Kedves Deplady, február óta nem dolgozok, és nem is nagyon kerestem munkát, mert olyan stressz állásinterjúkra járni egy szociális fóbiásnak. A férjem tart el. Az is rossz, hogy anyagilag tőle függök, de az még rosszabb, hogy egész nap be vagyok zárva a lakásba, és halálra unom magam. Amúgy, ha nekiállok állást keresni, előbb-utóbb felvesznek (30 éves vagyok és tudok angolul), de a munkahelyen vagy nem tudom megállni a helyem (megintcsak a szoc. fób. miatt), vagy egyszerűen megszűnik a mhely (már 3 esetben). Most éppen a levegőben lóg egy állásajánlat, kedden megyek interjúra. Úgy izgulok!
Egyébként olvastam, hogy a tartós munkanélküliség sok esetben előbb-utóbb depresszióhoz és önbizalomcsökkenéshez vezet. Úgy érzem, a Te fő bajod a munkanélküliség. De miért érzed magad feleslegesnek? Hiszen ott vannak a gyerekeid!
(Zárójeles kérdés: nem lehetséges az, hogy a férjed hozzáállása súlyosbítja az állapotodat?)
Kedves Cillit! Te miota nem dolgozol, mivel toltod az idodet otthon, van tarsasagod? En sajna mar tobbszor voltam depis, de ilyen hosszu ideig meg nem. Tobb helyen is dolgoztam teljes erobedobassal, a baratnoim is onnan kerultek ki, de el is maradtak. Igy teljesen egyedul vagyok, ill. a gyerekeim itt vannak de a betegsegem miatt nem tudok odafigyelni rajuk, nem tudok annyi szeretetet adni. Tobbszor is nagyon kozel alltam egy allashoz, olyankor jobban leszek, azutan elutasitanak es puff visszaesek. Holnap elkezdek egy angol tanfolyamot, a Munkaugyi Hivatal fizeti, de szerintem minel tobb ido elmegy, annal nehezebb lesz elhelyezkedni. Mar az onbizalmam is padlon van, sok embertol felek.
Kedves Platania! Orulok, hogy irtal, a Litium valoban bipolaris dep.-ra van, nekem manias dep.-om van 15 eve. (a papamnak is ez volt). Ezzel egyutt, egyetem ota majdnem vegig folyamatosan dolgoztam, most eloszor ez a hosszu kimaradas, 2 honapig korhazban is voltam. Szorongasra a Rivotrilt kapom, de az csak 30 percig hat ram. Ongyilkossagi gondolataim nincsenek, csak teljesen celtalannak erzem az eletem, nem tudom mi ertelme van az egesznek.
Ja, Bors, a kognitív terápia valami olyasmi, ha jól tudom, hogy az automatikusan jövő negatív gondolatokat "elkapja" az ember, és semlegesekre vagy pozitívakra cseréli. Állítólag ezt meg lehet tanulni, és egy idő múlva az agy megtanulja a pozitív gondolkodást. De ehhez sokat kell gyakorolni.
De javítsatok ki, ha hülyeséget mondok.
Szia, Bors, én próbáltam érintkezésbe lépni dr. Unokával, de nem tudtam. Lehet, hogy én vagyok nagyon idétlen, de nem találtam azt a linket, ami hozzá vezetne.
Kedves Deplady! A depresszió valóban olyan fájdalmas, hogy az ember üvölteni szeretne, és minden más betegséggel könnyebben kiegyezne. Nekem hetekig folyton öngyilkossági gondolatok jártak a fejemben, még az ablak felé se mertem menni, nehogy véletlenül kiugorjak, végül kórházba kerültem. Szerintem a munkanélküliség, a négy fal közé bezártság volt a fő ok. Kaptam antidepresszánst meg szorongásoldót, azzal úgy-ahogy megvagyok, legalábbis azóta van némi életkedvem.
A depressziómban az egyik legrosszabb az volt, hogy gyötörtem vele a férjemet (szerencsére gyerekeim nincsenek), és szörnyű bűntudatom volt, hogy bajt okozok neki. Főleg ezért akartam magam megölni, hogy őt megkíméljem magamtól.
Sokmindent nem értek a depresszióban, de az biztos, hogy a magam erejéből nem tudtam volna belőle kikecmeregni. Olyan volt, mint egy lefelé húzó örvény, ahol segítség nélkül csak süllyedni lehet.
A találkáról csak annyit, hogy nem feltétlen kéne ott is erről beszélgetni, lehet hogy feloldódnátok, új barátokra lelnétek. Ha szakemberre van szükségetek nézzetek be a korridoron a búrába. Ott Dr Unoka Zsolt áter mindenkinek válaszol. A topic neve "az áter válaszol" én is sok használható tanácsot csíptem ott el és személyre szólóan is válaszol. Mi az a kognitív terápia?
