Az iskolaévek kínszenvedés voltak, sokszor meg se mukkantam feleléskor. Volt olyan tanár, aki írásban feleltetett. Bármilyen osztályba kerültem, mindig ki voltam közösítve, mert ha csak hozzám szóltak az osztálytársaim, elpirultam, ezért nem akartam velük szóba állni. Az angoltanár szakon a tanítási gyakorlatot minden alkalommal 6 db Andaxinnal tudtam csak végigcsinálni.
Cillit, hogy vészelted át az iskolaéveket? Vagy a szóbeli feleltetés nem váltotta ki belőled ezt a szégyenérzetet? És az, hogy napi több órát kellett 30 gyerekkel összezárva lenni?
Semmiképp sem akartam azt sugallni, hogy bármilyen lelki instabilitás vitt volna a HGY-be. De tudom, hogy a HGY elsô pillantásra elképesztôen személyes és ez kimondhatatlanul jól esik. Nagyon természetes a NS iránt kialakuló hűség és ôszinte rajongás is. Fôleg akkor, ha a gyöngéd törôdés amúgy valamiért nincs meg a kellô mértékben. a gyerekek, de a fiatalok is rendkívül igényesek.
SZVSZ ennyire nem biztos, hogy bármelyik történelmi egyház meg tudott volna érinteni, mint a HGY és NS, aki eleinte állítólag nagyon meggyôzô volt.
Ami pedig engem illet, bár HGY-s nem voltam, nem vagyok sem annyira józan, sem annyira kívülálló, hogy ne ismerném a fanatizmust, aztán meg a totális széthullást én magam is.
Én is úgy éreztem, hogy a HGy-ben nem lehetett szabadon gondolkodni. Igazából nem volt gondolat- és lelkiismereti szabadság. Vérig is sértettem a HGy-seket a topicomban azzal, hogy azt mondtam: "aki elkezdett gondolkodni, annak nincs helye a HGy-ben."
A HGy valóban kínált egy előre gyártott világképet, de ennek szerves része volt a NS-hoz való hűség. Éppen ezért, amikor változtatgatta a véleményét, az egyik nap azt mondta valamiről, hogy jó, a másik nap meg azt, hogy rossz, a nép is engedelmesen követte, és az emberek hülyét csináltak magukból.
Érdekes, hogy a Te személyedben egy józan kívülálló hogy látja a HGy-t.
Szerintem véletlen,hogy amikor hívő lettem, éppen a HGy-be keveredtem. Ha pl. a református egyházat ajánlják először, oda mentem volna. Szóval nem hiszem, hogy a lelki instabilitásom miatt jártam volna a HGy-be, de az valószínű, hogy sokkal hamarabb otthagytam volna őket, ha lelkileg stabilabb vagyok, és merek gondolkodni.
A szoc. fób. tünetek, amelyeket leírsz számomra azt sejtetik, mintha önmagad valamiképp nem volnál elég erôs támasz önmagadnak. Mintha a puszta tény, hogy létezel nem volna elegendô ok arra, hogy emelt fôvel járj. Pedig elég :))), csak talán nem így éled meg.
Ha viszont így van, akkor természetes, hogy az ember valamiféle külsô igazolást keres. Valamiféle erôt. Úgyhogy nem csoda, hogy beléptél. Szvsz a HGY ezért veszélyes. Nekem úgy tűnt, valami ilyesmit kínál, elrendezi a világot. Ad neki egy középpontot.
Ez alapvetôen helyes volna, csakhogy ezt nem lehet készen kapni. Ez egyéni feladat, amiben egy közösség segíthet ugyan, de a HGY gyakorlatilag megtiltja neked, hogy a magad útján keresd az integrációt, hogy felnôj, hogy felelôsen gondolkodj. helyette kész válaszokat sulykol beléd és jaj neked, ha kételkedni mersz.
NS-ról úgy gondolom, a fa, meg a gyümölcse hasonlat azért nem hülyeség. A sikkaszt, zsarol, embereket terrorizál és ezt ne feledd, aki maga is látványosal labilis, ha Bartusnak hinni lehet, az NEM LEHET hiteles ember.
(Másrészt, a hatalma, hogy embereket befolyásoljon, gyühet máshonnan is.)
Igen, persze, biztosan mond igaz dolgokat is. Azokat meg szépen el lehet olvasni és meg lehet érteni nélküle.
