Nem, az én fiúm pont jó. Szerény, nem nagy dumás, de jó társaságban teljesen feloldódik, és tud beszélgetni, poénkodni.
De én még jó társaságban se. :(
Most mennem kell, megyek haza a mh-ről, és mivel otthon nincs net, csak holnap tudom folytatni.
Majd megosztom veletek, milyen tanácsokat adott a pszichomama, akihez pár hónapja járok. :)
Sziasztok!
és mikor jött el az az idő, amikor már egyáltalán nem érezted magad...hogy is mondjam...feszélyezetten a társaságában? Meddig tartott, amíg megszoktad?
(ez kicsit hülyén hangzik)
A mostani kedvesemmel, akivel 19 éves koromban találkoztam, ugyanígy kezdődött a helyzet. Megkönnyítette talán a helyzetemet/helyzetünket, hogy középiskolából ismertük egymást, így már eleve köszönőviszonyban voltunk. Nagyon helyes, kedves, türelmes srác volt akkor is, és most is. :) És nagyon megértő.
Nem firtatta, mi bajom van, elfogadott. Persze nem mertem neki beszélni erről, csak jóval később. Mikor úgy éreztük, már "járunk", vagyis elcsattant az első csók, és már el mertem menni hozzájuk, azok is nagyon cikis időszakok voltak. A szülei nagyon kedvesek, aranyosak voltak velem, de az igen-en és a nem-en kívül nem sokat tudtam velük beszélgetni.
Minden randi előtt 1-2 Daedalonnal és 3-4 Andaxinnal indultam. Ezt úgy adagoltam, hogy ha pl. szombaton este volt a randi, már pénteken ideges voltam. Szombat reggel az első gyógyszer, egy óra múlva a második, és így tovább egész estig. Az volt a fontos, hogy nehogy hányjak. Persze evés ohne.
Sajnos, volt, hogy hánytam. Rohangáltam a fürdőszobába, és mikor visszajöttem, görcsös, és merev voltam, mert csak arra tudtam gondolni, hogy mindjárt rohanni kell megint.
Estére, mire hazakísért már jól voltam. (A kapualj :)), kezdtem éhes is lenni, akkor kezdtem belejönni az egészbe, de már késő volt, és neki is mennie kellett.
A fiúzással az volt a helyzet, hogy a gimi 1. osztályában egyetlen gyerek volt, aki szólt hozzám, tudatosan megtörve ezzel az osztály fogadalmát, egy nagyon okos és jószívű fiú, aki viszont kövér volt, mint a malac. De ez engem nem érdekelt, olyan hálás voltam neki, hogy titokban megkértem az oszifőt, ültessen mellé. 2 hónap alatt lefogyott a kedvemért 25 kg-t, és 3 évig jártunk együtt.
A férjemmel a babakocsiban ismerkedtem meg, mikor együtt tologattak minket az anyáink a játszótéren. Tehát ismertem, mint a rossz pízt. Neki pont ellentétes problémája van, mint nekem, az emberek agyára megy a sok beszédével, és csak én tudtam elviselni sőt szeretni.
És a "fiúzással" mi volt a helyzet, kedves Cillit és Greenwood?
Mielőtt rátérnék, elmondom, hogy jelenleg tartós párkapcsolatban élek, 8 éve vagyunk együtt a kedvesemmel.
Előtte csak 1-2 röpke kapcsolatom volt, ahol a csókig jutottunk (de most nem is ez a lényeg :)). De már akkor is: úgy izgultam a randik előtt, hogy be kellett vennem Daedalont, vagy Andaxint, vagy mind a kettőt, ugyanis mindig hányingerem volt.
Nem voltam képes pl. zárt térben találkozni a sráccal, ahol "nem volt levegő" (legalábbis én úgy éreztem). Csak sétálni voltam képes, a szabad levegőn. Amikor hazakísért a srác, mindig kicsit megkönnyebbültem, hogy most már akármi baj van, csak be kell mennem a kapun, és biztonságban vagyok.
És hogy milyenek voltak a randik? Alig tudtam megszólalni, csak hallgattam, és igen-nem-eket válaszoltam.
