Na igen, éppen én is ezen gondolkodtam, hogy vajon jobb-e vagy nem, ha megtaláljuk a gyökerét. Egyrészt, van kit okolni érte (és nem saját magatokat), ami talán(?) könnyebbség. Viszont megvan az a hátránya, hogy ezt így el is fogadjátok, és még kevesebb az esély a "gyógyulásra".
Másrészt, ha nem ismeritek a probléma gyökerét, akkor magatokat hibáztatjátok érte, ami megint csak nem jó, mert úgy érzitek, hogy akkor nem is tudtok segíteni ezen a problémán.
Hát, mindenesetre tényleg nem a gyökér megtalálása a megoldás erre...
Ezt nem tudom, de én azt tapasztaltam, hogy ha meg is találom a gyökerét, a tünetek nem múlnak el. Sajnos. Sőt mikor kiástuk az -áterrel, hogy nálunk is az apám volt a métely, olyan dühös lettem apámra, hogy legszívesebben belevágtam volna a kést, és évekig még fortyogtam miatta. Közben a szoc. fóbiám élt és virult.
Én egy SZTK-s pszichológushoz járok, aki nem írhat fel gyógyszert, de nem is csinál csoportterápiát.
(Voltam már magánpszichológusnál, de amikor meghallottam, hogy 1 órányi foglalkozás 4500,- Ft, akkor kényszeredett mosollyal közöltem, hogy majd átgondolom. Pedig szerintem használna, de ezt az összeget most nem áll módomban rászánni.)
Szóval: én úgy mentem oda, hogy teljesen tisztában voltam vele, hogy mi a bajom, és hogy mi az oka, ezzel teltek az első foglalkozások. (Szégyellem, de azért elmondom, hogy nálam ez oda vezethető vissza, hogy az apám kiskoromtól kezdve szadista módon verte a családot, és lelki terrort alkalmazott, amitől csak 22 éves koromban tudtam szabadulni, mikoris végre eltűnt az életünkből, és pont összeköltöztünk a barátommal.)
Mire pszichomama rájött, hogy ez a fő "bajforrás" már vagy 10-edszer voltam nála.
De érdekes módon neki teljesen őszintén el tudom mondani a gondjaimat, hisz ezért vagyok ott, s már az első perctől fogva egyfolytában beszélek, olyan, mintha a naplómba írnám a dolgaimat.
Én az tudom greenwood, viszont a csoportterápia lényege az, hogy többen csináljátok egyszerre, tanulhattok a másik dolgaiból is, és nem utolsósorban, hogy gondosan felépített legyen, ne pedig pillanatnyi elhatározások alapján próbáljátok a félelmeiteket legyőzni. Ezek kívül egy nem szoc.fóbiás "vezetőre" is szükség lenne, szeritem. Szóval valahogy így kéne működjön a csoportterápia.
Nem vagyok szakértő, de a pszichiáterek kifejezetten megkülönböztetik a szimpla félénkséget a szociális fóbiától. Valami olyasmi rémlik kritériumnak, hogy a szoc.fób. súlyosan érinti a beteg mindennapjait, beleszól az életvitelébe, sőt meghatározza azt (munkahely, emberi kapcsolatok, teljesítmény stb.)
River, mi azokat az apróságokat próbáltuk elégszer már eddig is, hidd el:)
Cillit: kár, hogy Mo-on nincs ilyen csoport -- mondjuk túlságosan nem lep meg. Könyv sincs, tényleg. No comment.
es mi kulonbseg az igazi (ahogy te irtad) szoc. fobia es a kozott hogy valaki csak szimplan felos vagy mittudomen
talan a merteke? mert azert eleg sok emberrel elofordul hogy bizonyos helyzetekben zavarban van vagy fel valmitol vagy epp attol hogy zavarban lesz stb...
Szerintem a csoportterápia "rátok szabva" nem kéne, hogy feltétlen mindig személyes találkából álljon. Egyszer mindenesetre érdemes volna megismernetek személyesen is egymást.
Hanem itt a topikon is lehet csinálni azt a terápiát. Én nem értek hozzá, de mi lenne, ha bizonyos feladatokat tennétek fel, és azt kéne mindnyájatoknak végigcsinálni, majd az eredményeket megbeszélni itt.. csak mindenki korrekten, és nem kell nagy dolgokra gondolni, csak valami apróság, ami viszont mégis sok bosszúságot okoz nektek. Na?
