Hiszek mindabban, mit sose mondtak még, legszentebb érzéseim szállni hagyom. Minek akarását mások sose merték, kitárva önként odaadom.
S ha ez túl sok, bocsásd meg, de hisz, Uram, nem gondolok másra: erőm legyen ösztön, mely egyre visz s nem tusakodik tétovázva. Mert így szeret téged a gyermek is.
Mint torkolat árja, ha tengerbe olvad kitárt karokkal öntve özönét, jövök haza, egyre feléd, és vallani, téged hirdetni akarlak, mint más soha még.
S ha ez gőg, hát hagyd, hogy imámban maradjon e gőg: komolyan és magányban felhőkbe burkolt arcod előtt.
Midőn rámleltél olyan voltam mint egy kivetett kavics a parton Mint valami fura dolog amit senki se tud mire tartson Mint régi szextánsra tapadt moszat amit partra hajít a dagály Mint köd amely kéretlenül az ablakra ül s be-beszáll Mint mások-hagyta rendetlenség egy szállodai szobasarokban Mint ünnep utáni reggel a téren szétszórt zsírpapírokban Mint potyautas aki a vonat-lépcsőn kuporog Patak amit eltérítettek útjából a gonosz parti lakók Erdei vad mely az autók reflektorába belekábul Éjjeli őr aki hajnalban hazatart robotából Mint rossz álom mely a börtön homályában sehogyse oszol Mint madár mely őrjöngve verdes a házban ha fogoly Mint gyűrű piros nyoma a megcsalt szerelmesek ujján Mint egy kocsi amit sorsára hagytak állva az utcán Mint egy eltépett levél mely a szél szárnyán tovaszáll Mint lesülés a kézen amit otthagyott a tavalyi nyár Mint téveteg tekintete annak aki érzi messzire tévedt Mint podgyász amit a megőrzőben ottfeledének Mint egy ajtó vagy ablak ami nyitva maradt valahol Mint a seb melyen a villám a fába s a szívbe hatol Mint egy kő mely az útszélen ott marad emlékeztetőnek Mint baj mely mint a véraláfutás nem szüntethető meg Mint hiábavaló hajókürt a távoli tengeren Mint kés emléke a húsban amely nem múlik el sohasem Mint elcsatangolt ló amely inna s a mocsár körül ődöng Mint vánkos amely lázálmas éjjelen összegyűrődött Mint káprázó szemmel a napra szórt durva szitok Mint a harag ha látjuk hogy a földön semmi se változott Úgy leltél te rám az éjben mint egy szóra mely jóvátehetetlen Mint a csavargóra ki aludni az istállóba hevert le Mint ebre amely nyakörvén másnak a nevét viseli Mint egy régvolt emberre aki zajjal és dühhel telis-teli
Irtóztató volt. Mélyre ásd, hogy rém-arcát ne lásd, ne lásd, vess rá gyepet s döngöld le jól, gyűjts rá fatörzset és követ, vagy ültess vadbokor-tövet, ne törhessen fel föld alól.
S ha rossz sugallat arra küld, azt a helyet kerüld, kerüld. S ha látod, bokra megremeg, mondd: madárszárny ütötte meg, s ha tájékán a föld dobog, mondd: nem, nem ő - vakondokok. S nehogy pokol kínjára juss, takard el arcod s messze fuss.
A rózsák: ez volt minden örömed. Tavalyi rózsák hulló levelét Gyüjtötted, gyüjtögetted Dobozba pergetted a szirmukat Titokzatos, tûrõ, halvány mosollyal, Szelíden, szépen, - ki tudta: minek? Koporsó-párnának.
A kis vánkost a fejed alá tettük, És Téged betettünk a föld alá, Mikor a rózsákat kivettük Idén a föld alól.
Én nem tudom, Anyám, Egyetlenem, Az angyal harsonája mikor szól, Isten mikor szólít a föld alól - De én ma este felhozlak magamnak.
Állj ágyam mellé, Édes Rózsatõ És verjél gyökeret, Virrasszál mellettem és virágozzál És hullasd fejem alá leveled, Bús fejem alá bársony-leveled.