(Befejezem, nehogy kidobjon, de rögtön folytatom)
Silvana, engem a gimi 1. osztályában kiközösítettek, mert nem mentem el a télapóünnepségre (sejtheted, milyen okból), és az egyik gyerek így nem kapott csomagot. Az osztály összefogott ellenem, és elhatározták, hogy többet nem szólnak hozzám. Az a vicc, hogy ebből semmit nem vettem észre, annyira kerültem az osztálytársaimat. Teljesen természetesnek találtam, hogy senki sem foglalkozik velem, én sem foglalkoztam senkivel. Szünetekben egyedül kóvályogtam az udvaron, volt egy kedvenc téglám, azt vakargattam.
Később (évek múlva) egy osztálytársam felvilágosított, hogy amikor beszüntették ellenem a bojkottot, minden Kisz-gyűlésnek én lettem a témája (hogyan kéne Cillitet szóra bírni). Az osztály és az oszifő a haját tépte miattam. Elég megalázó volt megtudni ezeket.
Kiskoromban is mindig halkszavú, félénk, és szorongó voltam, de voltak barátaim, együtt játszottunk, ott még nem volt olyan vészes. Ált. isk. felső tagozatában már eléggé feszélyezve éreztem magam, ha felelni kellett, vagy akárcsak megszólalni.
A névsorolvasásnál ugyanaz a helyzet. Rettegtem, ha rám került a sor, pedig volt, hogy nem is nézett senki.
Középiskolában már szörnyű volt. Csak 1-2 barátom volt, de ők sem olyan igaziak. A szüneteket utáltam. Ugyanúgy ültem a padban, és vártam, hogy becsöngessenek, és kezdődjön már az óra. De félreértés ne essék, nem azért, mert stréber voltam, hanem mert az órán jogosan kellett csendben maradnom, azaz nem tűnt fel a hallgatagságom.
Tényleg nem tudom, hogy nevessek vagy sírjak, hogy szaporodnak a sorstársak.
Amit írsz a névnapokról, teljesen meg tudlak érteni. Én is mindig elsumákoltam. Nekem már az is megterhelő volt, hogy ha más névnapját kellett megünnepelni, legszívesebben olyankor is elbújtam volna.
Ez az elpirulás egy igazi átok, én rájöttem, hogy tulajdonképpen ettől félek a legjobban. Ugyanis ezt mindenki észreveszi, és nem lehet tisztességesen megjátszani, hogy semmi bajom. Ha nem pirulnék el úton-útfélen, talán nem is bujkálnék ennyit az emberek előtt, hanem egyszerűen úgy tennék, mint akinek semmi baja. (Bár belül akkor is szétrobbannék az idegességtől vszleg.)
Tudod, nálunk a családban nem számított embernek az, akinek nincs felsőfokú végzettsége. Különben amikor a tanítási gyakorlat kezdődött, évet halasztottam, mert nem mertem nekifutni. Reménykedtem, hogy egy év alatt összedől a világ vagy csoda történik, és nem kell végigcsinálnom, de muszáj volt. A mai eszemmel nem csináltam volna végig, mert akkor lettem gyógyszerfüggő, és utána kb. 7 éven át rettenetes mennyiségű nyugtatót szedtem (3-szor a kórházban ébredtem fel). Egyszerűen rászoktam az Andaxinra, utána a Xanaxra. Úgy sikerült leszoknom, hogy a férjem megfenyegetett, hogy elválik, ha tovább csinálom. Őt pedig jobban szerettem a kábulatnál.
Én is folyton elpirulok, amikor meg kell szólalnom. Nemcsak idegenek előtt, meg a munkahelyen, hanem még a rokonok előtt is.
Társaságban rosszul érzem magam, mivel egyedül vagyok, beszélgetni nem merek senkivel, és nem is tudok miről.
Munkahelyi összejöveteleken is csendben vagyok, még akkor is, ha névnapozás alkalmából gyűlünk össze, ami tök kellemetlen. A saját névnapomat képtelen vagyok megtartani a munkahelyen. Mindig azon izgulok, hogy bárcsak elfelejtenének. De pechemre valakinek mindig eszébe jut. Én meg hiába szabadkozom, hogy én nem szoktam tartani, nekem ne vegyenek semmit (csak hogy ne foglalkozzanak velem), de mégis kierőszakokják, mivel hogy mindenkinek megtartjuk, így neked is. Nem az a gondom, hogy meg kell őket kínálnom, sőt szívesen sütök, készülődök, csak amikor mindenki sorbaáll, és a főnök elmond két mondat köszöntést, na akkor vagyok úgy, hogy inkább legépelek 20 A/4-es oldalt, csak ez az esemény törlődjön ki az életemből. És az a vicc, hogy már hetekkel előtte ezen izgulok.
