6. Rész
A zsigeri rettegés Némely Embert annyira megsebeztek gyermekkorában, hogy ez az egész szociális életére kihat. érzelmi életet a félelem, a rettegés hatja át.
(...)
Ezek a sérült férfiak és nők a félelemmel együtt építették fel magukat. Mindig is ismerték a félelmet. Akiket vertek, bántalmaztak, vagy figyelmen kívül hagytak, megaláztak, lealacsonyítottak, vagy annyira uraltak, hogy nem engedték meg nekik, hogy önmaguk legyenek, életük természetes részeként építették lelkükbe a félelmet, az erőszakot és a közönyt.
Néhányukat egész életükben megbénítja a félelem. Egyesek tudatában vannak ennek, mások nem. Visszahúzódva élnek, életük során mindig a biztonság útját választják, vagy éppen alkoholisták és gyógyszerfüggők lesznek, elkábítják magukat, hogy ne érezzék az ürességet és a rettegést.
Az ilyen Embereknek leginkább arra van szükségük, hogy meghallagassák őket, elhiggyékhihetetlen szenvedésüket. Néha meg magukanak is nehezükre esik, hogy elhiggyék, amit megéltek. Haragszanak magukra, amiért - másoktól eltérően - ők nem képesek elszakadni a gyermekkoruktól. Elsietett minden próbálkozás, amit ingatag alapokra akarunk felépíteni. Ahhoz, hogy megszerezhessük a stabil alapokat, előbb türelmesen fel kell dolgozni a multat, meg kell érteni, szavakba kell foglalni a leírhatatlant, a rettenetest. Meg kell engedni a szenvedőnek, hogy végre kikiálthassa magából a szenvedését. Meg kell adni neki az érzést, hogy meghallgatjuk őt, hogy a benne lakozó gyerek ne hihesse tovább, hogy ő a hibás mindenért, mert rossz, buta, csúnya vagy bolond, aki csalódast okozott szüleinek.
5. Rész
A büntudat Ki érzi bünösnekmagát, a rablas áldozata vagy az elkövető? Az erőszak áldozata, vagy a támadó? A meggyalázott kislány, vagy a vérfertőző apa? A gyermekeire odafigyelő anya, vagy a bántalmazó anya? Mindenhol ugyanaz a történet: az áldozat érzi magát bünösnek.Az igazi bünös nem jut el a bünösség érzéséhez. Az egészséges büntudat annak jele, hogy odafigyelünk arra, mit él át a másik. A hiánya teszi lehetővé az erőszakos cselekvést. A bünöző a büntett elkövetése közben nem hajlandó átérezni, mit élhet át az áldozata, különben félbeszakadna mozdulata.
Miért az áldozatok érzik bünösnek magukat? Nem igazolható ez az érzés. Büntudatuk a támadó iránt érzett, de ki nem fejezett harag visszafordulása önmagukra, a szégyen hogy gyengék voltak, és megtámadták őket, a szégyen, hogy megalázták őket.
(...) Amikor egy gyerekre frusztrációt kényszerítenek, amikor megsebzik, megsértik, természetes és egészéges, hogy kimutatja haragját. Akkor azonban, amikor az olyan gyakran következik, a felnőttek nem fogadják el ezt a haragot, nem hallgatják meg, vagy ami még rosszabb, azt mondjak, hogy "az ő érdekében" bántották és ezért hálával tartozik nekik, a gyerek kénytelen jónak tekinteni a szüleit. Természetesen következik ebből, hogy akkor csak ő lehet a rossz.Tovább erősítik ezt a meggyőződést a felnőttek és tanárok ,amikor valamiért megszídják: "Rossz vagy, elviselhetetlen vagy, rémes vagy..." A gyermek száma´ra világos, hogy amikor frusztrált, amikor nem hallgatják meg a szüksegleteit vagy vágyait, felesleges lenne ellenkeznie, hiszen úgyis ő a rossz.A szégyen a frusztráció megélésének ebből az önmagunkba fordulasából fakad. Mivel a fölérendelt felnőttek nem ítélik őt arra méltónak, hogy meghallgassák, tiszteletben tartsák és zseressék, kialakul bene amétlatlanság érzése.