Szia Deplady! Igen, hasonló tényleg, és én sokszor el se tudom választani a kettőt.
Van olyan, hogy az ember nem tud magán segíteni, mert nem állnak rendelkezesére a szükséges információk. Sok depis azt gondolja, hogy felesleges elmondania, mert magán kellene segítenie és szégyen, hogy nem tudja maga megoldani, pedig ez nem igaz, mert nyilvánvaló, hogy ha eddig nem sikerült, akkor a hiba nem saját magában van!
A lítiumot úgy tudom, bipoláris depresszióra adják.
Mindenképp írjál még többet!!! Így elég keveset tudunk ahhoz, hogy mondjunk valamit.
Természetes, hogy az ember rettenetesen izgul, ha először ír ide és nekem ez volt egy hete úgy hogy teljesen át tudom érezni.
Vigyázz, lassú az index, elöbb írd meg valahol máshol, pl. Wordpadben és utána másold be a szöveget az ablakba. Sőt nekem most alig sikerült, de majd jobb lesz.
Szia Cillit! Ezek szerint a szf-nak es a depinek ugyanaz az eredmenye, az ember elhatarolja magat a kulvilagtol. Ennel szornyubb erzes nincsen, mindig azt mondom, inkabb fizikai betegsegben szeretnek szenbvedni. Gyogyszerek: Litium, Seroquell, Efectin, esetenkent Rivotril. Eddig nagyon jo doktornom volt, de kulfoldre utazik, pont most valtok, felek is tole. A ferjem itthon is dolgozik, nagyon keveset beszelgetunk, szerinte nekem magamon kell segiteni, de mivel ez nem megy en baromi gyengenek erzem magam.
Teljesen meg tudlak érteni, ugyanis tavaly télen én is átmentem egy komoly depressziós epizódon, és én is munkanélküli vagyok. Ez a topic nem kimondottan depressziósoknak van, de segítünk, ha tudunk. Sajnos itt senki nem szakember, egymást támogatjuk, már amennyire tudjuk. A szociális fóbia emberektől való kóros félelem, aminek következménye lehet a depresszió, hiszen az ember bezárva érzi magát önmagába.
Milyen gyógyszereket szedsz? Használ a pszichiáter? A férjed hogyan fogadja a betegségedet? Feltétlenül írj!
Sziasztok, en nem vagyok tisztaban az szf. fogalmaval, de ugy latom depisek is irnak. Nekem tobb mint egy eve nincs munkam, ca. 60-70 helyen probalkoztam, 45 eves no vagyok, csalados. Jarok p-aterhez, szedek gyogyszereket, allandoan visszaesek, szorongok, maganyos vagyok, nincs kedvem semmihez, buntudatom van a kisfiaim miatt.
Irtozatosan erzem magam, most mertem irni eloszor, kerlek segitsetek!!!!!!!!
Szia, Platania!
A személyes találkozásról még annyit, hogy valószínűleg csak lejjebb rántanánk egymást a mocsárba a panaszkodásunkkal. Így interneten kifejezetten jólesik elmondani, mennyire kutyául érezzük magunkat, de élőben ez nem biztos, hogy építő.
A gyógyulásról: már mondtam, hogy 30 éves koromig reménykedtem, hogy ki tudom magam húzni a saját hajamnál fogva a mocsárból, de nem gyött össze. Pedig 3 évig jógáztam is. Jártam vagy 6 pszichiáternél, de a legtöbb, amit csinálni tudtak, az volt, hogy gyógyszerekkel tömtek, meg előbányászták, hogy én tulajdonképpen meg bírnám fojtani az apámat. Na, ezzel sokra mentem.
Egyébként nekem is végig olyan érzésem volt, hogy csak egy hajszál választ el a gyógyulástól, és reménykedtem benne, hogy egy nap csak arra ébredek, hogy nincs semmi bajom.
De ez se jött össze.
De azért reménykedjünk: amerikai honlapokon emberek beszámoltak a gyógyulásukról. Persze résztvettek kognitív-behaviorista csoportterápián más szoc.fóbosokkal.
Sziasztok!
szép kis történet, Cillit... én se állnék jobban, ami azt illeti.
Azt hiszem, tévedtem abban, hogy saját magam egyedül meg tudnám oldani a problémákat. Nekem és másnak is kell valami külső segítség. Hiába próbálkoztam, igazán nem volt áttörés. Csak megértettem, hogy beteg vagyok, de nekem is túl súlyos ahhoz, hogy igazán saját magam talpra tudjak állni.
