Apukám ingerlékeny is de inkább szégyellte, hogy ilyen vagyok/voltam... nem mondta ezt mindig direkt a szemembe, de látszott rajta. A pozitív gondolkodás már engem is nagyon idegesít, annak ellenére, hogy kezdetben nagyon bíztam benne.
Bocs, de mikor nyitottam meg a válaszodat, arra is gondoltam, hogy az is lehet vmi elutasítást (-félét) kapok tőled... ez gyakran megtörténik velem, veletek is?
Azért idegesítette apukádat a "bénázásod", mert szégyellte, hogy ilyen gyereke van, vagy egyszerűen ingerlékeny volt? Az én apám szégyellt engem, ha együtt mentünk az utcán és találkozott egy ismerőssel, elvörösödött a feje, hogy ilyen hülye gyereke van. (Egyébként "görbe tükörnek" nevezett, önmagát szégyellte bennem.)
Ettől a "pozitív gondolkodás"-dologtól a falra tudnék mászni. Nem hiszem, hogy a probléma gondolati síkon lenne. Bennem 15 évesen tudatosult, hogy valami nagy baj vagy velem, és azóta erőlködök a pozitív gondolkodással, a relaxációval, 3 évig még jógáztam is, hogy tudjak uralkodni a testi reakcióimon, de semmi nem segített. Mikor éles szituációba kerülök, már régesrég beijedek, mielőtt egy gondolat is megfordulna a fejemben.
Ha azt mondják, hogy a pozitív gondolkodástól megváltozol, tulajdonképpen azt mondják, hogy gyenge vagy és lusta, ha egy kicsit akarnád, jobban lehetnél. Én ezt visszautasítom. Éppen eleget erőlködtem életemben, hogy megváltsam magam.
Sziasztok szf-sek! Sajna én is hozzátok tartozom :-) vagy inkább :-( Nekem is gyerekoromban kezdődött a problémám, kb. 8 éves lehettem, amikor inkább elsírtam magam, minthogy megszólaljak. Végigolvastam a topicot és a tünetegyüttesek javarészt rám is jellemzőek. Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de én nagyon haragszom magamra, hogy ilyen vagyok... mindig magamat okolom és máris kialakult az ördögi kör...
Kaptam a hátam mögött megjegyzésket, hogy bamba... stb. pedig csak a félénkségemet/érzéseimet próbálom rejtegetni, és azért láthatnak ilyennek. Apukám gyerekkoromban, mikor bénáztam, mindig ideges volt, rámszólt és én mindig neki akartam megfelelni, ez is "segíthetett" az szf-n...
Most van egy kedves férjem aki szerint pozitív gondolkodással stb minden megoldható, de szerintem nem ilyen egyszerű...
Bizony, az emberekkel való kapcsolattartás nagy próba egy szociális fóbiásnak. Nemrég nálunk járt a VallásFiló fórum réme, az ott kialakult vitám miatt meg akart velem személyesen is ismerkedni, ezért vasárnapra meghívtuk.
Hááát... a találkozó meglehetősen kudarcba fúlt. Mivelhogy ültünk, mint a Bálám szamarai, és vigyorogtunk, és nem alakult ki értelmes társalgás. Ott, hogy négyen összejöttünk (hozta a barátnőjét is), rájöttünk, hogy nem is vagyunk igazán kíváncsiak egymásra.
Szerencsére a férjemre rájött a szájmenés, és beszélt-beszélt, a vendégek meg bóbiskoltak, én meg feszengtem: mi lesz, ha egyszercsak abbahagyja a beszédet? Akkor nekem kell valamit produkálni! De az agyamban csak a nagy üresség volt.
És a férjem egyszercsak abbahagyta a beszédet.
És leszállt a csend. Súlyos, nyomasztó csend.
Olyan ideges lettem, hogy moccanni se mertem, izzadt a tenyerem, és vártam, hogy összedől a világ. Hogy fogunk ebből a helyzetből kikeveredni?
Akkor dühbe jöttem, persze csak magamban. Hát mi vagyok én, hogy az egész társalgás terhét magamon hordozzam? Miért pont nekem kéne itt szellemeskedni meg csevegni? Csevegjen, akinek nincs szociális fóbiája! És csakazértse szóltam semmit. Sőt elfogott egy perverz öröm: most aztán itt ülünk estig, és hallgatunk. Jusse szólok!
Egy örökkévalóság után valaki megnyikkant, és a társalgás úgy-ahogy megint beindult. De én úgy éreztem, egy kisebb győzelmet éltem át: szembenéztem azzal, hogy milyen, ha az ember kifogy a szóból és hallgat. Ugyanis főleg ettől rettegtem, ha emberekkel kellett beszélgetnem. Hát most tudatosan átéltem a társalgás csődjét. És úgy, hogy a felelősség kb. felét a vendégekre hárítottam, hiszen olyan passzívan és idétlenül viselkedtek.