A csoportterápiát javallja az amerikai szakirodalom, ott vannak külön szoc. fóbiás honlapok is, és az USA-ban mindenfelé szerveznek sz.f.-s csoportokat, amit egy szakértő vezet. Ha jól tudom, úgynevezett kognitív-behaviorista alapon működik a terápia (ne kérdezd, mit jelent), de azt állítják, jó hatékonysággal. A szoc.fóboknak "tiszta" csoportokat hoznak létre, nem vegyítik őket más szorongókkal vagy pánikbetegekkel stb., talán éppen azért, mert a sz.f.-nál az éles helyzeteknek kitett betegeknek nem csillapodik a szorongása hagyományos "szoktatás" útján. Valami más az eljárás, úgy tudom, nagyon kis lépésekben haladnak és soxor ismételnek, és ez állítólag működik.
Magyarországon nem hallottam ilyen csoportról, sem vidéken, sem Budapesten.
Az USA-ban egy csomó könyv is szól erről a betegségről. Itthon még nem láttam. Hiába, el vagyunk maradva.
Miben ismertél magadra? És miért kéne elkezdened aggódni, ha eddig nem tetted?
Olvasni meg az interneten keresgélve lehet, ha tudsz angolul, vannak jó helyek, igaz, én utoljára kb 1 éve néztem utána a témának.
(lehet, hogy van könyv is, mindjárt megnézem)
Sziasztok.
Én sem hallottam még sosem a szoc.fóbiáról, egész addig, míg nem olvastam ezt a topic-ot. Már azt sem tudom, hogy mért néztem be ide, de egyes hozzászólásokban magamra ismertem. Most kezdjek el aggódni? Hol lehet erről többet olvasni?
Üdvözlettel:
Broe
Azt hiszem, minden szoc. fóbiás tele van sértődöttséggel és elkeseredettséggel, ha visszagondol az iskolaévekre. Nekem, ahogy már írtam is, azzal próbálták "orvosolni" a bajomat, hogy több hónapig nem szóltak hozzám az osztálytársaim, hátha "magamhoz térek". Később, felnőttkorban már kicsivel jobb a helyzet, mert a felnőtt kollégák nem olyan hülyék, mint a gyerekek, és felnőtt korára az ember jobban megtanulja elleplezni a tüneteket. Nem mintha ki lehetne nőni a sz.f.-t. Szerintem vagy csoda kell a gyógyuláshoz, vagy egy ügyes pszichiáter/-lógus, és szerintem legjobb lenne egy szoc. fóbosokból álló csoportterápia, direkt ránk szabva. Ti hogy gondoljátok?
Azt, hogy mik a szociális fóbia ismérvei, Greenwood jól leírta a 66. felszólalásban, továbbá én is leírtam, miket érzek, a topik elején levő hozzászólásomban. Szerintem a fő ismérve: szégyen, ha emberekkel kell érintkezni.
Az már sajnos az emberek hibája, hogy nagyképűnek vagy felsőbbrendűnek hisznek titeket (illetve azt hiszik, hogy ti azt hiszitek magatokról...). Szerintem elég nyilvánvaló a különbség, csak sokan nem veszik a fáradságot, hogy belegondoljanak, vajon miért is vagytok ilyenek. Hja, kéremszépen egy rohanó világban élünk, ahol az embereknek nincs ideje ilyenekkel foglalkozni - sajnos.
a szoc. fób. nem olyan ritka betegség, az amerikai szakirodalom szerint a népesség kb. 7%-a szenved benne, bár lehet, hogy ez túlzás. Az igaz viszont, hogy életem során (30 év) alig találkoztam igazi szoc. fóbossal. Így aztán nem kell csodálkozni a tanárokon, hogy halvány gőzük sincs, mi ez a betegség. Eleve aki tanárnak megy, az nem szociális fóbiás. Ahogy én sem igazán értem az evészavarosokat, úgy a jónép sem érti, miért félek az emberektől. Engem az iskolában azért közösítettek ki, mert "mogorva" és "felsőbbrendű" voltam, azaz nem elegyedtem az osztálytársaim közé.
Elég lassú az index, tehát mindentől függetlenül:
a mh-en is elég nagy problémát jelent a szf-m. Pl. ha valakit fel kell hívni, van, hogy napokig halogatom, pedig ez hülyeség, hisz egyszer úgy is fel kell hívni az illetőt. A legcikibb az, amikor a főnök megkérdezi, hogy mit intéztem, én meg csak hebegek-habogok, hogy hívtam, de nem vette fel, meg foglalt volt, ilyeneket találok ki.
