Ja, még annyit, hogy mégegy próba a külvilággal... Titokban nagyon is reménykedek a sorsom jobbra fordulásában. Mikor 30 éves lettem, mindenről lemondtam, de mostanában újra reménykedek. Sőt lehetséges, hogy megtaláltam a kulcsot a szoc.fóbomhoz, de ha elmondanám, mire jöttem rá, szerintem itt mindenki hülyének nézne.
Hát az én gátlásaimat az alkohol nem söpri el - legfeljebb kicsit vidámabb leszek tőle, de ugyanakkor szédülök. Egyébként, ha jól tudom, a szoc. fóbiások 30%-a az alkoholt találja meg mint "gyógyszert". Mások meg a nyugtatóra szoknak rá.
Eddigi megnyilvánulásaid alapján tényleg nem mindennapi az empátiás készséged, nagyon értelmesen, jól látod a dolgokat (saját magadat is beleértve, ami elég ritka tünemény)
Érdekes, rólam is mondták már, hogy "pszichológus", mert váratlanul ért egy-két embert, hogy belátok a bőrük mögé. :) Szerintem ez az érzékenység jó oldala. A rossz meg az, hogy mindent olyan végletesen komolyan veszünk.
Most jut eszembe, a pletyka/ivás témáról, hogy az alkohol elsöpri a dadogásomat és a gátlásaimat (néha túlzottan is). Te is így vagy vele (saját tüneteidre vonatkoztatva)?
Tényleg olyan reménytelennek érzed, hogy még egy próbát tégy a külvilággal? Néha olyan optimista hangot ütsz meg.
"Miért megy mindenki másnak olyan könnyen, hogy csordába verődjön, és harsányan jól érezze magát?"
Na, hát szerintem egy csomó esetben ez megjátszott vidámság, és ezeknek a társaságoknak a fő tevékenysége a pletykálás, az ivás, vagy pedig csak együtt unatkoznak jobb híján. De kívülről olyan boldognak tűnnek, az ember irigyli őket.
Különben igazad van, az embereket csak saját maguk érdeklik, de pont ezért kevésbé veszélyesek, mint hittem. Egyáltalán nem figyelnek annyira rám, mint ahogy rögeszmésen félek tőle. Mindenki maga körül forog, a maga hangját akarja hallani, magának akar jót. Ha nem lennék szoc. fóbos, úgy érzem, az ujjam köré tudnám csavarni a legtöbb embert. Ha nem lennék szoc. fóbos, és képes lennék odafigyelni azokra az emberekre, akikkel dolgom van, ahelyett, hogy az elpirulás miatt görcsölnék, beléjük látnék, és tudnám, mi kell nekik. Végülis mindenkinek az kell,hogy fontosnak érezhesse magát. Ha ezt tudjuk, talán jobban tudunk velük bánni és jobban ragadnak ránk. Akiket meg nem akarunk, azokat lekoptatjuk.
Csak ehhez tudni kéne nem "görcsölni" magunk miatt, hanem a másik emberre figyelni.
Sajnos túl sokszor estem már pofára ahhoz, hogy - nem is hogy szeretni tudjam őket - de bízni tudjak az emberekben. Egy dologra friss tapasztalatként jöttem rá: az emberek többségét nem érdekli igazán, hogy mi van a másikkal. Csak azt nem értem, miért megy mindenki másnak olyan könnyen, hogy csordába verődjön, és harsányan jól érezze magát?
A kertbe leskelődés nagyon jó hasonlat, egyszer bennem is így fogalmazódott meg. Szintúgy humán érdeklődésű vagyok, de veleszületett lustaságom miatt nem vagyok annyira művelt, nyitott, mint szeretnék. Tényleg, színházba/moziba/koncertre se tudsz eljárni, vagy ott "arctalanabbnak" érzed magad?
Ami az "összenövést" illeti, nekem volt egy nagyon közeli ált. isk. barátnőm, vele mindig mindent meg tudtam dumálni. Pokolian hiányzik, de kikopott az életemből. Én is szeretnék sok embert ismerni és jól szórakozni, de valami belül nem engedi. Ugyan gyerünk már, tegyünk valamit, Cillitem! Én unom ezt az állapotot!
Rámtör-e a valamiből kimaradtam-érzés? Szinte az egész életet úgy éltem meg, mintha kívülről leskelődnék be egy csodálatos kertbe. Mindig is humán érdeklődésű voltam, az emberek érdekeltek, de nem tudtam hozzájuk kapcsolódni. Miért nem tudok mondjuk műszaki érdeklődésű lenni, akkor elbabrálnék a műszereimmel és tojnék a világra! Tényleg, Téged mi érdekel?
A magányról: soha nem voltam igazán magányos (család, korban közel álló húg, jó barátnő, később férj), tehát mindig valakivel "össze voltam nőve", de sokkal-sokkal több emberrel szeretnék megismerkedni, szeretnék társasági életet élni és szórakozni. Ebből - egyelőre - kívülrekedek, és ez nagyon rossz.
Te is úgy vagy vele, hogy alapjában véve szereted az embereket?
A baj az, hogy egyetemen már órákon is elkezdtem dadogni.. és ha fel kellett olvasni valamit hangosan, olyan érzésem volt, mintha nem kapnék levegőt. Elég rémes érzés - gondolom, neked sem kell bemutatni...
