A napokban erőt vett rajtam a depi és csak olvasni volt kedvem... a fodrászhoz menés érdekes, ezekszerint akár a szf tüneteként is sorolhatjuk :) én sem járok, és mikortól egyedül kellene járjak kb. azóta van hosszú hajam és a végéből pedig anyukám szokott kivágni...
Nem gondoltatok még arra, hogy találkoztok? Szerintem az felérne egy kiadós csoportterápiával és jó próbatétel is lenne, hogy akivel a neten mint ismerős találkozol meg mered-e szólitani, oda mersz-e menni?! Szerintem megérne egy misét!!!
A "savanyú szőlőt" arra értettem, hogy hajlamosak vagyunk megmagyarázni magunknak, hogy tul.-képpen nem is akarjuk azt a jó dolgot, pedig dehogynem! Csak nem merjük.
A fodrászos történeted jó példa. Én még soha életemben nem bírtam bemenni egy fodrászhoz, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem tudom, kinek kell borravalót adni, és mikor. Úgyhogy az anyám vágja a hajam kicsikoromtól. De a húgomat is mindig elkíséri az anyám a fodrászhoz, mert egyedül nem mer bemenni. Szép kis népség vagyunk, mi?
Olyan, hogy inkább nem kérek belőle. Nyilván ez az szf következménye.
Három éve egyedül kellett (volna) menni fodrászhoz. A szokott iskolaútról letérni. Teljesen átizzadtam, vizes lett minden ruhám, és nem mertem még letérni se!
A következő alkalommal a fodrász helységig eljutottam, de nem mertem bemenni, mert "esetleg valaki meglátja, hogy bemegyek". Egy kis boldogsággal mentem haza, avval a perverz boldogsággal, hogy "megúsztam, mert én erre nem vagyok képes, sohasem leszek." Hosszú lett a hajam, és rám mondták, hogy "micsoda lázadó lett, hosszú haja van!". Pedig dehogy.
Ma annyira éreztem a lemaradás-érzést. Ezt felejtettem el tünetek közül.
Még újságcikkeket se tudok normálisan olvasni, mert már a végén akarok lenni, félek, hogy túl késő lesz később.
Mikor látom, hogy vlaamire lett volna lehetőségem, de eddig emtudtam róla, sokszor az jut eszembe, hogy inkább ignorálom a lehetőséget, elfelejtem.
Ezt a asavanyú lemondás-érzést érzem akkor is, mikor másokat látok boldognak. Tudom, nem hiányozna sok, hogy én is olyan lehessek, mint ők. Sőt, én esetleg jobban csiná´lnám, mint ők, gondolom magamban. Csak mernék!
Platania, szerintem egy ilyen túlgondoskodó anya volt a táptalaja az apám szf.-jának is - lányként igyekezett felnevelni, a széltől is óvta, mindig melegen öltöztette és nem engedte játszani a többi fiúval. Felnőtt korában is szorosan fogta a gyeplőt a nagymamám, és apu öregkorában úgy nyilatkozott, hogy neki az anyja fontosabb, mint a felesége. Tehát igazából soha nem vált le róla. De egy ilyen anyáról nem is lehet egyszerűen leválni, legfeljebb, ha az ember kiveri a balhét, fellázad és a maga lábára áll. Én pl. ezt tettem apámmal, mert családi jó szokáshoz híven egészen magához hasonlóvá igyekezett tenni, és látványosan megsértődött és szomorú lett, ha pl. klasszikus zene helyett rockzenét hallgattam, vagy ilyesmi szörnyű bűnt követtem el.
Nem bántottál meg, de tény, hogy a szociális fóbiások családjában sokszor annyi szoc. fóbiás van a közvetlen családtagok közt, mint egy "normális" ember esetében. Ha nem is örököljük a dolgot, az biztos, hogy eltanuljuk. A testvérem pl. azt állítja, hogy tőlem tanulta (ő a fiatalabb). Persze ez lehet, hogy hülyeség.
Bors, a férjem nagyon segítőkészen állt hozzá a bajaimhoz, de igazán lényegeset nem tudott vele kezdeni. Igyekszik engem megérteni, de még most, 7 év után sem igazán tudja bekelépzelni magát helyzetembe. Egyszerűen nem fogja fel, miért okoznak nekem egyes helyzetek problémát. De legalább nem cseszeget miatta.
