Én nem jártam/-ok... nem nagyon tudom elhinni, hogy segítenének rajtam... úgy érzem saját magam kell megoldjam problémámat...
Szerintetek biztosan tudnának segíteni rajtunk?
Broe, nekem is volt ilyen érzésem az este mikor rátok találtam és örültem nektek, közben pedig marcangolt a gondolat, hogy miért örülök én annak, hogy mások is szenvednek... de végül is nem önzőség, mert egymástól függetlenül szenvedünk és csak jó, hogy rátaláltunk egymásra - nem?... na most ez zavaros volt, de értitek gondolom mit akarok mondani...
A PMS a legszörnyűbb időszak számomra is... és hovatovább borzasztóbb, régebb csak enyhe volt, de mostanában már teljesen kiakadok mire vagyok képes ilyenkor... és a férjemet sajnálom, aki ilyenkor nem tudja mit kezdeni velem és egyben félek is, hogy elege lesz egyszercsak belőlem...
River még mindig nem érintett ez ügyben (csak kicsit lökött - születési rendellenesség? :), eztáltal mindenféle pszicho kilőve nálam. A többiek majd nyilatkoznak saját nevükben...
Néha, mikor már azt hiszem, hogy jól leszoktam róla, megint történik valami, és visszaesem. Igyekszem tartani magam, de mikor gond van, és magamban erre hivatkozom, hogy akkor vagyok erős, ha nem csinálom, mindjárt az jut eszembe, hogy ez gyávaság, hogy ki akarok bújni a felelősség alól.
Broe a logika bajnoka
Ti mind jártok pszichodokihoz? Mióta? Mennyit hat?
Nem féltetek? Már úgy értem, ez elég paradox helyzet, hogy épp egy szf-es merjen elmenni orvoshoz... én inkább sohasem vagyok beteg. De komolyan.
Igazat adok greenwoodnak, ez nem undorító. Ilyen már velem is történt. Saját magam szadizása, fájdalomokozás, vagdosás, stb. Persze, nagyon ritkán, és régebben...
Pl. egy övnek a csatjával... de ezt tényleg annyira perverznek érzem. Inkább úgy veszem, hogy nem magamról írom - talán olyankor nem is vagyok magamnál -, így könnyebb.
Hallottam olyat, hogy a PMS állandósulhat. Nekem teljesen össze-vissza van a dolog, már ha van, mert van amikor hónapokig nincs, és talán emiatt is lehetnek ezek a tünetek. Hormonális, vagy ilyesmi. Meg a tudat, hogy sosem tudom, mikor számíthatok a meglepire... :( Az mindenesetre jó érzés, hogy nem vagyok egyedül, kevésbé érzem magam hülyének, még ha ez önzőség is. Mert nem kéne örülnöm, hogy mások is szenvednek.
Broe.
Apropó Broe, ha már így megemlítetted, nem mondanád el nekünk mégis, hogy mi volt az a morbid dolog, amit csináltál? Mert talán szívesen leírnád, csak mégis félsz. De, ha nem, akkor nem. Nem akarom erőltetni...
GW: Szerintem a túlzott PMS éppenséggel lehet oka a szf-nak. Mert mindenkinél megvannak hasonló tünetek ilyen időszakban, csak sokkal enyhébbek. Éppen ezért gondolom, hogy a szf. erősítheti ezt, nem?
Nos, így tényleg magas a mérce. Ha mindezek akartok lenni (amit itt greenwood felsorolt), és nem pedig önmagatok. Ez éppen olyan, mintha én meg mindenáron egy hallgatag, szerény, félős ember szeretnék lenni. És ez nekem biztos nem menne.
Nem hiszem, hogy egy embert csak akkor lehet szeretni, ha mindezek a dolgok megvannak benne. Illetve ki ezt szereti, ki azt. Mindenesetre nem azért szeretünk vagy kedvelünk egy embert rendelkezik ezen tulajdonságokkal, hane önmagáért szeretjük, és nektek is ezt kéne szerintem elfogadni...
moorhen, Broe, csatlakozom a klubhoz. Én is sokszor élek át ilyen késztetéseket. Bár ezek a depressziós időszakaimban, főleg PMS-kor jönnek elő, szóval szerintem nincs sok közük az szf-hez.