Anyám is hangoztatja, hogy járjak többet emberek közé. Minek, amikor minden társaságban idegennek érzem magam? Apropó fojtogató magány: rád is rádtör a "kimaradtam valamiből"-érzés?
A Smilla-könyv egy grönlandi eszkimó nőről szól, aki Dániában él (tehát kábé mintha nálunk lenne cigány). Ahogy Smilla a magányról beszél, fantasztikusan bátor és egyedi hozzáállás. Ő az, akit tökre nem érdekel, hogy mások hogyan élnek - a saját értékrendszere a lényeg. Sosem illetődik meg másoktól. Nekünk is valami ilyenre lenne szükségünk, nem?
A dadogás se lehet rossz, az is olyan jellegű, mint az elpirulás, jól jelzi, hogy az ember zavarban van. És mivel látván látszik, hogy zavarban van, még jobban zavarba jön. Tényleg legegyszerűbb elbújni az emberek elől. De ott meg olyan fojtogató a magány! Valami megoldást kell találni... Azt mondják az okosok, hogy jobb, ha az ember emberi kapcsolatoknak, így akár stressznek is van kitéve, mintha egyedül van huzamosabb ideig.
Talán a szégyen szó illik az én tüneteimre is. Magamon érzem a másik(ok) tekintetét, előre feltételezem, hogy rosszat gondolnak. Mivel gyerekes arcom van, feltételezem, hogy nem vesznek komolyan. Ha megszólalok, arra koncentrálok, hogy ne jöjjön elő a dadogás. Hát persze hogy előjön. Ezrét hát nem is erőltetem az ismerkedést.
Az eredmény? Ragyogó fehérség! ... Az emberi kapcsolatok lapján. :(
(Offtopic:
Nem olvastad Peter Hoegtól a Smilla kisasszony hóra vágyik-ot? Szerintem nagyon tetszene neked.)
Ezt a rettenetes bűnösségérzést leginkább a szégyen szóval tudnám visszaadni. Igen, elsöprő erejű szégyent érzek, ha idegen emberekkel kell találkozni, és azok szólnak hozzám. Ez a gyakori elpirulásaimon is látszik. A szégyen pedig stresszel jár, az ember szeretne a föld alá bújni, megsemmisülni, elmenekülni. Van is egy ilyen dal: "Bűnnel borított arcom fölemelni nem tudom." Na, valami ilyesmit érzek.
De ez nem tudatos, általában csak a remegést, izzadást, elpirulást érzem, és nem elemzem ki, mitől van.
Te nem szenvedsz ilyesmitől? Mik a Te tüneteid?
És tényleg mindig elfog ez a rettenetes bűnösség-érzet, ha bárki újjal találkozol? Vagy csak ha többel egyszerre?
Nagyon beakadt ez nekem. Úgy tűnik, nem szerves része a szfóbnak.
Dehogy, mondom, hogy nem fogták fel, hogy beteg vagyok! Az összes tanár látta a szenvedésemet, mégsem fordult meg egyikük fejében sem, hogy szóljon a szüleimnek. Én meg kb. 12 éves koromig meg voltam róla győződve, hogy mindenki úgy szorong, ahogy én, mert magamból indultam ki. Azt hittem, ez a normális. Később, mikor felfedeztem, hogy én sokkal "félősebb" vagyok a többieknél, a pozitív gondolkodással próbálkoztam. Még akkor sem mentem orvoshoz, nem tudtam, hogy ez egy betegség.
Hú, nem is tudom, hol olvastam róla először, valami orvosi szakirodalomban, olyan 6-7 éve. A tünetek leírása alapján egyből magamra ismertem. De állítólag csak a 80-as években nevezték el a betegséget, addig mindenféle néven diagnosztizálták (depresszió, skizofrénia, neurózis stb.)
Ma már minden tisztességes -lógus/-áter ismeri a betegséget, de a közvélemény még alig hallott róla. Gyerekkoromban fogalmuk sem volt az embereknek, mi bajom van. Nagyon rosszul voltam, de nem jutott eszükbe, hogy ez egy betegség, és orvoshoz kéne vele fordulni. Az biztos, hogy pokollá tette az iskolaéveimet.
Soha még a kifejezésről sem hallottam. De ma beszéltem erről az orvos anyukámmal (nem hitte el, hogy nekem szfóbom lehet). Kiderült, hogy volt egy betege, aki nem mert utcára kimenni, se emberekkel beszélni. Csak éppen ezt régebben skizofréniaként diagnosztizálták... Durva, nem?
Tényleg, Cillit, te hol hallottál erről először? (Bocs, ha már írtad volna)
Egy kicsit gondolkodnom kell, hogy válaszolni tudjak úgy, hogy elég hasznos legyen. Holnap írok majd valami szépet, alszok egyet az egészre.
További jó estét.
Platania, amikor fiatal voltam, talán még súlyosabb volt az állapotom, mint most, de tele voltam reménységgel és optimizmussal. A 30. születésnapom viszont egy vízválasztó volt: akkor felfogtam, hogy kb. életem felénél járok, és ha eddig nem gyógyultam meg, ezek után nem valószínű, hogy meg fogok. Ez olyan kijózanító volt, mint egy arculcsapás. Szerencsére ekkor találtam rá a kálvinizmusra, és egész máshogy tudtam értékelni a szenvedést, mint előtte. Addig kézzel-lábbal tiltakoztam a szenvedés ellen, most már kezdek sztoikusan beletörődni.