Pontosítsuk a szavakat. A szégyen magába foglalja a lényegünkben rejlő hiba gondolatát, a tudatot, hogy valami nincs rendben bennünk. A büntudatnál valami nincs rendben viselkedésünkben. Valami rosszat tettünk, áthágtunk valamilyen szabályt, egy törvényt, s most félünk a büntetéstől.A köznapi beszedben gyakran a büntudat szinonimájaként használják.
(...)
4. Rész
A szégyen (...)
A szégyen elszigetelődéshez vezet. Amikor szégyenkezünk, legszívesebben elbújnánk, eltünnénk.Nem akarunk beszélni róla, pedig ez segítene hozzá, hogy megszabaduljunk tőle.(...)
Egy terápiás csoportban egy asszony felidézte nyomorúságos, falun töltött gyermekkorát. Szülei földmüvesek voltak, piszkos volt bútoruk, alig voltak szép edényeik. Szégyellet a szüleit, nem beszélt róluk, és soha nem hívta meg vendégségbe a barátnőit... Most egy másik asszony veszi át a szót: "Az én szüleim gazdagok voltak, megvolt mindenem, ami csak akartam, rengeteg játék, szép ruhák... Nagyon szép házunk volt, szép bútoraink, szép szönygeink... és én mégis szégyelltem őket. Senkit sem hívtam meg hozzánk, nem akartam, hogy lássák a szüleimet." Nem minden szegény gyerek szégyelli szüleit, és a gazdag gyerekek közül sem érez mindenki így. A valóságban a gyerekek nem a társadalmi státust, a rendetlenséget vagy a berendezés hiányosságát szégyellik, hanem az érzelmi hiányt. Nem szégyelljük a szüleinket, ha beszélhetünk velük ezekről a dolgokról, ha játszhatunk, nevethetünk, sírhatunk és osztozhatunk velük.
3. Rész
Szociális fóbiák Mindig oldott vagy, ha egy ismeretlennel találkozol? Hangot adsz egyetértésednek vagy ellenérzésednek? Kimutatod érzelmeidet? Kimondod, szeretlek? Tudsz szívességet kérni a szomszédodtól? Visszaküldöd az étteremben az ételt, ha hideg vagy ehetetlen?
A társasági helyzetekkel szembeni tartós és irracionális félelmeket szociális fóbiáknak nevezzük. A félelmet, hogy figyelnek, hogy nevetségesek leszünk, hogy megalázóan vagy zavaróan viselkedünk. Aki átéli ezeket a félemeket, érzi szélsőséges voltukat, mégis képtelen kordában tartani őket. Ezek a félelmek arra késztetik, hogy amennyire csak lehet, kerülje az ilyesmit kiváltó helyzeteket. Minden szociális fóbiában szenvedő fél attól, hogy mások észreveszik zavarát, és amennyire csak lehet, többé-kevésbé hihető észérvek mögé rejtőzik.
(...)
Sziasztok
Gondolkodjunk, mi lenne, ha mi együtt szórakoznánk? Félénken ülnénk a sörünk mellett pirulnánk, dadognánk majd berugnánk? Szerintem mi ennél többek vagyunk, csak le kell győznünk magunkat! Vagy őket!? Szerintem kár ennyi energiát fektetni a betegségérzetbe, hiszen olyan fiatalok vagyunk, meg kell próbálni kijutni ebből, egyébként megfigyelhető, hogy először csak a közértbe, majd a munkahelyen, majd mindenhol idegesek vagyunk, majd szépen lassan bezárkózunk a lakásba és ki sem merünk menni és elmúlik a fiatalság?! Szerintem itt tényleg tudnánk egymásnak segíteni. Cillit, te rendszeresen jársz dokihoz?
folytassam?
valahogy nem akarom túlfloodolni az egész topicot, ha felesleges.
a következőkben külön ír a szégyenről, a büntudatról és még mélyebb félelmekről is.
