Nekem nem magas a mérce. Én "csak" átlagos szeretnék lenni. Szeretnék merni beszélgetni társaságban; hányinger nélkül találkozni azzal, aki fontos nekem, szóbeli vizsgán azt a tudást produkálni, ami megvan bennem...
Szerintetek ezek olyan nagy dolgok?
Ezek alapvető dolgok, amik még egy buta, bunkó, iq-nuku hülyegyereknek sem jelentenek akadályt, csak nekünk.
Bár én hivatalosan nem vagyok szocfóbos - de szép szó... -, egészen biztosan érzem ezt a szégyent, és néha szeretném megkímélni a világot magamtól. NÉha, mikor valami "rosszat" csinálok, mondjuk megbántom a barátomat, és el kezdünk veszekedni, egy idő után, mintha valami tudathasadásos állapotba kerülnék, semmi más nem jön a számra, csak az, hogy "bocsánat", és azt szeretném, ha jól megverne legalább, hogy megkapjam a méltó büntetésem. De persze nem ver meg egy kicsit sem, és olyankor érzem, hogy muszáj megvagdosnom magam, különben megőrülök. De csináltam már mást is, le akartam írni, de nem merem, mert annyira morbid, meg perverz és ugyanakkor szörnyen nevetséges... Kérdezd meg a pszichomamát, hogy mit gondol erről... légyszi.
Broe
Igen, csak a fiúk nehezebben vállalják érzelmeiket, ez is nevelés miatt - talán.
Nem engem kérdeztél de hozzáfűzöm az előbbiekben elmondottakhoz, hogy apukám nem csak engem szégyellt, ill. neki sem volt meg az önbizalma és a csemetéjét sem láthatta ezekután "többnek"... és mindig bátnott, hogy nem nyújtom, amit elvárnak tőlem.
Talán túlmagasra állítjuk a mércét magunkkal szemben mi szf-sek?
Tegnap megkérdeztem a pszicomamát, hogy miért érez valaki alapjában bűntudatot, és szégyent, és azt mondta, hogy azért, mert a szülei ezt nevelték belé.
Cillit! Téged vajon miért szégyellt az apád? Volt valami oka, hogy azt gondolja "hülye" gyereke van (bocs a kifejezésért)?
Én nem érzek bűntudatot, és nem is szégyellem magam, "csak" szégyenlős vagyok.
Én is azt érzem, hogy a véleményem nem fontos, amikor nyílt a topic, nem mertem ide írni, más topicokba most sem merek, mert hogy mit szólnak, kinek számít a véleményem, stb.
Még azt is megkérdeztem, hogy kell-e feltétlenül a probléma gyökerét kutatni. Azt felelte, hogy ezt mindenki maga dönti el, ha úgy érzem, hogy fontos, akkor igen.
Teljesen elásni sem szabad, hanem fel kell dolgozni.
És azt is mondta, hogy a fiúk közül is nagyon sok van, aki a szf-tól szenved, sőt többen vannak, mint a lányok.
Az is lehet, hogy a szoc. fóbia könnyebben kialakul egy félénk embernél, vagy akár előjele is lehet... a suliban mindig csendes, félénk jelzőkkel tituláltak, otthon meg anyám, hol cinikusan királynőnek vagy savanyúuborkának nevezett, és állandóan azt kérdezte, hogy mi van, én meg folyton azt feleltem, hogy semmi. Mindig egy sarokban ültem és elvoltam...
Egyébként jó reggelt mindenkinek! :)
Bro
Én is sokat gondolkoztam a különbségről. Ha "persze ez szerencsére hamar elmúlik" - az jó, mert akkor szerintem csak félénkség áll fenn, ellentétben azzal, amikor az ember elkezd dadogni, és a továbbiakban inkább menekül, visszavonul a magányba az ilyen helyzetek elől. És amit nem tud elkerülni az nyomokat hagy benne és továbbra is nagyobb csődtömegnek érzi magát.
Most figyelem itt, hogy mindnyájan csak lányok vagyunk itt??? Ez furcsa azért. No mindegy.
