Ehhez a módszerhez egyébként rendkívül kitartónak kell lenni,azt hiszem. Próbáltam már ilyesmit (relaxálós dolgokat, és akkor elképzeltem, hogy milyen szép vagyok, jaj), de aztán felhagytam vele. Van egy olyan gondolatom, hogy azok, akik valamilyen lelki gyötrelemmel rendelkezek, azoknak ez valahol jó is. Nem nyíltan, hanem burkoltan, és talán egyáltalán nem tudatosan, de valamikor valamiért úgy találta a lélek (vagy az agy), hogy ezzel a cselekvéssel, ezekkel a reakciókkal érhet célt. Tehát, hogy valamilyen haszna származik abból, hogy ilyen "beteg". Szerintetek nem így van? Hogy talán azt gondoljátok (-juk), a betegeket sajnálják, ápolgatják, köv. jobban szeretik. Aztán persze ez a "betegeskedés" nem várt reakciót vált ki az emberekből, inkább elfordulnak, mi meg befordulunk...
Nem nevetlek ki, csak nevetgéltem. Nagyszerű lenne, ha működne a módszered, ha rajtad segített, bizisten megpróbálnám. Ezért kérdeztem, hogy valóban segít-e, vagy csak a pszichomama tanácsolta.
Broe, nekem is megkönnyebbülés volt, amikor ráakadtam az szf tünetegyüttesre, mert egy csomó dolgot megmagyarázott rólam. Egy másik csomót pedig nem. Az elnevezés-besorolás önmagában is segíthet valamit, ha nem is közvetlenül....
nehogy elmenj innen, senki se mondta vagy gondolta ezt.
Én szerintem az a része nem volna hülyeség, ha leírnátok, hogy szerintetek mik a jó tulajdonságaitok, meg mik a rosszak. Nagyon nem könnyű feladat ám, senkinek sem... úgyérten nem szf-nak sem könnyű, hogy helyesen ítélje meg, és leírja.
Silvana!
Én megnéztem. Néha tetszem magamnak a tükörben, de általában nem. Általában összeszorul a gyomrom, hogy úristen, vége a világnak ennyire szörnyen kinézően nem lehet élni. (na ezt jól ideírtam). Nem, nem tetszik a szemem, nem tetszik a szempillám, és a többi sem tetszik. Tudom, hogy a szépség belülről jön, és itt már meg is van lőve a dolog, mert az én bensőm az aztán végképp elviselhetetlen. Ezért egy külsőre talán csúnyább nő is szebb tud lenni nálam. A hangomat elég jól megszoktam, legalábbis az énekhangomat, de beszélni nem merek. Képzeljétek el, milyen ez egy koncerten. Maga a halál. Akkor tényleg remegek, izzadok, remeg a szám is, a hangom is, kiszáradok és többnyire egy migrénes rohamba torkollik az egész. Soha senki nem fogja megtudni, hogy hogy tudok énekelni, mikor egyedül vagyok, mert a felét sem vagyok képes nyújtani. És beszélni egyáltalán nem tudok. Előfordult, hogy azt akartam mondani a közönségnek, hogy vegyenek vissza (qrva hangosan beszélgettek), mert egy csendes dal következik. Egy rettenetesen bensőséges dal, ami közben nem lehet beszélgetni, amit élvezniük kellett volna és elámulni a végén, hogy milyen szép. Sz@rtak rá magasról. Majdnem bőgtem a végén.
Dehogy húzzál innen! Nagyon is jó helyen vagy! Szerintem itt mindenkit érdekel a sorsod. Én meg, mondtam, nem vagyok szakértő, csak találgatok. Ahogy leírod, tényleg vszleg szoc.fóbiás vagy. De ha véletlenül nem is lennél az, akkor is szívesen látlak a topicban.
Akkor most húzzak innen vagy mi?
