Egyetértek, szerintem is szakember kéne... És ha van bátorságod, akkor jó elmenni egy csoportba is, hogy egyáltalán megnézd azt hogy milyenek mások. Ha jól értem, nem nagyon találkozik egy szoc. fóbos emberke a "normálisokkal :)" merthogy fél, esetleg biztonságban el meri vállalni, úgy értem, hogy önismereti csoport biztonságában vagy egy terápiás csoport biztonságában. Persze nehéz az elhatározás...
Amit javasoltatok, hogy a párod helyeslőeg bólogasson az esetleg ott nem stimmelhet, hogy a párodtól elvárod, hogy ő mindig fogadjon el, és nem mindig lehet majd megkülönböztetni, hogy mi az amit azért mond, mert tetszik neki és mi az amit azért, mert tudja, hogy az neked segít. Arról nem is beszélve, hogy mi történik akkor ha neki valami tényleg nem tetszik... Szerintem jobb erre egy semleges közeg.
Ha nem vagyok indiszkrét, légyszi irjátok le magatokat, hogy néztek ki, milyen az alakotok, mi az, ami tetszik magatokon, és mi nem. És írjátok le a jó és rossz tulajdonságaitokat is. Greenwood, Cillit, River, ...
Vegyétek ezt egy terápia első foglalkozásának. :)
Ha túl személyes dolgot kérek, persze nem kötelező válaszolni.
Na, ez jó... :) Végülis mindig mondták, hogy zárkózott, meg őzike, meg hasonló aranyos dolgok. Beteg is voltam, amiért volt cikizni (szimpla orrsövényferdülés, de rohadtul szégyelltem, mert csak a számon kaptam levegőt, és nem tudtam rendesen beszélni, meg olyan rosszul is hangzik... és nekem is volt olyan tanárom, aki szemétkedett), egyébként is fehérbőrű vagyok, amiért egy másik tanárom meg folyton azzal jött, hogy sápadt vagyok, meg beteg, és mindenki kollektíve felszólított, hogy menjek napozni. Egyszerűen nem bírták felfogni, hogy HIÁBA. Na, mindegy. Ezek szerint az egyik betegség nem zárja ki a másikat. Mert azt még nem is mondtam, hogy mennyi problémám van az evéssel. Persze nem tartok ott, hogy 20 kiló lennék, és őszintén szólva épp az a bajom, hogy néha túl sokat eszem, és túl sokat vágyódom a finomságokra. Az édességekre vagyok specializálódva, néha elképzelem, hogy egyszer majd veszek egy egész doboz elit bonbont magamnak. De azt hiszem, rosszabb, ha azt gondolom beteg vagyok, nem? úgy értem ez negatív megerősítés. Inkább azt kéne hangsúlyozni, hogy semmi gáz, egészséges vagyok, és egyre egészségesebb leszek. Különben is lehet, hogy csak beképzelem az egészet. Ez elég gyakran megfordul a fejemben. És bocs, hogy ilyen sokat írok...
ciao:
bro
Az, hogy működik-e, nem tudom biztosan, mert eléggé hangulatfüggő vagyok. Ha el vagyok keseredve, akkor semmi sem segít, de ha jó napom van, szépen felöltözöm, kisminkelem magam, úgy megyek az utcán, hogy kihúzom magam, próbálok belenézni az emberek szemébe (nem mindig sikerül), és rájuk is kellene mosolyogni, de azt még nem merek.
Pl. nyáron, ha szoknyában vagyok, és én is úgy érzem, hogy csinos vagyok, látom, hogy néznek a fiúk, de mégsem merek a szemükbe nézni, inkább elfordulok, vagy lefelé nézek, és örömmel konstatálom, ha sikerült nem elpirulnom, de ez még ritka eset.
Ne azt mondd, hogy szerinted ez neked nem sikerülne, hanem próbáld meg. Aztán majd hetek, hónapok múlva meglátod.
Broe, szerintem ez egyértelműen szf., és eléggé ledöbbentett a pengével való vagdosás. Én odáig sosem fajulok (bocs a kifejezésért), hogy fizikailag kárt tegyek magamban. Szf + még valami, amiről nem tudom, hogy mi, de az a véleményem, hogy ez már komoly baj, és fel kellene keresned egy pszichiátert.