2. Rész
(...) Azóta folytattam az önbizalom gyüjtést. Fokozatosan egyre jobban boldogulok az interperszonális vagy csoportos helyzetekben. Ma hatalmas örömmel irányítok csoportokat és tartok előadásokat. A kamaszkori fényképeimet nézve, felmérhetem a megtett utat. Nézem a csinos lányt, aki voltam, anélkül, hogy tudtam volna, és mentálisan átadom neki az önbizalmat, amit azóta szereztem.
Téged milyen hiedelmek tartanak fogva? Viselkedésünket a hiedelmek irányítják. A többiek reagálnak az attitüdjeinkre, és megerősitenek gondolatainkban. Minden önmagunkról és másokról alkotott hiedelmünk önmagát erősíti. Megszabadulhatunk tőlük, ha megértjük a vélekedés eredetét, ha kétségbe vonjuk és megváltoztatjuk magatartásunkat.
Azok vagyunk, akik lenni akarunk, és nem csak azok, akikről megszoktuk, hogy mi vagyunk. Szabadon mutatod magadat olyannak, amilyen vagy? Képes vagy zavar nélkül vezetni, járni, dolgozni, táncolni, énekelni mások tekintete előtt?
Akiknek volt olyan szerencséjük, hogy kisgyerekkorukban szüleik - testvéreik - figyeltek rájuk, megbecsülték és értékelték őket, ez csak fokozza teljesítményüket, bármit csinálnak is. A többiek ügyetlennek érzik magukat, hibákat vétenek vagy abbahagyják tevékenységüket.
A félénkség gyógyításához helyre kell hoznunk a múltat. Adjuk meg önmagunknak azt a feltétel nélküli elfogadást, amire szükségünk van. És merjünk szembenézni az érzéseinkkel, induljunk le a többiek felé!
1. Rész
Félénkség és szociális félelmek Közönség előtt beszélni, akár előadóként, akár kérdezőként, a franciák több mint felének bevallott félelme. MI lehetne logikusabb ennél, ha belegondolunk iskolarendszerünkbe! A félénkség nagyon elterjedt zavar. Vannak az "igazi félők", mint például én, és az ál-félénkek.Ez utóbbiak joviális külső mögé rejtőzködnek, látszólag nem félnek senkitől és semmitől, és azzal nyugatják magukat, hogy tanácsokat osztogatnak másoknak.
A félénkség azért elterjedt, mert elterjedt a szégyenkezés is, ha még nem is mindig azonosított módon.Gyakran a tudatalattinkba is temetjük önmagunk szégyenlését.
(...) Minden félénkségünk a gyermekkorból eredő, alapvető szégyenérzet. Húszéves voltam, mikor egy iskolatársnőm szembesített életem ürességével. "Olyan vagy, mint egy halott" - vágta a fejemhez kíméletlenül.Kemény volt hallani, de igaz volt.
Nem jártam szórakozni, nem voltak barátaim. A könyveimbe merültem és tanultam. (...) Halmoztam az ismereteket az életről, miközben kerültem az embereket.Nagyon rosszul éreztem magam emberi kapcsolataimban.
(...) Gondolkoztam. "Csúnyának, hülyének és bénának" éltem meg magam. Tényleg az voltam? Honnan fakadtak ezek a gondolataim? Kutatni kezdtem az agyamban. Az öcséim ítélkeztek így felőlem. Nem lehettek objektívek. Úgy védekeztek ellenem, ahogy tudtak. A húsz év alatt azonab núgy felhalmozódtak bennem a negatív tapasztalatok, hogy bizonyítottnak láttam, "tényleg" nem érdeklek senkit. Valóban sikerült meggyőzniük, hogy buta vagyok és érdektelen, ezert nem is engedtem előtérbe magam! Keveset beszéltem. Amikor pedig beszéltem, megpróbáltam megmutatni tudásomat, hogy értékesebb legyek mások szemében... Ezt a magatartást rosszul fogadták, különösen a gimnáziumban. Túl nagy volt a különbség köztem és a többiek között. Míg ők a kávéházban beszélgettek, én otthon olvastam. "Könyvmolynak" csúfoltak, amit én "hülyének" értelmeztem. Ördögi körbe kerültem: az önmagamrol kialakított negatív vélekedésem visszahúzódó magatartást és eltulzott mentális befeketetést eredményezett. A többiek elkülönítésemmel reagáltak, gúnyoltak, becsméreltek, ami csak megerősített kiinduló vélekedésemben.