Élni, egy titokkal, mint a régi emberek, akik mindent elmondtak, leírtak vagy bevallottak, csak azt az egyet nem, ami szívükben égett, élni, mint a régi költők vagy gárdatisztek, akik párbajra mentek egy félreértés miatt, de kínpadon sem vallották be azt az egy nevet - sokféle kínpad van! -, élni, pecséttel szívünkön és ajkunkon, az égre nézni, mindenről beszélni, de arról az egyről hallgatni, halálig. Úgy hallgatni, mint Puskin. Verset vagy regényt írni róla? Igen. Elmenni pszichoanalízisba? Nem.
Hogy megvolt mindig a mindennapim és nem gyűjtöttem másnapra valót, hála legyen.
Hogy mindig jutott két garasom adni, és magamnak nem kellett kéregetnem, hála legyen.
Hogy értenem adatott másokat, és nem kellett sírnom, hogy megértsenek, hála legyen.
Hogy a sírókkal sírni jól esett, és nem nevettem minden nevetővel, hála legyen.
Hogy megmutattál mindent, ami szép és megmutattál mindent, ami rút, hála legyen.
Hogy boldoggá tett minden, ami szép és ami rút, nem tett boldogtalanná, hála legyen.
Hogy sohasem féltem a szeretettől és szerethettem, akik nem szerettek, hála legyen.
Hogy akik szerettek, szépen szerettek, és hogy nem kellett nem szépen szeretnem, hála legyen.
Hogy amim nem volt, nem kívántam, és sohasem volt elég, aki voltam, hála legyen.
Hogy ember lehettem akkor is, mikor az emberek nem akartak emberek lenni, hála legyen.
Hogy megtarthattam a hitet, és megfuthattam a kicsik futását, és futva futhatok az Érkező elé, s tán nem kell a városba mennem a lámpásomba olajért, hála legyen!
Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen! és ma is kiálthatom: úgy legyen! és holnap és holnapután és azután is akarom énekelni: úgy legyen! - hála legyen, Uram! hála legyen!
Azt hittem Te vagy de melléfogtam és kígyómérget ittam az idő serlegéből azt gondolván hogy aszú és tegnapig méreg volt a borom
Csillagokba takarózom a tenger partján könnyem sirály szárnyára pereg hogy megtelik sírással az ég és lelkemben eső szitál
Isten veled suttogom neked ezen az éjszakán borból töltsetek bort a poharamba rúgjak be tőle még innék de valaki homokórát helyez elém Szerelem és Homok s egy kéz hamut tölt a poharamba.
Ha emlékem már nem őrzöd, Bújjon beléd ötven ördög. Ha szerelmem kútba veted, Halál hozza haza tested. S ha már többé nem szeretnél, Pap gajdoljon gaz fejednél. Mikor szemed más nőt éltet, Apád mondjon misét érted. Forró csókom ha elhagyod, mosson anyád, hideg halott.
Lombként hulljon huncut hajad, zsebben hordjad fénylő fogad, S verjen zápor, hídfőre juss, szégyentelen kába koldus. Vár holdfényben ölem, ringó s nem ereszt egy redves ringyó Pokol tüzén talpad égjen, szerettelek nyárban télben. Ha úgy hozza el az este S gitár csúszik a kezedbe, Csalfa szemed hályog húzza, Sárgulj mint a törökbúza. Mikor köhögsz, véred okádd, tépett tüdőd kérje kutyád Ha más nővel bújnál ágyba, Vásáron vagy buja bálba', Szíved szúrja ki a kebled, S utad haza meg ne leljed.
Hulljon porba kezed, lábad, Szerelemhez ne lelj ágyat, Kaszás jöjjön érted tüstént, Drága pénzen szerezz tömjént. Emberséged sutba vágod, Égen-földön ne láss álmot; Élőt fedjen a sírhantod, Csak én tudjam gyógyitalod.