Broe: akármilyen morbid és stb. volt, amit elkövettél, gondolj arra, hogy nem vagy egyedül vele...Ez egészen biztos. Bár tudom, hogy ez téged nem vigasztal.
Silvana, amit itt leírtál, az nem = a mércével. Te azt írtad le, milyen szeretnél lenni, mi lenne a normális, az emberhez méltó. ezen én is sokat gondolkodtam és nem értem, miért nem sikerül az, ami szinte bárkinek természetes.
A magunk elé állított mércéről korábban volt szó, és az a mérce nagyrészt ki nem mondott, tudatalatti (??). Hogy szórakoztatónak és szellemesnek és érdekesnek és fontosnak stb. kell lennünk, különben nem érdemeljük meg senki figyelmét. Nem akarom ismételni, leírtá(to)k már előbb.
Nekem nem magas a mérce. Én "csak" átlagos szeretnék lenni. Szeretnék merni beszélgetni társaságban; hányinger nélkül találkozni azzal, aki fontos nekem, szóbeli vizsgán azt a tudást produkálni, ami megvan bennem...
Szerintetek ezek olyan nagy dolgok?
Ezek alapvető dolgok, amik még egy buta, bunkó, iq-nuku hülyegyereknek sem jelentenek akadályt, csak nekünk.
Bár én hivatalosan nem vagyok szocfóbos - de szép szó... -, egészen biztosan érzem ezt a szégyent, és néha szeretném megkímélni a világot magamtól. NÉha, mikor valami "rosszat" csinálok, mondjuk megbántom a barátomat, és el kezdünk veszekedni, egy idő után, mintha valami tudathasadásos állapotba kerülnék, semmi más nem jön a számra, csak az, hogy "bocsánat", és azt szeretném, ha jól megverne legalább, hogy megkapjam a méltó büntetésem. De persze nem ver meg egy kicsit sem, és olyankor érzem, hogy muszáj megvagdosnom magam, különben megőrülök. De csináltam már mást is, le akartam írni, de nem merem, mert annyira morbid, meg perverz és ugyanakkor szörnyen nevetséges... Kérdezd meg a pszichomamát, hogy mit gondol erről... légyszi.
Broe
Igen, csak a fiúk nehezebben vállalják érzelmeiket, ez is nevelés miatt - talán.
Nem engem kérdeztél de hozzáfűzöm az előbbiekben elmondottakhoz, hogy apukám nem csak engem szégyellt, ill. neki sem volt meg az önbizalma és a csemetéjét sem láthatta ezekután "többnek"... és mindig bátnott, hogy nem nyújtom, amit elvárnak tőlem.
Talán túlmagasra állítjuk a mércét magunkkal szemben mi szf-sek?
Tegnap megkérdeztem a pszicomamát, hogy miért érez valaki alapjában bűntudatot, és szégyent, és azt mondta, hogy azért, mert a szülei ezt nevelték belé.
Cillit! Téged vajon miért szégyellt az apád? Volt valami oka, hogy azt gondolja "hülye" gyereke van (bocs a kifejezésért)?
Én nem érzek bűntudatot, és nem is szégyellem magam, "csak" szégyenlős vagyok.
Én is azt érzem, hogy a véleményem nem fontos, amikor nyílt a topic, nem mertem ide írni, más topicokba most sem merek, mert hogy mit szólnak, kinek számít a véleményem, stb.
Még azt is megkérdeztem, hogy kell-e feltétlenül a probléma gyökerét kutatni. Azt felelte, hogy ezt mindenki maga dönti el, ha úgy érzem, hogy fontos, akkor igen.
Teljesen elásni sem szabad, hanem fel kell dolgozni.
És azt is mondta, hogy a fiúk közül is nagyon sok van, aki a szf-tól szenved, sőt többen vannak, mint a lányok.
Az is lehet, hogy a szoc. fóbia könnyebben kialakul egy félénk embernél, vagy akár előjele is lehet... a suliban mindig csendes, félénk jelzőkkel tituláltak, otthon meg anyám, hol cinikusan királynőnek vagy savanyúuborkának nevezett, és állandóan azt kérdezte, hogy mi van, én meg folyton azt feleltem, hogy semmi. Mindig egy sarokban ültem és elvoltam...
