De kedves Cillit, ha úgy godnolkodunk, hogy ami hányingert okoz, azt ne csináljuk, akkor nem jutunk sehova. Mert Silvanának éppen az a gondja, hogy szinte mindennemű tevékenység, ami emberekhez (idegen, vagy félidegen emberhez) kötődik ezt váltja ki... És én úgy látom, hogy Silvanának szüksége van erre a baráti kapcsolatra. Annyira nem hülye, hogy ne tudja felmérni, mire van szüksége, és mire nincs.
A hányinger éppen a szocfóbia egyik tünete, és mi itt éppen azok igyekszünk tudtommal, hogy letudjátok, enyhítsetek ezeken a félelmeiteken. Nem?
Bocsánat, hogy eltűntem, csak dolgozni is kellett kicsit :)
Na szóval ismerős ám nagyon ez a "nem merek vele találkozni" dolog... mármint nem saját tapasztalat - mert azzal nekem nincs ám gondom, hanem a barátnőm szemszögéből ismerős.
Teljesen átérezni ezért nem is tudom, az ő esetében csak elfogadni tudom és bizonyos mértékben megérteni.
Nem is tudom, hogy mit lehetne tenni ezzel a problémával. De ha már ez az ismerősöd tényleg nem is idegen,mindent tud rólad, és elfogad ilyennek, ráadásul nem is először találkoztok, akkor talán nincs mitől félni. Megint csak az önelfogadást tudom felhozni... Ha te elfogadod magadat, ha te úgy találkozol vele, mint egy szocfóbiás, és nem mint egy "normális" (idézőjelbe, mert így valamelyikőtök írta) ember, és nem is annak akarsz látszani, hanem egyszerűen csak saját magadnak, akkor nem szabad problémának lennie.
Értékrendeket kell felállítani, hogy mi a fontosabb számodra, hogy megéri-e az idegeskedés is a találkozást, szükséged van-e a másik emberre, stb. És ha igen, akkor meg kell tenni. De mondom csak úgy, ha önmagadként találkozol azzal az ismerőssel és azt is elfogadod, hogy ő elfogad téged olyannak, amilyen vagy.
Én a helyedben azért nem mernék vele többet találkozni, mert félnék, hogy a párom leszedi a fejem. Vagy nálatok ez nem gond?
A hányingerről valaki azt mondta, hogy ez nem tudatos reagálás arra, hogyha valami olyan emberrel/dologgal találkozik, akit/amit tul.-képpen elutasít a lelke mélyén. Nem lehet, hogy erről van szó?
A legfőbb gondom a következő:
Megismerkedtem a neten egy sráccal, elkezdtünk levelezni, és nagyon jó barátok lettünk. Mindent el merek neki mondani, a szf-t is, ő teljesen megért, próbál tanácsokat adni.
Csak a rend kedvéért: párom tud róla, tényleg "csak" barát, egyebet nem érzünk egymás iránt, viszont, mivel elég közel érzem magamhoz, a vele való találkozástól úgy félek, mintha egy olyan sráccal kellene találkoznom, aki tetszik, vagy akibe szerelmes vagyok. (Tudjátok, ezt meséltem, hogy a randikon mindig hányingerem van, annyira izgulok.)
Egy éve levelezek a sráccal, és nemrég találkoztunk is. Ez már maga a CSODA.
Előtte egy hétig készültem lelkileg, relaxáltam, pszichomamával kitárgyaltuk töviről-hegyire, pl. mi lesz, ha hirtelen hánynom kell? Ő: mondjam azt, hogy bocs, de most hánynom kell, és forduljak el, intézzem el. Na, ezt nem! Tiszta ciki.
Elég jól bírtam a "randit". 3 órán keresztül sétáltunk, mert megállni, vagy leülni nem mertem. Mert az olyan "közeli", és úgy teljesen zavarban lettem volna, pláne, ha kis időre csönd van.
Több hullámban rámjött a hányhatnék, de mindig vissza bírtam tartani, ennek ellenére nagyon rossz volt az érzés (persze enni nem ettem előtte). Látta rajtam, hogy izgulok, próbált nyugtatgatni. És egyszercsak őszintén azt mondtam neki, hogy "bocs, de be kell vennem gyógyszert". Ő udvariasan arrébb ált, én meg bevettem 2 Andaxint.
Ez már annyira a találkozó végén volt, hogy ahogy mentünk a buszomhoz, megnyugodtam, hogy hál'istennek, mindjárt vége, holott nagyonis örültem, hogy találkoztunk, és beszélgettünk.
Utólag összegezve jól sikerült, mert a szf-mat ismerve lehetett volna sokkal rosszabb is, de persze lehetett volna jobb is, ami remélem már nincs is olyan messze.