Nem a HGy-től van a problémám, mert az már 7 éves korom óta megvan, a HGy csak súlyosbította. 3 éve léptem ki, a Bartus könyve sokat segített (fetrengtem a stílusán a röhögéstől, ugyanakkor elborzadtam a tartalmán.) Nem tudom, higgyek-e az átkaikban, mindenesetre nekem egészen tegnapig minden bajom volt, bűntudat, hogy nem oda járok, meg ilyesmi, de tegnap megbocsátottam az egész bandának, és megáldottam őket, azóta mintha egy tüskét húztak volna ki belőlem.
Szerintem NS egyrészt jókat hirdet (bibliai igazságok), másrészt keményen manipulálja a népet, és lelki terrort is alkalmaz azzal szemben, aki ellenáll neki. Pár napja nyitottam a VallásFilón egy topicot, azzal a címmel, hogy "Segítség, vissza akarok térni a HGy-be!", mert olyan érzés fogott el, hogy hogyha nem oda járok, el fogok kárhozni. Na, ebben a topicban nagyokat csatáztam a HGy-sekkel, és megláttam, mennyire beszűkült, bigott, fanatikus népség. Én is ilyen voltam, míg oda jártam.
Nem jártam benne, bár talán nem sok híja volt. De osztálytársaim igen, még anno.
Az tűnt fel, mennyire labilisak lettek érzelmileg.
Szinte függôk, mintha NS helyeslése valamiféle mindennapi drog volna.
Meg aztán persze olvastam a Bartus-könyvet. NS, a megfélemlítô. Szerintem a szeme sem áll jól. Meg a kis ügyek a Hetekkel, meg a kicsi fiával. Meg az töméntelen mennyiségű lenyúlt pénz.
A legdurvább az volt, mikor Bartus leírta, hogy TUDTA, mikor átkozzák, annyira szarul érezte magát.
Igazán nem akarom leegyszerűsíteni a problémádat, de nem lehet, hogy valami köze lehet a HGY-hez? Mikor léptél ki? Nem lehet, hogy most nem találod a helyed?
Honnan ismered a HGy-t? Csak nem megfordultál benne?
Úgy tudtam megszabadulni, hogy a férjem kirángatott. Ő is oda járt, de bűzleni kezdett neki a dolog. Akkoriban egy nagyobb csoport kivált a HGy-ből, a Németh Sándor átkaitól és fenyegetőzésétől kísérve. Akkor tudtam meg igazán, ki ez az ember.
Nézd. Az emberek nem szokták kitagadni a gyerekeiket azért, mert keresztények lettek.
Azért viszont nem egyszer, mert beléptek valamilyen radikális kisegyházba.
A HGY-t azért mondtam, mert azt ismerem.
Te, most, hogy mondod... Lehetséges, hogy az apám nem is volt hozzám olyan jó, mint ahogy elhitettem magammal? Egyébként azért tagadott ki, mert keresztény lettem.
Bocsáss meg, Cillit, de amit írsz, az kemény ellentmondás.
Azt mondod, ô jó volt hozzád és nem állított eléd elérhetetlen mércét. Ha valóban így volna, akkor sohasem árult volna el. Talán nem vetted észre, mert nem mondta ki nyíltan, de tôled is azt várta, hogy a legszebb, legjobb stb. légy? Olyan, amilyennek ô akar látni? Persze nem tudhatom, de az semmiképp sem logikus, hogy a végén meg kitagad.
Mégis mit követtél el? Ok, erre nyilván nem válaszolsz és bocs, nem akarok beléd mászni, de embert csak nem öltél? akkor meg miért? (Vagy, ha mégis, akkor biztos megvolt rá az okod :)))
Az apám igen keményen büntette magát minden apró kis hibáért, és szerintem ő tanította meg nekem, hogy a hiba súlyos bűn. Őt meg úgy nevelte fel az anyja, hogy folyton azt mondta neki: "Mikike a legszebb, a legjobb, a legokosabb kisfiú a világon." Tehát elvárták tőle, hogy ő legyen a legszebb, a legjobb és a legokosabb. Ez valószínűleg bénítóan hatott rá, hiszen a mérce a fellegekben volt.