Egyébként jó reggelt mindenkinek! :)
Bro
Én is sokat gondolkoztam a különbségről. Ha "persze ez szerencsére hamar elmúlik" - az jó, mert akkor szerintem csak félénkség áll fenn, ellentétben azzal, amikor az ember elkezd dadogni, és a továbbiakban inkább menekül, visszavonul a magányba az ilyen helyzetek elől. És amit nem tud elkerülni az nyomokat hagy benne és továbbra is nagyobb csődtömegnek érzi magát.
Most figyelem itt, hogy mindnyájan csak lányok vagyunk itt??? Ez furcsa azért. No mindegy.
Introgirlnek (és másoknak is persze) még elmondank annyit, keresve a határvonalat a félénk és a szf-os között, hogy... Szerintem mindenkiben van bizonyos mértékű félénkség, sokszor sokkal több,mint amennyi látszik. Én pl. rettentő határozottan tudok akárhova bemenni, akárkivel szóbaelegyedni, de a fejemben nekem is sokszor ott motoszkolnálnak olyan gondolatok, hogy milyennek lát az illető, meg mit gondolhat rólam, meg minek jöttem be... persze ez szerencsére hamar elmúlik. Szóval azt akarom itt mondani, hogy ezek a dolgok mindenkiben megvannak, csak a félelem én önmarcangolás mértéke az, ami különböző. Egy simán félénk-et és egy szocfóbost az különböztet meg szerintem, hogy a szf-os az egész életét egy nagy csődként éli meg, legfőképpen magát hibáztatva viselkedéséért, míg egy szimplán félős együtt tud élni a félénkségével és elfogadja azt, sokszor ki is meri mondani, hogy hát ja, bocs, de én ilyen csendes vagyok, akár egy vadidegen előtt, míg a ti esetetekben ez nem valószínű, hanem inkább hallgatagon ültök és azon gondolkoztok, hogy mit kéne mondani, mert most biztos mindenki hülyének néz titeket, és minek vagytok ott egyáltalán? Van sok csendes, félénk ismerősöm, de azt hiszem, hogy nem hasonlítható össze egy szf-ossal. Persze nem első ránézésre,csak jobb megismerés után derül ki a különbség...
Cillit: ugye a nagyon jót tesz-et idézőjelbe akartad tenni? Mármint,hogy jót tesz egy gyereknek, ha szégyeli az apja... szerintem ez a lehető legrosszabb, amit egy gyerekkel éreztetni lehet, akármilyen. Teljesen megsemmisítő lehet...
A mindenit, hogy felpörgött ez a topic! Pár napig nem nézek ide, és csak győzzek görgetni az egérrel. :)) Mindenkit üdvözlök.
Cillit: (még a régebbi válaszodra utalva) nagyon pontosan látod a mostani elszigeteltség-problémámat. Ha jobban belegondolok, jórészt abból fakad, hogy nem járok be a suliba, nomeg hogy a nagybetűs Élet előtt állva beakadt, hogy introvertált hozzáállásom miatt véglegesen kimaradtam valamiből.
(vendégség-beszámolódhoz): "De én úgy éreztem, egy kisebb győzelmet éltem át: szembenéztem azzal, hogy milyen, ha az ember kifogy a szóból és hallgat. Ugyanis főleg ettől rettegtem, ha emberekkel kellett beszélgetnem." Mintha csak rólam írtál volna! Én alapvetően azért kerülöm a társaságot, mert félek, hogy nem tudok majd könnyedén csevegni (pedig másoknak olyan jól megy!) hosszabb időn keresztül. Ez a félelem kiskorom óta a markában tart, és még nem sikerült szembenéznem vele... Szerintem bátor vagy, hogy húzni merted a csöndet a vendégség közben. Határozottan konstruktív hozzáállás! :)
(csoportterápiákhoz): a pszichodráma még számomra sem teljesen feltérképezett terápia, de szerintem a lényeg, hogy színjáték formájában, jelenetek eljátszásával ismered meg saját gondolati és cselekvési sémáidat. Amolyan önmegismerő cucc.