Az a gondom, hogy nem merek vele újra találkozni.
Mit tegyek? Hogyan szánjam rá magam újra?
Ne higyjétek, hogy én olyan okos vagyok ebben a témában, és nem szeretnék okoskodni sem, csak elmondom a tapasztalataimat, és a veletek kapcsolatos észrevételeimet. :)
Az utóbbi pár alkalom a pszichomamánál úgy telt, hogy relaxáltam. (Persze én szóltam neki, hogy valamit kellene már csinálni is :) )
Sikerült jól ellazulnom (érdekes módon sokkal jobban, mint otthon szoktam), ő meg nyugtató hangon felolvasott valami olyan szöveget, ami ugyan nem a szf-ra készült, de ott, ahol kellett, megváltoztatta. Ilyesmikről volt szó:
Képzeljem el, hogy a szf-mat, a szorongást, feszültséget, pánikot, félelmet, hányingert berakom egy zsákba, jól lezárom, felmegyek egy hegyre, ahonnan egy gyors folyású folyót látok. Nagy erővel ledobom a zsákot, és nézem, hogy viszi a folyó a rossz dolgokat jó messzire, hiszen ezekre nincs szükségem.
Meg hogy képzeljek el tengerpartot, ahol nyugalom és csend van, és látom a lenyugvó napot.
Teljesen fel tudok töltődni ilyen félórás relaxáció után (volt hogy egy órán át tartott), és miközben megyek haza, nyugodt vagyok, ránézek az emberekre, jó kedvem van, és jól érzem magam.
Broe!
Te döntöd el, mi az, amit el mersz mondani nekünk. Mi meghallgatunk, és megpróbálunk megérteni, segíteni. Ha úgy érzed nem megy, ne mondd el, a lényeg, hogy te magad tudd, mik azok a dolgok, amik értékelhetők benned!
BJ!
Igen, járok pszichomamához. Egyéni terápia, az a dolgom, hogy beszéljek. Többet tud rólam, mint az osztálytársaim, munkatársaim, vagy egyéb ismerőseim.
Úgy szeretném egyszer leírni a szf-mat, és kiosztani mindenkinek a környezetemben.
Nem akarok a neten terápiát tartani, csak segíteni szeretnék a többieknek, hogy fogadják el önmagukat, mert ez a legfontosabb.
nekem meg onnan, hogy mindig azt mondták, kövér vagyok. Pedig ma már tudom, hogy akkor nem voltam az... de ez nem igaz, különben, nem hiszem, hogy innen származik, mert én állítólag már teljesen kicsi koromban is ilyen elbújós voltam, nem szóltam senkihez, magamban játszottam, stb. Születési rendellenesség?
Bro
Hát, Silvana, most őszintén szólva nem jut eszembe semmi. Ami meg igen, azt nem merem leírni (nehogy nagyképűnek tűnjek, vagy lehet, hogy nem is igaz!). Szóval majd kiderül...
Bro az őszinte.
Áááá! Az őszinteség? DE néha magamhoz sem vagyok az... nem tudom.
Bro a tudatlan.
Nekem onnan is származik a kisebbségi érzésem, hogy elég vékony vagyok. 170/50. Persze ezekre a méretekre sokan azt mondják, hogy ez tök jó, manöken alkat, meg ilyesmit.
Már iskolás koromban is zavart, hogy az osztályban mindig én voltam a legvékonyabb.
Jöttek a bölcs kérdések: Miért nem eszel? De utálom ezt. Nem értik meg, hogy nekem ilyen az alkatom. Szüleim is ilyenek voltak, tesóm is. Annyit eszem, amennyit kedvem tartja, jó étvágyam van, bármennyi sütit megehetek (igaz kettőnél többet egyszerre nem bírok), szóval nem vagyok anorexiás.
Nincs olyan közösség, ahol ne lenne ez téma. Akár a suliban, akár a munkahelyen, mindig szóvá teszi valaki: Hogy te milyen vékony vagy! És akkor még udvariasan fogalmazott.
Nem tudtam magam túltenni ezen.
Elég vicces volt, mikor a pszichomamának panaszkodtam erről, ugyanis ő ha nem nyom 120 kilót, akkor semennyit. Teljesen be van szorulva a székbe, alig tud lehajolni.
És a legviccesebb, hogy ő adott tanácsot: örüljek, hogy vékony vagyok, mondjam azt, ha szóváteszik, hogy a mai kornak megfelelően táplálkozom, bármit megehetek, én így vagyok szép és csinos.
Pár hónapja jobban el tudom fogadni magam, el tudom hinni, hogy tényleg jobban nézek ki, mint pl. ő, vagy a hasonlók.