Amint írod, olyan is létezik (vagyis le van írva szakkönyvekben), hogy a gyerek átveszi a szülei bizonyos helyzetekben tanúsított magatartását. Ez úgy történik, hogy például ha az anya vagy apa szégyelli magát, akkor a gyerek öntudatlanul is átveszi ezt az érzést.
Egy kicsit zürösen hangzik, mert most hirtelen nem is tudom, hogyan magyarázzam, de szerintem Te érted, mire gondolok.
Igen, én eléggé igaznak érzem. Nem mintha valami különös családból jönnék! Kiskorában az én apán is visszahúzódó volt, és szerintem máig sem egészen "nőtte ki", de nem csak ezt tartom a fő mozgatórugónak.
Teljesen "normális" család voltunk kívülröl. Semmi "bántalmazás" nem ért!!
Én azt tudom, hogy az anyám nem engedett engem. Az aggódása volt az egyik legnagyobb akadály. Bármikor amikor egyedülk akartam elmenni, rettenetesen aggódott. Mindig meg kellett mondanom, mikor érek haza és egyáltalán jobb volt, ha el se mentem, mert elötte is aggódott.
És nem nagyon támogattak új helyzetek kipróbálásában. Az anyukám azt is mondogatta, hogy inkább "maradjak nála örökre".
Az iskolában pedig nem tudtam igazán beilleszkedni. Nálam speciell azért, mert idegen országban voltam. Késöbb, Mo.-ban pedig azért, mert nem akartam. Úgy éreztem, más vagyok mint a többiek. Én nem voltam aggresszív mint mások és még a légynek se ártottam volna.
Tehát innen adódóan lenéztem a többieket, és nem is akartam beilleszkedni.
Ez röviden.
Bocs Cillit, nem akarlak megbántani, de szerintem az szf nem örökölhető.
Én nem járok sehova, mert nem tudok odáig elmenni, ez sajnos ilyen egyszerű! Az orvosnak ahol utoljára voltam megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó gyógyszert szedni, segítsen másképp és kész, csak tukmálni akarta a gyógyszert problémás is volt eljárni ezért hanyagoltam. Volt egy doki nagyon hozzáértő megnyugtató és elfogadta, hogy nem akarok gyógyszert szedni, soha nem is erőszakoskodott tanított különböző alternatívákat, de én azokhoz túlságosan béna vagyok, nem tudom alkalmazni azokat. De nekem gyerek kell és segítség
Szia, bors12, edddig kb. 6 -áternél jártam, de mindegyik főleg a gyógyszerekre helyezte a hangsúlyt. Általában nem tudták magukat beleélni a helyzetembe, nem ismerték igazán a szf.-t. Most már csak olyan -áterhez vagyok hajlandó elmenni, aki szakértője a szf.-nak, és ahol lehetőleg van szf.-s terápiás csoport.
És Te? Jársz valahova?
Platania, úgy érzem, Te igaznak tartod magadra a bemásolt részleteket. Tehát szerinted a Te szf-dat a gyerekkori sérelmek hozták elő? (Szülők nem megfelelő reagálása főleg) Én csak azt tudom, hogy velem jól bántak kicsi koromban, bár az apám szf-s volt, és ha idegenekkel kellett beszélnie, kínosan érezte magát,és ezt tanultam el tőle. Valahogy úgy gondolkodtam, hogy ha az én példaképem, az apám, folyton szégyelli magát, akkor ez a követendő példa. Az én szf.-m innen származik. Nekem nem kellett semmi borzalmasat elkövetni, hogy azért szégyelljem magam, és azért legyen bűntudatom, ezt az életérzést "készen" vettem át az apámtól.
6. Rész
A zsigeri rettegés Némely Embert annyira megsebeztek gyermekkorában, hogy ez az egész szociális életére kihat. érzelmi életet a félelem, a rettegés hatja át.
(...)
Ezek a sérült férfiak és nők a félelemmel együtt építették fel magukat. Mindig is ismerték a félelmet. Akiket vertek, bántalmaztak, vagy figyelmen kívül hagytak, megaláztak, lealacsonyítottak, vagy annyira uraltak, hogy nem engedték meg nekik, hogy önmaguk legyenek, életük természetes részeként építették lelkükbe a félelmet, az erőszakot és a közönyt.
