rajtad segíteni. És te se tudsz majd senkin segíteni.Az ember csak állni tud, és nézni, tehetetlenül. Ez minden, több senkitől sem telik. Nincs kapcsolat, a tapasztalatokat nem lehet átadni. - Még szeretettel se? - gúnyolódott Joseph. - Eriggy és keresd meg. - Tony bácsi dühösen, hangosan szürcsölte a teáját, mintha meg akarná büntetni, amiért kihült. - A káoszban keress egy kezet, amelyet elérhetsz és megérinthetsz és megfoghatsz, keress öt ujjat, amelyben megbízhatsz és akkor egy pillanatra - de nem tovább, csak egy pillanatra -, egy pillanatra rend lesz a káoszban, nyugalom, lesz központja: két összefonódott kéz, aztán a kezek széthullanak, többé nem találják egymást, és visszatér a káosz, és rossz lesz, mint volt. Megérinteni egy kezet a káoszban, ez a szerelem. Ha ezt megteszed, ha csak egy pillanatra is, beléptél az isten birodalmába. És ki a fene tudja, hogy az hol van? - Szája felnyílt, akárha nevetett volna, sebes ínyében nagy fekete lyukak tátongtak. - Menj csak, feküdj fel az oltárkőre. Feküdj fel, és figyeld a kést, meg a vékony szálat, ahogy foszladozik. Erre születtél. Joseph felállt. - Az én nevem Joseph. - Az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Az éjszaka beözönlött a szobába. - Öreg vagy, Tony bácsi - mondta. - Nem tehetsz róla. - Becsukta maga mögött az ajtót, és lassan hazament.
Mindenfelé kidöntöttelek mint egy vödröt, ez így nem ment tovább, víz mindenütt, túl sok nedvesség, túl sok kék a földön, minden túl vizes lett, ez így nem ment tovább. Hagytam, hogy felszáradjon minden. A verőfényben. Hogy minden felszáradjon, visszahúzódjon, összemenjen. Most egy egész kicsi jégkockás tálkában tartalak a hűtőszekrénybe szépen betéve, szép nyugodt, aprócska kocka, kicsi kék jégdarab, kicsi lány.
*
Olykor-olykor a nyárra gondolok. Olykor-olykor arra gondolok, folyékony a nyár, olvadó kék, illanó kék, a nyár az epernyár, nyers mozdulattal belökted az ajtót, úgy éreztem, könnyű szoknya, eper-, tejízű mellek, mi volt ez, nem is tudom már, cseppet sem hiányzik, epermellek, enciánkék szemek, hatalmas gyöngyszem.
*
Mondhatni mint egy üres szoba, szerintem mondhatni úgy viselkedsz, mint egy üres szoba, szoba, nem mintha ne tudnád, ki is jön be valójában, ki jött be vagy épp fütyülnél rá vagy ne tudnád megmondani ki jött be, ki mit keres itt, éppcsak lomha maradsz, határozatlan, messzi, mint egy szoba, amely közönyösen mindent megenged, szoba, bebútorozatlan, ha benn vagyunk, ha nem, nyomunk se marad ott, nincs otthon senki nálad, mikor megjövök, senki, mikor távozom.
*
Vannak kövek, nem nyílnak szét soha, ha arra járunk, megbotlunk bennük, beléjük ütközünk, meg se mozdulnak, vannak mozgathatóbb kövek is, ezeket hajigálni szokás, nekünk ütköznek éppúgy, de inkább az arcnak vagy a hátnak. Alszom szagod legbelsejében, alszom csended, csended legbelsejében, tömött, sűrű, ásványi csended mélyén, szagod, csended mélyén békén. Egész éjszaka alszom. Utána rögtön felröppen a nappal, mint egy kő, mint egy kavics, mely homlokomon talál.
*
Mindabban, amit együtt csináltunk, nincs semmi túl érdekes, milyen szomorú is tud lenni a szerelem, ha elrejtőzik, milyen nyomorult is tud lenni, ha nincs ki örüljön, senki a tűz körül, kit érdekel, ragyog vagy sem?, milyen szomorú és visszataszító tud lenni a szerelem, rosszabb, mint egy kutya, akkor is, ha felugrál, hangosan vonít, vagy rohangál, mert egyedül van, és senki sem akarja különösebben befogadni, tűnjön innen, ugráljon máshol, milyen könnyű is üvölteni, ha azt akarjuk, ugráljon már máshol az a kutya.
*
Úgy elmondanám, hogy a kék és rugalmas tóban, mely mindkét szemed mélyén ott csurog, ott van egy csepp teherautó, egy csepp kihunyt csempe, hogy a kék és rugalmas tó találkozik egy lefelé menő lifttel meg egy felfelé menővel, egy induló vonattal, egy folyó szőke sziesztájával, messze a hidak mintha feltűrnék szoknyájukat, aztán az autópályák visszasiklatnak a belváros közelébe, a szürke utcákra, a kapuhoz egy délután a Loire mentén, egy éjszaka az utcán semmi tó, semmi nyár, semmi, csak egymásba hajtogatott, gyűrött napok, semmire se jó napok, hang a telefonban, más arcok, más kezek, más pályaudvarok. Semmi lankás mező. Puszta kémia terjeng a levegőben, egyszerűen a szemedet lesem, egy molekula kettéreped az artériákban, elvarázsolt fűszerek hancúroznak a hajszálerekben, paprika, tekintetektől dagadó illatokkal teli zsákok, halott gyerekek szempillái, húsevő halak, elég, ha kettőbe hajtjuk őket, úgy, aztán újra négybe, akkor sokkal kevesebb helyet foglalnak, rángatózik talán, s ilyenkor a tó akkora, mint egy halottkék zsebkendő, nedvessége kiapadt tizenkétrét hajtva, pont ahány hónap van az évben.
Az ég nyugodt, csendes az este, Az éj közel, ha nem is sejteném, Magamon töprenkedem egyre, Lássam, mi volnék, s mi volna enyém. Múltamon végignézve láttam, Nem voltam más, mint mások körülem, Magam utáni kusza vágyam Adott csak ezt-azt lényemből nekem. Régi magam tárt könyv előttem, Forgatom, mint már olvasott lapot, Az igazság kihalt belőlem, Vége-hossza nincs, fájó vágy vagyok. Utas, ki útján elmerengett - Két úton jártam párhuzamosan, Része voltam tájnak, tereknek, Emléktelenül, vakon, társtalan. Helyemre értem, már ma sejtem: Formátlanságom más és más alak. Saját utam keresztbe szeltem, Nem látom magamban múlt-magamat. Én lennék - hisz nincs lehetetlen - E száz világból jött százféleség Egy érző pontba sűrítetten, Mely én vagyok, lévén, hogy élek épp? Én lennék az agy, mely a létet Felfogja, s csak sustorgó, mind nagyobb Perce az időbeli létnek, Melynek elevensége én vagyok?