Régen csakis magamat kárhoztattam volna egy ilyen összejövetel csődjéért. Úgyhogy mégiscsak haladok, ha lassan is.
Köszi a véleményeteket. Az a bajom, hogy ezekkel mind tisztában vagyok. Elméletben mindent tudok. Tudom, hogy nem kellene izgulnom, de mégis azt teszem. Furcsa, hogy valakit érdeklek, hogy figyel rám, fontosnak tart, meghallgatja a mondanivalómat, és épp ez a figyelem, amire oly nagy szükségem van, pont ez az, ami zavar is egyben.
Pszichomamával már hónapok óta erről beszélünk és újat már nem nagyon tudunk mondani egymásnak ezzel a témával kapcsolatban.
Amikor először találkoztam a sráccal, és vártam őt a buszmegállóban, tele voltam izgalommal, és örömmel is egyben, és elképzeltem, hogy majd a nyakába ugrok, és megköszönöm, hogy ilyen jó hozzám, és majd poénkodunk, nevetünk sokat, stb. ehelyett mi volt? Síri hangon köszöntöttem, adtunk egymásnak két puszit, majd zavart mosollyal néztük egymást, 5-10 percig bénáztunk, hogy hova menjünk... szóval elég hülye szitu volt.
Cillit! A kedvesem nem féltékeny, hisz tudja, milyen nehezen barátkozom, és szinte örül is ennek a srácnak, hogy van végre valaki, akivel ilyen jól megértem egymást.
Oka sincs féltékenynek lenni, mert mint mondtam, nem érzek a srác iránt mást, csak barátságot. Nem az esetem, nem izgat fel, mint férfi, nem tudnám elképzelni, hogy csókolózzak vele, tehát nem úgy gondolok rá.
A hányingerrel az a helyzet, hogy randikon van főleg, de sok olyan helyzetben előfordul, amikor izgulok, de ez mind tudat alatt van.
Vizsgák előtt természetes, de akkor is, ha valahova menni kell, még ha jó helyre akkor is.
Múltkor egy lány osztálytársammal mentünk egy tanárhoz, hogy felkészítsen a vizsgára, és előtte hányingerem volt.
Mondjuk ez a hányinger dolog nálam főleg reggel szokott előfordulni, mert olyankor rossz a gyomrom, és még azon is izgulok, hogy a munkába menet nehogy a buszon rosszul legyek.
Cillit,
én is érzek bűntudatot, de nálam ez nem ok, hanem következmény... valahogy úgy, hogy a szoc.fóbot meg a depressziót büntetésnek érzem néha (sokszor), és ha van büntetés, nyilván van bűn is. Nálam ez így működik.
Kedves River, bizonyára elsiklottam afelett, hogy a hányinger Silvanának ilyen általános problémája. Én úgy értettem, hogy főleg csak randevúknál jelentkezik. Hányinger ügyben pedig az az érzésem, hogy ilyenkor a szervezet tiltakozik valami ellen. Nem feltétlenül a pasi ellen, lehet, hogy csak az ellen a stressz ellen, ami a pasival való találkozással jár. De lehet, hogy tévedek.
Ja, és mondod, hogy fogadjuk el a külsőnket. Én is azt hittem, ez a fő bajom, emiatt vagyok zavarban a többi ember előtt, de később rájöttem, hogy valami sokkal alapvetőbb, mélyebb dologról van szó. Amit érzek magamról, az nem annyira az, hogy csúnya vagyok (átlagos vagyok amúgy), hanem az, hogy ROSSZ vagyok, velejéig romlott, bűnös, és ezért nem merek az emberek szemébe nézni. (Nem mintha valami nagy bűnt követtem volna el, mégis az az érzésem, hogy rossz vagyok, hibás, és ezért bűnös.) Nem tudom, értitek-e. Mintha az lenne az átok, ami a fejemre szállt, hogy soha ne találjak nyugalmat az emberi társadalomban, bujdosó és számkivetett legyek.
De kedves Cillit, ha úgy godnolkodunk, hogy ami hányingert okoz, azt ne csináljuk, akkor nem jutunk sehova. Mert Silvanának éppen az a gondja, hogy szinte mindennemű tevékenység, ami emberekhez (idegen, vagy félidegen emberhez) kötődik ezt váltja ki... És én úgy látom, hogy Silvanának szüksége van erre a baráti kapcsolatra. Annyira nem hülye, hogy ne tudja felmérni, mire van szüksége, és mire nincs.
A hányinger éppen a szocfóbia egyik tünete, és mi itt éppen azok igyekszünk tudtommal, hogy letudjátok, enyhítsetek ezeken a félelmeiteken. Nem?