Néhányukat egész életükben megbénítja a félelem. Egyesek tudatában vannak ennek, mások nem. Visszahúzódva élnek, életük során mindig a biztonság útját választják, vagy éppen alkoholisták és gyógyszerfüggők lesznek, elkábítják magukat, hogy ne érezzék az ürességet és a rettegést.
Az ilyen Embereknek leginkább arra van szükségük, hogy meghallagassák őket, elhiggyékhihetetlen szenvedésüket. Néha meg magukanak is nehezükre esik, hogy elhiggyék, amit megéltek. Haragszanak magukra, amiért - másoktól eltérően - ők nem képesek elszakadni a gyermekkoruktól. Elsietett minden próbálkozás, amit ingatag alapokra akarunk felépíteni. Ahhoz, hogy megszerezhessük a stabil alapokat, előbb türelmesen fel kell dolgozni a multat, meg kell érteni, szavakba kell foglalni a leírhatatlant, a rettenetest. Meg kell engedni a szenvedőnek, hogy végre kikiálthassa magából a szenvedését. Meg kell adni neki az érzést, hogy meghallgatjuk őt, hogy a benne lakozó gyerek ne hihesse tovább, hogy ő a hibás mindenért, mert rossz, buta, csúnya vagy bolond, aki csalódast okozott szüleinek.
5. Rész
A büntudat Ki érzi bünösnekmagát, a rablas áldozata vagy az elkövető? Az erőszak áldozata, vagy a támadó? A meggyalázott kislány, vagy a vérfertőző apa? A gyermekeire odafigyelő anya, vagy a bántalmazó anya? Mindenhol ugyanaz a történet: az áldozat érzi magát bünösnek.Az igazi bünös nem jut el a bünösség érzéséhez. Az egészséges büntudat annak jele, hogy odafigyelünk arra, mit él át a másik. A hiánya teszi lehetővé az erőszakos cselekvést. A bünöző a büntett elkövetése közben nem hajlandó átérezni, mit élhet át az áldozata, különben félbeszakadna mozdulata.
Miért az áldozatok érzik bünösnek magukat? Nem igazolható ez az érzés. Büntudatuk a támadó iránt érzett, de ki nem fejezett harag visszafordulása önmagukra, a szégyen hogy gyengék voltak, és megtámadták őket, a szégyen, hogy megalázták őket.
(...) Amikor egy gyerekre frusztrációt kényszerítenek, amikor megsebzik, megsértik, természetes és egészéges, hogy kimutatja haragját. Akkor azonban, amikor az olyan gyakran következik, a felnőttek nem fogadják el ezt a haragot, nem hallgatják meg, vagy ami még rosszabb, azt mondjak, hogy "az ő érdekében" bántották és ezért hálával tartozik nekik, a gyerek kénytelen jónak tekinteni a szüleit. Természetesen következik ebből, hogy akkor csak ő lehet a rossz.Tovább erősítik ezt a meggyőződést a felnőttek és tanárok ,amikor valamiért megszídják: "Rossz vagy, elviselhetetlen vagy, rémes vagy..." A gyermek száma´ra világos, hogy amikor frusztrált, amikor nem hallgatják meg a szüksegleteit vagy vágyait, felesleges lenne ellenkeznie, hiszen úgyis ő a rossz.A szégyen a frusztráció megélésének ebből az önmagunkba fordulasából fakad. Mivel a fölérendelt felnőttek nem ítélik őt arra méltónak, hogy meghallgassák, tiszteletben tartsák és zseressék, kialakul bene amétlatlanság érzése.
Pontosítsuk a szavakat. A szégyen magába foglalja a lényegünkben rejlő hiba gondolatát, a tudatot, hogy valami nincs rendben bennünk. A büntudatnál valami nincs rendben viselkedésünkben. Valami rosszat tettünk, áthágtunk valamilyen szabályt, egy törvényt, s most félünk a büntetéstől.A köznapi beszedben gyakran a büntudat szinonimájaként használják.
(...)
4. Rész
A szégyen (...)
A szégyen elszigetelődéshez vezet. Amikor szégyenkezünk, legszívesebben elbújnánk, eltünnénk.Nem akarunk beszélni róla, pedig ez segítene hozzá, hogy megszabaduljunk tőle.(...)