A metróban engem is rohadtul zavar, mikor belépek a kocsiba, és mindenki engem néz.
Bevásárlásnál meg ha valamit elfelejtek, és nem fontos, én sem megyek vissza, de ha nagyon fontos, bizony sűrű elnézést kérve az utánam jövőtől és pironkodva,de visszamegyek érte.
Broe:
nem tudom, van-e köze, de ehhez szakember kéne... Én főleg azon a mondatodon gondolkoztam el, hogy "Megszoktam, hogy ilyen vagyok, néha szenvedek, az igaz."
Néha én is megszokom, aztán rájövök, hogy lehetne másmilyen is, és akkor szenvedek igazán:)
(de a kérdésedre nem tudok válaszolni. A vagdosás pengével meg a hajtépkedés (?) semmiképpen sem szf....)
Az első lépés az tuti ez lenne Silvana. Csakhogy, talán az egészben ez a legnehezebb. És sokszor nem is ezzel kezditek a "terápiát", hanem azzal, hogy egy sokkal komolyabb, bonyolultabb dolgot akartok véghez vinni, aminek sok esetben kudarc a vége. Amíg önmagatokkal nem vagytok tisztában, nem fogadjátok el magatokat olyannak, amilyenek vagytok, addig fölösleges is továbblépni.
De vajon használ-e ez, amit te leírtál? Így tényleg el lehet fogadnotok magatokat?
Hát pl. ismerős a liftes dolog, meg, hogy a közértben pl., ha elfelejtek valamit, nem megyek vissza érte. Vagy elhatározom, hogy bemegyek egy boltba, és mire odaérek inkább mégse megyek be. Van, hogy kajáért sem megyek le. Van, hogy édességet szeretnék enni, de nem merek lemenni, mert félek, hogy hülyének néznek, ha csak édességeket veszek. Néha az utcán is rámtör valami, nem bírom, ha rámnéznek, legszívesebben átlátszóvá válnék, vagy összemennék kicsire. Ismerős az is, hogy nem merek telefonálni, nehéz volt állást találnom, mivel ha meg is beszéltem egy találkát, mikor eljött az idő, nem mentem el. Gyűlölöm, ha hozzámérnek (még ha anyám is az). Néha annyire feszélyezett vagyok, hogy már agresszivitásba csap át a dolog... Egyszer megláttam egy csajt, ugyanolyan ruhában jött szembe velem, mint én, akkor teljesen kikészültem, bőgtem, szörnyűnek és nevetségesnek éreztem magam. Ha le kell ülnöm valahol várni, nem tudom, mit csináljak közben, hogyan üljek, hova nézzek. A metrón is zavarban vagyok. Mások előtt sosem merek tükörbenézni (ruhapróba...) Néha pedig annyira utálom magam, hogy előveszem a pengét, és összevagdosom magam, hogy levezessem a feszültséget, kitépkedem a hajamat (én sem járok fodrászhoz). A legrosszabb viszont az, hogy nekem olykor muszáj nyilvánosság elé állnom, és olyankor iszonyú fejfájást és hányingert okoz a feszültség.
Zavarnak ezek a dolgok, de nem biztos, hogy összetartoznak. Megszoktam, hogy ilyen vagyok, néha szenvedek, az igaz. Köze lehet ennek a szoc. fóbiához?
üdv:
Broe
Na igen, valami ilyesmire gondoltam én is. Mert, ha egy vagy két okot akarunk keresni, és találunk, akkor minden 5. ember lehetne szocfóbiás vagy anorexiás, meg bánom tudja, hogy mi. És hát azért ennyien mégsincsenek.
Ezért érdemes rajta elgondolkodni, hogy kell-e megtalálni az okot, okokat, ahhoz, a problémák megoldódjanak. A szocfóbia esetében szerintem nem szükséges megtalálni az okokat. Itt inkább a... fogalmam sincs, hogy mit kéne tenni :)
Az az első lépés, hogy megtanuld elfogadni önmagadat, hogy legyen önbizalmad. Mert ugye ez nekünk nincs. Azt gondoljuk, ránk nem érdemes figyelni, velünk nem érdemes foglalkozni, a véleményünk úgysem számít, akkor minek megszólalni, stb.