De mind várlak drága beste, Teliholddal jönnél este, Ölelnélek eszem vesztve, Halljam hogy nyerít a lovad, Furulyádból mily dal fakad S két kezemtől ingem szakad, Csókolgatod számat, mellem, Eloltod a tűzvészt bennem; Akkor én percet se várok S elszáll tőled nehéz átok. Elfut messze mint a patak, Hol pihennek, dicső hadak, Sivatagba, föld mélyébe, ösvényt őrlő szélverésbe...
De ha betoppannál mostan... Ahogy látlak, étlen-szomjan: Délcegen és új gunyában A szebeni éjszakában. Szemedtől lángol a tapló... Hozna már el ez a kagyló!
Istent, Jézust nem sokat emlegetted. Ha imádkoztál is: titokba tetted. A holdtól féltél: megzavarta álmod. Hidegen hagytak hűs csillagvilágok. Az égen csak a "napocskát" szeretted. Nem a Napot vad, izzó nyári hévvel, Csak a napocskát ibolyalevéllel, Csak a napocskát őszi sugárzással, Szobán át támolygó téli verőfénnyel. Anyám... Fehérfürtös, napfényszomjas virág, Úgy fordultál Te is a nap felé, Mint sok-sok kedvenc pelargóniád. Lelkedben elzengetlenül buzogtak S számlálatlanul, szent nap-himnuszok, - - Én most e téli nap-elégiával Áldott, eltűnt kezedre borulok. A reggeliző asztalunkon most is Úgy bujdosik a tűnő téli fény, Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik, Úgy csillan meg a csészék peremén, Mint akkor... - - Ó, hogy a tompa tárgyak megmaradnak, A repedt pohár, csorba csésze is - Visszaverői örök sugaraknak - Csak Te mentél el fecske-érkezéssel, Alig kisarjadt ibolyalevéllel. - - De az az akkor sokkal azelőtt volt. A reggeli-asztalnál ketten ültünk Talán már februári reggelen, És jött a napfény, az áldott "napocska", Csillant abroszon, csészén, üvegen. Te szóltál szokatlanul-komolyan: "A túlvilág? Nem, azt nem hihetem, Nem úgy... De olvastam egy álmodó tudós Elméletét, - az úgy tetszik nekem... Azt mondja, hogy a szeretet erő, Ha kihűl, visszasugárzik a napba, - És szeretteink lelke érkezik Sugárhajón Mindennap reggeliző asztalunkra. Látod, ez így nagyon tetszik nekem." Elhallgattunk azután mind a ketten. - - A reggeliző asztalunkon most is Úgy bujdosik a tűnő téli fény, Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik, Úgy csillan meg a csészék peremén, Mint akkor... Ó, Anyám, hogyha igazad lett volna, Ha Te volnál e bujdosó napocska, Az abrosz ráncaiba Te fogódznál; Te csillannál a csészék peremén, Kikötött sugárhajó, drága fény! S a tompa tárgyak, akik megmaradtak, A repedt pohár, csorba csésze is -: Tükre lennének örök sugaradnak... - -
E dalt még neked szánom de nem hízelgő ajándékul hanem hogy láthattam szemed fogad tíz gyöngyház körmöd s hogy azokban a pokolszülte feketevörös órákban nem öltél meg engem és én nem gyilkoltalak meg téged.
Bezárom az ajtót s a falról leakasztom a tükröt.
Papíromon fekete tintafolt. Ez az éjszaka. A sűrű csöndben volt szeretőim szemei ragyognak.
Hogy végigtekintettem életem egy dombtetőn állok mezítelen szegény és elhagyatott voltam de nem egy a nyomorultak közül kik folyvást vakaróznak s a két szemük együtt oly szomorú akár egy avitt temetési menet.
Nem könyörögtem soha s nem árultam elveim kik e világra hoztak őket követem vagy asszonyok és lányok után jártam kiket ifjúságukért szeretek s ők is szeretnek engem hogy se csendőr se próféta nem vagyok. Nem nem én csak a tiétek vagyok alkonyom fényei vidám szeretők.
Ó te réghalott ki első voltál s te aki mellettem lépegetsz ha rátok gondolok kemény szívem megenyhül hallom a vonuló felhők énekét s hogy ők is rólatok dalolnak boldogan.