Idézek Isabelle Filliozat: A szív intelligenciája c. könyvből 6 részletben. Ez a rész szól a félénkségről, szf-ről.
Az tetszik benne, hogy nagyon személyesen ír róla. Amit ír, az talán nem mindig így igaz, de sok jó dolog van benne.
Amikor én olvastam, első reakcióm volt: "miért vagyok ilyen hülye, szerencsétlen, hogy ezt nem előbb olvastam? Lemaradok az egész életemről!!!!"
Különben elég pocsék fordítás. Bocs a sok hárompontért, önkényesen válogattam, de így is sok, amit bemásolok.
Remélem, hogy valakinek segít valamit, valamit használ.
próba
Tudod, amire rájöttem, inkább a Vallás-Filó fórumba illene, nem ide, és csak a keresztény gondolatkörben mozogva érthető meg. Tényleg nem merem ide leírni...
"Sőt lehetséges, hogy megtaláltam a kulcsot a szoc.fóbomhoz, de ha elmondanám, mire jöttem rá, szerintem itt mindenki hülyének nézne." - mi amúgy is rettegünk saját véleményünket megosztani másokkal, bár itt nem kellene ezt tegyük... szerintem az is segít ha legalább itt vesszük a bátorságot és megosszuk gondolatainkat.
Ja, még annyit, hogy mégegy próba a külvilággal... Titokban nagyon is reménykedek a sorsom jobbra fordulásában. Mikor 30 éves lettem, mindenről lemondtam, de mostanában újra reménykedek. Sőt lehetséges, hogy megtaláltam a kulcsot a szoc.fóbomhoz, de ha elmondanám, mire jöttem rá, szerintem itt mindenki hülyének nézne.
Hát az én gátlásaimat az alkohol nem söpri el - legfeljebb kicsit vidámabb leszek tőle, de ugyanakkor szédülök. Egyébként, ha jól tudom, a szoc. fóbiások 30%-a az alkoholt találja meg mint "gyógyszert". Mások meg a nyugtatóra szoknak rá.
Eddigi megnyilvánulásaid alapján tényleg nem mindennapi az empátiás készséged, nagyon értelmesen, jól látod a dolgokat (saját magadat is beleértve, ami elég ritka tünemény)
Érdekes, rólam is mondták már, hogy "pszichológus", mert váratlanul ért egy-két embert, hogy belátok a bőrük mögé. :) Szerintem ez az érzékenység jó oldala. A rossz meg az, hogy mindent olyan végletesen komolyan veszünk.
Most jut eszembe, a pletyka/ivás témáról, hogy az alkohol elsöpri a dadogásomat és a gátlásaimat (néha túlzottan is). Te is így vagy vele (saját tüneteidre vonatkoztatva)?
Tényleg olyan reménytelennek érzed, hogy még egy próbát tégy a külvilággal? Néha olyan optimista hangot ütsz meg.
"Miért megy mindenki másnak olyan könnyen, hogy csordába verődjön, és harsányan jól érezze magát?"
Na, hát szerintem egy csomó esetben ez megjátszott vidámság, és ezeknek a társaságoknak a fő tevékenysége a pletykálás, az ivás, vagy pedig csak együtt unatkoznak jobb híján. De kívülről olyan boldognak tűnnek, az ember irigyli őket.