A depi engem is kerülget, sőt, most egy időben teljesen ellepett. Ez persze jól rárak az egészre és akkor igazán semmi kedvem semmire.
A személyes találkára most én se lennék vevő (főleg hogy nem is Mo-n vagyok...). de én akárki előtt szégyellném magam és ismeretlenül nem is tudom, hogy mernék elmenni.
Szia, Moorhen! Mi újság Szegeden? A tesóm ott töltötte az ünnepeket az anyámnál. Közben a vonaton ellopták a retiküljét szőröstül-bőröstül-mindenestül (pénz, mobiltelefon, igazolványok), és telefonált, hogy gyorsan menjünk el hozzá, mielőtt betörnek. El is mentünk a férjemmel, ott is aludtunk, másnap meg feljött a szegedi mostohaapám, hogy kerítsen egy lakatost, hogy kicserélje a zárat. Mert ránk ugye ilyen nagy feladatot nem lehet bízni. (A férjem is hajlamos a tehetetlenkedésre.) Tök ciki volt. Elvileg felnőtt emberek vagyunk, és mégis úgy állunk a világban, mint két rakás szerencsétlenség.
A depit ismerem, időnként rám is rámjön, és olyankor alig bírok megmozdulni.
Bors12! Nem biztos, hogy szerencsés lenne, ha élőben találkozna a társaság, szerintem egyelőre örülünk, hogy legalább interneten tudunk beszélgetni. De majd lehet, hogy eljön az "élő" találkozás ideje is.
A napokban erőt vett rajtam a depi és csak olvasni volt kedvem... a fodrászhoz menés érdekes, ezekszerint akár a szf tüneteként is sorolhatjuk :) én sem járok, és mikortól egyedül kellene járjak kb. azóta van hosszú hajam és a végéből pedig anyukám szokott kivágni...
Nem gondoltatok még arra, hogy találkoztok? Szerintem az felérne egy kiadós csoportterápiával és jó próbatétel is lenne, hogy akivel a neten mint ismerős találkozol meg mered-e szólitani, oda mersz-e menni?! Szerintem megérne egy misét!!!
A "savanyú szőlőt" arra értettem, hogy hajlamosak vagyunk megmagyarázni magunknak, hogy tul.-képpen nem is akarjuk azt a jó dolgot, pedig dehogynem! Csak nem merjük.
A fodrászos történeted jó példa. Én még soha életemben nem bírtam bemenni egy fodrászhoz, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem tudom, kinek kell borravalót adni, és mikor. Úgyhogy az anyám vágja a hajam kicsikoromtól. De a húgomat is mindig elkíséri az anyám a fodrászhoz, mert egyedül nem mer bemenni. Szép kis népség vagyunk, mi?
Olyan, hogy inkább nem kérek belőle. Nyilván ez az szf következménye.
Három éve egyedül kellett (volna) menni fodrászhoz. A szokott iskolaútról letérni. Teljesen átizzadtam, vizes lett minden ruhám, és nem mertem még letérni se!
A következő alkalommal a fodrász helységig eljutottam, de nem mertem bemenni, mert "esetleg valaki meglátja, hogy bemegyek". Egy kis boldogsággal mentem haza, avval a perverz boldogsággal, hogy "megúsztam, mert én erre nem vagyok képes, sohasem leszek." Hosszú lett a hajam, és rám mondták, hogy "micsoda lázadó lett, hosszú haja van!". Pedig dehogy.
Ma annyira éreztem a lemaradás-érzést. Ezt felejtettem el tünetek közül.
Még újságcikkeket se tudok normálisan olvasni, mert már a végén akarok lenni, félek, hogy túl késő lesz később.
Mikor látom, hogy vlaamire lett volna lehetőségem, de eddig emtudtam róla, sokszor az jut eszembe, hogy inkább ignorálom a lehetőséget, elfelejtem.
Ezt a asavanyú lemondás-érzést érzem akkor is, mikor másokat látok boldognak. Tudom, nem hiányozna sok, hogy én is olyan lehessek, mint ők. Sőt, én esetleg jobban csiná´lnám, mint ők, gondolom magamban. Csak mernék!
Platania, szerintem egy ilyen túlgondoskodó anya volt a táptalaja az apám szf.-jának is - lányként igyekezett felnevelni, a széltől is óvta, mindig melegen öltöztette és nem engedte játszani a többi fiúval. Felnőtt korában is szorosan fogta a gyeplőt a nagymamám, és apu öregkorában úgy nyilatkozott, hogy neki az anyja fontosabb, mint a felesége. Tehát igazából soha nem vált le róla. De egy ilyen anyáról nem is lehet egyszerűen leválni, legfeljebb, ha az ember kiveri a balhét, fellázad és a maga lábára áll. Én pl. ezt tettem apámmal, mert családi jó szokáshoz híven egészen magához hasonlóvá igyekezett tenni, és látványosan megsértődött és szomorú lett, ha pl. klasszikus zene helyett rockzenét hallgattam, vagy ilyesmi szörnyű bűnt követtem el.