Szeretem a nőket e furcsa lényeket kiknek vadságát kedves báj takarja szemük színjátszó tenger megfürdök benne gondtalan és úszok új tájak új szeretők felé hol megint csak véled találkozom kék tollú folyton szálló madár szánj meg és dalolj nekem.
Ázsiai nagy, ős Napom, arany tengerészsapka, félrecsaplak betyárosan, kedvem játékra sarkall, hadd örvendezzen a szívünk, míg élünk mind a ketten; jó ez a föld, kedvünkre van, himbál a förgetegben, göndör szőlőfürt, Istenem, a kékellő egekben! madarak, szelek s szellemek kóstolgatják szemelve, hát rajta, csipdessük mi is, frissüljön fel a lelkünk! Halántékom két lapja közt, óriás sajtolóban, ropogós szőlőt sajtolok, s az édes lé kibuggyan, vígan habzik, pezseg a must, s a fej páráll a napban. Vagy tán szélroham-szárnyakat, vad szeleket zudított a föld, az ember-agy pedig egyszerre felkavardult, és a szükség, az éj-szemű, részeges dalba kezdett? Hullámok nyaldossák hasam, parázsló ég fölöttem, a tengerben frissítkezem, miként sirályfiókák. Sós szagtól tágul orrlukam, hullám paskolja hátam, gyors ár ringat, ragad tova, sodor, sodor magával. Ó, én Napom, ki fönt haladsz, s alá-alátekintesz, a bástya-romboló idő tányérsapkája lennél? Fel-felhajít, játszik veled - meddig repülsz, mivégre? Mert állhatatlan az idő, kerekei forognak, s az ember-ész fölöttük áll, markolja egyre, s reszket. Előre csak! rúgjunk bele: vén Földünk hadd pörögjön ! Nap, hűséges vadászkopóm, örökkön vizslató Nap, a vackáról kedvenc vadam verd föl, s szegődj nyomába, s tudasd velem, mondd el nekem, amit csak látsz a földön, hadd gyűjtsem össze legbensőm rejtelmes műhelyében, hogy játszva önfeledten és mélyen töprengve, lassan kövek, vizek, tűz és agyag szellemmé lényegüljön, míg testemből kivál a rest, a sáros szárnyú lélek, s kéklő lángként magasba csap, és eltűnik a napban. Fiúk, a parton ettetek s ittatok kedvetekre, fenséges tenger, tánc, kacaj, beszélgetés, lopott csók - teljessé lett vigalmatok: hússá-vérré omolt szét. De bennem feltámad a bor, és testet ölt az étel, egy tengeri dallam kísért, reám tör, elborít már - testvérek, adjatok helyet, szeretném eldalolni! Ó, jaj, az ünnep számtalan, a hely meg oly szűkös rá, hátrább! hadd kapjak levegőt, s legyen szabad porondom, hadd nyújthassam ki lábamat, hadd tárhassam karom szét, s ártatlan lánykáitokat vakságom föl ne sértse! Érzem: ember-vadász szavam falkáját elbocsátva eltorlaszolja torkomat, amint vadul előront, s ha gégém újból megnyílik, s fájdalmam testet ölt majd, a tengerpartra dobbanok: táncomhoz tág porond kell! Latolgatástól, Istenem, ments meg; táruljanak fel csapóajtóid, értelem - légszomj gyötri világunk! Hé ti, paraszti hangya-nép, kévét húzó-vonó faj, tűzbe borítom a mezőt, beszórom lángpipaccsal. Vad ifjak, feketenyelű tőrkéssel övetekben, küszködhettek - virágtalan, elszáradt fa a földünk; dalommal felvirágozom, ifjak, hallgassatok rám! Most félre szerszámot, kötényt, ti mesteremberek mind, hagyjátok a kényszer-igát, szólongat a szabadság! A szabadság, testvéreim, nem bor, s nem édes asszony, hanem magányos, büszke dal, szelekben szertefoszló. A Tagadás agytisztító, sós-friss vizét igyátok, feledjetek bosszankodást, becstelen nyereséget, legyen bensőtök árnytalan, akár egy csecsemőé, s az agyatok virágos ág, melyen rigó dalolgat. Vének, ti meg rikkantsatok, fogatok újranőjön, mert a Nap-Úrra esküszöm, s a Hold-Úrnőre mondom: Harosz csak képzelet fia, s a vénség csalfa álom - csupán lelkünk játékai, eszünk ábrándozása. A tengerről friss szél süvölt, halántékunk kitárul, egy könnyű álom álmodott - ekként fogant a földünk, szálljuk meg hát dallal, fiúk, e széles nagyvilágot! Evezőt kézbe, társaim, jön már a kapitánytok, anyák, csicsijgassátok el a sok síró porontyot! Vitorlát föl! a zord magányt vessétek ki a szívből - halljátok ím gyötrelmeit híres Odüsszeusznak!
