Pl. a liftben azt szoktam csinálni, hogy amíg várok a liftre, azon izgulok, hogy ne jöjjön senki, hogy egyedül felmehessek, hogy addig se kelljen senkivel beszélni.
Van, hogy valaki orra előtt vágom be az ajtót, és gyorsan megnyomom a gombot, és még hallom az "anyázást". Pedig mit kellene beszélgetni? Max. ennyit, és akkor még udvarias vagy: "Jó napot kívánok! Hányadikra tetszik menni?... Szívesen... Viszontlátásra." És ettől félünk?
Viszont, ha valakivel/valakikkel együtt várjuk a liftet, simán lezajlanak a fenti mondatok, és nem is vagyok zavarban, sőt mosolygok, vagyis nem történik semmi rossz, de ha tehetem, mégis egyedül húzok fel a lifttel.
Én az üzletekben merek reklamálni. Ha kicsi a gond, akkor nem annyira, de ha átvágnak, vagy szemtelenek velem, gondolkodás nélkül visszamondom a magamét. Először nagyon udvarias vagyok, de ha nem érek célt vele, bizony erélyesebb vagyok, de általában sikerül nyernem.
Eközben persze elvörösödök, már szinte remeg a hangom, és ha utólag többször visszagondolok a helyzetre, elég kínosan hat, és legszívesebben visszacsinálnám, de egyesekkel muszáj így beszélni, ha ez hat.
silvana: én szinte minden tanárral úgy voltam, középiskolában és később is, hogy ha rám néztek, zavarba jöttem, görcsbe rándult a gyomrom, stb. Ezt úgy sikerült részben megoldani, hogy levettem a szemüvegemet, és így nem jött át a szemkontaktus úgy élesben -- ebből viszont adódott néhány kínos helyzet, pl. akkor is válaszoltam, ha nem engem kérdeztek...
Amit a tanárod művelt, az megbocsáthatatlan és felháborító.
Engem csak egy tanár cikizett középiskolában az olvasásképtelenségem miatt, de ő szerencsére nyugdíjba ment másodikban, -- ha nem ez történik, szerintem nem tudtam volna elvégezni a gimnáziumot.
Egyetemen már elviselhetőbb volt, bár minden szóbeli megnyilvánulásom (referátum) katasztrofálisra sikeredett, ezért elkönyveltek félhülyének -- aztán írásban meg jó voltam, és akkor csodálkoztak. hehe.
Köszi Greenwood a szf-ról írtakat.
Ezeket már én is olvastam. Sőt ugyanezt a cikket. Nagyon sokat olvastam a szf-ról, elméletben már mindent tudok, csak gyakorlatban kellene megvalósítani.
Ezek a cikkek általában úgy zárulnak, hogy a megoldás: ritkábban gyógyszer, általában terápia, vagy gyógyszer és terápia együttesen. Magyarul, ha nem akarsz gyógyszert szedni, menj pszichológushoz.
Szerintem is nagy eredmény, silvana. Büszke lehetsz rá. És az tök jó, hogy stabil kapcsolatod van, és - nyilván - jól érzed magad benne. Azt meg sztem nem is kell elvárnod magadtól, hogy teljesen fesztelen legyél a szüleivel... lehet, hogy egyszer az is eljön, de erőltetni nem lehet. (értelme sincs)
Még leírok pár dolgot, ami eszembe jut.
Középiskolában volt egy tanárunk, aki, ha beszélt az osztálynak, és közben pl. rám is nézett, mondjuk 1 másodpercnél tovább, már az elég volt hozzá, hogy rettentő zavarba jöjjek, elpiruljak, és elkezdjek remegni. Hát még ha hozzám is szólt. Elnevezett "rettegő"-nek, és az osztálynaplóba beírta a nevem elé ceruzával ezt a bizonyos szót.
