Miben ismertél magadra? És miért kéne elkezdened aggódni, ha eddig nem tetted?
Olvasni meg az interneten keresgélve lehet, ha tudsz angolul, vannak jó helyek, igaz, én utoljára kb 1 éve néztem utána a témának.
(lehet, hogy van könyv is, mindjárt megnézem)
Sziasztok.
Én sem hallottam még sosem a szoc.fóbiáról, egész addig, míg nem olvastam ezt a topic-ot. Már azt sem tudom, hogy mért néztem be ide, de egyes hozzászólásokban magamra ismertem. Most kezdjek el aggódni? Hol lehet erről többet olvasni?
Üdvözlettel:
Broe
Azt hiszem, minden szoc. fóbiás tele van sértődöttséggel és elkeseredettséggel, ha visszagondol az iskolaévekre. Nekem, ahogy már írtam is, azzal próbálták "orvosolni" a bajomat, hogy több hónapig nem szóltak hozzám az osztálytársaim, hátha "magamhoz térek". Később, felnőttkorban már kicsivel jobb a helyzet, mert a felnőtt kollégák nem olyan hülyék, mint a gyerekek, és felnőtt korára az ember jobban megtanulja elleplezni a tüneteket. Nem mintha ki lehetne nőni a sz.f.-t. Szerintem vagy csoda kell a gyógyuláshoz, vagy egy ügyes pszichiáter/-lógus, és szerintem legjobb lenne egy szoc. fóbosokból álló csoportterápia, direkt ránk szabva. Ti hogy gondoljátok?
Azt, hogy mik a szociális fóbia ismérvei, Greenwood jól leírta a 66. felszólalásban, továbbá én is leírtam, miket érzek, a topik elején levő hozzászólásomban. Szerintem a fő ismérve: szégyen, ha emberekkel kell érintkezni.
Az már sajnos az emberek hibája, hogy nagyképűnek vagy felsőbbrendűnek hisznek titeket (illetve azt hiszik, hogy ti azt hiszitek magatokról...). Szerintem elég nyilvánvaló a különbség, csak sokan nem veszik a fáradságot, hogy belegondoljanak, vajon miért is vagytok ilyenek. Hja, kéremszépen egy rohanó világban élünk, ahol az embereknek nincs ideje ilyenekkel foglalkozni - sajnos.
a szoc. fób. nem olyan ritka betegség, az amerikai szakirodalom szerint a népesség kb. 7%-a szenved benne, bár lehet, hogy ez túlzás. Az igaz viszont, hogy életem során (30 év) alig találkoztam igazi szoc. fóbossal. Így aztán nem kell csodálkozni a tanárokon, hogy halvány gőzük sincs, mi ez a betegség. Eleve aki tanárnak megy, az nem szociális fóbiás. Ahogy én sem igazán értem az evészavarosokat, úgy a jónép sem érti, miért félek az emberektől. Engem az iskolában azért közösítettek ki, mert "mogorva" és "felsőbbrendű" voltam, azaz nem elegyedtem az osztálytársaim közé.
Elég lassú az index, tehát mindentől függetlenül:
a mh-en is elég nagy problémát jelent a szf-m. Pl. ha valakit fel kell hívni, van, hogy napokig halogatom, pedig ez hülyeség, hisz egyszer úgy is fel kell hívni az illetőt. A legcikibb az, amikor a főnök megkérdezi, hogy mit intéztem, én meg csak hebegek-habogok, hogy hívtam, de nem vette fel, meg foglalt volt, ilyeneket találok ki.
Csak az a rossz, hogy teljesen úgy tűnik, mintha lusta lennék, holott csak a szf. akadályoz.
Vagy ha valamit nem értek, vagy nem találok, képes vagyok órákig "próbálkozni", hogy hátha rájövök magamtól, vagy megtalálom, csak ne kelljen senkit megszólítani. Más bezzeg ugyanazt a problémát képes 20-szor is megkérdezni, hogy már a többiek idegeire megy.
Nekem ez eléggé változó. Van, hogy egész nap meg se mukkanok, és a reggeli és a délutáni köszönésen kívül nem is szólok a közvetlen kollégákhoz. Viszont, ha jó kedvem van, nem rágódok, hogy most ezt vagy azt kellene mondani, hanem csak úgy spontán megszólalok. Ezt kell fejlesztenem, és az utóbbi időben - dícséretemre váljon - egész jól hozzá tudok szólni pár témához. :)
Ebben teljes mértékben igazad van. Viszont egy "csak" hallgatak lány, kevésbé vette volna föl talán ezt, mint egy szocfóbos. Természetesen egyáltalán nem értek egyet a módszerrel, akárkiről is legyen szó, egyszerűen csak annyit akartam mondani, hogy a tanár valószínűleg jót akart ezzel (az ő hibája, hogy nem tudja, hogy mi a jó egy ált. esetbe is), és ha még nem is volt biztos magában, nyilván nem tudta, hogy nem csak egy kis hibát véthet, hanem hatalmas nagyot.