A főárbocnál álldogált, göndör szőlők körötte, s a hazautnak hangjait hallgatta a sokat-járt, szeme kitisztult, kiürült, megkönnyebbült a szíve - élet? halál? dallam csupán, s az ész-madár dalolja; körbejáratta a szemét, állkapcsa összerándult, és két kezét az ért fügék s fürtök közé bedugta, s veséi kútfején tucat isten oltotta szomját. Egész nagy teste gőzt vetett a sok földet bejártnak, s lassan-lassan a hó-hajó, gyümölcs, emlék s a társak ködként lebegtek a vízen, s eltűntek, mint a harmat. Kiáradt benseje; szeme s szívverése megalvadt, és a Nagy Ész a szabadság szentelt ormára lendült, verdeste üres szárnyait, ugrált a levegőben, s elhagyta végső börtönét - a szabadságot is . . . Minden derengett, mint a dér, csupán csak egy kiáltás hangzott az éjből ébredő nagy-csöndű tengeráron: „Vitorlát föl, gyerünk, fiúk, hátszele fúj Harosznak!"
Ázsiai nagy, ős Napom, szemeid elborultak, a világ mély sötétbe hull, és elszédült a föld már, szüléd hullámkunyhóiba megtérsz, aláereszkedsz, s anyád ott áll a küszöbön, jöttöd epedve várta, halványzöld lámpást tart eléd, és megkínál borával: „Egyél, terítve, gyermekem, szíved fel hadd viduljon, negyven cipó az asztalon, negyven korsó színültig, negyven leány vár, tündököl, akár megannyi villám, s rózsából vetettem magam: derékalj s ménta párna, hogy vártalak! hány éjen át! én magzatom, fiacskám!" De a sötét Nap dühösen az asztalt félrerúgta, a cipó mind a vízbe hullt, a tenger meg boros lett, zöldfürtű lányhad elmerült, akár hínárba márnák, földre, vízre vak éj terült, a hús bomlásnak indult - a test szellemmé változott, a szellem levegővé, a lég kavargott, s hangtalan a hökkent némaságban, s torok nélkül és testtelen hangzott a Nap sírása: „A vacsorát edd meg magad, anyám, a bort is idd meg, nyújtsd végig vaskos tagjaid azon a rózsa-ágyon, ajkam többé borhoz sem ér, nem kell többé kenyér sem - a szerelmet láttam ma én: felbukkant, s semmivé lett!"