Ezzel élcelődött. Nekem meg nagyon ciki volt, hogy bármely más tanár, aki kinyitja a nevemnél a naplót, ezt látja. Aztán egy idő után kiradírozta.
Egy másik tanárnő meg azt mondta, hogy egyszer arra szeretne bejönni az osztályba, hogy én ugrálok a pad tetején és kiabálok. Meg hogy szeretne a fejembe látni, hogy a nagy csöndesség mögött mire gondolok.
Az ilyen szituk teszik még kínosabbá az ember helyzetét, pedig a pedagógusoknak pont megértőnek, és nem "cikizőnek" kellene lenniük.
Én ha tanár lennék, biztos jobban odafigyelnék arra a gyerekre, aki csak csendben ücsörög, és nem beszél senkivel.
A szociális fóbia észrevehetô és tartós félelem egy vagy több olyan szociális vagy elôadói teljesítményt igénylô helyzettôl, amelyben a személy idegen emberek vagy mások lehetséges figyelmének van kitéve. Félelem attól, hogy ilyen helyzetben a viselkedése (vagy a szorongás látható jelei) miatt zavarba jöhet, vagy megalázó helyzetbe kerülhet... (DSM-IV, 1995)
A szociális fóbia kognitív modelljét Clark és Wells (1995) írták le. Elméletük jól magyarázza a szociális fóbiát fenntartó folyamatokat, egyben azt a tényt is, hogy szociális fóbiában, a többi szorongásos zavartól eltérôen miért nem csökken a szorongás az ismételt félelmet keltô helyzeteknek való kitettség (expozíció) hatására.
A szociális helyzetbe lépve, vagy már azt megelôzôen a páciens gondolatai a helyzet esetleges negatív kimenetele körül járnak. A gondolkodásban leggyakrabban felbukkanó témák a negatív megítélésre, az esetleges fizikai megnyilvánulásokra (elpirulásra, kéz, fej remegésre, ügyetlenségre, szórakozottságra), a helyzetbôl való menekülés lehetôségeire vonatkoznak. Álljon itt egy-két példa a szociális fóbiára legjellemzôbb kogníciókra:
mag hiedelmek": elfogadhatatlan vagyok", csúnya vagyok", más vagyok",
feltételes meggyôzôdések": ha azt akarom, hogy az emberek elfogadjanak, szellemesnek és érdekesnek kell lennem", ha bármiben eltérek másoktól, mindenki engem fog nézni", ha azt akarom, hogy elfogadjanak, mindent tökéletesen kell csinálnom",
automatikus gondolatok": unalmas vagyok", béna vagyok", hülyének néznek", nem fogok tudni megszólalni", mindenki engem néz", nem tudok úrrá lenni a kézremegésen" stb.
Ezek a megaláztatásra, szégyenre, veszélyre vonatkozó gondolatok teljességgel lekötik az információ feldolgozás csatornáját és megakadályozzák a helyzet pontos leolvasását, emellett nehezítik a megfelelô viselkedés mozgósítását. A páciens figyelme önmagára, nem a környezetére irányul, és így nincs megfelelô visszajelzése a valóságos történésekrôl, amelynek következtében negatív meggyôzôdései fennmaradnak.
Emellett a negatív megítéléstôl való félelem olyan irányba hangolhatja a viselkedést, amely válaszképpen a környezetbôl kevésbé barátságos viselkedést vált ki, ezzel megerôsítve a negatív meggyôzôdéseket (pl. a szemkontaktus kerülése csökkenti a kapcsolatteremtési nyitottságot, segítôkészséget, stb.).