Apám nagyon jó volt hozzám (kivéve a végén, mikor kitagadott :))), tehát ő nem állított elém elérhetetlen mércét, szerintem egyszerűen eltanultam tőle az örökös bűntudatot. A gyerek mindig azt tanulja, amit lát.
Ez olyan, mintha valaki elhitette volna veled, hogy bármit csinálsz, rossz vagy. Éppenséggel nem lehetett ügyetlen.
Vagy az ilyesmi magától is kialakulhat?
Szerintem ilyen racionális okoktól független, pusztító szégyent az ember akkor él át, ha erején felül megpróbál megfelelni valaminek, eminek biztos, hogy nem lehet. Szvsz nem is kell.
Miért gondolod, hogy tökéletesnek kell lenned?
Milyen lennél, ha tökéletes lennél?
Jó kérdés, hogy miért hibáztatom magam. Talán azért, mert nem vagyok tökéletes. De ha szoknya van rajtam, azért szégyellem magam. Ha nadrág, azért. Ha hosszú a hajam, azért. Ha rövid a hajam, azért. De ez nem ilyen tudatos, mert mire elkezdenék gondolkozni egy szituációban, már elönt a szégyen. Tehát csak utólag próbálom magamnak megmagyarázni, miért szégyellem magam. Kínomban már arra gondoltam, valami átok van rajtam.
"Meg aztán, gondolj bele, ha egyedül vagyok, semmi bajom. Ha tényleg valami kémiáról lenne szó, akkor állandóan bajom lenne, akár találkozok emberekkel, akár nem."
Na látod, ez az!
Meg kell mondanom Neked, éppen ezért nem is igen hiszek a gyógyszeres kezelésben.
Persze, ez nyilván annyira szörnyű, hogy enyhíteni kell, amennyire lehet, úgyhogy biztosan szükség van valamiféle csillapítószerre. Inkább úgy értem, nemigen gondolom, hogy a gyógyszer képes véglegesen meggyógyítani.
Megkérdezhetem, hogy pontosan miért hibáztatod magad ilyenkor?
Én is gondolkoztam rajta, mi lehet az oka. Manapság már jó gyógyszerek vannak, amik az agy kémiai egyensúlyát befolyásolják, sokfélét kipróbáltam, de egyik sem hatott eléggé. Meg aztán, gondolj bele, ha egyedül vagyok, semmi bajom. Ha tényleg valami kémiáról lenne szó, akkor állandóan bajom lenne, akár találkozok emberekkel, akár nem. A családom előtt sem szégyellem magam, meg 1-2 kiválasztott ember előtt sem. De a nagy többség előtt igen.
Arra gondoltam, talán a neveltetésemben volt valami hiba. Pedig szerető családban nőttem fel. De az, hogy az apám is szociális fóbiás volt, biztos sokat nyomott a latban, hiszen tőle tanultam viselkedni, gondolkozni, stb.
Szerinted mi az oka?
Tudom, hülye kérdésnek tűnik, de egyszerűen nem tudom, hogy egy bármilyen mentális betegség olyan-e, mint az influenza, amit bárki elkaphat, aki peches, mert valamitôl felborul pl. az agy kémiai egyensúlya, vagy valamiképp az ember életében kell keresni az okokat.
Természetesen. Azért szégyellem magam, hogy egyáltalán a világon vagyok. Úgy érzem, súlyos bűn, hogy pusztán élek és a levegőt szívom. Ja, és nem csak szégyen, hanem félelem is, ha emberekkel kell találkozni, szívdobogás, remegés, világvége.
Eddig volt 6 munkahelyem, most munkanélküli vagyok, mert alig tudok kimozdulni a lakásból. Ez a betegség sajnos olyan, hogy gyakorlással nem múlik el, sőt súlyosbodik, mert nem elég, hogy az ember folyton elpirul, meg nem mer a másik szemébe nézni, utána még hosszan emészti magát, hogy milyen hülyén is viselkedett, és hogy lejáratta magát.
Dehogy, szó sincs róla! Az a lényege, hogy állandóan úgy érzed, kisül a szemed az emberek előtt, úgy szégyelled magad, és közben nincs rá semmi okod. Nekem úgy 7 éves korom óta van (most vagyok 30), és az apám meg a testvérem is ebben szenved(ett). Olyan gyógyszerekkel igyekeznek kezelni, mint a depressziót, mondhatom, kevés eredménnyel.