Mint a bársonyos, érdes keserűség, mint az ecet, a tej és a méz különös keveréke, mint a forró, fogvacogtató, delejes alkohol, mint a föllobbanó és vakító, sziporkázó magnézium, mint a füstölgő kénszalag, a bódító tömjén, aceton, gyöngyvirág, ózon, rózsa, mint szaggató fájdalom, a ki-nem-érdemelt öröm fékezhetetlen kék áradása, mint a harag fojtogató füstje, amit gyors megbánás követ, de csak alaktalanul kavarog a torz hétköznapok zűrzavarában, mint a csodálatos, tavaszi bizalom, az a gyámoltalan és gyanútlan zöld kitárulkozás, az az önfeledt, ujjongó gyermeki hit, ami azonnal megrendit, még most is, ennyi év után, a hiábavaló vergődések ellenére, szinte az egyik pillanatról a másikra, s újra megkísért az esztelen remény, mint a sorvasztó Iáz, a csontig hasító hideglelés, a test bizsergése, remegése, mint a csillapíthatatlan szomjúság, amit nem enyhít semmi ital, csak a vér, csak a vér játékos, barbár zuhogása, csak a vadlovak dübörgő vágtatása, csatakos nyerítése, nyihogása az éjben, mint a suhogó zápor, a távolodó vihar, mint a szántóföldek fölött az ezüstösen csillogó pára, mint a kenyér és a bor, mint a só, a legegyszerűbb dolgok, egy fonnyadó test mulandó szépsége, egy mozdulat suta bája, ahogy elfogy lassan a levegő, egyre gyönyörűbb az idő vonulása
A pályaudvaron válj el barátaidtól, Begombolt kabátban menj a városba reggel, Keress szállást, és ha a barátod bekopog: Ne nyiss, ó, ne nyiss ajtót, Hanem Töröld el a nyomokat !
Ha szüleiddel találkozol Hamburg városában vagy akárhol, Haladj el mellettük idegenként, fordulj be a sarkon, meg ne ismerd őket, Húzd arcodba a kalapot, ajándékukat, Ne mutasd, ó, ne mutasd az arcod, Hanem Töröld el a nyomokat !
Edd meg a húst, ami előtted áll ! Ne kuporgass! Menj be akármelyik házba, ha esik, és ülj le akármelyik székre, amit találsz, De ne üldögélj sokáig! És ne feledd ott a kalapod! Mondom neked: Töröld el a nyomokat !
Bármit mondasz is, kétszer ne mondd! Ha gondolatodat másoktól hallod: tagadd meg. Aki nem ír alá, aki nem hagy magáról képet, Aki nem volt benne, aki nem mondott semmit, Hogyan kapnák el azt ! Töröld el a nyomokat !
Gondoskodj róla, amikor halni készülsz, Síremlék ne álljon és ne árulkodjon, ahol fekszel, Olvasható felirata feljelent és Halálod évszáma bizonyíték ellened ! Ismétlem : Töröld el a nyomokat !
Hiába csitítasz, vigasztalsz, hogy tűrjem, hogy nem nagy dolog; beteg vagyok s áltatni azzal nem mersz te sem: meggyógyulok. Halálos nyavalyába estem, nem tegnap s nem tegnapelőtt és nincs mód rá, hogy kiheverjem, öröklött baj, mitől nyögök, és gyógyszer sincs, hogy csillapítsa kínját, pedig be nagy, be sok – kit ez gyötör, arról előre lemondanak az orvosok; egy napra bár elhessegetni rémképét, nincs arra se szer; nincs hátra csak a szembenézés, a belenyugvás: veszni kell.
Mert ez az ősbaj az öregség. Annak lepnek tünetei, olyan riasztón, szinte félek tükör felé tekinteni. Így érezhet, akinek arcát sárgítani kezdi a rák, így, akinek vérbaj-fekély üt homlokára szentenciát; minden nap elérhet a vég. Így nézem magam; így nézz reám; lassúbb-gyorsabb agonizálás minden élet ötven után.
Nem erősítesz engem azzal, ha eltakarod szememet az elől, amitől talán már nem is oly nagyon rettegek. Tudjam nem elgyávulva nézni, mit elkerülni nem tudok, erre használd, édes csitítóm, asszonyi tudományotok; tudjak, ha meglep ama végső ebtámadás, a végzeté, hátrálni úgy, hátra se nézve, mint rég anyánk térde közé; tudjam, – halld a szép, régi verset: te spectem suprema mihi cum venerit hora – „utolsó órám, ha majd távozni hí: szememet tereád emelnem” és – te teneam moriens deficiente manu – „téged fogjon bukó kezem.” Te ments…
Mert angyali fölényetekkel, asszonyok, ti, ti értitek kezelni a vérébe mocskult hőst is úgy, mint a kisdedet, s mert halál és szerelem egy ágy, s mert végezzük bárhogy is itt, lemeztelenít a halál és tisztátalanná aljasít, s mert régtől fogva te előtted a titkom se csak az enyém, segíts át anya-türelemmel elpusztulásom szégyenén.