Egyelőre ennyi, majd folytatom, mert van még mit. :-(
bocs, megint én...
írod:
>>Az angoltanár szakon a tanítási gyakorlatot minden alkalommal 6 db Andaxinnal tudtam csak végigcsinálni.>>
én még úgy se, látod... szerintem fantasztikus, hogy neked sikerült. Én az előzetes szorongással nem tudtam volna megbirkózni, ezért nem is próbálkoztam (klassz elkerülő magatartás;)
De közben szépen rámegy az embernek az élete, és az már nem ennyire vidám dolog.
Nekem is nehéz volt megnyitni a topikot, és írni a nyavalyámról, mert minden felkavarodott bennem, és olyan ideges lettem, hogy azt kívántam, bárcsak süllyedne el a topic a fenébe. De nagyon kíváncsi voltam, hogy vannak-e sorstársaim. Van pl. a depresszióról több topic is, de a mi bajunk az nem igazán depresszió, bár származhat belőle az is.
A legfontosabb, amit tudni szeretnék: téged csak simán remegés, idegesség, zavar stb. fog el a többi ember előtt, vagy mindez bűntudattal és szégyennel van kombinálva? Szerintem a szoc. fóbot az különbözteti meg a sima szorongástól vagy pániktól, hogy van benne valami erkölcsi jellegű, valami értékítélet-szerűség magunkról (ami természetesen negatív), én tul.-képpen azért félek az emberektől, mert nem tartom rá magam méltónak, hogy a szemük elé kerüljek. Te is így vagy ezzel?
Ez olyan aranyos kérdés:)(ill. a megfogalmazása az, nem maga a kérdés)
Apámnak vannak ilyen tünetei, meg az egyik dédnagymamám volt állítólag olyan, hogy "félt az emberektől" -- így hallottam -- fiatal korában, de aztán kinőtte. Amúgy a családunkban inkább a depresszió a jellemző... de van itt valamiféle öröklődés, nekem legalábbis úgy tűnik. Nyilván nem maga az SZF, hanem a rá való hajlam. Az apám szociális fóbiáját én közvetlenül soha nem tapasztaltam, mindig őrületesen jó kapcsolatteremtő volt. Dédnagyanyámat pedig csak gyerekként ismertem, akkor már nyoma sem volt benne ennek az egésznek. De mégiscsak jelen volt a topikcím családilag.
Örülök, hogy megnyitottad a topicot. Tökéletesen megértelek. 27 éves lány vagyok, és én is ezzel a pszichés problémával küszködök. Én is azt hittem, csak nekem van ez a gondom, de meglepődve látom, hogy némely dolog, amit írtál, szóról-szóra igaz rám is.
Irigylem azokat az embereket, akik nem tudják, mit jelent ez a két szó.
Köszi az üdvözlést és a kérdéseket. Nem biztos, hogy mindegyikre tudok válaszolni, de megkönnyítik az írást… A(z) szf. annyira összefonódik az egész életemmel, hogy ha tisztességesen próbálnék válaszolni, akkor egy Thomas Mann-i nagyregényt kéne itt leírnom, -- így minden csak leegyszerűsítés lesz. És majd meglátod, valószinüleg kiderül, hogy nem ugyanarról beszélünk, de ez nem baj…
Csak néhány kérdés akkor.