A biztonságkeresô viselkedések" és a félelmet provokáló helyzetek elkerülése is hozzájárul a szociális fóbia fennmaradásához, mivel ezek kizárják annak a lehetôségét, hogy a páciens a negatív meggyôzôdéseivel ellentétes élményeket szerezzen. (pl. Egy páciens, aki szeret meccsre járni, de fél attól, hogy barátai ismerôseivel nem fog tudni mirôl beszélgetni, meccs elôtt körbe telefonálja barátait és rábeszéli ôket, hogy egyedül menjenek ki a stadionba. Mivel ilyen módon biztosítja a szorongás elkerülését, nem lesz tapasztalata arról, hogy hogyan oldaná meg a helyzetet abban az esetben, ha a számára kellemetlen idegenek is jelen lennének).
Végül még egy, a szociális fóbiát fenntartó szempont, amelyre Clark és Wells felhívják a figyelmet: ami a szociális megmérettetés" utáni un. post mortem" fantáziálásra. Ez a helyzet többszöri felidézése, elemzése, az elkövetett hibákon való töprengés és rágódás, amely újabb adatokkal szolgál a negatív ön-képhez, kudarcélményhez és a szorongáshoz.
Hogy meddig tartott, amíg "megszoktam" a barátomat? Azt hiszem talán akkor, mikor együtt aludtunk végig egy éjszakát, és reggel tőlünk ment dolgozni. Ekkor már kb. 1 éve jártunk.
Amikor beszélni tudtam vele arról, hogy nekem ez a gondom van. Akkor éreztem úgy, hogy felszabadultam, és már nem kellettek a nyugtatók a vele való találkozásnál.
Sokáig a náluk tartott ebédeknél, pl. karácsonykor, v. szülinapkor nem mertem enni, illetve csak alig, mert féltem, hogy futnom kell kihányni, és borzasztó merev, és görcsös voltam.
Jó sokáig tartott ez az időszak. De még a mai napig úgy érzem, hogy lehetnék fesztelenebb a szüleivel. De ha visszagondolok, már ez is nagy eredmény, ahol most tartok.
én pszichiáternél voltam 20 évesen, depresszió miatt (és egyebek) -- mindarra, amit nagynehezen elnyöszörögtem neki, annyit reagált kb., hogy ejnye, ez nem jó így.
Pocsék -áter volt nyilván, de egy életre elvette a kedvem mindenkitől a szakmában...
Greenwood, Te jársz pszichomókushoz? Én jártam (méregdrága volt), de otthagytam, mikor közölte velem, hogy "Ne keserítsen el!" Panaszkodtam neki ugyanis, hogy a boltban nem tudok reklamálni, ha pl. romlott tejet vettem. El se tudta képzelni, hogy van ilyen szerencsétlen alak. Vagy ez csak a terápia része volt, és csak így akart belém önbizalmat csepegtetni? Nem tudom, de a szakirodalom szerint olyanhoz járjunk, aki meg tudja érteni a problémánkat, és nem cseszeget miatta.
Nem, az én fiúm pont jó. Szerény, nem nagy dumás, de jó társaságban teljesen feloldódik, és tud beszélgetni, poénkodni.
De én még jó társaságban se. :(
Most mennem kell, megyek haza a mh-ről, és mivel otthon nincs net, csak holnap tudom folytatni.
Majd megosztom veletek, milyen tanácsokat adott a pszichomama, akihez pár hónapja járok. :)
Sziasztok!
és mikor jött el az az idő, amikor már egyáltalán nem érezted magad...hogy is mondjam...feszélyezetten a társaságában? Meddig tartott, amíg megszoktad?
(ez kicsit hülyén hangzik)
A mostani kedvesemmel, akivel 19 éves koromban találkoztam, ugyanígy kezdődött a helyzet. Megkönnyítette talán a helyzetemet/helyzetünket, hogy középiskolából ismertük egymást, így már eleve köszönőviszonyban voltunk. Nagyon helyes, kedves, türelmes srác volt akkor is, és most is. :) És nagyon megértő.