Egy terápiás csoportban egy asszony felidézte nyomorúságos, falun töltött gyermekkorát. Szülei földmüvesek voltak, piszkos volt bútoruk, alig voltak szép edényeik. Szégyellet a szüleit, nem beszélt róluk, és soha nem hívta meg vendégségbe a barátnőit... Most egy másik asszony veszi át a szót: "Az én szüleim gazdagok voltak, megvolt mindenem, ami csak akartam, rengeteg játék, szép ruhák... Nagyon szép házunk volt, szép bútoraink, szép szönygeink... és én mégis szégyelltem őket. Senkit sem hívtam meg hozzánk, nem akartam, hogy lássák a szüleimet." Nem minden szegény gyerek szégyelli szüleit, és a gazdag gyerekek közül sem érez mindenki így. A valóságban a gyerekek nem a társadalmi státust, a rendetlenséget vagy a berendezés hiányosságát szégyellik, hanem az érzelmi hiányt. Nem szégyelljük a szüleinket, ha beszélhetünk velük ezekről a dolgokról, ha játszhatunk, nevethetünk, sírhatunk és osztozhatunk velük.
3. Rész
Szociális fóbiák Mindig oldott vagy, ha egy ismeretlennel találkozol? Hangot adsz egyetértésednek vagy ellenérzésednek? Kimutatod érzelmeidet? Kimondod, szeretlek? Tudsz szívességet kérni a szomszédodtól? Visszaküldöd az étteremben az ételt, ha hideg vagy ehetetlen?
A társasági helyzetekkel szembeni tartós és irracionális félelmeket szociális fóbiáknak nevezzük. A félelmet, hogy figyelnek, hogy nevetségesek leszünk, hogy megalázóan vagy zavaróan viselkedünk. Aki átéli ezeket a félemeket, érzi szélsőséges voltukat, mégis képtelen kordában tartani őket. Ezek a félelmek arra késztetik, hogy amennyire csak lehet, kerülje az ilyesmit kiváltó helyzeteket. Minden szociális fóbiában szenvedő fél attól, hogy mások észreveszik zavarát, és amennyire csak lehet, többé-kevésbé hihető észérvek mögé rejtőzik.
(...)
Sziasztok
Gondolkodjunk, mi lenne, ha mi együtt szórakoznánk? Félénken ülnénk a sörünk mellett pirulnánk, dadognánk majd berugnánk? Szerintem mi ennél többek vagyunk, csak le kell győznünk magunkat! Vagy őket!? Szerintem kár ennyi energiát fektetni a betegségérzetbe, hiszen olyan fiatalok vagyunk, meg kell próbálni kijutni ebből, egyébként megfigyelhető, hogy először csak a közértbe, majd a munkahelyen, majd mindenhol idegesek vagyunk, majd szépen lassan bezárkózunk a lakásba és ki sem merünk menni és elmúlik a fiatalság?! Szerintem itt tényleg tudnánk egymásnak segíteni. Cillit, te rendszeresen jársz dokihoz?
folytassam?
valahogy nem akarom túlfloodolni az egész topicot, ha felesleges.
a következőkben külön ír a szégyenről, a büntudatról és még mélyebb félelmekről is.
2. Rész
(...) Azóta folytattam az önbizalom gyüjtést. Fokozatosan egyre jobban boldogulok az interperszonális vagy csoportos helyzetekben. Ma hatalmas örömmel irányítok csoportokat és tartok előadásokat. A kamaszkori fényképeimet nézve, felmérhetem a megtett utat. Nézem a csinos lányt, aki voltam, anélkül, hogy tudtam volna, és mentálisan átadom neki az önbizalmat, amit azóta szereztem.
Téged milyen hiedelmek tartanak fogva? Viselkedésünket a hiedelmek irányítják. A többiek reagálnak az attitüdjeinkre, és megerősitenek gondolatainkban. Minden önmagunkról és másokról alkotott hiedelmünk önmagát erősíti. Megszabadulhatunk tőlük, ha megértjük a vélekedés eredetét, ha kétségbe vonjuk és megváltoztatjuk magatartásunkat.
Azok vagyunk, akik lenni akarunk, és nem csak azok, akikről megszoktuk, hogy mi vagyunk. Szabadon mutatod magadat olyannak, amilyen vagy? Képes vagy zavar nélkül vezetni, járni, dolgozni, táncolni, énekelni mások tekintete előtt?
Akiknek volt olyan szerencséjük, hogy kisgyerekkorukban szüleik - testvéreik - figyeltek rájuk, megbecsülték és értékelték őket, ez csak fokozza teljesítményüket, bármit csinálnak is. A többiek ügyetlennek érzik magukat, hibákat vétenek vagy abbahagyják tevékenységüket.