Introgirlnek (és másoknak is persze) még elmondank annyit, keresve a határvonalat a félénk és a szf-os között, hogy... Szerintem mindenkiben van bizonyos mértékű félénkség, sokszor sokkal több,mint amennyi látszik. Én pl. rettentő határozottan tudok akárhova bemenni, akárkivel szóbaelegyedni, de a fejemben nekem is sokszor ott motoszkolnálnak olyan gondolatok, hogy milyennek lát az illető, meg mit gondolhat rólam, meg minek jöttem be... persze ez szerencsére hamar elmúlik. Szóval azt akarom itt mondani, hogy ezek a dolgok mindenkiben megvannak, csak a félelem én önmarcangolás mértéke az, ami különböző. Egy simán félénk-et és egy szocfóbost az különböztet meg szerintem, hogy a szf-os az egész életét egy nagy csődként éli meg, legfőképpen magát hibáztatva viselkedéséért, míg egy szimplán félős együtt tud élni a félénkségével és elfogadja azt, sokszor ki is meri mondani, hogy hát ja, bocs, de én ilyen csendes vagyok, akár egy vadidegen előtt, míg a ti esetetekben ez nem valószínű, hanem inkább hallgatagon ültök és azon gondolkoztok, hogy mit kéne mondani, mert most biztos mindenki hülyének néz titeket, és minek vagytok ott egyáltalán? Van sok csendes, félénk ismerősöm, de azt hiszem, hogy nem hasonlítható össze egy szf-ossal. Persze nem első ránézésre,csak jobb megismerés után derül ki a különbség...
Cillit: ugye a nagyon jót tesz-et idézőjelbe akartad tenni? Mármint,hogy jót tesz egy gyereknek, ha szégyeli az apja... szerintem ez a lehető legrosszabb, amit egy gyerekkel éreztetni lehet, akármilyen. Teljesen megsemmisítő lehet...
A mindenit, hogy felpörgött ez a topic! Pár napig nem nézek ide, és csak győzzek görgetni az egérrel. :)) Mindenkit üdvözlök.
Cillit: (még a régebbi válaszodra utalva) nagyon pontosan látod a mostani elszigeteltség-problémámat. Ha jobban belegondolok, jórészt abból fakad, hogy nem járok be a suliba, nomeg hogy a nagybetűs Élet előtt állva beakadt, hogy introvertált hozzáállásom miatt véglegesen kimaradtam valamiből.
(vendégség-beszámolódhoz): "De én úgy éreztem, egy kisebb győzelmet éltem át: szembenéztem azzal, hogy milyen, ha az ember kifogy a szóból és hallgat. Ugyanis főleg ettől rettegtem, ha emberekkel kellett beszélgetnem." Mintha csak rólam írtál volna! Én alapvetően azért kerülöm a társaságot, mert félek, hogy nem tudok majd könnyedén csevegni (pedig másoknak olyan jól megy!) hosszabb időn keresztül. Ez a félelem kiskorom óta a markában tart, és még nem sikerült szembenéznem vele... Szerintem bátor vagy, hogy húzni merted a csöndet a vendégség közben. Határozottan konstruktív hozzáállás! :)
(csoportterápiákhoz): a pszichodráma még számomra sem teljesen feltérképezett terápia, de szerintem a lényeg, hogy színjáték formájában, jelenetek eljátszásával ismered meg saját gondolati és cselekvési sémáidat. Amolyan önmegismerő cucc.
A csak szfóbosokra szabott terápia izgatja a fantáziámat, de vajon elegendő "tréning"-e a valós társas szituációk hatékonyabb kezelésére, ahol a túlnyomó többség NEM szfóbos?
greenwood: jó volt, hogy beszúrtad azt az ismertetőt a szf-ról, bár alkoholhoz hasonlóan nekem sem világos, hogy hol van a határvonal a "félénk" és a "szfóbos" között.
Azok a tünetek, amiket a fóbiás jelenségnél említettek, 40-50%-ban nálam is fennállnak. Pl.
- Félelem az ismeretlen társas szituációktól
- Túlzott koncentráció saját viselkedésemre (magyarán: annyira igyekszem, hogy ne tegyek rossz benyomást, hogy pont emiatt csinálok hülyét magamból)
- Meggyőződés, hogy én nem vagyok elég "érdekes", "menő" mások szemében (főleg nem bulizásra és felszínes haveri kapcsolatok tömegére hangolt csoporttársaim szemében!)