Nem firtatta, mi bajom van, elfogadott. Persze nem mertem neki beszélni erről, csak jóval később. Mikor úgy éreztük, már "járunk", vagyis elcsattant az első csók, és már el mertem menni hozzájuk, azok is nagyon cikis időszakok voltak. A szülei nagyon kedvesek, aranyosak voltak velem, de az igen-en és a nem-en kívül nem sokat tudtam velük beszélgetni.
Minden randi előtt 1-2 Daedalonnal és 3-4 Andaxinnal indultam. Ezt úgy adagoltam, hogy ha pl. szombaton este volt a randi, már pénteken ideges voltam. Szombat reggel az első gyógyszer, egy óra múlva a második, és így tovább egész estig. Az volt a fontos, hogy nehogy hányjak. Persze evés ohne.
Sajnos, volt, hogy hánytam. Rohangáltam a fürdőszobába, és mikor visszajöttem, görcsös, és merev voltam, mert csak arra tudtam gondolni, hogy mindjárt rohanni kell megint.
Estére, mire hazakísért már jól voltam. (A kapualj :)), kezdtem éhes is lenni, akkor kezdtem belejönni az egészbe, de már késő volt, és neki is mennie kellett.
A fiúzással az volt a helyzet, hogy a gimi 1. osztályában egyetlen gyerek volt, aki szólt hozzám, tudatosan megtörve ezzel az osztály fogadalmát, egy nagyon okos és jószívű fiú, aki viszont kövér volt, mint a malac. De ez engem nem érdekelt, olyan hálás voltam neki, hogy titokban megkértem az oszifőt, ültessen mellé. 2 hónap alatt lefogyott a kedvemért 25 kg-t, és 3 évig jártunk együtt.
A férjemmel a babakocsiban ismerkedtem meg, mikor együtt tologattak minket az anyáink a játszótéren. Tehát ismertem, mint a rossz pízt. Neki pont ellentétes problémája van, mint nekem, az emberek agyára megy a sok beszédével, és csak én tudtam elviselni sőt szeretni.
És a "fiúzással" mi volt a helyzet, kedves Cillit és Greenwood?
Mielőtt rátérnék, elmondom, hogy jelenleg tartós párkapcsolatban élek, 8 éve vagyunk együtt a kedvesemmel.
Előtte csak 1-2 röpke kapcsolatom volt, ahol a csókig jutottunk (de most nem is ez a lényeg :)). De már akkor is: úgy izgultam a randik előtt, hogy be kellett vennem Daedalont, vagy Andaxint, vagy mind a kettőt, ugyanis mindig hányingerem volt.
Nem voltam képes pl. zárt térben találkozni a sráccal, ahol "nem volt levegő" (legalábbis én úgy éreztem). Csak sétálni voltam képes, a szabad levegőn. Amikor hazakísért a srác, mindig kicsit megkönnyebbültem, hogy most már akármi baj van, csak be kell mennem a kapun, és biztonságban vagyok.
És hogy milyenek voltak a randik? Alig tudtam megszólalni, csak hallgattam, és igen-nem-eket válaszoltam.
(Befejezem, nehogy kidobjon, de rögtön folytatom)
Silvana, engem a gimi 1. osztályában kiközösítettek, mert nem mentem el a télapóünnepségre (sejtheted, milyen okból), és az egyik gyerek így nem kapott csomagot. Az osztály összefogott ellenem, és elhatározták, hogy többet nem szólnak hozzám. Az a vicc, hogy ebből semmit nem vettem észre, annyira kerültem az osztálytársaimat. Teljesen természetesnek találtam, hogy senki sem foglalkozik velem, én sem foglalkoztam senkivel. Szünetekben egyedül kóvályogtam az udvaron, volt egy kedvenc téglám, azt vakargattam.
Később (évek múlva) egy osztálytársam felvilágosított, hogy amikor beszüntették ellenem a bojkottot, minden Kisz-gyűlésnek én lettem a témája (hogyan kéne Cillitet szóra bírni). Az osztály és az oszifő a haját tépte miattam. Elég megalázó volt megtudni ezeket.