A kezdetek – nálam 6-os koromban kezdődött, már korábban is kicsit szorongó gyerek voltam, de akkor szinte egyik napról a másikra – így emlékszem legalábbis – elindult egy változás. Addig szívesen és jól olvastam pl. hangosan az osztály előtt, aztán egy nap rámjött a rettegés a hangos olvasástól. Remegett a hangom és a kezem, ha olvasni kellett – nem tudom, miért épp ezzel kezdődött, de nyilván el kellett kezdődnie valahogy:). Aztán a felelés, a nyilvános megszólalás más formái is kezdték rámhozni a frászt, és minden olyan óra előtt, ahol ezek esetleg bekövetkezhettek, már napokkal előbb szorongtam. Ezek voltak az első nyilvánvaló tünetek (csak akkor még nem tudtam velük mit kezdeni). Aztán teltek az évek, azt hittem, a serdülőkorral majd kinövöm ezeket a hülyeségeket… Annyira egyszerűnek tűnt, és _mindenki más_ a környezetemben könnyedén megbirkózott ezekkel a helyzetekkel, csak én nem (úgy éreztem). Aztán valahogy nem nőttem ki őket, sőt… (most 31 éves vagyok).
Egyébként intim helyzetekben – értsd, amikor kettesben vagyok valakivel –, és társas helyzetekben, társaságban, idegenek vagy ismerősök között jóformán ugyanolyan szinten vagyok képes szorongani, egyedül talán a macskáimmal tudok feloldódni (és most már időnként a barátnőmmel…ami egy kis előrelépés azért…)
… Szóval az SZF úgy nagyjából mindenütt jelen van, akár adok neki nevet, akár nem. Nemrég egy megbeszélés volt a munkahelyemen (a munka egy külön történet), nekem nem volt más dolgom, csak ültem ott vagy 20 emberrel együtt, hozzá se kellett szólni, de a végén felolvasták a névsort, és tudtam, hogy az én nevem is elhangzik majd – ettől az egyszerű ténytől olyan ideges lettem, hogy rámjött a remegés. Csak mert kimondták a nevem, és rám nézhettek. Nem nézett senki. Senkit se érdekelt, ezt persze tudtam, meg hát micsoda szánalmas hülyeség ez – mégis remegtem. Ez van.
Valaki – offline írok, nem tudom, ki volt – korábban írt az önnevelésről. Hát igen. Az évek során számtalanszor próbálkoztam az egyéb fóbiáknál hasznosnak bizonyult taktikával, ti. hogy bele a mély vízbe – beszélni emberek előtt, társaságba menni – nálam sajnos nem jött be, sőt minden ilyen próbálkozás rontott a helyzeten (kudarcélmény volt). Egyébként azóta olvastam valahol, hogy az SZF esetében nem használ a mélyvízterápia. Tényleg nem. (ugyanakkor sikersztorikat is olvastam, -- hogy is van ez?)
Azt hiszem, elsőre elég ennyi… elég nyomasztó ezekről írni, de hát én akartam… és olyan jó, hogy van ez a topik.
Ááá, üdvözöllek, Greenwood! Végre már ketten vagyunk. Neked is hasonló tüneteid vannak, mint nekem? És hány éves korodtól? Ha nem vagyok indiszkrét, hány éves vagy? Tudsz dolgozni? Vannak barátaid? Szedsz valamiféle gyógyszert? Bocs a kérdésdömpingért, de Te vagy az első szoc. fóbos, akivel találkoztam, a családomban levők nélkül. Ja, és a Te családodban is voltak más szocfóbosok? Te is örökölted, vagy honnan van Neked?
örülök, hogy megtaláltam ezt a topikot. Végre! Most nincs időm hosszút írni, a lényeg az, hogy egész életemet meghatározta a címben említett pokol -- sokáig azt hittem, egyedül vagyok vele, aztán pár évvel ezelőtt az interneten keresgélve rájöttem, hogy a sorsomnak(? -legalábbis ami annak tűnik) neve is van, szóval be lehet sorolni és értelmezni lehet. De ettől persze nem lett jobb.
Szeretném, ha minél kevesebben lennének az érintettek, de egyúttal azt is szeretném, ha minél többen írnátok/írnánk ide... rajta! és köszönöm a topiknyitónak a kezdeményezést, nekem nem lett volna bátorságom ehhez a lépéshez...
Te jó ég, mi az a pszichodráma?? Valamit elő kell adni? Emberek előtt? De hiszen az borzasztó!
Szerintem a magányérzet azért támadt Rád éppen most, mert nem jársz már suliba, és nem vagy emberek között. Ez természetes. Én is voltam úgy, mikor nyári szünet volt, és egypár hétig csak otthon voltam, hogy üvölteni tudtam volna a magánytól. Egy ideig a hajamat téptem, aztán lementem az utcára, hátha beleakadok valami ismerősbe. És csodák csodája, beleakadtam! Nem is egykönnyen eresztettem el, annyi mondókám volt, és úgy örültem neki, hogy végre embert látok.