- A jellegzetes elpirulás/hányinger helyett bosszantó és szégyellnivaló dadogás, ami csak társas szitukban jön elő
- A "post-mortem" filozofálás, hogy "ezt-meg-ezt kellett volna mondanom, a francba is, miért vagyok ilyen ügyetlen alak!"
Mindezek annyira meghatározzák a gondolkodásomat, hogy helyből a társaságkerülő magatartást választom immár huszonnégy éve. Pedig olyan fontos lenne, hogy szeressenek, és mindenki jót gondoljon rólam! Ti, akik felismertétek szfóbos voltotokat, mit gondoltok: ez valami enyhe formája a szfóbnak?
silvana: teljesen megértem, hogy külön nicket csináltál a problémádhoz. Én is ezt tettem. Ezért nem lehet elítélni senkit.
Elnézést a hosszú szövegért, de annyi minden tolult fel bennem az olvasás alatt! Jólesik, hogy ilyen őszintén tudtok beszélni magatokról. Épp ilyen embereket keresek.
Na hát ebben a topicban tág tered lehet... Engem (meg a sorstársainkat) pont a szoc. fóbiások gondolatai és érzései érdekelnek, esetleg az, hogy aki vitte már valamire, annak hogy sikerült.
Apropó, apák. Nagyon jót tesz ám a gyereknek, ha szégyelli az apja. Ez tulajdonképpen durvább dolog, mintha verné, mert lelkileg megsemmisítő, a verés meg csak testileg fáj. Érdekes, hogy többen is említették a topicban, hogy az apjukkal van bajuk.
Engem az apám nagyon tutujgatott, amíg nem kezdtem tenni a magam akaratát - akkor nagyon megharagudott rám, és mikor kereszténnyé váltam, kitagadott, nemes egyszerűséggel. Rettenetesen fáj, hogy nem szeretett olyannak, aki vagyok, mert amúgy naccerű ember volt és én rajongtam érte. Na, ez érzelmesre sikeredett, de még mindig bennem van a szomorúság miatta. Az embernek a szülőapja pótolhatatlan.
Tökéletesen azonosak az érzéseink... és most még Uram bocsá' örülni is tudok, hogy nem vagyok egyedül velük. Délután találtam rá a topicodra és egy leültében végigolvastam... eddig csak reméltem, hogy még vannak ilyen alakok, mint én :-)
Úgy érzem talán ebben a topicban fogok tudni őszintén beszélni magamról/érzéseimről, mert más topicokban egy-két beszólás után elhallgattam, annyira jelentéktelen semminek érzem véleményemet/gondolataimat stb.
Hát hogyne! Én mindig arra gondolok, hogy ha valamibe belekezdek, akkor abból csak katasztrófa lehet. És soxor az is lesz, a viselkedésem váltja ki az elutasítást. Egy pihológus azt mondta, hagyjam abba az önutálatot. Könnyű azt mondani, mikor közben az egész világ azt kiáltja felém: "Hülye vagy! Béna vagy! Bűnös vagy!"
Legalábbis én így érzem. Erre meg azt mondta a -lógus, hogy ne hagyjam magam az érzéseimtől vezettetni, álljak ellene. De azt tapasztaltam, hogy az önutálat elsöprő erejű, mély, belső meggyőződés, amit nem lehet elnyomni. Néha enyhül, néha egész jól érzem magam, de utána visszajön és fojtogat.
Apukám ingerlékeny is de inkább szégyellte, hogy ilyen vagyok/voltam... nem mondta ezt mindig direkt a szemembe, de látszott rajta. A pozitív gondolkodás már engem is nagyon idegesít, annak ellenére, hogy kezdetben nagyon bíztam benne.
Bocs, de mikor nyitottam meg a válaszodat, arra is gondoltam, hogy az is lehet vmi elutasítást (-félét) kapok tőled... ez gyakran megtörténik velem, veletek is?