De nem ezt kell csinálni.
Fontos a helyes önismeret. Minden ember értékes.
Nézz önmagadba. Írd össze, milyen jó tulajdonságaid vannak. Ezt a listát minden nap olvasd át. A párod helyeslőeg erősítse meg ezeket.
Gondolom a külsőtökkel is bajotok van, mert nekem így van (vagy volt? :) ) Minden reggel és este szánj rá 5 percet, hogy nézz a tükörbe, nézz végig magadon, és hangosan mondd ki, mi az ami tetszik magadon. Szép a szemem, a szempillám, a szemöldököm, értelmes a tekintetem, stb.
Tudom, ezt nehéz olyan lelkiállapotban, mikor azt gondolod, te vagy a legcsúnyább, és a legkevesebb, de akkor is csinálni kell.
Beszélj a tükör előtt hangosan, szokd a hangodat! Olvass fel szöveget magnóra, hallgasd vissza. Olvass úgy egy szöveget, hogy minden szó első szótagját megnyomod.
Nézz körül az utcán. A szembejövő 10 emberből 6-nál biztosan jobban nézel ki.
Ne feledd, te is értékes ember vagy!
Persze. Meg azt gondolom, hogy olyan sokváltozós egyenletet kéne felállítani, hogy sok esetben még ha tudod is hogy kb. mi okoz valamit, azon kívül van még 100 - 1000 "ok" ami lehet, az öröklődött vérmérsékletet is beleszámítva. Olyan, hogy "OK", szerintem nem nagyon van...
Hát nem tudom. Az a probléma okozójától is függ szerintem, hogy mi vagy ki. Márminthogy a megtalálásával jobb lesz vagy rosszabb... Van olyan, hogy valaminek nincs oka, csak egyszerűen van?
Elvileg van egy olyan elképzelés, hogy amikor megtalálod a probléma okozóját, akkor a tünetek súlyosbodnak, hiszen éppen a probléma elfedésére hoztad őket létre. Az ok megtalálása nem jelenti a feldolgozást is, az egy kicsivel hosszabb idő és sajnos sokan ilyenkor hagyják abba a terápiát :(
Itt egyelőre csak olvasgatok, de ha átnézel a szomszédos topicokba, akkor ott néha igencsak aktív tudok lenni :)
Meg szerintem lehet, hogy találtok bennük "hasznos" információkat az éppen feltett kérdésekre, úgyhogy csak bátran menjetek át a szomszédokhoz is néha :)
Na igen, éppen én is ezen gondolkodtam, hogy vajon jobb-e vagy nem, ha megtaláljuk a gyökerét. Egyrészt, van kit okolni érte (és nem saját magatokat), ami talán(?) könnyebbség. Viszont megvan az a hátránya, hogy ezt így el is fogadjátok, és még kevesebb az esély a "gyógyulásra".
Másrészt, ha nem ismeritek a probléma gyökerét, akkor magatokat hibáztatjátok érte, ami megint csak nem jó, mert úgy érzitek, hogy akkor nem is tudtok segíteni ezen a problémán.
Hát, mindenesetre tényleg nem a gyökér megtalálása a megoldás erre...
Ezt nem tudom, de én azt tapasztaltam, hogy ha meg is találom a gyökerét, a tünetek nem múlnak el. Sajnos. Sőt mikor kiástuk az -áterrel, hogy nálunk is az apám volt a métely, olyan dühös lettem apámra, hogy legszívesebben belevágtam volna a kést, és évekig még fortyogtam miatta. Közben a szoc. fóbiám élt és virult.
Én egy SZTK-s pszichológushoz járok, aki nem írhat fel gyógyszert, de nem is csinál csoportterápiát.
(Voltam már magánpszichológusnál, de amikor meghallottam, hogy 1 órányi foglalkozás 4500,- Ft, akkor kényszeredett mosollyal közöltem, hogy majd átgondolom. Pedig szerintem használna, de ezt az összeget most nem áll módomban rászánni.)