Nem bántottál meg, de tény, hogy a szociális fóbiások családjában sokszor annyi szoc. fóbiás van a közvetlen családtagok közt, mint egy "normális" ember esetében. Ha nem is örököljük a dolgot, az biztos, hogy eltanuljuk. A testvérem pl. azt állítja, hogy tőlem tanulta (ő a fiatalabb). Persze ez lehet, hogy hülyeség.
Bors, a férjem nagyon segítőkészen állt hozzá a bajaimhoz, de igazán lényegeset nem tudott vele kezdeni. Igyekszik engem megérteni, de még most, 7 év után sem igazán tudja bekelépzelni magát helyzetembe. Egyszerűen nem fogja fel, miért okoznak nekem egyes helyzetek problémát. De legalább nem cseszeget miatta.
Amint írod, olyan is létezik (vagyis le van írva szakkönyvekben), hogy a gyerek átveszi a szülei bizonyos helyzetekben tanúsított magatartását. Ez úgy történik, hogy például ha az anya vagy apa szégyelli magát, akkor a gyerek öntudatlanul is átveszi ezt az érzést.
Egy kicsit zürösen hangzik, mert most hirtelen nem is tudom, hogyan magyarázzam, de szerintem Te érted, mire gondolok.
Igen, én eléggé igaznak érzem. Nem mintha valami különös családból jönnék! Kiskorában az én apán is visszahúzódó volt, és szerintem máig sem egészen "nőtte ki", de nem csak ezt tartom a fő mozgatórugónak.
Teljesen "normális" család voltunk kívülröl. Semmi "bántalmazás" nem ért!!
Én azt tudom, hogy az anyám nem engedett engem. Az aggódása volt az egyik legnagyobb akadály. Bármikor amikor egyedülk akartam elmenni, rettenetesen aggódott. Mindig meg kellett mondanom, mikor érek haza és egyáltalán jobb volt, ha el se mentem, mert elötte is aggódott.
És nem nagyon támogattak új helyzetek kipróbálásában. Az anyukám azt is mondogatta, hogy inkább "maradjak nála örökre".
Az iskolában pedig nem tudtam igazán beilleszkedni. Nálam speciell azért, mert idegen országban voltam. Késöbb, Mo.-ban pedig azért, mert nem akartam. Úgy éreztem, más vagyok mint a többiek. Én nem voltam aggresszív mint mások és még a légynek se ártottam volna.
Tehát innen adódóan lenéztem a többieket, és nem is akartam beilleszkedni.
Ez röviden.
Bocs Cillit, nem akarlak megbántani, de szerintem az szf nem örökölhető.
Én nem járok sehova, mert nem tudok odáig elmenni, ez sajnos ilyen egyszerű! Az orvosnak ahol utoljára voltam megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó gyógyszert szedni, segítsen másképp és kész, csak tukmálni akarta a gyógyszert problémás is volt eljárni ezért hanyagoltam. Volt egy doki nagyon hozzáértő megnyugtató és elfogadta, hogy nem akarok gyógyszert szedni, soha nem is erőszakoskodott tanított különböző alternatívákat, de én azokhoz túlságosan béna vagyok, nem tudom alkalmazni azokat. De nekem gyerek kell és segítség
Szia, bors12, edddig kb. 6 -áternél jártam, de mindegyik főleg a gyógyszerekre helyezte a hangsúlyt. Általában nem tudták magukat beleélni a helyzetembe, nem ismerték igazán a szf.-t. Most már csak olyan -áterhez vagyok hajlandó elmenni, aki szakértője a szf.-nak, és ahol lehetőleg van szf.-s terápiás csoport.
És Te? Jársz valahova?
Platania, úgy érzem, Te igaznak tartod magadra a bemásolt részleteket. Tehát szerinted a Te szf-dat a gyerekkori sérelmek hozták elő? (Szülők nem megfelelő reagálása főleg) Én csak azt tudom, hogy velem jól bántak kicsi koromban, bár az apám szf-s volt, és ha idegenekkel kellett beszélnie, kínosan érezte magát,és ezt tanultam el tőle. Valahogy úgy gondolkodtam, hogy ha az én példaképem, az apám, folyton szégyelli magát, akkor ez a követendő példa. Az én szf.-m innen származik. Nekem nem kellett semmi borzalmasat elkövetni, hogy azért szégyelljem magam, és azért legyen bűntudatom, ezt az életérzést "készen" vettem át az apámtól.