A félénkség gyógyításához helyre kell hoznunk a múltat. Adjuk meg önmagunknak azt a feltétel nélküli elfogadást, amire szükségünk van. És merjünk szembenézni az érzéseinkkel, induljunk le a többiek felé!
1. Rész
Félénkség és szociális félelmek Közönség előtt beszélni, akár előadóként, akár kérdezőként, a franciák több mint felének bevallott félelme. MI lehetne logikusabb ennél, ha belegondolunk iskolarendszerünkbe! A félénkség nagyon elterjedt zavar. Vannak az "igazi félők", mint például én, és az ál-félénkek.Ez utóbbiak joviális külső mögé rejtőzködnek, látszólag nem félnek senkitől és semmitől, és azzal nyugatják magukat, hogy tanácsokat osztogatnak másoknak.
A félénkség azért elterjedt, mert elterjedt a szégyenkezés is, ha még nem is mindig azonosított módon.Gyakran a tudatalattinkba is temetjük önmagunk szégyenlését.
(...) Minden félénkségünk a gyermekkorból eredő, alapvető szégyenérzet. Húszéves voltam, mikor egy iskolatársnőm szembesített életem ürességével. "Olyan vagy, mint egy halott" - vágta a fejemhez kíméletlenül.Kemény volt hallani, de igaz volt.
Nem jártam szórakozni, nem voltak barátaim. A könyveimbe merültem és tanultam. (...) Halmoztam az ismereteket az életről, miközben kerültem az embereket.Nagyon rosszul éreztem magam emberi kapcsolataimban.
(...) Gondolkoztam. "Csúnyának, hülyének és bénának" éltem meg magam. Tényleg az voltam? Honnan fakadtak ezek a gondolataim? Kutatni kezdtem az agyamban. Az öcséim ítélkeztek így felőlem. Nem lehettek objektívek. Úgy védekeztek ellenem, ahogy tudtak. A húsz év alatt azonab núgy felhalmozódtak bennem a negatív tapasztalatok, hogy bizonyítottnak láttam, "tényleg" nem érdeklek senkit. Valóban sikerült meggyőzniük, hogy buta vagyok és érdektelen, ezert nem is engedtem előtérbe magam! Keveset beszéltem. Amikor pedig beszéltem, megpróbáltam megmutatni tudásomat, hogy értékesebb legyek mások szemében... Ezt a magatartást rosszul fogadták, különösen a gimnáziumban. Túl nagy volt a különbség köztem és a többiek között. Míg ők a kávéházban beszélgettek, én otthon olvastam. "Könyvmolynak" csúfoltak, amit én "hülyének" értelmeztem. Ördögi körbe kerültem: az önmagamrol kialakított negatív vélekedésem visszahúzódó magatartást és eltulzott mentális befeketetést eredményezett. A többiek elkülönítésemmel reagáltak, gúnyoltak, becsméreltek, ami csak megerősített kiinduló vélekedésemben.
Idézek Isabelle Filliozat: A szív intelligenciája c. könyvből 6 részletben. Ez a rész szól a félénkségről, szf-ről.
Az tetszik benne, hogy nagyon személyesen ír róla. Amit ír, az talán nem mindig így igaz, de sok jó dolog van benne.
Amikor én olvastam, első reakcióm volt: "miért vagyok ilyen hülye, szerencsétlen, hogy ezt nem előbb olvastam? Lemaradok az egész életemről!!!!"
Különben elég pocsék fordítás. Bocs a sok hárompontért, önkényesen válogattam, de így is sok, amit bemásolok.
Remélem, hogy valakinek segít valamit, valamit használ.
próba
Tudod, amire rájöttem, inkább a Vallás-Filó fórumba illene, nem ide, és csak a keresztény gondolatkörben mozogva érthető meg. Tényleg nem merem ide leírni...
"Sőt lehetséges, hogy megtaláltam a kulcsot a szoc.fóbomhoz, de ha elmondanám, mire jöttem rá, szerintem itt mindenki hülyének nézne." - mi amúgy is rettegünk saját véleményünket megosztani másokkal, bár itt nem kellene ezt tegyük... szerintem az is segít ha legalább itt vesszük a bátorságot és megosszuk gondolatainkat.