Különben igazad van, az embereket csak saját maguk érdeklik, de pont ezért kevésbé veszélyesek, mint hittem. Egyáltalán nem figyelnek annyira rám, mint ahogy rögeszmésen félek tőle. Mindenki maga körül forog, a maga hangját akarja hallani, magának akar jót. Ha nem lennék szoc. fóbos, úgy érzem, az ujjam köré tudnám csavarni a legtöbb embert. Ha nem lennék szoc. fóbos, és képes lennék odafigyelni azokra az emberekre, akikkel dolgom van, ahelyett, hogy az elpirulás miatt görcsölnék, beléjük látnék, és tudnám, mi kell nekik. Végülis mindenkinek az kell,hogy fontosnak érezhesse magát. Ha ezt tudjuk, talán jobban tudunk velük bánni és jobban ragadnak ránk. Akiket meg nem akarunk, azokat lekoptatjuk.
Csak ehhez tudni kéne nem "görcsölni" magunk miatt, hanem a másik emberre figyelni.
Sajnos túl sokszor estem már pofára ahhoz, hogy - nem is hogy szeretni tudjam őket - de bízni tudjak az emberekben. Egy dologra friss tapasztalatként jöttem rá: az emberek többségét nem érdekli igazán, hogy mi van a másikkal. Csak azt nem értem, miért megy mindenki másnak olyan könnyen, hogy csordába verődjön, és harsányan jól érezze magát?
A kertbe leskelődés nagyon jó hasonlat, egyszer bennem is így fogalmazódott meg. Szintúgy humán érdeklődésű vagyok, de veleszületett lustaságom miatt nem vagyok annyira művelt, nyitott, mint szeretnék. Tényleg, színházba/moziba/koncertre se tudsz eljárni, vagy ott "arctalanabbnak" érzed magad?
Ami az "összenövést" illeti, nekem volt egy nagyon közeli ált. isk. barátnőm, vele mindig mindent meg tudtam dumálni. Pokolian hiányzik, de kikopott az életemből. Én is szeretnék sok embert ismerni és jól szórakozni, de valami belül nem engedi. Ugyan gyerünk már, tegyünk valamit, Cillitem! Én unom ezt az állapotot!
Rámtör-e a valamiből kimaradtam-érzés? Szinte az egész életet úgy éltem meg, mintha kívülről leskelődnék be egy csodálatos kertbe. Mindig is humán érdeklődésű voltam, az emberek érdekeltek, de nem tudtam hozzájuk kapcsolódni. Miért nem tudok mondjuk műszaki érdeklődésű lenni, akkor elbabrálnék a műszereimmel és tojnék a világra! Tényleg, Téged mi érdekel?
A magányról: soha nem voltam igazán magányos (család, korban közel álló húg, jó barátnő, később férj), tehát mindig valakivel "össze voltam nőve", de sokkal-sokkal több emberrel szeretnék megismerkedni, szeretnék társasági életet élni és szórakozni. Ebből - egyelőre - kívülrekedek, és ez nagyon rossz.
Te is úgy vagy vele, hogy alapjában véve szereted az embereket?
A baj az, hogy egyetemen már órákon is elkezdtem dadogni.. és ha fel kellett olvasni valamit hangosan, olyan érzésem volt, mintha nem kapnék levegőt. Elég rémes érzés - gondolom, neked sem kell bemutatni...
Anyám is hangoztatja, hogy járjak többet emberek közé. Minek, amikor minden társaságban idegennek érzem magam? Apropó fojtogató magány: rád is rádtör a "kimaradtam valamiből"-érzés?
A Smilla-könyv egy grönlandi eszkimó nőről szól, aki Dániában él (tehát kábé mintha nálunk lenne cigány). Ahogy Smilla a magányról beszél, fantasztikusan bátor és egyedi hozzáállás. Ő az, akit tökre nem érdekel, hogy mások hogyan élnek - a saját értékrendszere a lényeg. Sosem illetődik meg másoktól. Nekünk is valami ilyenre lenne szükségünk, nem?