Itt CSAK a megbélyegzésről van szó (szerintem) és nem arról, hogy a tanár tudja-e vagy sem, mi az a sz.f. Nem találok mentséget, akárhogy is keresem. Nyilván ez is valami elhibázott sokkterápia akart lenni, nem bántó szándékkal, de empátia nélkül, bután, és súlyos következményekkel.
Nos, kedves Silvana, tökéletesen igazad van abban, hogy a tanároknak megértőnek kellene lenni, és nem pont cikizni az ilyen hallgatak gyerekeket.
De gondolj bele, valószínű, hogy a tanár nem is tudja, mivel áll szemben, azt hiszi, hogy csak egy egyszerűen félénk és hallgatak lány, és nem látja, hogy mi az, ami valóban végbemegy bennetek ilyenkor. Mert akárhogy nézzük ez egy igen ritka "betegség" Nevezzem annak? És sokan még csak nem is hallottak róla. Egy kívülálló nem tud külömbséget tenni egy hallgatag, rémül kislány és egy szoc. fóbiás között.
Ezzel nem védeni akartam a tanárnőt, mert ez a legrondább dolog, amit tehetett... ezt egy tanárnak tudnia kéne (még ha nem egy szocfóbiásról van szó, akkor is), hogy egy ilyen "megbélyegzés" többet árt, mint használ.
Szóval, azt hiszem, ezt igazából senki hibája egyértelműen, de mindenki benne volt bizonyos szinten. Van,aki akarata ellenére, és van, aki tudatosan.
Ja, kedves Silvana, nyilván te odafigyelnél egy ilyen hallgatag lányra, mivel te tudod, hogy mivel állsz szemben.
Szóval, azt hiszem, hibáztatni azért nem szabad az embereket, ha nem tudják, hogy mit csinálnak... mivel sok esetben tényleg nem tudják. Namost a megoldást se igazán tudom, nem is azért jártatom itt a kezemet, csak egy kívülálló szemszögéből is leírtam a dolgokat. Félig kívülálló :))
őszintén bevallom, én nem hiszek abban, hogy ez "gyógyítható". valami állati drága és hosszú terápia talán segíthet. Talán.
Az üzletekben nekem sincs már nagy gondom, csak olyanok, mint neked...
De én pl. sokáig nem mertem fodrászhoz menni, annyira irtóztam a közelségtől meg attól, hogy bámulnak. Még manapság se könnyű, de találtam egy olyan fodrászt, akinél kevesen vannak, és gyorsan végez velem...így hát túlélem valahogy a hajvágást (ezt csak érdekességként írtam, és kíváncsi lennék, másoknak jelent-e ez gondot)
Pl. a liftben azt szoktam csinálni, hogy amíg várok a liftre, azon izgulok, hogy ne jöjjön senki, hogy egyedül felmehessek, hogy addig se kelljen senkivel beszélni.
Van, hogy valaki orra előtt vágom be az ajtót, és gyorsan megnyomom a gombot, és még hallom az "anyázást". Pedig mit kellene beszélgetni? Max. ennyit, és akkor még udvarias vagy: "Jó napot kívánok! Hányadikra tetszik menni?... Szívesen... Viszontlátásra." És ettől félünk?
Viszont, ha valakivel/valakikkel együtt várjuk a liftet, simán lezajlanak a fenti mondatok, és nem is vagyok zavarban, sőt mosolygok, vagyis nem történik semmi rossz, de ha tehetem, mégis egyedül húzok fel a lifttel.
Én az üzletekben merek reklamálni. Ha kicsi a gond, akkor nem annyira, de ha átvágnak, vagy szemtelenek velem, gondolkodás nélkül visszamondom a magamét. Először nagyon udvarias vagyok, de ha nem érek célt vele, bizony erélyesebb vagyok, de általában sikerül nyernem.