Csak az a rossz, hogy teljesen úgy tűnik, mintha lusta lennék, holott csak a szf. akadályoz.
Vagy ha valamit nem értek, vagy nem találok, képes vagyok órákig "próbálkozni", hogy hátha rájövök magamtól, vagy megtalálom, csak ne kelljen senkit megszólítani. Más bezzeg ugyanazt a problémát képes 20-szor is megkérdezni, hogy már a többiek idegeire megy.
Nekem ez eléggé változó. Van, hogy egész nap meg se mukkanok, és a reggeli és a délutáni köszönésen kívül nem is szólok a közvetlen kollégákhoz. Viszont, ha jó kedvem van, nem rágódok, hogy most ezt vagy azt kellene mondani, hanem csak úgy spontán megszólalok. Ezt kell fejlesztenem, és az utóbbi időben - dícséretemre váljon - egész jól hozzá tudok szólni pár témához. :)
Ebben teljes mértékben igazad van. Viszont egy "csak" hallgatak lány, kevésbé vette volna föl talán ezt, mint egy szocfóbos. Természetesen egyáltalán nem értek egyet a módszerrel, akárkiről is legyen szó, egyszerűen csak annyit akartam mondani, hogy a tanár valószínűleg jót akart ezzel (az ő hibája, hogy nem tudja, hogy mi a jó egy ált. esetbe is), és ha még nem is volt biztos magában, nyilván nem tudta, hogy nem csak egy kis hibát véthet, hanem hatalmas nagyot.
Itt CSAK a megbélyegzésről van szó (szerintem) és nem arról, hogy a tanár tudja-e vagy sem, mi az a sz.f. Nem találok mentséget, akárhogy is keresem. Nyilván ez is valami elhibázott sokkterápia akart lenni, nem bántó szándékkal, de empátia nélkül, bután, és súlyos következményekkel.
Nos, kedves Silvana, tökéletesen igazad van abban, hogy a tanároknak megértőnek kellene lenni, és nem pont cikizni az ilyen hallgatak gyerekeket.
De gondolj bele, valószínű, hogy a tanár nem is tudja, mivel áll szemben, azt hiszi, hogy csak egy egyszerűen félénk és hallgatak lány, és nem látja, hogy mi az, ami valóban végbemegy bennetek ilyenkor. Mert akárhogy nézzük ez egy igen ritka "betegség" Nevezzem annak? És sokan még csak nem is hallottak róla. Egy kívülálló nem tud külömbséget tenni egy hallgatag, rémül kislány és egy szoc. fóbiás között.
Ezzel nem védeni akartam a tanárnőt, mert ez a legrondább dolog, amit tehetett... ezt egy tanárnak tudnia kéne (még ha nem egy szocfóbiásról van szó, akkor is), hogy egy ilyen "megbélyegzés" többet árt, mint használ.
Szóval, azt hiszem, ezt igazából senki hibája egyértelműen, de mindenki benne volt bizonyos szinten. Van,aki akarata ellenére, és van, aki tudatosan.
Ja, kedves Silvana, nyilván te odafigyelnél egy ilyen hallgatag lányra, mivel te tudod, hogy mivel állsz szemben.
Szóval, azt hiszem, hibáztatni azért nem szabad az embereket, ha nem tudják, hogy mit csinálnak... mivel sok esetben tényleg nem tudják. Namost a megoldást se igazán tudom, nem is azért jártatom itt a kezemet, csak egy kívülálló szemszögéből is leírtam a dolgokat. Félig kívülálló :))
őszintén bevallom, én nem hiszek abban, hogy ez "gyógyítható". valami állati drága és hosszú terápia talán segíthet. Talán.
Az üzletekben nekem sincs már nagy gondom, csak olyanok, mint neked...
De én pl. sokáig nem mertem fodrászhoz menni, annyira irtóztam a közelségtől meg attól, hogy bámulnak. Még manapság se könnyű, de találtam egy olyan fodrászt, akinél kevesen vannak, és gyorsan végez velem...így hát túlélem valahogy a hajvágást (ezt csak érdekességként írtam, és kíváncsi lennék, másoknak jelent-e ez gondot)