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál. Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok fölött régóta már csak a perzselt szél forog, hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos a honni éjszaka. Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan a lassu délelőtt, - de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
Egy darab kő. Megmérhető, Eldobható, Magam koptató: Kavics. Millió közül. Mégis, hogy kövül Belém a tudat, Nem tudom. Majd megmondja, aki kutat Engem. Addig itt némán fekszem. Figyelek. Nem szólok. Titeket Nézlek. Nézek A Világba. Hiába. Elkopok.
Ahogy telnek az évek sokasodnak a bírák, kik halálra ítélnek ahogy telnek az évek s te mind fukarabbul bánsz a szóval más szemmel nézed a napot tudod, hogy azok, kik megmaradtak, kinevették a hűs önkívületét, a könnyű táncot amely a csupaszságba torkoll. Ahogy a néptelen országútra érve, éjjel hirtelen felfénylett előtted egy állat szeme és már el is tűnt, így veszed észre tulajdon szemed is; a napot nézed, s máris beleveszel a sötétbe a dór khitón mely ujjaid érintésétől hullámot vetett, akár a hegyek, márványszobor a fényben, de a feje sötétben. És azok, akik elhagyták a tornacsarnokot, hogy íjat ragadjanak célra lelve a maratoni úton - látta ő is, hogy a versenypálya bukdácsol a vérben és hogy üresedik a világ, akár a hold és elhervadnak a diadalmas kertek - te látod őket a napban, a nap mögött.
És a gyerekek, amint rnélyfejeseket ugráltak a vitorlarudakról pörögnek, akár orsók, mindegyre fonva testek, alámerülve meztelenül a fekete fényben egy ércpénzzel a foguk közt, mindegyre úsznak miközben a nap aranytűkkel összeöltöget vitorlákat és hordalékfát és nyílttenger-színeket mindegyre lebegnek alá, ferdén a mélység kavicsai felé fehér halotti urnák. Angyali és fekete, fény, hullámok nevetése a nyílttenger országútjain könnyes nevetés terád tekint az öreg esedezve ő ki elindul, hogy átlépje a láthatatlan küszöböket melyek vérében tükröződnek ahonnan támadt Eteoklész és Polüneikész. Angyali és fekete, nappal, sós íze a nőnek, aki megmérgezi a rabot, kibukkan a habokból, friss gally, cseppekkel ékes. Énekelj, kis Antigoné, énekelj, énekelj . . . én nem az elmúltakról szólok tenéked a szeretetről beszélek; díszítsd hajad a nap tüskéivel sötétleány; lenyugodott a Skorpió szíve A zsarnok megfutamodott az ember bensejéből és a tenger valamennyi lánya: tündérek, Néreidák futkároznak a haboktól született ragyogásban: aki soha nem szeretett, szeretni fog a fényben; te meg egy nagy házban,sok-sok ablaka tárva-nyitva szobáról szobára rohangálsz, nem tudod, melyikből nézz ki először mert el fognak távozni a fenyők és a tükröződő hegyek és a madarak csivogása megüresedik a tenger, bezúzott üveg az északi és a déli szélben megüresednek szemeid a nappali fénytől amint abbahagyják hirtelen s egyszerre mind a tücskök.
"Magyarország helyét sóval hintették be." (Time, 2000.január 13.)
