Szerény véleményem szerint a (vélt) természeti állandókat nem volna szabad 1-nek választani, mert így mértékegységgel együtt szépen rondán el lehet sinkófálni az egyenletekben, mintha ott sem lennének. Lustaság. :(
Nem tanultatok koherens egységrendszert számolni?
Legyen kiindulás az MKS vagy az SI.
Ha például Ohm helyett kΩ, akkor amper helyett mA lesz a számolásokban.
Hármat szabadon átskálázhatunk. Például: energia (feszültség), anyagmennyiség (áram), idő.
A folytonos közegek relativisztikus elektrodinamikájának koncepciója a következő: (c=1)
A vákuumelektrodinamika egyetlen Fv=(E,H) másodrendű négyes térerősségtenzorát megduplázzuk bevezetve a μ és ε izotróp lineáris (ez még belefér a relativitáselméletbe) összekapcsoló négyesskalár mennyiségeket, ezek jellemzik majd az anyag elektromágneses tulajdonságait (mágnesezhetőség és elektromos polarizálhatóság), valamint még egy anyagjellemzőt, a σ elektromos vezetőképességet (vákuumbeli értéke 0, mivel az nem konduktív vezető, és anyag sem). Bevezetjük az elektromos és mágneses indukciókat D és B:
D = εE
B = μH
Az új két elektromágneses antiszimmetrikus tenzor ilyen lesz:
F = (E,B)
G = (D,H)
ε és μ a vákuumra 1 értékű, ekkor F és G egybeesik, és azonos Fv -vel. A vákuumbeli elektromos konvektív sv=ϱv=(ϱ,ϱv) négyes áramsűrűség (ϱ az elektromos töltéssűrűség, v a hármassebessége) eredetileg Fv négyedivergenciája volt (4pí faktort és előjelet most nem részletezem). Most a négyes áramsűrűség s=j+ϱv=(ϱ,j+ϱv) már tartalmazza a j=σE konduktív (vezetett) elektromos (hármas) áramsűrűséget is.
Ahogy korábban Fv a négyes A vektorpotenciál négyesrotációja, most ugyanúgy F lesz az, csak most H helyén B van benne. Az s négyesáram viszont G négyesdivergenciája. (4pí faktort és előjelet most nem részletezem)
Az összefüggés G és F között kovariáns egyenletben így írható:
Gik = Fik/μ + (ε-1)[(uiurFkr - ukurFir)/μ]
u a négyessebessége az anyagi közegnek (az adott pontban).
egy választott definíciós összefüggés. Semmi valódi fizikai tartalma nincsen.
Bizonyos más mennyiségek egymáshoz igazítása miatt választották. Tehát így μ0 -t vették valamekkorára (RMKS-ben az áram mértékegysége egyenlő legyen az EMU-benivel, azaz μ0 = 4pi10-7 H/m), c más mennyiségek alapján idevont mért érték (c = 3szor108 m/s), és ezzel a képlettel definiálták ε0 értékét és egyben mértékegységét:
Ezt úgy kell érteni, hogy ha ezek értékét nem 1-re állítjuk, akkor felborul az, hogy E, B, D, H egyforma mértékű és mértékegységű. De mivel a Gaussian-EMU egységrendszer éppen azt kívánja, ezért abban ε0 = 1 és μ0 = 1, és ez így szép.
Tegnap megnéztem újra Novobátzky Relativitáselmélet könyvét (75-78. oldalak), aki Minkowski nyomán írta le a mozgó testek elektrodinamikájára vonatkozó képleteket, összefüggéseket. Én úgy látom, hogy ott nincs kapcsolatban az ε és μ illetve abból azε0 és μ0 a c fénysebességgel, tehát a Gaussian-EMU egységrendszerben. Egymástól teljesen függetlenek. ε0 = 1 és μ0 = 1 (ezek is függetlenek egymástól és ezek) mellett szabadon lehet a c nem 1 és mértékegységes is, ebből következően simán 1 is. Én ezt reméltem, és gondoltam eddig is.
Viszont akkor nem értem most, hogy az SI egységrendszerben hogyan lett az az összefüggés, hogy:
ε0μ0 = 1/c2
Ez csak valami beállított dolog? (Úgy vélem, igen.) Vagy miért van? (így kitalálva?)
Itt valamit írnak erről, még nem látom teljesen át:
Mintha az áramerősség és elektromos töltés meghatározásának fogalmához lenne köze a felvetett dilemmás dolognak.
Ezekből megint erősen azt látom, hogy az elektrodinamikát és fizikáját sokkal tisztább és jobb a régi Gaussian-EMU egységrendszerben tanulmányozni (ahogy a régebbi könyvek is teszik), mint az SI egységrendszerben.
Viszont a fény sebessége kívülálló dolog minden más dolog sebességéhez képest. Szóval másfajta fizikai dolog. Nincs nyugalmi inerciarendszere, egyebek. A gravitációs hullám sebessége hasonlóan kívülálló dolog. És klasszikus tekintetben hasonló a kettő, de kvantumos tekintetben pedig messzemenően nem.
Nekem van egy olyan elképzelésem, hogy a gravitációt talán van esély kihozni a kvantumelméletből (vagy inkább bevinni oda), de nem úgy, hogy az is kvantumos, hanem más formán. Valahogy úgy, hogy az impulzus szabadsági fokai nem teljesen függetlenek egymástól, hanem az energia mértékével egymásba hajlanak kicsit. (Nem pontosan diagonálisak a szabadnak gondolt részecskék energia- ill. impulzusmátrixai.) Ez több(ill. sok)részecskés rendszerekben azt okozza, hogy pusztán az energiájukból adódóan minden egyéb kölcsönhatás nélkül az egyes részecskék impulzusállapotai átmenetet szenvednek másik impulzusállapotokba, ami az idővel fejlődik. Eredményként egymás felé forduló állapotokba mennek át. Ebből nagyban, illetve makroszkópikusan a megszokott gravitációs vonzás adódik ki. Az egyéb kölcsönhatások általi kötött állapotok formája ezzel nem esik szét (ameddig pl. nem egy neutroncsillagnyi, más esetben kissebb mennyiség nincs együtt), legfeljebb picit módusul.
Tehát valami ilyesmi formában bele lehet (kell) fogalmazni a gravitációt a kvantumelméleti impulzusállapotok szerkezeti formájába. Persze ez elrontaná annak (a kvantumelmélet) jólszámolhatóságát, de azzal nem kell törődni, mert ez olyan csekély hatás, hogy elhanyagolható minden néhány részecskés kvantumelméleti számítások során (és általában ilyenek vannak). Az a lényeg, hogy kalkulációval beláthatóan produkálja az elmélet így a gravitációs hatást, makroszkopikus koordinátatér gravitációs szerkezetét. És akkor kész. (már dolgozok rajta, és bíztató)
Oda lehet majd nekem adni a legnagyobb Nobel-díjat.