A csak szfóbosokra szabott terápia izgatja a fantáziámat, de vajon elegendő "tréning"-e a valós társas szituációk hatékonyabb kezelésére, ahol a túlnyomó többség NEM szfóbos?
greenwood: jó volt, hogy beszúrtad azt az ismertetőt a szf-ról, bár alkoholhoz hasonlóan nekem sem világos, hogy hol van a határvonal a "félénk" és a "szfóbos" között.
Azok a tünetek, amiket a fóbiás jelenségnél említettek, 40-50%-ban nálam is fennállnak. Pl.
- Félelem az ismeretlen társas szituációktól
- Túlzott koncentráció saját viselkedésemre (magyarán: annyira igyekszem, hogy ne tegyek rossz benyomást, hogy pont emiatt csinálok hülyét magamból)
- Meggyőződés, hogy én nem vagyok elég "érdekes", "menő" mások szemében (főleg nem bulizásra és felszínes haveri kapcsolatok tömegére hangolt csoporttársaim szemében!)
- A jellegzetes elpirulás/hányinger helyett bosszantó és szégyellnivaló dadogás, ami csak társas szitukban jön elő
- A "post-mortem" filozofálás, hogy "ezt-meg-ezt kellett volna mondanom, a francba is, miért vagyok ilyen ügyetlen alak!"
Mindezek annyira meghatározzák a gondolkodásomat, hogy helyből a társaságkerülő magatartást választom immár huszonnégy éve. Pedig olyan fontos lenne, hogy szeressenek, és mindenki jót gondoljon rólam! Ti, akik felismertétek szfóbos voltotokat, mit gondoltok: ez valami enyhe formája a szfóbnak?
silvana: teljesen megértem, hogy külön nicket csináltál a problémádhoz. Én is ezt tettem. Ezért nem lehet elítélni senkit.
Elnézést a hosszú szövegért, de annyi minden tolult fel bennem az olvasás alatt! Jólesik, hogy ilyen őszintén tudtok beszélni magatokról. Épp ilyen embereket keresek.
Na hát ebben a topicban tág tered lehet... Engem (meg a sorstársainkat) pont a szoc. fóbiások gondolatai és érzései érdekelnek, esetleg az, hogy aki vitte már valamire, annak hogy sikerült.
Apropó, apák. Nagyon jót tesz ám a gyereknek, ha szégyelli az apja. Ez tulajdonképpen durvább dolog, mintha verné, mert lelkileg megsemmisítő, a verés meg csak testileg fáj. Érdekes, hogy többen is említették a topicban, hogy az apjukkal van bajuk.
Engem az apám nagyon tutujgatott, amíg nem kezdtem tenni a magam akaratát - akkor nagyon megharagudott rám, és mikor kereszténnyé váltam, kitagadott, nemes egyszerűséggel. Rettenetesen fáj, hogy nem szeretett olyannak, aki vagyok, mert amúgy naccerű ember volt és én rajongtam érte. Na, ez érzelmesre sikeredett, de még mindig bennem van a szomorúság miatta. Az embernek a szülőapja pótolhatatlan.
Tökéletesen azonosak az érzéseink... és most még Uram bocsá' örülni is tudok, hogy nem vagyok egyedül velük. Délután találtam rá a topicodra és egy leültében végigolvastam... eddig csak reméltem, hogy még vannak ilyen alakok, mint én :-)
Úgy érzem talán ebben a topicban fogok tudni őszintén beszélni magamról/érzéseimről, mert más topicokban egy-két beszólás után elhallgattam, annyira jelentéktelen semminek érzem véleményemet/gondolataimat stb.
Hát hogyne! Én mindig arra gondolok, hogy ha valamibe belekezdek, akkor abból csak katasztrófa lehet. És soxor az is lesz, a viselkedésem váltja ki az elutasítást. Egy pihológus azt mondta, hagyjam abba az önutálatot. Könnyű azt mondani, mikor közben az egész világ azt kiáltja felém: "Hülye vagy! Béna vagy! Bűnös vagy!"
Legalábbis én így érzem. Erre meg azt mondta a -lógus, hogy ne hagyjam magam az érzéseimtől vezettetni, álljak ellene. De azt tapasztaltam, hogy az önutálat elsöprő erejű, mély, belső meggyőződés, amit nem lehet elnyomni. Néha enyhül, néha egész jól érzem magam, de utána visszajön és fojtogat.