Őszintén szólva nekem könnyebbséget jelent, ha nevén nevezhetem a dolgot, a rossz szellemeket is így űzik el. Lehet, hogy nem szoc. fób., csak szimpla önutálat, meg mazochizmus, nem tudom. Csak azt tudom, hogy amiket leírtatok, az többé-kevésbé rám is igaz, és amit én leírtam, az rátok is, és eddig ez az első olyan betegség, aminek a tünetegyüttese illik rám. Teljesen kész voltam, hogy ez is a bajom, meg az is, de egyik sem teljesen. Csak azt tudom, hogy félek az emberektől és a nyilvánosság előtti szereplésről, gyakran önmagam előtt is megkérdőjelezem a gondolataim helyességét, hogy szégyellem magam a külsőm miatt, és hogy a lelki csúfságom miatt vagdosással, éheztetéssel és más udnorító dolgokkal büntetem magam, és úgy érzem, hogy nem érdemlem meg az életet és igazság szerint mindenkinek az volna a legjobb, ha meghalnék. Persze nem mindig gondolom így ezeket, és nem mindig ezeket egyszerre, de olyan is volt már. Én nem akarok elmenni dokihoz, mert úgy érzem, hogy semmi köze hozzá és hagyjon békén mindenki. Ráadásul félek, hogy befektetnek a kórházba, és tudtomon kívül gyógyszereket adnak, meg mittomén bezárnak valahova meg ilyenek. Na ez van.
Én azt mondtam a pszichomamának, hogy adjon gyógyszert, amitől merek beszélni társaságban, felszabadult leszek, stb.
Azt mondta, az csak az adott helyzetben segít, a problémát nem oldja meg, függővé válhatok tőle, gyerekszülés előtt nem ajánlatos, stb., különben is nekem kell megváltoznom, ezt senki nem csinálja meg helyettem.
Milyen idézetet is mondott? "Magad uram, ha szolgád nincs!"
Én nem bízom az amcsi módszerekben, az az igazság. Voltam már egy csomó tréningen és az volt életem legszörnyűbb élete. Ha lett volna velem valaki, akit legalább ismerek, vagy legalább egy kicsit is jóban vagyok. De sajna egyáltalán nem voltak barátaim és pokoli volt az egész. Szóval pl. csoportterápiára nem mennék el, és a "mélyvíz-módszert" sem díjaznám. viszont az a teszt érdekelne... ki is írta, hogy van egy tesztje?
Broe, nem vagyok szakember, ezért nem akarom megítélni, hogy szoc. fóbos vagy-e vagy sem (ezt csak egy teszt tudná eldönteni, amit majd felrakok ide), mindenesetre az önutálat logikus eredménye az emberkerülés és az emberektől való undor. És ez nem feltétlenül szoc. fóbiával jár együtt.
Én sem tudok belenyugodni, hogy szoc.fóbos vagyok, és örökké a csodában reménykedek, hogy majd egyszer megváltozok. Nekem is vannak jobb és rosszabb napjaim, pl. néha egész jól el tudok beszélgetni a boltossal, és ez sikerélmény, de általában szenvedek és rosszul érzem magam a bőrömben.
Tényleg tenni kéne valamit, ha már így összejöttünk. De mit?? Hol lehetne elkezdeni valami konstruktívat?
Nekem mindenesetre már az is nagyon jólesik, hogy vannak sorstársaim, és beszélhetek a bajaimról.
Van egy ötletem, csak ahhoz angolul kéne tudni a társaságnak. Tudtok angolul? Van ugyanis egy 20 részes kazettasorozat, direkt szoc.fóbiásoknak, ami állítólag lépésről lépésre kivezeti a jónépet a gödörből. Van egy amerikai nagynénikém, akin keresztül meg lehetne rendelni, ha érdekel Benneteket. Aztán lemásolhatnátok.
Szerintem ebbe nem szabadna belenyugodnunk. Én is nagyon sokáig, sőt egész életemben úgy éreztem, ilyen vagyok, más vagyok, antiszociális vagyok, de akkor sem szabad beletörődni.
Hiszen lehetünk mások is. És mennyivel jobb lenne, ha elérnénk az átlagos szintet, ami a többieknek természetes.
Nekem vannak napjaim a mh-en, amikor tényleg egy szót sem váltok a többiekkel a szián kívül, és ez nekem nagyon rossz érzés. Otthon elmesélem a páromnak, hogy már megint milyen hülyén viselkedtem, képtelen voltam megszólalni.
Aztán van, amikor jobb a kedvem, és hozzájuk is merek szólni. Nem olyan hosszú szövegeket, de legalább válaszolok, vagy együtt nevetünk valamin, és olyankor teljesen jól érzem magam, örömmel mesélem otthon, hogy ma ezt és ezt beszéltem a többiekkel.
Azt is észrevettem, hogy nekem kell nyitnom. Magánügyeimről végképp nem beszélek, de múltkor pl. valamin nagyon feldühödtem, és muszáj volt azonnal elmondani valakinek, így tehát elmondtam egy kolléganőnek. Ő pedig ugyanúgy elmondott egy olyan dolgot a magánéletéből, amit nem szokott, és mással se nagyon beszél meg.