Itt kezdődik a te problémád is Silvana, hogy egyrészt tudatni szeretnéd egyes emberekkel, hogy te ilyen vagy, másrészt nem mersz más topikokba ezzel a nickel írni, mert félsz, hogy nem fognak normális embernek tartani.
Még mindig az önelfogadással kezdünk (bajlódunk), ha jól tudom, és ez ebből nagyon kilóg.
Én nagyon örültem neki, hogy pl. greenwood nem egy új nicken írt ide, pedig őt sokat ismerik így az indexen. Na, kéremszépen itt kezdődnek a komoly dolgok!
Néha arra gondolok, jobb is lenne, ha egy-két ismerősöm felismerne, mert legalább megtudná, és talán megértené azt, hogy mi a bajom, hogy mitől szenvedek.
Más topicba pedig nem fogok ezzel a nick-kel írni, pont azért, hogy ne nézzen furcsán az, aki nem ismeri a szf-t, és hogy "normális" embernek tartson.
Erre akartam én is utalni korábban, hogy talán nem szükséges az okokat keresni, hanem csak egy jól felépített terápia keretében győzni le a félelmeket. Egészen apró lépésektől, és nem azzal kezdeni, hogy tömegek elé kiállni és szónokolni..
Nem ismételni akarlak Bridget, csak jelzem, ugyanazon a véleményen vagyok.
Attól valóban senki. De azt is gondolom, hogy ahogy a telefonszámod nem írod le egy nyilvános fórumban, nyilván az életed egyéb részleteit sem kell megosztanod... különösen ha egy nicket használsz, mert esetleg a legközelebbi politikai fórumos vitában valaki visszaolvas és bár a kérdéshez éppen semmi köze annak, amit írsz, de a fejedre olvassa...
Silvana is új nicket kreált erre a célra ha jól látom. :) Én minimalista vagyok, úgy értem, szeretem, ha a saját érdekemben a lehető legkevesebb információt adom ki magamról egy olyan fórumon, amit nem is tudom hányan olvasnak. Az interneten nyilvánosan végzett "terápiákról" meg egész sommás véleményem van ... :)
BJ! Először is az lenne a legjobb, ha mindenki a nick-jén csak ide írna. Én direkt ehhez a témához csináltam nick-et.
Másrészt nem olyan dolgokra gondoltam, amiről rátok ismernek, hanem pl olyasmit, hogy a testsúlyoddal van gondod, túl kövér vagy, esetleg túl vékony, vagy mint ahogy broe írta: fehérbőrű, szóval hogy mik azok a külsőségek, ami miatt azt gondoljátok, hogy hátrányban vagytok a többiekkel szemben.
Szeretnélek meggyőzni benneteket az ellenkezőjéről. :)
Isten ments, hogy vitázzunk! Ha nem nem tetszik az ötlet, nem kell erőltetni.
Nyilván egy pár (mármint valaki párjában) van elfogultság, amikor dícséri a párját. Viszont, ha igazából nem tetszene neki, akkor nyilván nem lenne a párja, tehát természetesen igaz az, amit mond. És nem kötelező, hogy ti minden ember képzeletét felülmúljátok a szépségetekkel és csinosságotokkal. Éppen elég, ha egyvalakinek tökéletesek vagytok, és a többieknek meg átlagos.
Tehát, nagyon is jó dolog az, ha a párotok dícsér titeket, mert az nem hazugság. Részemről, én azt is megmondom, ha valami gondom van... mert az őszinteség legalább olyan fontos.
Van olyan lehetőség, hogy az okokkal szinte nem is foglalkoznak, illetve nem arra koncentrálnak. Kaphat a kezelt különböző nehézségű feladatokat, persze kicsiben kezdve, hogy hozzászokjon a "streszzhez" amit a helyzet kivált és ne legyen akkora stressz. Utána pedig szépen leülnek és megbeszélik, hogy miket érzett azokban a percekben a helyzetben... van ilyen és sokan csinálják is jó eredményekkel. Persze hogy ki alkalmas az ebben való részvételre azt nem én fogom megítélni :)
Szerintem semmi rossz nincs abban, ha leírod, hogy milyen színű a hajad és hány kg. vagy. Ettől a kutya sem fog rádismerni... viszont a nyílt őszinteség sosem hátrány. Ki fog azért szidni valamelyikőtöket, hogy nagy a feneketek, vagy éppen nem szőkék vagytok?
Silvana, biztos hogy ezt egy ilyen nyitott fórumon szeretnéd a többiekkel megcsináltatni, amit mindenki olvashat, visszakereshet és "beszólhat" nekik?
Szívesen vitázom veled ennek hasznosságáról...
(Ja, és tudod hogyan kell az ilyeneket csinálni?)