Azért idegesítette apukádat a "bénázásod", mert szégyellte, hogy ilyen gyereke van, vagy egyszerűen ingerlékeny volt? Az én apám szégyellt engem, ha együtt mentünk az utcán és találkozott egy ismerőssel, elvörösödött a feje, hogy ilyen hülye gyereke van. (Egyébként "görbe tükörnek" nevezett, önmagát szégyellte bennem.)
Ettől a "pozitív gondolkodás"-dologtól a falra tudnék mászni. Nem hiszem, hogy a probléma gondolati síkon lenne. Bennem 15 évesen tudatosult, hogy valami nagy baj vagy velem, és azóta erőlködök a pozitív gondolkodással, a relaxációval, 3 évig még jógáztam is, hogy tudjak uralkodni a testi reakcióimon, de semmi nem segített. Mikor éles szituációba kerülök, már régesrég beijedek, mielőtt egy gondolat is megfordulna a fejemben.
Ha azt mondják, hogy a pozitív gondolkodástól megváltozol, tulajdonképpen azt mondják, hogy gyenge vagy és lusta, ha egy kicsit akarnád, jobban lehetnél. Én ezt visszautasítom. Éppen eleget erőlködtem életemben, hogy megváltsam magam.
Sziasztok szf-sek! Sajna én is hozzátok tartozom :-) vagy inkább :-( Nekem is gyerekoromban kezdődött a problémám, kb. 8 éves lehettem, amikor inkább elsírtam magam, minthogy megszólaljak. Végigolvastam a topicot és a tünetegyüttesek javarészt rám is jellemzőek. Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de én nagyon haragszom magamra, hogy ilyen vagyok... mindig magamat okolom és máris kialakult az ördögi kör...
Kaptam a hátam mögött megjegyzésket, hogy bamba... stb. pedig csak a félénkségemet/érzéseimet próbálom rejtegetni, és azért láthatnak ilyennek. Apukám gyerekkoromban, mikor bénáztam, mindig ideges volt, rámszólt és én mindig neki akartam megfelelni, ez is "segíthetett" az szf-n...
Most van egy kedves férjem aki szerint pozitív gondolkodással stb minden megoldható, de szerintem nem ilyen egyszerű...
Bizony, az emberekkel való kapcsolattartás nagy próba egy szociális fóbiásnak. Nemrég nálunk járt a VallásFiló fórum réme, az ott kialakult vitám miatt meg akart velem személyesen is ismerkedni, ezért vasárnapra meghívtuk.
Hááát... a találkozó meglehetősen kudarcba fúlt. Mivelhogy ültünk, mint a Bálám szamarai, és vigyorogtunk, és nem alakult ki értelmes társalgás. Ott, hogy négyen összejöttünk (hozta a barátnőjét is), rájöttünk, hogy nem is vagyunk igazán kíváncsiak egymásra.
Szerencsére a férjemre rájött a szájmenés, és beszélt-beszélt, a vendégek meg bóbiskoltak, én meg feszengtem: mi lesz, ha egyszercsak abbahagyja a beszédet? Akkor nekem kell valamit produkálni! De az agyamban csak a nagy üresség volt.
És a férjem egyszercsak abbahagyta a beszédet.
És leszállt a csend. Súlyos, nyomasztó csend.
Olyan ideges lettem, hogy moccanni se mertem, izzadt a tenyerem, és vártam, hogy összedől a világ. Hogy fogunk ebből a helyzetből kikeveredni?
Akkor dühbe jöttem, persze csak magamban. Hát mi vagyok én, hogy az egész társalgás terhét magamon hordozzam? Miért pont nekem kéne itt szellemeskedni meg csevegni? Csevegjen, akinek nincs szociális fóbiája! És csakazértse szóltam semmit. Sőt elfogott egy perverz öröm: most aztán itt ülünk estig, és hallgatunk. Jusse szólok!
Egy örökkévalóság után valaki megnyikkant, és a társalgás úgy-ahogy megint beindult. De én úgy éreztem, egy kisebb győzelmet éltem át: szembenéztem azzal, hogy milyen, ha az ember kifogy a szóból és hallgat. Ugyanis főleg ettől rettegtem, ha emberekkel kellett beszélgetnem. Hát most tudatosan átéltem a társalgás csődjét. És úgy, hogy a felelősség kb. felét a vendégekre hárítottam, hiszen olyan passzívan és idétlenül viselkedtek.