Eközben persze elvörösödök, már szinte remeg a hangom, és ha utólag többször visszagondolok a helyzetre, elég kínosan hat, és legszívesebben visszacsinálnám, de egyesekkel muszáj így beszélni, ha ez hat.
silvana: én szinte minden tanárral úgy voltam, középiskolában és később is, hogy ha rám néztek, zavarba jöttem, görcsbe rándult a gyomrom, stb. Ezt úgy sikerült részben megoldani, hogy levettem a szemüvegemet, és így nem jött át a szemkontaktus úgy élesben -- ebből viszont adódott néhány kínos helyzet, pl. akkor is válaszoltam, ha nem engem kérdeztek...
Amit a tanárod művelt, az megbocsáthatatlan és felháborító.
Engem csak egy tanár cikizett középiskolában az olvasásképtelenségem miatt, de ő szerencsére nyugdíjba ment másodikban, -- ha nem ez történik, szerintem nem tudtam volna elvégezni a gimnáziumot.
Egyetemen már elviselhetőbb volt, bár minden szóbeli megnyilvánulásom (referátum) katasztrofálisra sikeredett, ezért elkönyveltek félhülyének -- aztán írásban meg jó voltam, és akkor csodálkoztak. hehe.
Köszi Greenwood a szf-ról írtakat.
Ezeket már én is olvastam. Sőt ugyanezt a cikket. Nagyon sokat olvastam a szf-ról, elméletben már mindent tudok, csak gyakorlatban kellene megvalósítani.
Ezek a cikkek általában úgy zárulnak, hogy a megoldás: ritkábban gyógyszer, általában terápia, vagy gyógyszer és terápia együttesen. Magyarul, ha nem akarsz gyógyszert szedni, menj pszichológushoz.
Szerintem is nagy eredmény, silvana. Büszke lehetsz rá. És az tök jó, hogy stabil kapcsolatod van, és - nyilván - jól érzed magad benne. Azt meg sztem nem is kell elvárnod magadtól, hogy teljesen fesztelen legyél a szüleivel... lehet, hogy egyszer az is eljön, de erőltetni nem lehet. (értelme sincs)
Még leírok pár dolgot, ami eszembe jut.
Középiskolában volt egy tanárunk, aki, ha beszélt az osztálynak, és közben pl. rám is nézett, mondjuk 1 másodpercnél tovább, már az elég volt hozzá, hogy rettentő zavarba jöjjek, elpiruljak, és elkezdjek remegni. Hát még ha hozzám is szólt. Elnevezett "rettegő"-nek, és az osztálynaplóba beírta a nevem elé ceruzával ezt a bizonyos szót.
Ezzel élcelődött. Nekem meg nagyon ciki volt, hogy bármely más tanár, aki kinyitja a nevemnél a naplót, ezt látja. Aztán egy idő után kiradírozta.
Egy másik tanárnő meg azt mondta, hogy egyszer arra szeretne bejönni az osztályba, hogy én ugrálok a pad tetején és kiabálok. Meg hogy szeretne a fejembe látni, hogy a nagy csöndesség mögött mire gondolok.
Az ilyen szituk teszik még kínosabbá az ember helyzetét, pedig a pedagógusoknak pont megértőnek, és nem "cikizőnek" kellene lenniük.
Én ha tanár lennék, biztos jobban odafigyelnék arra a gyerekre, aki csak csendben ücsörög, és nem beszél senkivel.
A szociális fóbia észrevehetô és tartós félelem egy vagy több olyan szociális vagy elôadói teljesítményt igénylô helyzettôl, amelyben a személy idegen emberek vagy mások lehetséges figyelmének van kitéve. Félelem attól, hogy ilyen helyzetben a viselkedése (vagy a szorongás látható jelei) miatt zavarba jöhet, vagy megalázó helyzetbe kerülhet... (DSM-IV, 1995)
A szociális fóbia kognitív modelljét Clark és Wells (1995) írták le. Elméletük jól magyarázza a szociális fóbiát fenntartó folyamatokat, egyben azt a tényt is, hogy szociális fóbiában, a többi szorongásos zavartól eltérôen miért nem csökken a szorongás az ismételt félelmet keltô helyzeteknek való kitettség (expozíció) hatására.