Szóval: én úgy mentem oda, hogy teljesen tisztában voltam vele, hogy mi a bajom, és hogy mi az oka, ezzel teltek az első foglalkozások. (Szégyellem, de azért elmondom, hogy nálam ez oda vezethető vissza, hogy az apám kiskoromtól kezdve szadista módon verte a családot, és lelki terrort alkalmazott, amitől csak 22 éves koromban tudtam szabadulni, mikoris végre eltűnt az életünkből, és pont összeköltöztünk a barátommal.)
Mire pszichomama rájött, hogy ez a fő "bajforrás" már vagy 10-edszer voltam nála.
De érdekes módon neki teljesen őszintén el tudom mondani a gondjaimat, hisz ezért vagyok ott, s már az első perctől fogva egyfolytában beszélek, olyan, mintha a naplómba írnám a dolgaimat.
Én az tudom greenwood, viszont a csoportterápia lényege az, hogy többen csináljátok egyszerre, tanulhattok a másik dolgaiból is, és nem utolsósorban, hogy gondosan felépített legyen, ne pedig pillanatnyi elhatározások alapján próbáljátok a félelmeiteket legyőzni. Ezek kívül egy nem szoc.fóbiás "vezetőre" is szükség lenne, szeritem. Szóval valahogy így kéne működjön a csoportterápia.
Nem vagyok szakértő, de a pszichiáterek kifejezetten megkülönböztetik a szimpla félénkséget a szociális fóbiától. Valami olyasmi rémlik kritériumnak, hogy a szoc.fób. súlyosan érinti a beteg mindennapjait, beleszól az életvitelébe, sőt meghatározza azt (munkahely, emberi kapcsolatok, teljesítmény stb.)
River, mi azokat az apróságokat próbáltuk elégszer már eddig is, hidd el:)
Cillit: kár, hogy Mo-on nincs ilyen csoport -- mondjuk túlságosan nem lep meg. Könyv sincs, tényleg. No comment.
es mi kulonbseg az igazi (ahogy te irtad) szoc. fobia es a kozott hogy valaki csak szimplan felos vagy mittudomen
talan a merteke? mert azert eleg sok emberrel elofordul hogy bizonyos helyzetekben zavarban van vagy fel valmitol vagy epp attol hogy zavarban lesz stb...
Szerintem a csoportterápia "rátok szabva" nem kéne, hogy feltétlen mindig személyes találkából álljon. Egyszer mindenesetre érdemes volna megismernetek személyesen is egymást.
Hanem itt a topikon is lehet csinálni azt a terápiát. Én nem értek hozzá, de mi lenne, ha bizonyos feladatokat tennétek fel, és azt kéne mindnyájatoknak végigcsinálni, majd az eredményeket megbeszélni itt.. csak mindenki korrekten, és nem kell nagy dolgokra gondolni, csak valami apróság, ami viszont mégis sok bosszúságot okoz nektek. Na?
A csoportterápiát javallja az amerikai szakirodalom, ott vannak külön szoc. fóbiás honlapok is, és az USA-ban mindenfelé szerveznek sz.f.-s csoportokat, amit egy szakértő vezet. Ha jól tudom, úgynevezett kognitív-behaviorista alapon működik a terápia (ne kérdezd, mit jelent), de azt állítják, jó hatékonysággal. A szoc.fóboknak "tiszta" csoportokat hoznak létre, nem vegyítik őket más szorongókkal vagy pánikbetegekkel stb., talán éppen azért, mert a sz.f.-nál az éles helyzeteknek kitett betegeknek nem csillapodik a szorongása hagyományos "szoktatás" útján. Valami más az eljárás, úgy tudom, nagyon kis lépésekben haladnak és soxor ismételnek, és ez állítólag működik.
Magyarországon nem hallottam ilyen csoportról, sem vidéken, sem Budapesten.
Az USA-ban egy csomó könyv is szól erről a betegségről. Itthon még nem láttam. Hiába, el vagyunk maradva.