Bocsánat, hogy eltűntem, csak dolgozni is kellett kicsit :)
Na szóval ismerős ám nagyon ez a "nem merek vele találkozni" dolog... mármint nem saját tapasztalat - mert azzal nekem nincs ám gondom, hanem a barátnőm szemszögéből ismerős.
Teljesen átérezni ezért nem is tudom, az ő esetében csak elfogadni tudom és bizonyos mértékben megérteni.
Nem is tudom, hogy mit lehetne tenni ezzel a problémával. De ha már ez az ismerősöd tényleg nem is idegen,mindent tud rólad, és elfogad ilyennek, ráadásul nem is először találkoztok, akkor talán nincs mitől félni. Megint csak az önelfogadást tudom felhozni... Ha te elfogadod magadat, ha te úgy találkozol vele, mint egy szocfóbiás, és nem mint egy "normális" (idézőjelbe, mert így valamelyikőtök írta) ember, és nem is annak akarsz látszani, hanem egyszerűen csak saját magadnak, akkor nem szabad problémának lennie.
Értékrendeket kell felállítani, hogy mi a fontosabb számodra, hogy megéri-e az idegeskedés is a találkozást, szükséged van-e a másik emberre, stb. És ha igen, akkor meg kell tenni. De mondom csak úgy, ha önmagadként találkozol azzal az ismerőssel és azt is elfogadod, hogy ő elfogad téged olyannak, amilyen vagy.
Én a helyedben azért nem mernék vele többet találkozni, mert félnék, hogy a párom leszedi a fejem. Vagy nálatok ez nem gond?
A hányingerről valaki azt mondta, hogy ez nem tudatos reagálás arra, hogyha valami olyan emberrel/dologgal találkozik, akit/amit tul.-képpen elutasít a lelke mélyén. Nem lehet, hogy erről van szó?
A legfőbb gondom a következő:
Megismerkedtem a neten egy sráccal, elkezdtünk levelezni, és nagyon jó barátok lettünk. Mindent el merek neki mondani, a szf-t is, ő teljesen megért, próbál tanácsokat adni.
Csak a rend kedvéért: párom tud róla, tényleg "csak" barát, egyebet nem érzünk egymás iránt, viszont, mivel elég közel érzem magamhoz, a vele való találkozástól úgy félek, mintha egy olyan sráccal kellene találkoznom, aki tetszik, vagy akibe szerelmes vagyok. (Tudjátok, ezt meséltem, hogy a randikon mindig hányingerem van, annyira izgulok.)
Egy éve levelezek a sráccal, és nemrég találkoztunk is. Ez már maga a CSODA.
Előtte egy hétig készültem lelkileg, relaxáltam, pszichomamával kitárgyaltuk töviről-hegyire, pl. mi lesz, ha hirtelen hánynom kell? Ő: mondjam azt, hogy bocs, de most hánynom kell, és forduljak el, intézzem el. Na, ezt nem! Tiszta ciki.
Elég jól bírtam a "randit". 3 órán keresztül sétáltunk, mert megállni, vagy leülni nem mertem. Mert az olyan "közeli", és úgy teljesen zavarban lettem volna, pláne, ha kis időre csönd van.
Több hullámban rámjött a hányhatnék, de mindig vissza bírtam tartani, ennek ellenére nagyon rossz volt az érzés (persze enni nem ettem előtte). Látta rajtam, hogy izgulok, próbált nyugtatgatni. És egyszercsak őszintén azt mondtam neki, hogy "bocs, de be kell vennem gyógyszert". Ő udvariasan arrébb ált, én meg bevettem 2 Andaxint.
Ez már annyira a találkozó végén volt, hogy ahogy mentünk a buszomhoz, megnyugodtam, hogy hál'istennek, mindjárt vége, holott nagyonis örültem, hogy találkoztunk, és beszélgettünk.
Utólag összegezve jól sikerült, mert a szf-mat ismerve lehetett volna sokkal rosszabb is, de persze lehetett volna jobb is, ami remélem már nincs is olyan messze.
Az a gondom, hogy nem merek vele újra találkozni.
Mit tegyek? Hogyan szánjam rá magam újra?
Ne higyjétek, hogy én olyan okos vagyok ebben a témában, és nem szeretnék okoskodni sem, csak elmondom a tapasztalataimat, és a veletek kapcsolatos észrevételeimet. :)
Az utóbbi pár alkalom a pszichomamánál úgy telt, hogy relaxáltam. (Persze én szóltam neki, hogy valamit kellene már csinálni is :) )
Sikerült jól ellazulnom (érdekes módon sokkal jobban, mint otthon szoktam), ő meg nyugtató hangon felolvasott valami olyan szöveget, ami ugyan nem a szf-ra készült, de ott, ahol kellett, megváltoztatta. Ilyesmikről volt szó:
Képzeljem el, hogy a szf-mat, a szorongást, feszültséget, pánikot, félelmet, hányingert berakom egy zsákba, jól lezárom, felmegyek egy hegyre, ahonnan egy gyors folyású folyót látok. Nagy erővel ledobom a zsákot, és nézem, hogy viszi a folyó a rossz dolgokat jó messzire, hiszen ezekre nincs szükségem.