Régen csakis magamat kárhoztattam volna egy ilyen összejövetel csődjéért. Úgyhogy mégiscsak haladok, ha lassan is.
Köszi a véleményeteket. Az a bajom, hogy ezekkel mind tisztában vagyok. Elméletben mindent tudok. Tudom, hogy nem kellene izgulnom, de mégis azt teszem. Furcsa, hogy valakit érdeklek, hogy figyel rám, fontosnak tart, meghallgatja a mondanivalómat, és épp ez a figyelem, amire oly nagy szükségem van, pont ez az, ami zavar is egyben.
Pszichomamával már hónapok óta erről beszélünk és újat már nem nagyon tudunk mondani egymásnak ezzel a témával kapcsolatban.
Amikor először találkoztam a sráccal, és vártam őt a buszmegállóban, tele voltam izgalommal, és örömmel is egyben, és elképzeltem, hogy majd a nyakába ugrok, és megköszönöm, hogy ilyen jó hozzám, és majd poénkodunk, nevetünk sokat, stb. ehelyett mi volt? Síri hangon köszöntöttem, adtunk egymásnak két puszit, majd zavart mosollyal néztük egymást, 5-10 percig bénáztunk, hogy hova menjünk... szóval elég hülye szitu volt.
Cillit! A kedvesem nem féltékeny, hisz tudja, milyen nehezen barátkozom, és szinte örül is ennek a srácnak, hogy van végre valaki, akivel ilyen jól megértem egymást.
Oka sincs féltékenynek lenni, mert mint mondtam, nem érzek a srác iránt mást, csak barátságot. Nem az esetem, nem izgat fel, mint férfi, nem tudnám elképzelni, hogy csókolózzak vele, tehát nem úgy gondolok rá.
A hányingerrel az a helyzet, hogy randikon van főleg, de sok olyan helyzetben előfordul, amikor izgulok, de ez mind tudat alatt van.
Vizsgák előtt természetes, de akkor is, ha valahova menni kell, még ha jó helyre akkor is.
Múltkor egy lány osztálytársammal mentünk egy tanárhoz, hogy felkészítsen a vizsgára, és előtte hányingerem volt.
Mondjuk ez a hányinger dolog nálam főleg reggel szokott előfordulni, mert olyankor rossz a gyomrom, és még azon is izgulok, hogy a munkába menet nehogy a buszon rosszul legyek.
Cillit,
én is érzek bűntudatot, de nálam ez nem ok, hanem következmény... valahogy úgy, hogy a szoc.fóbot meg a depressziót büntetésnek érzem néha (sokszor), és ha van büntetés, nyilván van bűn is. Nálam ez így működik.
Kedves River, bizonyára elsiklottam afelett, hogy a hányinger Silvanának ilyen általános problémája. Én úgy értettem, hogy főleg csak randevúknál jelentkezik. Hányinger ügyben pedig az az érzésem, hogy ilyenkor a szervezet tiltakozik valami ellen. Nem feltétlenül a pasi ellen, lehet, hogy csak az ellen a stressz ellen, ami a pasival való találkozással jár. De lehet, hogy tévedek.
Ja, és mondod, hogy fogadjuk el a külsőnket. Én is azt hittem, ez a fő bajom, emiatt vagyok zavarban a többi ember előtt, de később rájöttem, hogy valami sokkal alapvetőbb, mélyebb dologról van szó. Amit érzek magamról, az nem annyira az, hogy csúnya vagyok (átlagos vagyok amúgy), hanem az, hogy ROSSZ vagyok, velejéig romlott, bűnös, és ezért nem merek az emberek szemébe nézni. (Nem mintha valami nagy bűnt követtem volna el, mégis az az érzésem, hogy rossz vagyok, hibás, és ezért bűnös.) Nem tudom, értitek-e. Mintha az lenne az átok, ami a fejemre szállt, hogy soha ne találjak nyugalmat az emberi társadalomban, bujdosó és számkivetett legyek.