Sőt, mondok Neked valamit. A sok tanulás miatt is előállhat ideiglenes depresszió. Ezt én Tanulás Utáni Lelkinyavalyának hívom, mikor az ember feje kiemelkedik a könyvből, és csak bámul maga elé, mint borjú az új kapura, és nagyon szerencsétlennek érzi magát. Nem lehet, hogy Veled is ez van?
Vagy netán a Nagybetűs Élettől szorongsz? Hiszen ha a szakdolidat írod, ott állsz a küszöbén! Az ember kikerül a megszokott társaságból, közegből, és egy egészen új vár rá. Addig pedig valami vákuum van.
Hát ez az, amit írsz, magam is így tapasztaltam, a régi barátnőknek új társasága lesz, és mire észreveszi az ember, ott áll egyedül. Mindenki férjfogással, családalapítással foglalkozik, és tojik az emberre. De én úgy vettem észre magamon, 20 éves korom körül valahogy kinőttem a barátnőzésből, és már korántsem találtam bennük annyi örömöt, mint régen.
De igazad van, kell, nagyon kell valaki, akivel elbeszélgethet az ember. Én egy jó beszélgetést vitamininjekcióhoz tudok hasonlítani, ami felerősíti az embert és jobb kedvűvé teszi. Nekem is ez hiányzik, hiszen a férjem egész nap dolgozik, én meg itt senyvedek egyedül.
Igen, szerencse, ha támaszként ott vannak a családtagok, de azért mégsem az igazi. Legalábbis nekem az az érzésem, hogy az csak a "legvégső menedék", amikor anyukámmal beszélem meg a problémáimat.
De azért az elgondolkoztató, hogy még nem mindennap látott rokonaid előtt is fesztelenül viselkedsz - nekem órákba telik, mire "újra megszokom" az unokatestvér-nagynéni szintű családtagokat.
Nekem van egy féltesóm, ő is járt a HGY-be, de csak annyit ért el, hogy ő is, meg a gyerekei is holdkórosnak néztek ki attól fogva. Én elgondolkoztam rajta, hogy mostani magányérzetemet valamilyen vallási közösséggel hallgattatnám el, de valami hamisságot érzek a vallás mint olyan környékén. Engem senki ne indítson ájtatoskodásra.
Én is azért tértem vissza erre a fórumra, hogy "kinyíljon a világ". Én alapvetően mindig is szerettem egyedül lenni, mindig élveztem, hogy otthonom biztonságában azt csinálhatok, amit akarok, és nem figyel és kritizál senki, nem kell alkalmazkodni senkihez. Társadalmi életnek bőven elég volt a suli, sőt sok is.
Most viszont nem járok már órákra, szakdolgozatot írok itthon, és iszonyatos erővel támadott le a magányérzet. Most kezdett el zavarni, hogy nem olyan vagyok, mint mások. Két régi barátnőm meg valahogy eltűnt, új társaságuk lett. Erre először sajnálni kezdtem magam, aztán fűhöz-fához kapkodtam, hogy szóba álljanak velem az emberek.
Nagyon szeretném kideríteni, hogy miért épp most vágyom társaságra, mikor egész eddig elkerültem az embereket.
Ja, és szeretnék túljutni saját túlérzékenységemen, szorongós természetemen, mert szerintem emiatt vagyok emberkerülő.
Az ideális megoldás? Olyan társaság, ahol "biztonságban" érzem magam. Ennek esélye? Gyanítom, hogy kevés.
Na, most itt tartok. Neked is vannak ilyen önnevelős terveid? Sose késő megpróbálni... Elvégre a fóbia kinőhető (legalábbis úgy hallottam). Szerintem gyere el pszichodrámázni, ahogy én is tervezem.
Az a szerencsém, hogy egy jó családba születtem bele, ahol a nagynénik-nagybácsik, unokatestvérek a barátaim voltak, azonkívül van egy 1 évvel fiatalabb húgom (szintén szoc.fóbos), aki a legjobb barátnőm. Ha a család régen karácsonykor összegyűlt (kb. 25 ember), nekem volt a legnagyobb hangom, és szórakoztattam a népeket. Merthogy alapjában véve kifelé forduló és vicces kedvű illető vagyok.