Hogy őrültek között élek, nyilvánvaló, s hogy tévedésből kerültem ide. Altatódalt dúdolva hiszen nem szorítottam mellemhez egyetlen zokogó díványpárnát sem, és nem szabdaltam föl a lepedőt, hogy menyasszonyi ruhát varrjak magamnak egy szeles éjszakán. Nem pisszegek ki az ablakom alatt elhaladóknak, hogy ápolóim éberségét kijátszva málnafagylaltot követeljek magamnak. Nem hiszem, hogy árnyékom megbízásból követ. Nem követek senkit. Nem húzok homlokomba micisapkát, és nem ragasztok bajuszt, hogy meglessem imádottamat, amint más karján fölszáll a krakkói nemzetközi expresszvonatra. És könnyeimet nyelve aztán nem zakatolok versenyt a mozdonnyal. Nem mormolok varázsigét az uszoda zuhanyozójában külön a szappannak és külön a rózsaszínű körömkefének. Nem hiszem paplanomra, hogy idegen férfi teteme. Nem török kifelé a befelé nyíló ajtón. Nem válok nyugtalanná, ha a házszámom és éveim számának összege nem osztható hárommal. Nem menekülök a szekrénybe a tévébemondó átható tekintete elől. Hogy őrültek között élek, nyilvánvaló. De nem emlékszem, mikor szállítottak be.
Téli kabátról a gombok fagyban, hiányoznak most az emberek. Megfélemlített alattvalók előtt, lassan sétálgathat így az őr, fegyverek csőre töltve, fáradt, közönyös katonák őrzik a csendet. Senki, ahogy kívánom, nem ölel át. A világ, mint darázscsípésre allergiás ember kézfeje, hatalmasra dagadt, nem tudok mit kezdeni vele. Ha néha az utcákra merészkedek, mintha sivatagban járnék: az emberek porszemek. Sokan vannak, és én hiába keresem tekintetüket - az arcokon nincsenek szemek. Szédelegve a tavasztól, szigorúan a kijelölt utamon lépkedek, és örülök, ha semmin nem gondolkodom. Ruhák, cipők és frizurák között próbálom oszlatni elmémről a ködöt, a sok-sok hónap magányának ködje talán nem tette még tönkre bennem azt a bátor, gunyoros fiút, aki étteremben, hegytetőn, a sarkon, a téren - talán van még, van még innen kiút - merengett, áhítozott, vitatkozott merészen, és ha kipirult az arca, még az izgalom se hozta zavarba, csak az ing, a pulóver vagy a kabát lüktetése mutatta, hogy valami hevesen dobálja kamaszos mellkasát. Egyébként jól vagyok. Nehezek az éjszakák.
valaki engem álmodik s álmában nagyon fáradt feldagadt szívvel aluszik nem vár nem békít nem lázad álma az életem - megalvadt vérrel teli cserépfazék kiégett falán furcsa védjegyek érthetetlen nyelvű kotyvalék illatok ízek nélküli szavak mélyükön ezüstcsengettyűs lakat
Tudom, halálom nehéz lesz, Mint mindazoké, akik élvezik a testükön percegő zenét, Kik képesek azt átfűzni a rettegés Tűfokán, Kik egész életüket e testtel táncolták végig, Míg a vállak, lapockák és combok minden mozdulatára felfénylett A lényeg távoli titka, akár a szanszkrit nyelv egyetlen szava, És a bőr alatt az izmok is úgy játszadoztak, Mint halak az éjjeli tóban - Köszönöm Neked, Uram, hogy testet adtál nekünk!… Majdan, mikor halnom kell, hívjátok a mestereket, Hogy burkomból megszabadítsanak (Így haldoklott dédapám is, kit mágusnak mondtak az emberek), És akkor a felpuhult, túl lágyra főtt Tojásfehérjeként terjengő testen Átvillan az erőfeszítéstől duzzadó, Sötétséggel küszködő lélek. A test közben görcsbe rándul, Mint pokróc, mely levetné magáról A túl forróra hevült beteget, A lélek pedig továbbra is szabadulni Próbál a test satujából, a gravitáció átka alól, Majd a mennyezet repedésein át Egyszerre csak zajos, jeges csillaghullással Betódul a Világűr, És vonzása alagútba Az én örökzöld színű, Zsengécske lelkemet. Ó, ki a szabadba, S a testből kitörve, két világ határán, Pengeélen táncolva akkor felkiált: - Megálljunk! - Megálljunk, ennél maradjunk, Íme a költészet, Végre, Uram!…
Golyóstoll után tapogatva utoljára mozdulnak az ujjak - Mereven, mintha már nem is lennének enyémek.