Kiskoromban is mindig halkszavú, félénk, és szorongó voltam, de voltak barátaim, együtt játszottunk, ott még nem volt olyan vészes. Ált. isk. felső tagozatában már eléggé feszélyezve éreztem magam, ha felelni kellett, vagy akárcsak megszólalni.
A névsorolvasásnál ugyanaz a helyzet. Rettegtem, ha rám került a sor, pedig volt, hogy nem is nézett senki.
Középiskolában már szörnyű volt. Csak 1-2 barátom volt, de ők sem olyan igaziak. A szüneteket utáltam. Ugyanúgy ültem a padban, és vártam, hogy becsöngessenek, és kezdődjön már az óra. De félreértés ne essék, nem azért, mert stréber voltam, hanem mert az órán jogosan kellett csendben maradnom, azaz nem tűnt fel a hallgatagságom.
Tényleg nem tudom, hogy nevessek vagy sírjak, hogy szaporodnak a sorstársak.
Amit írsz a névnapokról, teljesen meg tudlak érteni. Én is mindig elsumákoltam. Nekem már az is megterhelő volt, hogy ha más névnapját kellett megünnepelni, legszívesebben olyankor is elbújtam volna.
Ez az elpirulás egy igazi átok, én rájöttem, hogy tulajdonképpen ettől félek a legjobban. Ugyanis ezt mindenki észreveszi, és nem lehet tisztességesen megjátszani, hogy semmi bajom. Ha nem pirulnék el úton-útfélen, talán nem is bujkálnék ennyit az emberek előtt, hanem egyszerűen úgy tennék, mint akinek semmi baja. (Bár belül akkor is szétrobbannék az idegességtől vszleg.)
Tudod, nálunk a családban nem számított embernek az, akinek nincs felsőfokú végzettsége. Különben amikor a tanítási gyakorlat kezdődött, évet halasztottam, mert nem mertem nekifutni. Reménykedtem, hogy egy év alatt összedől a világ vagy csoda történik, és nem kell végigcsinálnom, de muszáj volt. A mai eszemmel nem csináltam volna végig, mert akkor lettem gyógyszerfüggő, és utána kb. 7 éven át rettenetes mennyiségű nyugtatót szedtem (3-szor a kórházban ébredtem fel). Egyszerűen rászoktam az Andaxinra, utána a Xanaxra. Úgy sikerült leszoknom, hogy a férjem megfenyegetett, hogy elválik, ha tovább csinálom. Őt pedig jobban szerettem a kábulatnál.
Én is folyton elpirulok, amikor meg kell szólalnom. Nemcsak idegenek előtt, meg a munkahelyen, hanem még a rokonok előtt is.
Társaságban rosszul érzem magam, mivel egyedül vagyok, beszélgetni nem merek senkivel, és nem is tudok miről.
Munkahelyi összejöveteleken is csendben vagyok, még akkor is, ha névnapozás alkalmából gyűlünk össze, ami tök kellemetlen. A saját névnapomat képtelen vagyok megtartani a munkahelyen. Mindig azon izgulok, hogy bárcsak elfelejtenének. De pechemre valakinek mindig eszébe jut. Én meg hiába szabadkozom, hogy én nem szoktam tartani, nekem ne vegyenek semmit (csak hogy ne foglalkozzanak velem), de mégis kierőszakokják, mivel hogy mindenkinek megtartjuk, így neked is. Nem az a gondom, hogy meg kell őket kínálnom, sőt szívesen sütök, készülődök, csak amikor mindenki sorbaáll, és a főnök elmond két mondat köszöntést, na akkor vagyok úgy, hogy inkább legépelek 20 A/4-es oldalt, csak ez az esemény törlődjön ki az életemből. És az a vicc, hogy már hetekkel előtte ezen izgulok.
Egyelőre ennyi, majd folytatom, mert van még mit. :-(