Valahogy mindig mellém szegődött 1-2 barátnő, ha nem is az osztályomban. Érdekelte őket, hogy miért vagyok olyan furcsa, és "ki akartak tapasztalni". De sajnos a barátnőim lekoptak, mikor a Hit Gyülibe kezdtem járni, mert mindenféle pogány gonosz alaknak lehordtam őket, és ugyanezért a tágabb családommal is meglazult a kapcsolat. A gyüliben nem tudtam barátokat összeszedni, mert ott az emberek távol tartották magukat attól, akin nem látszott az áldás, féltek, hogy átragasztom az átkot.
Mostanra maradt a férjem, szinte mindig vele vagyok, mert őneki is beilleszkedési zavarai vannak, és nem talál egyéb barátokat. Őneki pont fordított a baja, mint nekem: túl sokat locsog, és ezzel az őrületbe kergeti az embereket. (Zsák a foltját jól megtalálta. :)) Velem már alig van ilyen baja. Van azonkívül a húgom, akivel nagyon jókat szoktunk szórakozni, harsányan röhögünk magunkon (általában kínunkban), és bátorítjuk egymást. Van azonkívül még az anyám, aki nagyon jó fej és sok tekintetben a példaképem. Őhozzá is szívesen megyek, mert olyan üdítő a társasága.
Szerintem, szoc.fób. ide vagy oda, felnőttkorban soxor elmaradoznak az addigi barátok, és az ember belebújik a családjába. Félek is attól, ha meghalnak a szeretteim, mi lesz velem. Gyereket nem akarok, mert nem tudnám jól felnevelni ezzel a személyiségzavarral... Tulajdonképpen azért is vagyok itt a Fórumon, hogy kicsit kinyíljon előttem a világ, és beszélgetőpartnereket találjak. Esetleg sorstársakat.
Hú, hát ez tényleg komolynak hangzik. Szociális fóbiáról még nem hallottam, de azért jobban megértelek, mint hinnéd: nekem se nagyon megy az emberekkel. Maradnak a szuper jó fej szüleim és a kedvesem, akik rendületlenül tartják bennem a lelket.
És akkor neked baráti köröd sincs? Vagy van, aki azért a bizalmadba tud férkőzni?
Szia, Csobolyo, bocs, hogy csak most válaszolok. Ne is emlegesd a 7-es buszt! Soxor úgy érzem, felrobbanok. A tömeg, a nyüzsgés, a lökdösődés halálra idegesít, főleg, ha előtte kávét iszok. Én is megfigyeltem magamon, hogy főleg a buszon fog el embergyűlölet, és mindenkit le szeretnék lőni, akinek nem tetszik a képe. De ezt állítólag patkányoknál is megfigyelték, hogy ha sokat zárnak össze kis helyre, kitör az agresszivitás.
Kedves Introgirl, köszönöm, hogy érdeklődsz a hogylétem felől. Baromi szerencsém van, mert van egy jó férjem, aki el tud tartani, mert egyelőre nem tudok dolgozni. Sajnos a munkahelyeken sok emberrel kéne kommunikálni, telefonon intézkedni, és általában talpraesettnek lenni. Persze volt olyan munkám, amit szívesen tudtam csinálni (adatrögzítés, gépírás), de ezek a lehetőségek rajtam kívül álló okok miatt megszűntek. Ez egy szociális fóbiásnak igazi tragédia, mert lehet, hogy hónapok múlnak el, mire újra összeszedem annyira a bátorságomat, hogy állásinterjúkra menjek. Addig is szörnyen unatkozok itthon, vakaródzok, internetezek, és gyűjtöm az erőmet.
Nemrég nézegettem amerikai szoc.fóbiás honlapokat, és kínálnak (persze borsos áron) egy 20 részes kazettasorozatot, ami állítólag az ember fejébe veri, hogy nem is annyira félelmetesek az emberek. Igyekszik pozitív gondolatokat és érzéseket ültetni az emberbe a régi rossz működésmódok helyett. Hááát, nem tudom... 3 évig jógáztam, és meg se kottyant a lelkiállapotomnak. Makacs egy betegség ez.