Meg hogy képzeljek el tengerpartot, ahol nyugalom és csend van, és látom a lenyugvó napot.
Teljesen fel tudok töltődni ilyen félórás relaxáció után (volt hogy egy órán át tartott), és miközben megyek haza, nyugodt vagyok, ránézek az emberekre, jó kedvem van, és jól érzem magam.
Broe!
Te döntöd el, mi az, amit el mersz mondani nekünk. Mi meghallgatunk, és megpróbálunk megérteni, segíteni. Ha úgy érzed nem megy, ne mondd el, a lényeg, hogy te magad tudd, mik azok a dolgok, amik értékelhetők benned!
BJ!
Igen, járok pszichomamához. Egyéni terápia, az a dolgom, hogy beszéljek. Többet tud rólam, mint az osztálytársaim, munkatársaim, vagy egyéb ismerőseim.
Úgy szeretném egyszer leírni a szf-mat, és kiosztani mindenkinek a környezetemben.
Nem akarok a neten terápiát tartani, csak segíteni szeretnék a többieknek, hogy fogadják el önmagukat, mert ez a legfontosabb.
nekem meg onnan, hogy mindig azt mondták, kövér vagyok. Pedig ma már tudom, hogy akkor nem voltam az... de ez nem igaz, különben, nem hiszem, hogy innen származik, mert én állítólag már teljesen kicsi koromban is ilyen elbújós voltam, nem szóltam senkihez, magamban játszottam, stb. Születési rendellenesség?
Bro
Hát, Silvana, most őszintén szólva nem jut eszembe semmi. Ami meg igen, azt nem merem leírni (nehogy nagyképűnek tűnjek, vagy lehet, hogy nem is igaz!). Szóval majd kiderül...
Bro az őszinte.
Áááá! Az őszinteség? DE néha magamhoz sem vagyok az... nem tudom.
Bro a tudatlan.
Nekem onnan is származik a kisebbségi érzésem, hogy elég vékony vagyok. 170/50. Persze ezekre a méretekre sokan azt mondják, hogy ez tök jó, manöken alkat, meg ilyesmit.
Már iskolás koromban is zavart, hogy az osztályban mindig én voltam a legvékonyabb.
Jöttek a bölcs kérdések: Miért nem eszel? De utálom ezt. Nem értik meg, hogy nekem ilyen az alkatom. Szüleim is ilyenek voltak, tesóm is. Annyit eszem, amennyit kedvem tartja, jó étvágyam van, bármennyi sütit megehetek (igaz kettőnél többet egyszerre nem bírok), szóval nem vagyok anorexiás.
Nincs olyan közösség, ahol ne lenne ez téma. Akár a suliban, akár a munkahelyen, mindig szóvá teszi valaki: Hogy te milyen vékony vagy! És akkor még udvariasan fogalmazott.
Nem tudtam magam túltenni ezen.
Elég vicces volt, mikor a pszichomamának panaszkodtam erről, ugyanis ő ha nem nyom 120 kilót, akkor semennyit. Teljesen be van szorulva a székbe, alig tud lehajolni.
És a legviccesebb, hogy ő adott tanácsot: örüljek, hogy vékony vagyok, mondjam azt, ha szóváteszik, hogy a mai kornak megfelelően táplálkozom, bármit megehetek, én így vagyok szép és csinos.
Pár hónapja jobban el tudom fogadni magam, el tudom hinni, hogy tényleg jobban nézek ki, mint pl. ő, vagy a hasonlók.
Itt kezdődik a te problémád is Silvana, hogy egyrészt tudatni szeretnéd egyes emberekkel, hogy te ilyen vagy, másrészt nem mersz más topikokba ezzel a nickel írni, mert félsz, hogy nem fognak normális embernek tartani.
Még mindig az önelfogadással kezdünk (bajlódunk), ha jól tudom, és ez ebből nagyon kilóg.
Én nagyon örültem neki, hogy pl. greenwood nem egy új nicken írt ide, pedig őt sokat ismerik így az indexen. Na, kéremszépen itt kezdődnek a komoly dolgok!
Néha arra gondolok, jobb is lenne, ha egy-két ismerősöm felismerne, mert legalább megtudná, és talán megértené azt, hogy mi a bajom, hogy mitől szenvedek.
Más topicba pedig nem fogok ezzel a nick-kel írni, pont azért, hogy ne nézzen furcsán az, aki nem ismeri a szf-t, és hogy "normális" embernek tartson.