A szociális helyzetbe lépve, vagy már azt megelôzôen a páciens gondolatai a helyzet esetleges negatív kimenetele körül járnak. A gondolkodásban leggyakrabban felbukkanó témák a negatív megítélésre, az esetleges fizikai megnyilvánulásokra (elpirulásra, kéz, fej remegésre, ügyetlenségre, szórakozottságra), a helyzetbôl való menekülés lehetôségeire vonatkoznak. Álljon itt egy-két példa a szociális fóbiára legjellemzôbb kogníciókra:
„mag hiedelmek": „elfogadhatatlan vagyok", „csúnya vagyok", „más vagyok",
„feltételes meggyôzôdések": „ha azt akarom, hogy az emberek elfogadjanak, szellemesnek és érdekesnek kell lennem", „ha bármiben eltérek másoktól, mindenki engem fog nézni", „ha azt akarom, hogy elfogadjanak, mindent tökéletesen kell csinálnom",
„automatikus gondolatok": „unalmas vagyok", „béna vagyok", „hülyének néznek", „nem fogok tudni megszólalni", „mindenki engem néz", „nem tudok úrrá lenni a kézremegésen" stb.
Ezek a megaláztatásra, szégyenre, veszélyre vonatkozó gondolatok teljességgel lekötik az információ feldolgozás csatornáját és megakadályozzák a helyzet pontos leolvasását, emellett nehezítik a megfelelô viselkedés mozgósítását. A páciens figyelme önmagára, nem a környezetére irányul, és így nincs megfelelô visszajelzése a valóságos történésekrôl, amelynek következtében negatív meggyôzôdései fennmaradnak.
Emellett a negatív megítéléstôl való félelem olyan irányba hangolhatja a viselkedést, amely válaszképpen a környezetbôl kevésbé barátságos viselkedést vált ki, ezzel megerôsítve a negatív meggyôzôdéseket (pl. a szemkontaktus kerülése csökkenti a kapcsolatteremtési nyitottságot, segítôkészséget, stb.).
A „biztonságkeresô viselkedések" és a félelmet provokáló helyzetek elkerülése is hozzájárul a szociális fóbia fennmaradásához, mivel ezek kizárják annak a lehetôségét, hogy a páciens a negatív meggyôzôdéseivel ellentétes élményeket szerezzen. (pl. Egy páciens, aki szeret meccsre járni, de fél attól, hogy barátai ismerôseivel nem fog tudni mirôl beszélgetni, meccs elôtt körbe telefonálja barátait és rábeszéli ôket, hogy egyedül menjenek ki a stadionba. Mivel ilyen módon biztosítja a szorongás elkerülését, nem lesz tapasztalata arról, hogy hogyan oldaná meg a helyzetet abban az esetben, ha a számára kellemetlen idegenek is jelen lennének).
Végül még egy, a szociális fóbiát fenntartó szempont, amelyre Clark és Wells felhívják a figyelmet: ami a szociális „megmérettetés" utáni un. „post mortem" fantáziálásra. Ez a helyzet többszöri felidézése, elemzése, az elkövetett hibákon való töprengés és rágódás, amely újabb adatokkal szolgál a negatív ön-képhez, kudarcélményhez és a szorongáshoz.
Hogy meddig tartott, amíg "megszoktam" a barátomat? Azt hiszem talán akkor, mikor együtt aludtunk végig egy éjszakát, és reggel tőlünk ment dolgozni. Ekkor már kb. 1 éve jártunk.
Amikor beszélni tudtam vele arról, hogy nekem ez a gondom van. Akkor éreztem úgy, hogy felszabadultam, és már nem kellettek a nyugtatók a vele való találkozásnál.
Sokáig a náluk tartott ebédeknél, pl. karácsonykor, v. szülinapkor nem mertem enni, illetve csak alig, mert féltem, hogy futnom kell kihányni, és borzasztó merev, és görcsös voltam.
Jó sokáig tartott ez az időszak. De még a mai napig úgy érzem, hogy lehetnék fesztelenebb a szüleivel. De ha visszagondolok, már ez is nagy eredmény, ahol most tartok.
én pszichiáternél voltam 20 évesen, depresszió miatt (és egyebek) -- mindarra, amit nagynehezen elnyöszörögtem neki, annyit reagált kb., hogy ejnye, ez nem jó így.
Pocsék -áter volt nyilván, de egy életre elvette a kedvem mindenkitől a szakmában...
Greenwood, Te jársz pszichomókushoz? Én jártam (méregdrága volt), de otthagytam, mikor közölte velem, hogy "Ne keserítsen el!" Panaszkodtam neki ugyanis, hogy a boltban nem tudok reklamálni, ha pl. romlott tejet vettem. El se tudta képzelni, hogy van ilyen szerencsétlen alak. Vagy ez csak a terápia része volt, és csak így akart belém önbizalmat csepegtetni? Nem tudom, de a szakirodalom szerint olyanhoz járjunk, aki meg tudja érteni a problémánkat, és nem cseszeget miatta.