Tehát szerintem nem kellene beletörődni, hogy mi ilyenek vagyunk, hanem meg kell próbálni változtatni, hogy örömet okozzunk saját magunknak, akár kis apróságokkal is...
Broe, létezik egy teszt, ami megmutatja, sz.f.-s vagy-e, vagy csak beképzeled magadnak. Legszívesebben begépelném, de sajnos a könyv most nincs nálam. Meg aztán a sz.f.-nak is vannak fokozatai, enyhe-középsúlyos-súlyos, sőt van olyan sz.f., ami csak részleges (pl. csak akkor jön elő, ha nyilvánosság előtt kell beszélni).
Van egy olyan érzésem az írásaid alapján, hogy Te nem vagy echte szoc.fóbos, hanem valami határterület vagy, esetleg más baj dominál, de ezt csak egy -lógus/-áter tudná megmondani.
Csak nem gondoltad mit írogatnak ezek a "hülyék"? :-)))
Ne gyötörd magad, hogy hypochonder vagy vagy sem, vannak szf-re utaló problémáid, ami nem természetes és jó megbeszélni, tudni, hogy nem vagy egyedül olyan csodalény és kész... ne gyötörd magad még ezzel is...
Szerintem vannak, akik passzióból meglesik, hogy mit írnak a többiek. Pl. én is úgy kerültem ide, hogy kíváncsi voltam, azt se tudtam mi az a szociális fóbia, pedig pszichológiára akartam felvételizni. (Persze nem hittem el, hogy sikerülhet, ezért el se mentem a felvételire...)
Szóval most egész jól vagyok, most, hogy nincs körülöttem senki és nem kell megszólalni se, még büszke is vagyok, hogy van egy ilyen jó kis betegségem végre nekem is. már ha van, mert lehet, hogy csak beképzelem, hogy csak lusta vagyok néha erőt venni magamon és rendesen helytállni. Ki tudja. A gond majd ott kezdődik, mikor haza kell menni, meg minden egyéb, tudjátok. Csak most esik le, hogy ez nekem voltaképpen mekkora tortúra, hogy ez emészti fel az energiáim nagy részét. Hogy mi a megoldás azt még nem tudom. Önmagában a felismerés is jó dolog, a felvállalás is... na de ettől még túl sok minden nem változott. különösen, ha rosszul ismertem fel, vagy olyat ismertem fel, ami nincs is. Lehet, hogy hypochonder vagyok. Az is egy betegség... most honnan tudjam?
Na jó, kezdeti indexes időszakomban nekem is voltak ilyennemű félelmeim, de rájöttem, hogy akkora az index is meg a világ is, hogy lehetetlen rájönni még akkor is, hogy ez ez ismerős, ha ott dumál neked. És csak amikor célzatos megjegyzést tesz, hogy ismerhetjük egymást, akkor lehetséges ez. De egyébként én még olyan ismerősbe nem botlottam itt, akibe nem is akartam. Úgy értem, akit ismerek az indexen, azokat mind az index által ismertem meg :)
Na, kedves Broe, ez a hozzáállásod nekem nagyon tetszett!
He-he. De mi van, ha egy ismerős itt jár, hogy körülnézzen, a "hülyék" miről írnak, és az egyik hozzászóló kísértetiesen emlékezteti az egyik ismerősére... Dzsízösz. Belegondolni is rossz.
viszont úgy látom, hogy az szf-hez mintha hozzátartozna ez a gyereknemakarás. Most tulajdonképpen már egész jól érzem magam, mert eddig 100 problémám volt, most meg csak 1. És még meg is tudom nevezni. Tegnap mentem az utcán, megint kezdtem viszolyogni mindentől és mindenkitől, és aztán megszállt az érzés, hogy sz@rok le mindenkit, nekem szociális fóbiám van, úgyhogy nyugodtan lehetek antiszociális. :)
Én is attól tartok, hogy felismernek ezért a többi személyes kérdéseket csak emilben válaszolom meg :-))))
Köszi a jó kedvet nektek :-) Jó elbeszélgetni a nyavalyákról őszintén, mert mással ezt nem lehet (nekem).
Most őszinte leszek, mert az előbbi válaszban csak kerülgettem... én félek, hogy milyen emberkét nevelek majd belőle, viszont a férjem, szüleim óhajára vállalom és remélem, hogy majd boldog leszek :-)