A dadogás se lehet rossz, az is olyan jellegű, mint az elpirulás, jól jelzi, hogy az ember zavarban van. És mivel látván látszik, hogy zavarban van, még jobban zavarba jön. Tényleg legegyszerűbb elbújni az emberek elől. De ott meg olyan fojtogató a magány! Valami megoldást kell találni... Azt mondják az okosok, hogy jobb, ha az ember emberi kapcsolatoknak, így akár stressznek is van kitéve, mintha egyedül van huzamosabb ideig.
Talán a szégyen szó illik az én tüneteimre is. Magamon érzem a másik(ok) tekintetét, előre feltételezem, hogy rosszat gondolnak. Mivel gyerekes arcom van, feltételezem, hogy nem vesznek komolyan. Ha megszólalok, arra koncentrálok, hogy ne jöjjön elő a dadogás. Hát persze hogy előjön. Ezrét hát nem is erőltetem az ismerkedést.
Az eredmény? Ragyogó fehérség! ... Az emberi kapcsolatok lapján. :(
(Offtopic:
Nem olvastad Peter Hoegtól a Smilla kisasszony hóra vágyik-ot? Szerintem nagyon tetszene neked.)
Ezt a rettenetes bűnösségérzést leginkább a szégyen szóval tudnám visszaadni. Igen, elsöprő erejű szégyent érzek, ha idegen emberekkel kell találkozni, és azok szólnak hozzám. Ez a gyakori elpirulásaimon is látszik. A szégyen pedig stresszel jár, az ember szeretne a föld alá bújni, megsemmisülni, elmenekülni. Van is egy ilyen dal: "Bűnnel borított arcom fölemelni nem tudom." Na, valami ilyesmit érzek.
De ez nem tudatos, általában csak a remegést, izzadást, elpirulást érzem, és nem elemzem ki, mitől van.
Te nem szenvedsz ilyesmitől? Mik a Te tüneteid?
És tényleg mindig elfog ez a rettenetes bűnösség-érzet, ha bárki újjal találkozol? Vagy csak ha többel egyszerre?
Nagyon beakadt ez nekem. Úgy tűnik, nem szerves része a szfóbnak.
Dehogy, mondom, hogy nem fogták fel, hogy beteg vagyok! Az összes tanár látta a szenvedésemet, mégsem fordult meg egyikük fejében sem, hogy szóljon a szüleimnek. Én meg kb. 12 éves koromig meg voltam róla győződve, hogy mindenki úgy szorong, ahogy én, mert magamból indultam ki. Azt hittem, ez a normális. Később, mikor felfedeztem, hogy én sokkal "félősebb" vagyok a többieknél, a pozitív gondolkodással próbálkoztam. Még akkor sem mentem orvoshoz, nem tudtam, hogy ez egy betegség.
Hú, nem is tudom, hol olvastam róla először, valami orvosi szakirodalomban, olyan 6-7 éve. A tünetek leírása alapján egyből magamra ismertem. De állítólag csak a 80-as években nevezték el a betegséget, addig mindenféle néven diagnosztizálták (depresszió, skizofrénia, neurózis stb.)
Ma már minden tisztességes -lógus/-áter ismeri a betegséget, de a közvélemény még alig hallott róla. Gyerekkoromban fogalmuk sem volt az embereknek, mi bajom van. Nagyon rosszul voltam, de nem jutott eszükbe, hogy ez egy betegség, és orvoshoz kéne vele fordulni. Az biztos, hogy pokollá tette az iskolaéveimet.
Soha még a kifejezésről sem hallottam. De ma beszéltem erről az orvos anyukámmal (nem hitte el, hogy nekem szfóbom lehet). Kiderült, hogy volt egy betege, aki nem mert utcára kimenni, se emberekkel beszélni. Csak éppen ezt régebben skizofréniaként diagnosztizálták... Durva, nem?
Tényleg, Cillit, te hol hallottál erről először? (Bocs, ha már írtad volna)
